Act 4

Act 4

 

Sarah, még vérezve és összezúzottan is harcolt az életéért, de valami olyan keményen, amilyet Cameron emberi lénytől még sosem látott. A füstölgő és összecsavarodott targonca volt a nő vasakaratú védekezésének egyik kézzel fogható bizonyítéka, a jelentéktelen kísérlet a terminátor kezének nyakáról való lefejtésére, pedig a másik.

 

Cameron nem tudta átkényszeríteni magát a videó tápvonalon, nem tudott lecsapni és megoldást találni, mint Savannah kalózainak egyike, de ott tudott lenni. Szemtanú az lehetett, még akkor is, ha egyetlen porcikája sem kívánt most nézelődni.

 

-Cameron!

 

Cameron neve egy néma sikoly volt, nem volt hangszóró, hogy közvetítse oda, amit az érzékelésének tartanak, de ugyanúgy le tudta olvasni Sarah szájáról. Kiáltana-e Sarah, ha dühös vagy könyörög? Nem volt módja Cameron-nak, hogy megtudja.

 

Érezve tehetetlenségét, és közben gyűlölve is azt, Cameron látta, ahogy Sarah teste elrepül és mint kidobott szemét hullik az aszfaltra. Sikoltani akart, szitkozódni, belecsapni saját arcába, de minden, amit tenni tudott…az a jelenlét volt.

Ami többé már nem tűnt elégnek.

****

John, John Henry egyik oldalán sétált útjukon lefelé folyosókon és alagutakon át a fogolytábor szíve felé. Allison és a néma Duke sétáltak a másikon. Ha John egy elítélt rabnak érezte volna magát útján kifelé a bázisról, mindössze órákkal ezelőtt, akkor nem lepődhetett meg azon, hogy John Henry mit gondolhat a csaholó kutyákról és a felfegyverzett katonák kíséretéről, akik visszafelé kísérték őket, de az M.I. -n még csak nem is látszódott, hogy észlelt volna bármit is ebből.

 

Ehelyett mindenkit üdvözölt, aki mellett elhaladt, ügyetlen, de lelkes mosolygással és biccentéssel. Még nála volt a zászló és kitartotta maga elé, mint egy lobogót, mintha az várná, hogy a béke emberi szimbóluma elég lesz válaszként az alig visszatartott utálatra, mely minden egyes saroknál köszöntötte őket. Legalább feltűnést kelthetett néhány nem rávaló nadrággal és pólóval, melyeket Kyle kotort elő és dobott oda neki.

 

Ez egy furcsa körmenet volt.

-John Connor, – kérdezte John Henry, mikor tovább mentek. – Hová visznek engem?

 

John ügyetlenül vállat vont, még nem lévén biztos abban, hogy hogyan érezzen az M.I. felől. Bensője az mondta neki, hogy John Henry nem fenyegetés, de bármilyenek is voltak a körülmények, melyek alatt a chip csere lezajlott, John Henry csak elvette tőle Cameron-t, és nem volt bizonyíték arra, hogy a gép azon állítása, hogy azért van itt, hogy segítsen, őszinte volt.

 

John előretekintett Tangó-t keresve, de nem volt segítség, hogy megtalálja. Annak ellenére, hogy John Henry státusza küldött volt, nem kevesebb, mint tíz őr állt közte és az ellenállók vezére között. Tangó optimista volt, de nem hülye. Mégis, John gyanította, hogy a nő tud valamit, amit ő nem John Henry itteni szerepéről. Hogy ez mi lehet, ötlete sem volt, de azt gyanította, hogy van valami köze édesanyjához.

 

Ellenséges, ahogy fogadtatásukat nevezni lehetett, John pedig éppen kezdett hinni benne,

hogy talán sikerül biztonságban megérkezniük, bárhova is viszi Tangó őket, amikor az illúzió darabokra tört a húst a fémről letépő lövedék ismerős hangja által. A kiképzés küldte John-t és számos más katonát a földre. Tangó kísérete körbezárult a nő körül, mint egy emberi védőpajzs. Derek és Jesse egy másodpercen belül már újra fenn voltak, félig guggolva a fegyver tüzének forrása irányába elindulva, de nem ők voltak azok, akik a felelősei voltak a lázadó katona lefegyverzésének. Egyébként, az emberi tényezőnek semmi köze nem volt ehhez.

 

Mikor a fegyvertűz megszakadt egy fojtott sikolyban, John felemelte fejét, azt várva, hogy John Henry-t látja majd egy halott test felett állva, de az M.I. még őfelette állt. Ehelyett Allison volt, aki lábfejével csúszkálva egy terjedő vértócsában azon küzdött, hogy Duke-t elráncigálja a férfitől, akit a kutya elkapott a torkánál.

 

-Vissza, engedd el, a fenébe is! – kiáltotta Allison, rángatva a kutyát a széles nyakrészénél.

 

Egy végső rángatásra a német juhász engedett, az utolsó halk fogvicsorgató morgásától pedig John-nak felállt a szőr a nyaka hátulján. A kutya megtagadta, hogy levegye tekintetét a zsákmányáról, merev nézve azt a nyakszőrzetét felborzolva egészen addig, míg egy pár katona külön nem vált Tangó kíséretétől és az elesett embert őrizetbe nem vette. John hallotta a ruha szétszakadását és látta a gyors kötözés nyomait a megmozduló tömegen át, de a vér mennyiségéből, ami a földön volt, nem táplált sok reményt az önjelölt “őr” iránt.

 

Minden olyan gyorsan történt, a lövések eldördültek, az elfogás… John kicsit kábult volt, ahogy lábra állt. A dolgok látványától, és nem csak egyedül. Férfiak és nők pislogtak és csoszogtak a helyszínen, tekintetük ide-oda vibrált Tangó és John Henry között, egyikük sem mozdulva pár centinél többet.

 

Ha ez egy másik idővonal lenne, feltételezte John, itt mindenki azt gondolná, hogy John Henry át lett programozva, valami olyasmivé átváltoztatva, ami értük fog gyilkolni. De itt és most, nem volt „megszelídített” terminátor hadsereg. Nem volt John Connor, hogy igába fogja az ellenfél erejét. A néhány gépet, melyek nem voltak sokan, és abnormálisan nyugodtra és ostobára lettek átprogramozva, megfosztottak mindentől, kivéve az alapfunkciókat. Egyszerű parancsokat tudtak követni, de ez volt minden.

 

Ez az idővonal nem fog visszaküldeni fém testőröket a múltba John-ért és anyjáért. Nincs kiemelkedő apafigura, nincs Cameron.

 

Az idővonal katonái anélkül néztek John Henry-re, hogy megértették volna, hogy a gép mit reprezentál. Megijesztette őket, de bíztak Tangóban. Viszonytási alap nélkül az emberek számára összezavaró volt John Henry önkontrollja a fenyegetés dacára, de nem volt világrengető. Mint egy primitív emberi törzs, kiknek még fel kell fedezniük a kereket, de ehelyett belefutnak egy repülőgépbe, az emberek nem értették a komolyságát annak, aminek

a szemtanúivá váltak.

 

John értette.

 

Még ha Cameron ölt is. John nem tudta hányszor vett el közvetlenül vagy közvetve emberi életet, de tudta, valószínűleg több lehet, mint amit ő vagy anyja bevallott. A terminátorlány mindent megtett, bármi is kellett ahhoz, hogy megvédje őt és teljesítse küldetését, bocsánatkérés és bűntudat nélkül.

 

John Henry más volt. A jelenlegi léte, nem említve azt, hogy elsősorban milyen küldetés hozta ide, fenyegetett volt és semmit nem tett, hogy megvédje magát, bízott benne, hogy az emberek tisztelik a tűzszünetet. Az erőszakkal szemben a békét választotta. Az ellenségeskedés és a félelem helyett pedig a mosolyt.

 

Először életében, John komolyan belegondolt, hogy milyen lenne, ha az emberek és a gépek meg tudnának tanulni együttműködni.

 

****

 

Az első benyomás, amit Sarah érzett, az volt, hogy fejjel lefelé lóg, zúgó feje himbálózott minden egyes lépésnél, amit a terminátor megtett. Még szemmel láthatólag életben volt,

és felidézte az utolsó alkalmat, mikor egy terminátor élve elkapta, hogy felhasználja John

ellen. Ha a módszer nem változik, akkor egy olyan jövőre ébred rá, mely több közelgő fájdalmat ígér, de semmit nem tudott elmondani, hogy a terminátor egy apró különbséget tegyen. John kívül esett mindkettőjük lehetőségein.

 

Hirtelen a levegőben találta magát, teste tehetetlenül repült a levegőben a helységen át, mielőtt egy fém állványnak csapódott volna. Eszméletlenség közelében ingadozott, ahogy a kín ismét beleégett és szemei hosszú pillanatokra összezáródtak. Lassan egy zaj elárulta magát, Sarah pedig ráismert, egy hang, amelyhez az utóbbi hetekben alkalmazkodott: egy biztonsági kamera zümmögése.

 

Sarah, ahogy a szemeivel próbált fókuszálni, felfedezett a sarokban egy kamerát, mely csaknem őrülten lengett közte és egy a közelelében levő, baljóslatú kinézettel rendelkező gépezet között. Mikor tekintete rátalált a lencsére, a kamera megállt és úgy tűnt, mereven visszanéz rá.

 

Cameron, ismert rá Sarah.

 

Egy csörrenés rántotta vissza figyelmét a terminátorra, és az összes kiképzéssel töltött éve azonnal működésbe lépett, ahogy észrevette a gép közelségét ahhoz a berendezéshez, melyet Cameron távirányított és bekapcsolt állapotban volt. Sarah nem tudott nevet adni a veszélyes külsejű gépezetnek, de észlelete a magasfeszültég-jelzés világító villámát. A terminátor Sarah-nak háttal guggolt, az oldalsó panel pedig nyitva volt. Egy eldobott csavarhúzó feküdt erősen szigetelt markolattal egy zöldes szürke panel nyílás mellett, Sarah pedig elképzelte, hogy hallja a kamera helyeslő bólintását, ahogy összekapcsolta az egyes részeket.

 

Egy a millióhoz esély volt ez, de a tudat, hogy Cameron még ott van az ő oldalán, segített. Cameron-nak nem volt igaza a másik terminátor küldetésével és a várható lépései előrejelzésével kapcsolatban, de Sarah tudta, hogy a terminátorlány nem árulta el őt. Szinte

alig észlelhetően fejével biccentett egyet Sarah, remélve, hogy Cameron látja és érti, miközben összeszedte magát egy utolsó támadásra.

 

Mindent erejét igénybe vette, ahogy Sarah-nak lassan talpra kellett állnia. Ujjai megtalálták a szerszámot és összezárultak körülötte. Szorított fogásán, az ujjain levő vér ellenére is, ami csúszóssá tette fogását. Vagy így, vagy úgy, de minden véget fog érni a következő pillanatban.

 

Sarah előrelépett, épp, amikor a terminátor is megfordult. Belenézett az ismerős barna szemekbe, ahogy keresztüldöfte a csavarhúzót a gép karján, bele a nyitott elektromos panelbe. Sarah hátrazuhanás közben látta, ahogy a szikrák kitörnek a berendezésből a levegőbe, mire a Cameron hasonmás teste furcsa groteszkbe csavarodik, majd minden elcsendesedett és a terminátor a padlóra zuhant, Sarah lábaihoz.

 

Sarah-nak 120 másodperce volt arra, hogy megtegyen egy dolgot újra, saját kis világában, most. Odavonszolta magát a testhez, miközben a biztonsági kamera némán figyelt.

 

****

 

Elképesztően hosszúra nyúlt Sarah visszaútja a furgonhoz, Cameron pedig minden fájdalmas lépést látott. Sarah nem volt egy táncos, de a teste beszélt, és Cameron most értette, mit jelent minden egyes lépés.

Sarah bátor. Meg fogja próbálni, hogy kiálljon a golyók elé. Meg fogja próbálni legyőzni a terminátorokat. Megteszi majd, amit meg kell tennie. Meg fogja próbálni elvégezni Cameron munkáját, de nem tudja megtenni egyedül.

 

Amint Sarah helyet foglalt a furgonban, egy pillantra pihenésképp ráhajtotta fejét a kormányra, mereven nézve szinte a semmibe, közben a fülhallgatók ott hevertek mellette az ülésen. A kamera képe szemcsés volt, de Cameron látta a belső küzdelmet Sarah-ban lejátszódni. Majd Sarah remegő kézzel a fülhallgatókért nyúlt és fülébe dugta őket.

 

-Sarah, mondta Cameron fennhangon, tudatában valami a megnyugvás boldog érzetébe torkollt a kapcsolat létrejöttekor, azután, hogy oly hosszú ideig el volt vágva.

-Rendben vagy?

-Remekül, és te? – kérdezte Sarah vonatottan, elcsigázott szarkazmussal.

-Aggódtam.

 

Sarah sóhajtott, fejét visszahajtotta a kormánykerékre, a harc pedig újból végigfutott a fejében. Annak az utolsó esélynek a terminátor legyőzésekor nem kellett volna működnie, de Sarah gyanította, hogy a régi klisében, a „jobb szerencsésnek lenni, mint jónak”-ban, van némi igazság. Átkozottul régen meg kellett volna történnie annak, ami ment a maga útján.

 

-Igen, én is.

 

Cameron egy megmagyarázhatatlan bűntudatot érzett. Nem bántotta Sarah-t és erre valahogy, mégis úgy érezte.

 

-Sajnálom.

-Nem te voltál, kislány. – Sarah úgy rázta meg fejét, mintha megpróbálna kirázni belőle egy kellemetlen emléket, hangja megnyugtató lágy volt.

-Nem te voltál.

Sarah kiegyenesedett, elfordította az indítókulcsot, majd elindult vissza az főútra, otthagyva a raktárépületet.

 

****

 

Sarah tűnődve álmélkodott azon, hogy teste még hajlandó lélegezni azon ütlegelések és zúzódások után is, amit kapott és a kimerültsége ellenére, mely azzal fenyegetett, hogy leszalad az útról jónéhányszor a visszaúton. A hazaút kétszer annyi időbe telt, mint a másik raktárépülethez, kevéssé járt utakat használva Cameron tanácsainak megfelelően, aki ébren tartotta Sarah-t egész úton. Kisebb csoda ez az egész, véleményezte Sarah.

 

-Szóltam Ellison-nak és Murch-nek, hogy jössz visszafele és szükséged van elsősegélyre, – tájékoztatta Cameron Sarah-t, mikor a nő leállította a furgont.

-Pletykafészek, – szólt Sarah vádlón és megviselten.

 

A raktár oldalsó bejárata kivágódott és a két férfi kiviharzott rajta. Ellison-nál egy nagyméretű egészségügyi doboz is volt.

 

-Mi történt? – kiáltott fel Ellison, ahogy felmérte Sarah fizikai állapotát, azonnal gézkötegeket feltépve.

 

Sarah figyelmen kívül hagyta a férfi kísérletét arra, hogy kezelésbe vegye sérüléseit, és felkapta az üveghengert, mely az utasülésen feküdt. Az egyik ok, amiért megkockáztatta a súlyos sérüléseket, az életét. Majd átadta Ellison válla fölött Murch-nek egy fájdalmas mosoly keretében.

 

-Kezdjen el dolgozni rajta.

 

Ellison a szemöldökét ráncolta Murch jókedvű reakcióján, majd visszafordult Sarah-hoz.

-Pokolian nézel ki, és miért? – Egy másik chipért?

Sarah óvatosan kiszökdécselt a vezetőfülkéből, majd félretolta Ellison-t, hogy neki tudjon támaszkodni a furgon oldalának. Az erőfeszítéstől nyögve nyújtotta ki karját és oldotta ki a rakteret borító ponyvát, hogy mindkét férfi mögé láthasson.

-Hát megcsináltad! – kiáltott fel Murch boldogan és leengedte a rakodónyílás ajtaját, hogy közelebbről is megnézhesse a raktér tartalmát.

-Istenem, – mondta Ellison meglepetésében. – Neked kellett egy másik?

 

****

 

Murch felpillantott Sarah-ra, ahogy a nő lebicegett a lépcsőkön a földszintre sokkal elégedetlenebbnek kinézve, mint egyébként megérdemelné. Hála istenek, a shotgun

lövése sem érte közvetlenül, ami kinézetre és érzetre is sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mint valójában volt, és ez azt jelentette, hogy a többieknek nem kellett azon gondolkodniuk, hogy keressenek egy orvost, vagy egy állatorvost, hogy rendbehozza Sarah-t. Ellison sokkal fájdalmasabb volt az ahhoz való ragaszkodásával, hogy ágyban kéne feküdnie, és ha rajta

múlna, egy jó hétig aludnia, de Sarah elutasította az ötletet. Lesz idő aludni. Végül, majd.

 

-Nos? -Sarah leült abba székbe, melyet Murch udvariasan szabaddá tett számára és futólag átnézte a számítógép monitorokat, hogy lássa, Cameron mit csinál éppen.

 

Türelmesen siklott el a tényt felett, hogy most már két Cameron ült az asztalnál, egymás mellett az asztal túloldalán.

 

-Teljesen letöröltem a chipet…ugyan Miss Zsémbes segítsége nélkül, de 99%-ban biztos vagyok benne, hogy adatmentes, – mondta Murch, miközben a chipet felkapva, megmutatta azt Sarah-nak. – Az elsődleges memóriamodul…

-Murch… – szakította félbe Sarah fáradtan. – Csak azt mondja meg, hogy minden rendben?

-Működni fog?

-Igen. – Ez egy más verziójú chip, mint amink volt régebben.

 

Murch rápillantott a terminátor eredeti testére, tudván, hogy a terminátorlány saját maga semmisítette meg a chipet. Idegesen megköszörülte a torkát és folytatta.

 

-Ezen nincs foszforos vegyület és pár, egyéb különbség is van, de a jó hír az, hogy ugyanolyannak tűnik, mint az eredeti. – Legalábbis ezt mondhatom abból az információból kiindulva, amit Cameron biztosított.

 

Murch kivárt, közben a számítógépekről az élettelen testre nézett.

 

-Le tud tölteni bármit rá, amit csak akar. – Bár, most rajta a sor . – Én nem tudom megcsinálni őt.

-Tudom. – Sarah a kezén pihentette a fejét. – Ad egy percet nekem, vele?

 

Murch bólintott, majd felállt.

 

-Örülök, hogy önnel minden ok, – mormolta, ahogy elhaladt Sarah mellett, kapván közben egy csinos mosolyt viszonzásképp.

 

Az ajtó bezáródott, Sarah pedig sóhajtott egyet.

 

-Sarah… – kezdte Cameron, ahogy egyedül maradtak, de hangja elhalkult, ahogy Sarah egyik kezét a magasba emelte.

-Te azt csinálod, amit te akarsz. – Mindenesetre nem azt, amit én szeretnék, hogy tegyél.

 

Sarah ide-oda nézett a tönkrement arc, a szemkötő alól kikandikáló csillogó endoskeleton és

az eredeti arc között, melyen egy apró, fehér bandázskötés fedte el a helyet, ahol lövése becsapódott a terminátor állkapcsába. Mindkét szempár lecsukva és zárva volt, a testek pedig hasonlóan a szemekhez, pihentek, vagy aludtak, de ez nem volt ilyen egyszerű. A testek elhagyatottak voltak, Sarah pedig úgy találta, hogy ugyanezt a szót alkalmazná arra, ahogy érez. Cameron választott, mikor összetörte a chipet, elutasítva, hogy letöltse magát rá, és választotta a rendszert Sarah ellenében. Mint John, mikor a a jövőt és a terminátort választotta ő helyette.

Sarah fejét kezeibe temetve vett pár mély levegőt, hogy visszatartsa a szemeit égető könnyeket. Hallotta a kamera zümmögését és átállását, de elrejtőzött haja mögé, hatékonyan kirekesztve Cameron-t.

 

Cameron szükségét érezte, hogy kinyújtsa kezét, megérinteni, vigasztalni, ahogy egy majdnem fizikai érzés, testi emlékei feltolultak testnélküli létében. Az ösvény ott volt, előtte, tekeregve le a vezetéken, keresztül a testén az ujjai hegyéhez. Mindössze annyit kellett tennie, hogy követi az ösvényt és meg tudja hosszabbítani karját azzal a pár centivel, ami elválasztotta őt Sarah-tól. Pár centi és kezében tarthatja Sarah kezét. A vágy addig húzta őt, míg már szinte érezhette a sampon és a fertőtlenítő illatát, szinte azt érezthette, hogy összerándulnak ujjai…

 

Sarah felemelte fejét, nézve a két élettelen testet maga előtt. Belebámult a sérült, roncsolódott arcba. Cameron nem tudta megmondani mire gondolhat Sarah, de a tekintet intenzitását olyannak érezte, mint egy fizikai érintést.

 

-Hiányoznak a szemeid, – vallotta be teljes őszinteséggel Sarah. – Hiányzik…hiányzik a beszélgetés veled, az átkozott computer helyett. – Hiányzik…Majd megrázta fejét a mondat közepén.

 

Váratlanul Sarah felállt remegő lábaira, megfordult, majd csaknem tántorogva az ajtóhoz ment.

 

-Te azt csinálod, amit te akarsz, de én befejeztem a harcot.

 

A kamera zümmögése, mely végigkísérte Sarah-t az ajtón kívülre, volt az egyetlen nesz a csendes szobában.

 

****

 

John a szállásán találta meg Sierra-t. Kopogására nem érkezett válasz, így vett egy mély levegőt és benyitott. A szobában félhomály volt és eltelt egy kis idő, mire szeme hozzászokott annyira, hogy kivegye Sierra vékony alakját, aki mint egy labda, összegömbölyödve feküdt az ágyán. A lány nem nézett rá, mellette a takarón pedig egy kis fából készült doboz hevert kinyitva.

 

-Sierra?

-Menj el.

-Nem.

 

John óvatosan tette meg befelé a maradék távolságot és becsukta maga mögött az ajtót. Eltökélt volt, de félszeg, és amint bent volt, nem tudta, hogy pontosan mit is mondjon. Első pillantásra Sierra szobája nem igazán különbözött az övétől. Volt benne egy egyszerű ágy, lábánál egy dobozzal, egy kis fémasztal és egy ütött-kopott kinézetű fiókos szekrény. Nem úgy, mint Tangó, Sierra, ahogy élt, nem volt se jobb, se rosszabb bárki másénál. Csak a szoba fala adott némi bepillantást a katonában megbúvó nőbe.

 

A falak illusztrációkkal voltak tele. Hevenyészett vázlatok, amik rajzszénnel készültnek látszódtak a rojtos, szamárfüles darabokon és régi, foltos papíron, megfakult tinta kartonpapíron és a vázlat beleégetve közvetlenül fadarabokba, mindezek vegyesen valódi festményekkel keménypapíron és vásznon. A felhasznált anyagok bizonyára a romokból származtak, de a témák mind oly messze estek az apokalipszistől, mint amennyire egy magányos nő képzelete képes volt magát távol tartani tőle.

 

Még kellő fény nélkül is látta John az összegöndörödött faleveleket és a pompás virágokat a tájképekben, melyeket valószínűleg emlékezetből rajzoltak, és portrékat, melyeket az

emberek reménye rögzített és nem a féleleme.

 

Valami bűnhöz hasonlatos tekergett John-ban, ahogy ujjaival végigment az egyik rajzon Allison arcának vonásait követve. Rabul ejtette a lány szokásosan eleven, nyugodt, szotikus arca, szinte egy rajz Cameron-ról, de Sierra csak futólag találkozott a terminátorral, így nem volt oka arra, hogy egy papíron hallhatatlanná tegye a terminátor lányt.

Végül Sierra, mikor John nem szólalt meg, kinyújtózott, felült és szembefordult John-nal,

szemei vörösek voltak a könnyektől.

 

-Mondtam neked, hogy húzz el, Connor. – Ez nem a te ügyed.

John, úgy csinálva, mintha nem látná egy jó hosszú sírás nyomait, vállat vont és inge alól előhúzta az óráját.

-Talán nem, de ha mégis anyám nevelt fel, akkor azt hiszem ez testvérekké tesz minket, így hozzám való feladat, hogy belefollyak az ügyeidbe.

Sierra haragos tekintete gyenge kísérlet volt, és mikor John átvágott a szobán, hogy leüljön mellé, a lány nem tiltakozott.

 

John nem erőltette azonnal. Érezte, hogy Sierra birtokolja a válaszokat azokra a kérdésekre, melyeket Tangó került, sokat csaknem el is ismert, de John nem volt teljesen biztos abban,

hogy akarja-e azokat még tudni. Az, hogy idiótának tartják, elég rossz, de gyanította, hogy ennek megerősítettsége még rosszabb lenne. A szavak helyett kezével egy kis törékeny,

sárga papírfecniért nyúlt, amit Sierra hagyott az ágyon, mikor felkelt.

 

A színes kréta szinte semmivé halványult, de John ki tudta venni a gyermeki rajzot és a szót,

“anya”, mielőtt Sierra visszavette volna a papirost. A lány ujjai finomak, de ragaszkodóak voltak. Gyorsan vissza is rakta a papírt a dobozba és lezárta a fedelét.

 

-Ne erőltesd, – morogta Sierra, mikor John szólásra nyitotta a száját. – A múlt elmúlt és halott.

-Hiányzik neked, – mondta egyszerűen John, nem véve tudomást a figyelmeztetésről.

 

Sierra kék szemei óvatosak és kemények voltak, ahogy lábait maga alá húzta és sietve visszanyomta, hogy neki tudjon támaszkodni a falnak, karját összefonta maga előtt.

 

-Nem tudom mi hiányzik, de aki hiányzik, az nem Weaver.

 

John nem forszírozta tovább a “Weaver” ügyet.

-És mi helyzet John Henry-vel? – Felőled érdeklődött, amikor otthagytam őt.

Sierra elfordította tekintetét, egyik vállát megrándította amolyan vállvonásszerűen.

-Lehet, de én többé már nem vagyok kislány, és egyébként is érted van itt és nem értem.

-Cameron küldte őt, – értett egyet John, mellére egy súly rátelepedve. – Ő az, akit John Henry a nővére alatt értett, ugye? – És nincs rajta a chipen, igazam van?

 

A sajnálat Sierra szemeiben, ahogy fejét rázta, elégséges válasz volt. Ez volt az a válasz, amiért jött, a válasz, amit nem akart. John a kezei közt ringatta az órát és közben próbált megbarátkozni a ténnyel, hogy a lány, akit követett a jövőbe, nincs itt. Feladta sorsát, az egész fajtája tiszteletét, az anyjával töltött éveket, a semmiért.

 

Megnyomta az óra fedelének nyitógombját, most először azóta, hogy Sierra visszaadta neki, és várta, hogy megpillantsa a detonátort, amit Cameron szerelt bele oly régen, egy ideillő metafóra a zűrzavarért, amiből fellépítette életét. Ehelyett egy egyszerű, mégis elegáns óra lapja nézett szembe vele. Valaki rendbehozta az órát. Merev tekintettel bámult le a finom fekete mutatókra, melyek még mindig jártak, körbe és körbe, és John hirtelen rájött, hogy mit kell tennie.

 

-Vissza kell mennem.

-Hogyan? – tűnt Sierra szkeptikusnak.

-Nem tudom.

 

Az egész élete során John valaki más szeretett volna lenni. Most csak saját maga akart lenni, újra.

 

****

 

A termitnek fémszaga volt. Sarah visszatartotta lélegzetét azután, hogy megérezte az anyag utóízét a nyelve tövén. A por szitállva hullott alá és takarta be Cameron testét, mint finom hólepel. Látszólag Sarah keze nem remegett meg és arckifejezése érzéketlenül közönyös maradt, de érzelmei, legbelül, kavarogtak. Ez volt az, amit Cameron akart és Sarah végül elegett tett kérésének, de egyetlen pillanata sem volt jó érzés annak, amit tesz.

 

Sarah nem az első alkalommal égetett el terminátort, de ez más volt. Hiányzott a gyűlölet.

Nem irányult düh és őrjöngés a fémtestre. Csak a sajnálat keveredett olyan, más érzelmekkel, melyekre Sarah nem akart gondolni.

 

Miután Sarah befejezte a por szétszórását, a bádogkannát félredobta, hallva, ahogy a padlóról visszapattanva végigzörög a raktár padlóján. Ellison talált egy másik üres épületet a közelben, miután volt egy útja a fémáru kereskedésbe salakblokk téglákért és fáklyákért, így most rendelkeztek egy rögtönzött égetőkemencével. Pár perc múlva pedig ez lesz Cameron halotti máglyája.

 

Sarah kivárt és lenézett a terminátor sérült testére. Ezerszer álmodott arról a pillanatról, hogy látja Cameron-t elégni, semmivé válni, hogy megszabadulhassanak tőle. De most, hogy a pillanat eljött, hogy most átélheti…megrázta fejét Sarah, könyörtelenül beismerve magának, hogy ez már nem számít. Cameron teste tönkrement és semmi sem fog ezen változtatni. A lánynak igaza van. Itt az idő.

 

A beton hideg volt a térdeit fedő nadrágon keresztül is, ahogy Sarah a test mellé ereszkedett. Nézegette Cameron alakját, megdöbbenve azon, hogy mennyire nagyon kívánja, hogy csak még egyszer láthassa a terminátor meleg, barna szemeit. Mikor azt mondta Cameron-nak, hogy hiányoznak neki a szemei, az brutálisan igaz volt. Gép, vagy nem, de Cameron-nak csodálatos szemei voltak és Sarah gyakrabban találta magát zavarban, mint kellett volna, mikor belenézett azokba. Cameron egy bizalmas barát volt, Sarah most már értette, ő volt az egyetlen lény, akihez fordulni tudott élete őrült pillanataiban. Megosztott vele olyan dolgokat, amiket mással soha nem tett volna. Értelmetlen volt, döbbent rá Sarah, hogy félelmei közül oly sokat megosztott azzal a dologgal, amitől a legjobban félt.

 

Azt gondolta, legalább van valamije, míg azok a barna szemek el nem mentek és Sarah rá nem ébredt, hogy senkije sincs.

 

A könnyek elhomályosították Sarah látását, majd összeszorította állkapcsát, mert nem akart lelkifurdalást vagy bánatot kimutatni a gép iránt. Fém és hús. Így nevezte Cameron a testét, és mivel eltökélt volt abban, hogy soha nem tér vissza bele, így Sarah számára nem hagyott választási lehetőséget, mint hogy ő is így kezelje a testet. El kell égetnie…az utolsó csavarig.

 

Az utolsó csavarig, – mormolta Sarah. Átnyúlt a salaktéglákon le a rögtönzött kemencébe és finoman levette a szemkötőt, miközben hüvelykujját végigsimította a bőrön. Majd berakta azt a nadrágja hátsó zsebébe közben kényszerítve magát, hogy ránézzen Cameron arcának emberi és gépi felére is. Kösz a segítséget Bádog Asszony, – suttogta Sarah, kinyújtva kezét, hogy félresimítsa Cameron arcából a hajat, végül keze elkezdett reszketni. Talán ezt hamarabb kellett volna mondanom.

 

Sarah lassan felállt, majd a hátizsákjához lépett és egy fáklyával tért vissza. Meggyújtva a fáklyát, a forró foszforeszkáló fény pillanatokra elvakította, majd minden teljesen fehérré vált, ahogy belökte a kemencébe. A hő fala átcsapott Sarah-n, kiszívva a levegőt tüdejéből, aztán a látása és a légzése gyorsan visszatért, mikor a forróság leülepedett egy olyan máglyába, melynek hője elegendő volt ahhoz, hogy megolvassza a coltant és megsemmisítse a jövő összes bizonyítékát.

 

Nem maradt más hátra, mint végignézni, ahogy Cameron elég, de Sarah úgy érezte, képtelen erre. Bírnia kéne a látványt, de Sarah érezte, hogy képtelen elviselni azt, hogy Cameron teste elolvadásának és semmivé válásának szemtanúja legyen. Ez túl sok volt.

 

Elfordította arcát a lángok felől, csak hogy felismerje az ismerős kemény lépéseket, melyek a háta mögül közeledtek felé. Sarah érezte, a lélegzete elakad attól való félelmében, hogy szembenézzen azzal az igazsággal, melyet hallása már elmondott neki.

 

Cameron tűnt fel mellette, közömbösen tekintve le az égő testre, mely többé már nem az övé volt. Sarah egy pillanatig a lány alakját tanulmányozta, arcának ezen változatát, mely áldottan egészben volt, kivéve néhány gézdarabot ott, ahol Sarah lövedékei célba találtak. A barna szempár ragyogott a lángok tüzétől és a terminátorlány saját belső ereje és a látvány szinte gyengévé Sarah-t, de megnyugvást is hozott.

 

-Ez az, amit akartál, – magyarázta Cameron Sarah érdeklődő kinézetét látva.

-Mióta teszed azt, amit én akarok? – kérdezte csendesen Sarah.

 

A tűz pattogott, miközben a levegő az olvadó fém és égő hús nehéz szagával telítődött.

 

-Szükséged van rám, – volt a tompa válasz Cameron-tól.

Sarah le akarta tagadni, de tudta, ez hazugság lenne. Habár, most az igazság közel sem zavarta annyira, mint régebben.

-Tehát te ezt…értem teszed, – mondta Sarah szkeptikusan, kezeivel gesztikulálva Cameron új teste felé.

 

Volt egy kis szünet, mielőtt Cameron ismét válaszolt.

-És magam miatt is, – mondta puhán. – Megtehetek rengeteg dolgott a rendszerben, de van egy dolog, amit nem, itt lenni, igazán itt.

 

Cameron várt és körbetekintett, láthatóan megértve mindent. Egyértelmű volt, hogy Sarah-nak hiányzik valami, és feje ismételten zúgott, ahogy próbálta kirakosgatni Cameron szavainak értelmét.

 

-És azt is mondtad, hogy hiányzik a beszélgetés velem, és nem a számítógéppel.

-Igazán? – És?

-Te mondtad, velem. – Nem úgy nézel engem, mint egy computert, hanem…engem látsz.

 

Az egésznek az abszurditása finoman megmosolyogtatta Sarah-t. Nem tudta, hogy szavai ilyen mély jelentésűek. Cameron reakciója az volt, hogy megbillentette fejét, Sarah pedig olyasmit érzett mellkasában, mintha kiszabadult volna valami és a magasba tör ennek láttán. Sarah jókedve egy szívből jövő kacagássá változott, de csak míg összezúzott bordái el nem kezdtek tiltakozni.

 

-Mondtam valami vicceset? – kérdezte Cameron zavartan, homlokát ráncolva.

-Nem, – ingatta fejét Sarah. – Én csak… – Felnézett, bele a lány szemeibe és hirtelen a szava kicsit komolyabbnak érződött, hogy kicsit kényelmesebbre vegye.

-Csak hiányzott, – vallotta be kissé meglepetten saját reakcióján.

 

Cameron csak pislogott.

 

Úgy érződött, hogy rengeteg kimondásra váró dolog van, de a csend vastagon közöttük függöt. Csaknem vállvetve álltak egymás mellett, és közben nézték az égő endoskeleton.

 

Sarah kezeit a salakblokkok szélére helyezte, hogy támasztékot keressen, érzelmei, testéhez hasonlóan reszkettek. Észrevette, hogy Cameron kezei is ugyanott pihentek, a jobbkezének hosszú ujjai majdnem érintették Sarah balját. Csábító volt Sarah számára, hogy közelebb kerüljön, hogy maga mellett érezze a terminátor élő melegségét, de keze csupán a kemence szélét markolászta, a salakblokk pedig felhorzsolta bőrét, ahogy megküzdött a belső kényszerrel.

 

Mikor Cameron érintése hirtelen a kézfején pihent meg, Sarah csaknem félrekapta a kezét, de az érzés túl jó volt, túl üdvözlendő az utóbbi hónapok történései után. Egy megnyugvó borzongás futott végig testén, de Sarah nem mozdította meg a kezét.

 

Végül lenézett oda, ahol a hosszú ujjak befedték a sajátját, majd felpillantott Cameron-ra,aki őt figyelte azokkal a nagy, megnyugtató szemeivel, amiket annyira átkozottul hiányolt. Sarah nyelt egyet, érzelmei csaknem túláradtak azon a ponton, hogy fel tudja őket dolgozni.

 

-Hozzak egy kis mályvacukrot? – kérdezte végül Sarah vontatottan, próbálva egy kis humorral elterelni a pillanat intenzitását.

Cameron fejét megbillentve nézett rá, mindent pontosan értve.

-Most viccelsz, – szólt vádlóan, de a tűz csak a szemeiből tükröződött vissza, nem a coltan endoskeletonból.

 

Sarah csak mosolygott és élvezte Cameron kezének melegét.

 

Vége

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

 >> The Song Remains the Same >>

<< Act 3 <<