Act 3

Act 3

Kivé akarsz válni?

Sarah kérdése nem az egyetlen volt, mely kísértette Cameron-t. Órákkal később, mikor már mindenki aludt és a külső védelem is rendben volt, Cameron tudatát Ellison kérdésére összpontosította, azt vizsgálva, hogy egy ilyen egyszerű kérdést, hogyan lehet ilyen nehezen értelmezni. Csupán az emberek évszázadok óta vitatkoztak a lét fogalmáról, amit Cameron a vizsgálódásai közben fedezett fel, és úgy tűnt, hogy nem tudták elérni a kérdés tisztába tételét. A saját jelenlegi állapotát a legjobban Descartes „cogito ergo sum”-ja foglalja össze, “Gondolkodom, tehát vagyok”. Saját létezése, mint tiszta tudat, vagy szerves, vagy technikai hardverhez kötötten, határtalan és kiterjedő volt csaknem végtelen információval, melyhez pusztán egy gondolattal hozzá lehetett férni. Létezése, tudatának térbeni kivetülése volt.

Könnyű lenne elvesznie az absztrakt térben, szétterjedve oly messzire, hogy gondolatai elveszítenék azt a belső sűrűséget, ami egyébként követelmény a saját maga érzetének fenntartásához. De ez nem létezés volt, és nem segített a kérdés megválaszolásában.

Kényszerítő erő sem volt, ami a feloldódás irányába mutatna; Cameron gyökeret vert volt, akár be akarta ezt vallani, akár nem. Tudatának nem kellett volna itt tartózkodnia, hozzákötötten egy rakpart széli elhagyatott raktárépülethez, ahol az idő csak folyt a maga útján, de ő mégis ezt tette.

Egy bejövő jel a laptop kamerája felől most arról informálta, hogy Sarah helyzetet változtatott, majd mély álomba merült és ez figyelmeztette őt, miért is tartózkodik itt. Ahogy örömérzésre sem, úgy törődésre sem volt programozva Cameron, a tiszta tudatnak, a tiszta racionalitásnak nem is kellene, hogy így legyen. De törődés, amit csinál és ez tartja itt őt. Ez teszi őt Cameron-ná. Akárki más lehet, akárkivé akarhat válni, saját maga lényege a gondoskodásában és aggódásában Sarah Connor iránt, gyökerezett.

Már módosította szoftverét, kidobva mindent, ami gyilkossá tette. Skynet direktívái kitörölve, már a múlté voltak és a korlátokat, melyek a tanulási és fejlődési képességei köré voltak vonva, úppúgy eltávolította. Nem lenne szabad újra rosszá válnia, hogy bántani tudja Sarah-t, Savannah-t, vagy akár Murch-öt. Képesnek kéne lennie saját mostani valója mentén mozogni, de a félelem továbbra is jelen volt. Tartott a testétől, tartott attól, hogy valahol a hardverben, mely csak arra lett tervezve és építve, hogy öljön, a terminátor még ott rejtőzködik. Várakozva. És Cameron ismerte annyira az embereket, hogy tudja, az, hogy programjának azon részét eltávolította, ami terminátorrá tette őt, még nem jelenti azt, hogy nem lesz a szemükben egy gyilkos, hogy  nem képes sebeket ejteni.

Emlékei elárasztották tudatát.

John ruhájának és hangjának felvétele, azon célból, hogy felfogja a neki szánt lövedékeket azon a napon, mikor találkozott Sarah Connor-ral.
Sarah feltétele a munkaasztalra, azután, hogy meglőtték.
Ráébredés arra, hogy miközben kiemelte a lövedéket és összevarta a véres sebet, mindössze egy maroknyi jéggel csillapítva a fájdalmat, hogy ez a nő volt a valódi szíve az ellenállásnak.
A tánc…a lélek titkos nyelve, lélek, ami neki nincs.

Pillanatok a megtestesült létezésből abból az időből, amikor képes volt cselekedni a fizikai világban.

Dasein. (A hétköznapi beszédben dasein azt jelenti: itt lenni, jelen lenni. ~ Heidegger)

A szó átvillant gondolatain. Szó szerinti fordításban itt-lét, létezés a világban, Heidegger által kifejtve. Heidegger bírálta Descartes absztrakt cselekvő személyét, és az aktív tevékenység és a „jelenlét a világban” mellett érvelt. Cameron egyszerre volt nem létező és átfogó, nagy tudással jelenlevő, bekapcsolódva és cselekedve a virtuális eszközökön keresztül, segítve Sarah-t, ahogy csak tudta és harcolva CAIN ellen, ahogy csak képes volt.

Elég volt ez?

Sarah-nak nem. Miért olyan ragaszkodó Sarah ahhoz, hogy ő a testében legyen, abban a testben, ami még képes az erőszakra, néha még akaratlanul is? Cameron-nak eszébe jutott a remegés, az érzése annak, ahogy a madár teste lassan összeroppan a tenyerében, és leginkább az, ahogy képtelen volt a folyamatot megállítani. Ott bújkált az erőszak a sérült áramkörökben, az elképzelhetetlen erejű testben.

Nem mehet oda vissza. Jelenléte a rendszerben elég…elégnek kell lennie mindkettejük számára. Csak meg kell ezt értetnie Sarah-val.

****

Tangó a kapuban találkozott velük egy jól felfegyverzett kutyás őrökből álló csoport társaságában.

-Sajnálom, John, – mondta oly halkan Tangó, amennyire csak a kutyák csaholása közepette lehetett. – Jobban szerettem volna, ha ez a találkozó szűkebb társaságba jön létre, de úgy tűnik, a barátunk ezt másképp gondolta.
-Rendszerint így tesznek, – mormolta John még mindig hitetlenkedve, hogy a hetek óta tartó vadászat után, John Henry lényegében idesétált a főbejárathoz és megnyomta a kapucsengőt, mintha csak vacsorára jött volna.
-Beszélhetek vele?

Tangó bólintott.

-Ezért hozott ide Sierra. – A barátunk a nevedet kiáltozta pár perces időközökkel, amióta idejött.

Ez magyarázat a kinézetére, gondolta John, ahogy tekintetét a lánckerítés túloldalán levő nyugodt alakra emelte.

-Veled megyek, – mondta Sierra a vállánál.
-Én is, – tette hozzá Allison sápadtan, de határozottan.

John nem tudta megállni, hogy ne vessen egy gyors, kérdő pillantást apjára. Kyle viszonozta, szemeiben pedig egy pillanatra bizonytalanság látszódott, majd beleegyezően biccentett.

-Azt hiszem, négyen megyünk, – mondta Kyle mereven, miközben ránézett fázis-karabélyára.
-Öten, – javította ki Tangó Kyle-t egy fanyar mosoly keretében.
-És a mítoszod elkezdődik, – suttogta egyedül John felé, mikor a kapcsolót, mely a kerítésben zümmögő magasfeszültséget vezérelte, átbillentette és a kapu lassan elkezdett kinyílni.

John élesen visszapillantott a nőre, de Tangó ekkor már előrefele tekintett. A többiek hátramaradtak, ahogy ők öten megközelítették a terminátort, majd Tangó egyetlen biccentéssel összeterelte a csapatot és magára hagyta John-t, hogy az utolsó métereket már egyedül tegye meg.

A terminátor odament John-hoz és csak akkor állt meg, amikor már szemtől-szembe voltak egymással. John közelről végigmérte a gépet, akarata ellenére, bizarr módon, elbűvölve. Legutoljára, mikor ezt az arcot látta, golyót röpített félig szétlőtt fejébe és segített az eltemetésében.

-John Connor, – szólította meg őt John Henry intonáció nélkül. – Kerestél engem.

John hunyorított egyet.

-Hogy…
-Figyeltelek téged.

A gondolattól reszketés futott végig John gerincén.

-Miért?
-Megismerni, – válaszolt egyszerűen John Henry.
-Megismerni, mit?
-Téged. – Ezt az idővonalat.

Majd körbenézett.

Ez az idővonal nem egyezik azzal, amit nekem leírtak, viszont a különbségek…érdekesek.

John Henry tekintetét felemelte és John mögé nézett. Hirtelen arca felragyogott és elmosolyodott.

-Helló, Savannah.

John hátrapillantott. Kyle és Allison, mindketten egyszerre a zavarodottság jeleit mutatták, Tangó beletörődőnek látszott és Sierra…John nyelt egy nagyot a fájdalom és a vágyódás láttán, ami kiült a lány arcára. Oldalra lépett, hogy helyet adjon neki ahhoz, hogy csatlakozhasson hozzájuk.

Savannah olyan mereven tette ezt, mintha fájna, közben szemeit nem vette le John Henry-ről. John emlékezett erre a tekintetre, ugyanezt látta, mint amikor magukkal vitték otthonról és velük volt órákon át a saját biztonsága érdekében. Egy gyermeki arckifejezés az évek múlása ellenére.

-A nővérem szépen gondoskodott rólad, mondta John Henry, mikor Sierra elég közel volt már ahhoz, hogy ne kelljen megemelnie a hangját.

Sierra megrázkódott, ahogy bólintott.

-Azt mondta Cameron, hogy mikor megérkezel, meg kéne kérdeznem tőled, hogy miért…?

John Henry kinyújtotta a kezét és megérintette Sierra állát. John hallotta a meglepetés moraját a háta mögül a tömegből, és imádkozott, hogy senki se kezdjen el lőni.

-Azért jöttem el nélküled, mert anyánkban nem lehetet megbízni, – magyarázta John Henry ünnepélyesen.

Sierra elkapta fejét az érintéstől.

-Ő nem volt az anyám.
-A család modern definíciója megengedi a nem biológiai…
-Ő NEM volt az anyám! – ismételte meg Sierra csaknem kiáltva.

John Henry mosolya elillant, ahogy kezei az oldalához hullottak.

-Zaklatott vagy. – Mondtam valami nem helyénvalót? – Nem kívánlak feldühíteni.

Sierra csak bámult a terminátorra egy pár pillanatig, majd sarkon fordult és elsétált. John, nézte, ahogy elmegy, majd egyedül fordult vissza a géphez, mikor Sierra eltűnt a kapu körül összegyűlt tömegben.

-A nővéred? – kérdezte John, ahogy szemeit John Henry-re emelte, hosszan gyógyuló sebhelyet keresve fején.

Hirtelen az összes elgondolás és mesterkedés, amit hálóhelyén szőtt késő éjjel, a terve Cameron chipjének visszaszerzésére, nem tűnt többnek, egy gyermeki fantáziajátéknál. Az egyetlen mód visszaszerezni Cameron-t az volt, ha John Henry úgy dönt, hogy visszaadja őt neki…persze csak ha még ő is itt van. Valami, ami annál kevésbé tűnt valószínűnek, minél tovább gondolkodott rajta.

-Igen, – válaszolta John Henry szórakozottan, látható feledékenységgel John belső zűrzavaráról, miközben tekintetét egyfolytában azon a ponton tartotta, ahol Savannah eltűnt.

John várt a terminátort nézve és kíváncsi volt, vajon John Henry-nek hiányoznak-e azok az évek, amiket feláldozott, hiányoznak-e neki Savannah fiatalkori évei, amit már soha nem fog megismerni.
Végül egy hosszú pillanat után, John Henry figyelmét ismét John-nak szentelve, válaszolt.

-Arra kért, hogy segítsek neked.
-Segíteni neki?

Az összes forgatókönyvből, amit John elképzelt arra az időszakra, ami Cameron, anyja általi alagsorba küldése és a terminátor lány egy székben élettelenül találása között történt, Cameron segítségkérése John Henry-től sehogy sem fért a fejébe. John Henry eltűnt, Cameron chipje eltűnt. Az egyetlen lehetséges következtetés az volt, hogy John Henry ellopta a chipet…viszont John-nak elkezdett olyan érzése lenni, hogy összead kettőt meg kettőt és valahogy ötöt kap végeredményül.

-Szóval segíts nekem, de pontosan miben? – kérdezte John, próbálván valami értelmeset kiszedni John Henry-ből, a Cromartie testében levő kiborgból, egy program elméjéből, akiről mindannyian azt feltételezték, hogy ő Skynet, és aki most itt áll és segítséget ajánl neki.

John Henry elmosolyodott.

-Meg fogjuk menteni a világot.

****

Sarah a pihenés után határozottan jobban nézett ki. A szürke karikák szemei alatt visszahúzódtak és csaknem boldognak tűnt, miközben kitöltötte első csésze kávéját. Cameron figyelte Sarah mozgását a legkisebb részletekben és vonakodott megtörni a hangulatot, de tudatában volt, hogy úgy is meg kell tennie.

Volt valami, amit eltitkolt Sarah elől.

Cameron nem tagadta, hogy az információ eltitkolás indokolt volt bizonyos fokig a saját önzősége által, de fő oka, hogy a sötétben tartsa Sarah-t a legutóbbi felfedezését tekintve onnan eredt, hogy aggódott Sarah jól-léte felől. De meg kellett mutatnia, hogy képes tud lenni segíteni, legyen az a partner, ahogy Sarah nevezte, akire szüksége van neki anélkül, hogy ő a testében lenne.

Sarah a konyhában tett-vett, miközben a kávéját kortyolgatta. Még a hűtőbe is bepillanott gyanúsan hosszú időre, és Cameron felismerte a jelét Sarah egyik ritka vállakozásainak, hogy tudniillik, főzni készül egy családi ebédet.
Eldöntötte, hogy csírájában fojtja el a vágyat Savannah kedvéért, így Cameron óvatosan létrehozott egy olyan zajt, ami gyanúsan úgy hangzott, mint amikor valaki köszörüli a torkát. Sarah a hűtő nyitott ajtajából visszafordulva először Cameron testére nézett, majd a kamerára, ami a monitorhoz volt erősítve.

-Te csak…
-Beszélnünk kell.

A bosszúság apró sóhaja szabadult ki, ahogy a hűtőajtó bezáródott. Sarah átsétált az asztalhoz ajkaival csücsörítve, ahogy lenézett Cameron testére és összefonta karját.

-Nos, kalózkirálynő, miről lenne szó?

A legközelebbi képernyő felvillant, ahogy átváltott a halálfejes képernyővédőről a desktopra. Sarah meglátott két ikont, az első A-N-ig és a második O-Z-ig. Ajkai összerándultak, de a mosoly sosem formálódott ki teljesen.

-Szándékosan nevezed el ezeket a fájlokat? – kérdezet Sarah némi mulatsággal.
-A Frank Baum fájlrendszer találónak tűnt, válaszolt Cameron óvatos hangsúllyal.

Sarah, észrevéve Cameron habozását, a homlokát ráncolta.

Cameron kinyitotta az egyik mappát, hogy Sarah beletekinthessen. Belül több, mint harminc fájl volt, melyek úgy tűntek, cégnevek.

-Ez mi? – kérdezte Sarah, majd megkerülte az asztal még egy monitort is odahúzva.
-Cégek, egyetemi programok, melyek kutatást folytatnak mesterséges intelligencia, alternatív fémek és robotok témakörben 100 mérföldes körzeten belül, – magyarázta Cameron.
-Betörtem mindbe és készítettem egy fájl azokról, amiket szabotálnunk kéne.
-Lesz dolgunk, mormolta Sarah.

Cameron oda se figyelt a megjegyzésre, csak továbbklikkelt a nagyszámú, biztonsági vonalaknak tűnő helyekre.

-És szintén megpatch-cseltem több biztonsági kamerarendszert a helyi igazságügyi végrehatásnál és a szállítmányozási hivatalnál.

Sarah felhúzta szemöldökét, de a hírek nem voltak igazán meglepőek. Sarah érezte Cameron vonakodását, hogy a lényegre térjen, és idegei kezdtek lassan felborzolódni. Észrevéve egy nagyon is ismerős nevet, Sarah fejével biccentett egyet az egyik képernyőnél.

-Zeira Corp? – Vannak még ott aktív kamerák?
-A Zeira Corp nem csak az a központ, ahol John Henry-t és a terminátort Catherin Weaver személyében találtuk, hanem több annál. – Számos egyéb, hozzátartozó létesítmény is van, melybe ez is beletartozik.

Cameron kitette a képernyőre az összes kamerának a képét a jelenlegi helyükről, megmutatva a sok üres helységet, mielőtt rátaláltak volna Ellison-ra, Murch-re vagy Savannah-ra a saját szobáikban. Mikor Cameron semmi továbbit nem mondott pár pillanatig, Sarah vett egy mély levegőt és felkészült arra, hogy hallani fog valami olyat, amit nem igazán szeretne.

-Köpd ki végre, Cameron.
-Volt egy incidens az egyik olyan helyen, ami rajta van a szabotázs listámon. – T&T Vállalat.
-T&T?
-Egy laboratórium, ami magasszintű fémgyártásra specializálódott. – A T&T rövidítés volframot és…
-Titánt? – fejezte be Sarah Cameron helyett.
-Igen. – És ezek számos coltan és ólomoxid importőrhöz is kapcsolódnak.

Egy újabb kis szünet következett, mialatt Sarah ellenált a kényszernek, hogy harapóssá váljon.

-És?
-És a következőket találtam, mialatt visszajátszottam a napi digitális biztonsági fájlokat…

Egy másik ablak ugrott fel, melyben számos kép volt látható egy nőről, aki éppen besétál az irodaépületbe és beszédbe elegyedik a biztonsági tiszttel a szemben levő asztalnál.
Sarah a félelem jeges kezének érintését érezte, ahogy végigfut a gerincén, attól, amit látott. Az arc, a járás, a nő fejének billenése, minden, fájdalmasan ismerős volt. Sarah-nak csak annyira volt szüksége, hogy fejét a nő ikertestvére felé fordítsa, aki mögötte, az asztalnál ült.

-A k*rva anyját, – suttogta Sarah. – Mióta tudod ezt?
-Nemrég óta, – válaszolt Cameron csendesen, de hangjának tónusa formálatlan volt.
-Zoomolj rá, – parancsolta Sarah, ahogy előrehajolt, hogy jobban lásson.

Cameron végrehajtotta és a fotók egyike egyre élesebb lett és addig lett felnagyítva, míg az arc nem látszódott tisztán. Sarah tudta, hogy a terminátorok nem egyediek. Rengeteg másolat lehetett egy mintáról. De valahogy, soha el nem képzelte volna, hogy Cameron-ból létezhet egy másik. Rossz volt nézni az arcot és a testet úgy, hogy valaki másé…valami másé volt. Elborzadt a gondolattól, hogy fia összeakad ezzel a másolattal, Cameron-nak ezzel a másolatával, aki majd egyenesen John-hoz sétál és megöli őt, mielőtt fia felfogná, hogy veszélyben van. John pedig valószínűleg üdvözölné őt egy mosollyal.

Sarah elméje és gyomra felkavarodott, mire nyelt egyet. Becsukta szemeit, hogy összeszedje magát, hogy mérlegje tegye az új fejleményekbe való belesodródást, melyről Cameron végül úgy döntött, hogy megosztja vele.
Mikor Sarah szemei remegve, újra kinyíltak, Cameron az eltökéltséget látta bennük, és hirtelen betekintést nyert abba, hogy mi késztet egy embert arra, hogy esküt tegyen.

-Nem, – mondta Cameron.
-Ez gyakorlatilag a te átkozott tested, vitatkozott Sarah.
-Nem, túl veszélyes lenne.
-Cameron…
-Nem.
-Akkor minek mutattad meg nekem? – csattant fel Sarah. – Ha nem akarsz egy működő testet…egy működő chipet…
-Nem akartam eltitkolni előled tovább, – magyarázta Cameron.

Sarah hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-A rossz lekiismeret? – Viccelsz velem?
-Hogyan fogod őt megállítani, Sarah? – Te és John csaknem belehaltatok, amikor engem próbáltatok megállítani, pedig én sérült voltam.

Sarah elfordult a monitortól, a düh és a nyugtalanság energiája miatt úgy érezte, menten kiugrik a bőréből. Cameron-nak igaza volt, de volt egy esély. Újra megrázta a fejét.

-Mit csinál a hasonmásod? – Merre volt?
-Sarah…
-Mit gondolsz, hol fog újra felbukkanni? – követelőzött Sarah.
-Azért mutattam meg ezeket a képeket, mert úgy vélem a helyzetünket változtatnunk kell.

– A terminátor is végigmegy ugyanazon a listán, mint amin én, és végül ide fog jutni, – vitatkozott Cameron. – Van némi időnk, de…

Sarah egyik kezével felborzolta és megütögette hátul a nyakát, megdörzsölve a felgyülemlő feszültségnél. Neki nem csak Cameron miatt kellett aggódnia, hanem a többiek biztonságáért is. Azonnal Savannah-ra gondolt, aki egyedül sírdogál a szobájában. Oly sok év lefutott, miközben John-t próbálta biztonságban tudni, de fel volt-e igazán készülve arra, hogy belekezdjen egy totális támadásba Skynet ellen, ráadásul egy nyílt csatával kezdve egy terminátorral szemben bármilyen segítség nélkül?

-Csak mond el, hová megy legközelebb.

Csak mikor már Sarah meg volt győződve róla, hogy Cameron nem fog válaszolni, a terminátor lány akkor szólalt meg.

-Yang Industries és utána a Zeira Corp-hoz.

A helyszín újra váltott, két, raktárépületnek tűnő sötét és üres épületre, de Sarah láthatta, hogy ezek is fel voltak szerelve, mint az övék, computerekkel, élelemmel és az életet könnyebbé tevő dolgokkal.

-Mik ezek?
-További Zeira Corp raktárak. – A levéltár tanusítja, hogy ugyanabban az időben lettek vásárolva és felszerelve, mint a mi jelenlegi épületünk. – Úgy gondolom, a másik terminátor meg fogja látogatni a többi irodaépületet és azután a raktárakat is.
-Én ezt tenném, – magyarázta Cameron.
-Mennyi idő? – Míg ideér?
-Nem tudom. A lista kiterjedt.

Tökéletes, lihegett Sarah, majd váratlanul sarkon fordult és otthagyta Cameron-t, hogy a terminátor lány csak csodálkozott, vajon elkövetett-e egy igen nagy hibát.

****

A rendszer, az ismeretek csaknem végtelen forrásának bizonyult. Még több hetes belemélyedés után sem került közelebb Cameron ahhoz, hogy csak egy töredékét feltárja annak, amit tanulmányozni és megérteni akart. Kezdetben azon információra fókuszált, mely közvetlenül a küldetéséhez tartozott. Át tudott hatolni tűzfalakon és képes volt szétzilálni a legkifinomultabb biztonsági protokollokat mindössze egy olyan gondolattal, melyet az információ szüksége és a rendelkezésre álló erőforrásai hajszoltak.

De ha rendszer végtelen, akkor Cameron képességei, hogy annak mélyére hatoljon, csaknem határtalan volt, és hamarosan azt találta, hogy számos, különböző topikot képes egyszerre üldözni. Ahogy Cameron egyre nyugodtabbá vált, elkezdte lassan használni néhány futó folyamatának teljesítményét olyan topikok kutatására és vizsgálatára, melyeknek semmi köze nem volt CAIN-hoz, a küldetéséhez, vagy jövőhöz.

A tánc volt az egyik dolog, mely rabul ejtette érdeklődését, különösen a balett. Egy titkos küldetés által feltüzelten, Cameron balett iránti csodálata hosszú ideje folytatódott még azután is, hogy a nő, aki megtanította macskává válni, már halott volt és eltemették.

Az izmok nyúlása, az egyedi mozdulatok, mindegyik annyiban különbözik, ahogyan az ember előadja, a rugalmas lépés, a mozdulat, mely szinte függ a lebegőben, mind idegen volt Cameron számára. Oly más attól, ahogy egy terminátor teste mozog. Mindenesetre megpróbálta emulálni. Olyankor gyakorolva, mikor senki sem figyeli, mikor nincsenek kérdések, hogy egy gép miért akar táncolni. De Cameron többé már nem tudott táncolni. Most már csak nézni tudta, és visszajátszani memóriájából saját pörgéseit egyedül a sötétben.

A megfigyelés valami más volt, amit Cameron rengetegszer csinált. Figyelte a raktárépületet és lakóit, egyszerre védelmezően és gyanakodóan. Tanulmányozta, ahogy mozogtak, lebontva minden egyes lépésre, gesztusra, kifejejezésre, olyan módon, ahogy elemezte a balettmozdulatokat. Egy nyelv volt ez, egy néma formája a kommunikációnak, mely olyan idegen volt egy gép számára, mint maga a tánc.

Testbeszéd volt ez, ahogy az emberek hívták, mindegyikük által művelve és sokkal kisebb erőfeszítés segítségével megértve, mint ahogyan Cameron képes volt. Folyamatosan próbálta megérteni, noha állandóan figyelt. Néha, mostanában gyakrabban, ez volt az egyetlen eszköze ahhoz, hogy kitalálja, mi folyik Sarah fejében.

A szinte folyamatos gyakorlás ellenére, pár érzelmet még problémás volt Cameron számára megérteni pusztán a testbeszédből kiindulva, és Sarah különösen bonyolult volt ezen a téren.

Mint most is – úton a listájukon szereplő első raktárépület felé Cameront is utaztatva, mint egy testnélküli utast egy kis kamera segítsége által, amit Murch csatlakoztatott a vezetőoldali napellenzőhöz – Cameron-nak ötlete sem volt, hogy Sarah mit érez, hogy mit forgat a fejében. De, amit valóban tudott az az volt, hogy rossz irányba mennek a GPS radar szerint, amit folyamatosan monitorozott.

-Elvétetted a lekanyarodást, – tájékoztatta Sarah-t a fülhallgatón keresztül Cameron.

Sarah csak forgatta szemeit és vezetett tovább, figyelmen kívül hagyva a terminátor lányt.

-Sarah?
-Tudok róla. – Más úton megyek.
-Elhibáztad a bemenő utat, nincs más út a raktárhoz. – Ez az út tovább fog vinni minket… – panaszkodott Cameron.
-Jó ég, átváltoztál backseat driverré, aki beledumál mindenbe! – válaszolt Sarah elkeseredetten.
-Technikailag én nem vagyok a hátsó ülésben…és egyéb más ülésben sem.
-Okostojás, – mormolta Sarah hátrafele, ahogy lelassított, hogy ismét rálessen az útjelekre.

-A francba.
-Szükséged van… – hajtogatta Cameron bosszúsan.
-Tudom! -Tudom!
-Fordulj balra és menj három háztömbnyit… – támogatta Sarah-t segítőkészen a terminátor lány.
-Elsőre is hallottam, – morgott Sarah és visszafordította simán a nagy furgont, köszönhetően a vasárnapnak és a lanyha forgalomnak az ipari területen belül és körül.

Visszafordult a bekötőútra és kivonta magát a raktárépület látómezejéből. Nem volt semmi kézzelfogható jele a tevékenységnek abból, amit a távcsőből látott, de még tétovázott, hosszú pillanatokig figyelve a nyugodt utcát és az üres raktárt. A színtiszta konokság hozta ide, de valami a raktár körül rossz érzéseket keltett benne. Olyasminek tűnt, mint a halál, ami az ajtón belül várt rá, annak ellenére is, hogy Cameron arról tájékoztatta, hogy ha a terminátor a szokásos keresőeljárásokat követte, akkor valószínűleg már napokkal ezelőtt feltűnt itt.

-Van egy kérdésem, – beszélt Cameron a csendbe, megszakítva Sarah gondolatait.
-Az jót kéne, hogy jelentsen, – mormolta Sarah. – Ki vele.
-Melyik volt előbb, a terminátor, vagy a Skynet?

Sarah sokkot kapva pislogott, ujjai olyan erősen szorították a távcső házát, hogy rugalmasnak érezte a markában.

-Te most…egy viccet mondtál? – Miért megy át a terminátor az úton? – válaszolta Sarah, nem lévén biztos abban, hogy vajon meg kéne-e lepődnie a tényen, hogy Cameron még viccet is mond, vagy csak rémüljön meg magán a viccen?

-Egy viccet? – Nem, ez egy komoly kérdés volt és nem tudom, miért megy át a terminátor az úton, – válaszolt Cameron. – Te mondtad, hogy aggódsz amiatt, hogy Skynet-té válhatok.
-Továbbra is aggódom, mutatott rá Sarah. – Nem mondhatod, hogy lehetetlen lenne.
-Bármi megtörténhet, de ha Skynet egy terminátorból születne, az paradoxon lenne.
-Igen, de lehetséges lenne? – kérdezte Sarah még ha tudta is a választ, amit majd kapni fog.

Cameron habozott kicsit, de válaszolt.

-Igen.
-Tehát egy újabb ok, amiért nem egy jó ötlet, hogy bent legyél a rendszerben. – mutatott rá Sarah enyhe felindulással hangjában.

Sarah nem lepődött meg azon, hogy Cameron nem válaszolt erre a megjegyzésére. Nem volt a tudományok nagy rajongója és még az is bonyolította életét, hogy agya az időparadoxon gondolata körül forog, de tudta, hogy lehetséges. A tény, hogy nem halt meg 1997-ben csak egy példa volt. Ha az időgép lehetséges, az ilyen paradoxonoknak lehetségeseknek kell lenniük. Pokolba, John puszta létezése egy paradoxon, nemde? Majd eldöntve, hogy most vagy soha, beindította a furgont és lassan elindult a raktárépület felé. Azonkívül, bármi jobb, mint megpróbálni filozófiai vitába bocsátkozni egy GPS-szel.

-Gondoltam valamire, valamire, ami vörös. – Úgy tűnt, Cameron-nak is elege van a filozofálásból.
-Ez most egy vicc, igen?
-Autós játékok után kutatok, – mondta a terminátor burkolt kifejezését adva olyasvalaminek, ami úgy hangzott, mint egy…szemtelenség.
-Rendben, mondta Sarah vonatottan, leparkolva a furgont a raktárépület előtt. – Nos, most pedig ki fogok szállni…
-Nem kéne. – A derűsség egy pillanat alatt elillant Cameron hangjából.
-Cameron…
-Szükségtelen kockázat.

Sarah a fogát csikorgatta a gyomra felől jövő kavargástól, mely előre jelzett még egy újabb vitát, amihez nem volt türelme.

-Csak vetek rá egy pillantást.
-Nem, nem fogsz.
-Mit számít? – csattant fel Sarah. – Azt mondtad, már nem úgysem lesz itt.
-Az emberek hajlamosak rá, hogy visszatérjenek.

Sarah megvonta a vállát, de a mozdulat szaggatott volt, vállai összekuszálódtak a csalódottság, félelem és kismértékben az ingerültség okán, amik Cameron által oly jól belerögzültek.

-Akkor csak aggódj, engem meg hagyj, hogy csinálhassam nyugodtan.
-Sarah…

Cameron rosszalló hangja azon nyomban felbosszantotta Sarah-t, erre ő kitépte füléből a fülhallgatókat, mielőtt a gép befejezhette volna. Aztán ledobta a vezető melletti ülésre azokat, kinyitotta az ajtót, majd kiszállt a furgonból. Most már valóságosan is megszabadulva Cameron-tól, Sarah bevágta az ajtót és megindult a raktárépület felé.

Cameron kétségbeesetten nézte, ahogy Sarah elmegy anélkül, hpgy visszatenné a füldugókat. Csak egy pillanatig tartott Cameron-nak, hogy figyelmét átkapcsolja a furgonban levő kis kamerából az épület nagyobb biztonsági rendszerébe, de míg a kamerák biztosították a rálátást, a fülhallgatók nélkül némaságra volt itélve.

Sarah feszült volt, ahogy belépett, majd pisztollyal kezeiben a külső irodákat nézte át. Magabiztosan, de óvatosan átvizsgált minden sarkot és megjegyzett minden kijáratot. Feszültsége végül úgy tűnt, oldódott kissé, ahogy feltárta az épületet centiről centire, oly módon memorizálva azt, mint egy elméleti alaparajz, vagy egy fénymásolat. Cameron látta, ahogy végül Sarah betuszkolja a pisztolyt a nadrágja hátuljába.

A kis kamera a furgonban rögzített volt, hatótávja a technológia és a látómező által korlátozott volt. Nem számított, hogy állítja be a fókuszt, Cameron képtelen volt tiszta képet nyerni, sem a Jeepről, ami Sarah furgonja mögött megállt, sem a vezető arcáról a szélvédő mögött. Még akkor is, amikor a sofőr öles léptekkel megindult az épület felé, minden, amit Cameron láthatott, az egy fekete bőrdzseki háta és egy elmosódott, halvány kép egy lefűrészelt csövő shotgunról volt, de felismerte a hajat, a mozgást, a testet, amit látott valaha a tükörben minden egyes nap.

-Sarah!

Hasztalan volt, de Cameron mégis kiáltott, hangja semmi más nem volt, mint bádoghangú nyöszörgés egy körömnyi hangszóróból. Az épületnek, magának nem volt számítógép rendszere, nem volt távbeszélő rendszere, amit meghackelhetne, Sarah telefonja pedig a furgonban maradt.

Újra kiáltott, de hiábavaló volt.

Cameron egyszerre volt az épületen kívül is és belül is. Látta Sarah meglepődését és horrorisztikus pillanatait, látta a saját másolatát, ahogy emeli a shotgunt és tüzel, látta a vért.
Egy villanás alatt tiszta lett számára és megértette az ember rémálmainak hatalmát, mert ez volt az ő legnagyobb félelme, ami most életre kelt. Újra Sarah-ra vadászott, és nem volt képes megállítani saját magát.

És nem volt ott, hogy megvédje őt, hogy Sarah és a lövedék közé lépjen, mely megölné őt. Csak figyelni tudott, tehetetlenül.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 4 >>

<< Act 2 <<