Act 2

Act 2

 

Sarah épp csak felpillantott a biztonsági kamerára, ahogy kortyolt Murch legfrissebb főzetéből, de így is érezte, hogy Cameron figyeli őt. Ők ketten patthelyzetben voltak most, és Sarah-nak új aggodalmai támadtak a korábbi beszélgetésüktől, csak hogy az is nyomassza a már amúgy is túlterhelt agyát. Pillantása Cameron testére siklott és azon is maradt, ahogy vitatkozott, hogy mit is kéne tenni a géppel. Az okos dolog az lenne, ha követné amit ösztönei elsőre diktáltak neki, mikor először felfogta, hogy John elhagyta az ő idővonalát és ezzel meg is semmisítette; égess fel mindent, ne csak a terminátor testét, hanem a Turk-t és az átkozott raktárépületet, is vele együtt.

 

Újrakezdhetné.

 

Nem lenne Cameron, Ellison, vagy Murch és Savannah. Csak saját maga, képességei, intelligenciája, felvállalva a harcot Skynet-tel. Bármennyit kockáztathatna, lehetne meggondolatlan, amennyire csak akar. Senki nem állítaná meg őt, senki nem kérdezné motivációi felől, senkiért nem kellene túlélnie.

 

Sarah nyelt egyet, a zsebórát berakta blúzába, ujjai átmelegedtek, ahogy kezében a kávés edényt tartotta. Felkapta a csészét és kortyolt még egyet, közben agya még rágódott a halomnyi problémán, amivel foglalkoznia kellett. Szinte a teendői akaratából, szemei visszasodródtak Cameron-ra.

 

A terminátor testén levő sebek frissnek látszódtak, ez volt legkevesebb az egyetlen szó, amire gondolni tudott Sarah. A tépett szélű bőr nem gyógyult és az endoskeleton kikandikált a nyílt sebeken. Murch elmagyarázta, hogy a test gyógyul, amennyire tud, de az automatizált folymatok nem elegendőek ahhoz, hogy a későbbiekben megmentsék a testet a felbomlástól. Csak Cameron képes irányítani a szükséges gyógyulási folyamatot, és ő ezt nem hajlandó megtenni.

 

Sarah úgy döntött nem halogatja tovább a dolgokat, sóhajtott egyet, azt kívánva, hogy bárcsak képes lenne még pár pillanat nyugalmat varázsolni mielőtt újabb döntések, sorsok követelnék őt, de nem így rendeltetett.

 

A külső ajtó kinyílt és Sarah-nak oda se kellett pillantania, hogy tudja, Ellison és Savannah tértek vissza. Gyermeki kacaj szűrődött át a raktárépületen, aminek hallatán Sarah egy nyilalást érzett a gyomrában.

 

A konyhapultnak támaszkodva próbálta nem elvonni Savannah és Ellison figyelmét, nem megszakítani a boldog pillanatokat, amiket szemmel láthatóan a férfi és a kislány is élvezett.

 

Sarah nagyon jól tudta, hogy mennyire ritkák és értékesek tudnak lenni ezek a momentumok

az olyasfajta életben, mint amilyen az övék, és egy kicsit irigyelte is mindkettejüket ezért.

 

Savannah Ellison kezét fogta és a táncoló virágokról csevegtek, amiket gyermekműsorokban láttak. Savannah eléggé boldognak tűnt, de Sarah azért kívácsi volt, hogy ez nem csak illúzió-e, ahogy figyelte őket a helységbe bejövet, miközben ahhoz a számítógéphez igyekeztek, amit Murch állított be a kislány iskolai tanulmányaihoz.

 

Épp akkor szúrta ki Savannah – mikor leülni készült – Sarah-t, és megdermedt.

 

Sarah nem maradt le a félénkség és aggodalom keveredésének látványáról, ami kiült a kislány arcára, mikor tekintetük találkozott. Sarah, maga is szülőként, elmondhatta, hogy Savannah egy rugalmas gyermek volt, de még mindig aggódott érte, jobban, mint ahogy ezt kimutatta. Végül Sarah megrázta fejét és elfordította tekintetét. A legközelebbi kamera felbúgott és ráfókuszált Sarah-ra, ő pedig összeszorította állkapcsát. Azt érezhette, hogy Cameron ugyanúgy figyeli őt, ahogy ő a terminátor lányt, továbbá, a kamera mozgása valahogy szemrehányónak érződött.

 

Sarah felismerte, hogy ez pontosan így is van, mikor a kamera Savannah irányába fordult, majd visszaváltott Sarah-ra. A nő épp csak ellen tudott állni a késztetésnek, hogy Cameron-t elküldje a pokolba. Ehelyett elkapta Ellison pillantását, mire a férfi tudatosan bólintott egyet viszonzásul.

 

-Jó reggelt Savannah, – jött át Cameron hangja a hangszórókon egyértelmű végszóként, hogy eltérítse a kislányt Sarah-ról.

 

Sarah , nem túl boldogan attól, hogy Cameron képes olvasni róla, méghozzá oly kiválóan , dühösen belebámult a kamerába, de elfogadta a segítséget, közben Ellison közelebb jött, majd megkerülve őt továbbhaladt egy csésze kávéért. Sarah szemöldökei a magasba szöktek, ahogy a férfit nézte, miközben az elpusztított egy méregerős feketét annyi cukorral, mint amennyi egy halom édességben van.

 

-Több cukrot raksz bele, mint a John. – Sose gondoltam volna, hogy ez lehetséges.

 

Felindultan attól, hogy John neve elhagyta ajkait, Sarah tudta, soha többet nem fog szomorúságot okozni fiának a „mindent cukrosan” imádata miatt. Lenézett kávéscsészéjére, hüvelykujja a csésze íves fogantyúját dörzsölgette.

 

-Sarah… – kezdte Ellison, és Sarah hallotta a férfi hangjában a részvétet.

 

Ez felbosszantotta Sarah-t, de tudta, a férfi nem akarta megbánatni. Fejét megrázta, ahogy tekintete Savannára vágódott.

 

-Kímélj meg tőle, – utasította Sarah Ellisont, de sikerült a nyers tónust távol tartani a hangjából.

-Hogy van a kislány?

 

Ellison kivárt kicsit a válasszal, miközben mindketten a szóban forgó kislányt figyelték. Egy hangosan visító nevetés tört ki a helységben és Savannah úgy táncolt a székén, hogy alig tudta megtartani magát. Cameron halk hangon beszélt a kislányhoz egy női kalózról mesélve neki, mintha a képernyőn villogó képek kinézete bármit is sejtetni engedne.

 

-Felettébb jól, – mondta a férfi vontatottan, mosolyogva a látványon. – Jobban, mint bármelyikünk, úgy hiszem. – Cameron állandóan rajta tartja a szemét.

 

-Ő ebben profi, – húzta a szavakat Sarah, felpillantva a kamerára, mely még mindig kettejükre volt irányítva.

 

Sarah ráhagyta magát a lencsékre és összefonta karját, ahogy merően figyelte a férfit, aki évekig a nyomában járt.

 

-Jól kijössz a gyerekekkel, – jegyezte meg Sarah, Ellison szemei pedig összeszűkültel, mivel tudta, Sarah akar valamit.

-Egy fészekaljnyi unokának vagyok a nagybácsija, – mormogta a férfi.

-Tudom, válaszolt Sarah egyszerűen. Megcsinálta a házi feladatát a férfin, annyira, amennyire ő is Sarah-n.

-Ezért kért meg Weaver, hogy beszélgess John Henry-vel?

-Mert jól kijövök a gyerekekkel? – kérdezte Ellison némi mulatsággal.

 

Sarah megvonta vállát.

 

-Csak próbálom megérteni, miért hozzád fordult.

-Weaver látta, hogyan hatok rá, mikor még csak egy program volt…mielőtt Cromartie testébe került volna. – Weaver rájött, John Henry-nek szüksége van arra, hogy az erkölcs és etika szabályait megismerje…hogy megértse, mi a különbség jó és rossz között…hogy az emberi élet szent.

 

Sarah megemésztette a hallottakat. A Weaver-rel eltöltött rövid idő alatt érzékelte, hogy ő különbözik a legtöbb terminátortól, csak nem tudta pontosan, hogy hogyan.

 

-Szüksége volt rá? – kérdezte Sarah végül.

-Megérteni?

 

Most Ellison-on volt a sor, hogy megvonja vállát.

 

-Nagyon remélem, hogy igen.

 

Sarah sóhajtott.

 

-Beszélgettél már Cameronnal?

 

Ellison tekintete a terminátor testére siklott, mielőtt felnézett volna a kamerára.

 

-Nem mondhatnám, hogy igen. – Ő egyáltalán nem tűnik olyannak, mint akit érdekelne a velem való beszélgetés.

 

Majd Ellison újra Sarah-ra pillantott.

 

-Akarod, hogy beszélgessek vele?

-Megérted, hogy mivé válhat odabenn? – kérdezte Sarah, sajgó homlokát dörzsölgetve.

-Átfutott rajtam.

-Nem én vagyok az az ember, akinek tanítania kell Cameron-t, akármire is,- vallotta be Sarah.

-Nem hallgat rám. – Sosem hallgatott, – tette hozzá egy fejrázás keretében Sarah.

-Találd ki, mi jár a…fejében. – Tudni akarom, mire gondol.

-Azt akarod tudni, gondolom-e, hogy rendelkezik morállal, etikával?

-Tudni akarom, hogy mivé válik odabenn, – tisztázta Sarah

-Több szempontból is, Cameron messze intelligensebb és,…azt hiszem a szó az lenne, hogy felnőttebb, mint John Henry. – John Henry-nek sok dolgot egyedül kellett megtanulnia és azt hiszem emiatt vett rá Weaver, hogy tanítsam őt azokra a dolgokra, amiket Murch és az internet nem tudott megadni neki, magyarázta Ellison.

 

Majd némi affektálás után folytatta.

 

-Most, hogy tudom, Weaver is egy terminátor volt, és látva, ahogy ő kezelte a…

 

A férfi átpillantott Savanna-ra, aki közben megfeledkezett a mögötte folyó csendes párbeszédről és még mindig nevetgélt, akármelyik mesét is szőtte Cameron a monitorokon. Ellison megköszörülte a torkát és figyelmét ismét Sarah-nak szentelte.

 

-Azt látva, ahogy Weaver kezelt maga körül egyes embereket, szeretném azt hinni, hogy éppúgy én is megtanítottam őt valamire. – Cameron, másfelől, úgy tűnik sokkal messzebbre jutott fejlődése és öntudatata tekintetében. – Aggódik értetek, törődést mutat irántad és…Savannah iránt.

 

Pillanatnyi szünet következett, Ellison felmérte Sarah kedélyállapotát, mielőtt kérdezett.

 

-Úgy vélem, tudnom kell…gondolod, hogy Cameron tudja mi a jó és mi a rossz?

-Minden, amit Cameron tud, az a küldetés, – mondta Sarah kissé kesernyés nevetéssel.

 

Mint volt FBI ügynök, Ellison még birtokában volt pszichológiai és profilkészítő képességeinek, és láthatta, hogy van valami Sarah és Cameron között. Valami érdekes, talán állhatatlan. Nem gondolta, hogy ez veszélyeztetné őket, egészen addig, míg mindketten egy oldalon állnak… És amíg ők ketten egyet tudnak érteni abban, hogy az melyik oldal is.

 

-Akkor miért játszik Savannah-val? – kérdezte óvatosan Ellison.

 

Sarah fejét elfordította és Cameron nézte egy hosszú pillanatig, ahogy a gyermekkel foglalkozott. Savannah boldognak tűnt, és Sarah megesküdött volna, hogy Cameron hangja melegséggel teli volt, mikor a kislánnyal beszélt. Mit lehetne saját magáról elmondani, hogy egy gép jobban tud bánni egy gyerekkel, mint ő maga ?

 

-Csak beszélgess vele, – utasította Sarah Ellisont, majd további szavak nélkül elsétált.

 

****

 

Órákkal később, mikor Ellison végül egyedül találta magát a terminátorral, aggodalom érzetével közelítette meg a monitorokat. Egész idő alatt, amit John Henry-vel töltött, soha nem volt teljesen nyugodt az M.I. közelében, Cameron pedig idegesebbé tette, mint John Henry valaha is. A terminátor lánynak mindene megvolt John Henry hatalmából és semmije sem, ártatlanságából.

 

James érezte, hogy Cameron figyeli őt attól a pillanattól kezdve, hogy Savannah-t behozta a raktárépületbe. Ez több, mint egy hónapja volt, de Cameron gépies, merev tekintetének súlya nem veszített magából. A lány nem bízott benne, és soha nem is fog. Nem igazán hibáztathatta ezért. Az érzés kölcsönös volt.

 

-Ellison, – nyugtázta Cameron a férfi jelenlétét, a szó csendben várakozott a képernyőn válaszára várva.

-Cameron.

 

James kihúzott egy széket az asztal alól és helyet foglalt. Az iker hangszórók frissen installálva, keretbe fogták a központi monitort. A férfi tudta, hogy azok működnek, hallotta, ahogy a gép használta őket, de nem használta most. Kíváncsi volt, hogy a mellőzésük szándékos volt-e, vagy csak Cameron nem akarta, hogy kihallgassák őket.

 

Ellison rápillantott az ernyedt testre, mely a túloldalt ült és elnyomta borzongását. A sérüléstől eltekintve is, a gép befejezetlennek tűnt, mintha Isten még mindig a terminátor lány megformálásának folyamatában lenne és még az élet összes fontos éltető lehelletét meg kellene adnia számára. Ugyanezt gondolta John Henry esetében is, a kezdetekkor. Még most is, hogy hite darabokra volt törve, James még küzdött, hogy megértse ezeket a mesterséges életeket Isten munkájának összefüggésein belül. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy a gépek kívül esnek Isten hatáskörén.

 

-Sarah arra kért, hogy beszélgess velem.

-Tehát hallottad…

-Én mindent hallok.

 

Ez kibúvó az elfogultság alól, gondolta James, ahogy összekulcsolta kezeit és asztalra helyezte őket. Szüksége volt egy pillanatra, hogy újragondoljon szempontokat, ezért a széleken levő monitorokat fürkészte. Tőle balra, többszörös élő kameraképek tűntek be és ki oly sebességgel, hogy James-nek esélye sem volt megtudni, hogy pontosan mit és hol figyelt meg Cameron. Jobbra, a másik képernyőt olyan website-ok képkockáinak sorozata borította, amik iránt a lány láthatóan kevesebb érdeklődést tanúsított.

 

-Élő kamera a dutyiból? – kérdezte Ellison, szemöldökét emelve.

 

Néha a kerülőút az egyetlen mód, hogy eljuss oda, ahová el kell jutnod. A kihallgatási taktikák nem igazi tudomány, és nem gondoltak gépekre, mikor kiagyalták azokat, de James több, mint tíz évet töltött el életéből, mint FBI ügynök, és használni is fogja az eszközeit, amije csak van.

 

Mintha gyanakodna a férfi szándékait illetően, Cameron magyarázat nélkül kiűrítete mindkét képernyőt.

 

-Csak vesztegeted az idődet. – Nincs semmi mondanivalóm számodra.

-Hívj James-nek, – ragszkodott hozzá Ellison, figyelmen kívül hagyva Cameron fennmaradt szavait, és az elbocsátó tónust, mely nem tűnt elhibázottnak a szóbeli kihangsúlyozás hiánya okán. – Azt gondolom, mi most már tegező viszonyban vagyunk.

-James Lee Ellison, James, Jim, Jimmy…fontosságot tulajdonítasz az első neved használatának. – Viszonyunkat informálisnak tartod, vagy csak megpróbálsz egy kapcsolatot létrehozni kettőnk között, hogy nagyobb eséllyel hallgassalak meg?

 

James megvonta vállát, pofákat vágva, hogy elrejtsen egy pillanatnyi zavart Cameron baljósan pontos megérzése miatt.

 

-Csak barátságos próbálok lenni.

 

A villogó kurzor meglepően jól közvetítette Cameron szkepticizmusát.

 

-Remek.

 

James hátradőlt székében, kezeit kinyújtva az asztalra fektetve.

 

-Tudod, hogy Sarah küldött. – Tudtad, hogy aggódik érted? – Azt gondolta, talán segíteni tudok neked.

 

A monitor üres maradt egy pár másodpercre, ahogy Cameron, feltételezhetően, átgondolta James beismerését. Akkor:

 

-Én nem John Henry vagyok, nincs szükségem tanítómesterre.

 

Nem, Cameron kétségtelenül nem John Henry. Vagy legalábbis nem nagyon olyan, mint ő. James-nek eszébe jutott a sziporkázó, kíváncsi, minden iránt érdeklődést tanusító M.I.. Ugrált témától témáig, mint egy gyerek, kapcsolatokat húzva és konklúziókat levonva és buzgón megosztva azokat bárkivel, aki meghallgatja. Cameron, ezzel ellentétben, úgy tűnt, az ismereteket szisztematikusan szerzi, mintha a tanulási folyamat egy küldetés lenne önmagától és önmagában véve. Azt osztott meg, amit fontosnak tartott, de James kíváncsi volt, hogy mennyire kis százalék volt ez, az egyre növekvő adatbázisához mérten. Cameron már kimutatta hajlamát a titkok tartásának irányába, és minden képessége megvolt ahhoz, hogy saját terveket készítsen és hajtson végre engedély vagy beleegyezés nélkül.

 

James nem volt biztos abban, hogy ezek mit jelentenek. Megtanította John Henry-t hazudni, azt gondolva, hogy egy nagyobb jót szolgál, de a végén John Henry totálisan fellázadt, elmenekülve a jövőbe mindkét szülője nélkül. Tervez Cameron egy lázadást saját maga? Lehet az ok egyik része az, hogy Sarah azt akarja a géptől, hogy bezárva legyen egy test börtönébe, azért hogy irányítani tudja őt?

 

Ez az. Sarah szeret irányítani. Cameron dacossága létrehoz egy feszültséget a raktárépületben, ami csaknem kitapintható. Sarah a chip tönkretételét személye elleni árulásnak veszi, és most itt van ő, megbízásból szaglászva, mert Sarah büszkesége nem hagyja, hogy bevallja, aggódik. Ha lenne egy fegyverszünet, Cameron Sarah-hoz fordulna. És ez az, ahol ő bejön a képbe. James megpróbált taktikát váltani.

 

-Azt gondolod, nincs szükséged a segítségemre. – Rendben, akkor segítenél te nekem?

 

Kis szünet következett, majd a kurzor gyanakvó külsőt öltött magára.

 

-Hogyan?

-Betörtél az FBI számítógépes rendszerébe, ideadtad nekem az összes Auldridge ügynökkel kapcsolatos fájlt. – Hozzá tudsz férni bármi egyéb információhoz vele kapcsolatban? – A személyes adataihoz?

 

Új ablakok kezdek halmozódni a képernyőn. Website-ok, dokumentumok,fényképek tornyosultak egymás tetejére olyan formában, mintegy információkból álló foltvarrás. James hátradőlt székében, félelemmel vegyes tisztelettel a könnyedtség láttán, amellyel Cameron átvágta a szervezetek biztonsági riasztásait, melyeknek hozzáférhetetleneknek kellett volna lenniük, az összeset a Navy-től az IRS-ig.

 

-Versenyre kelhetnél Max Headroom-mal, – mormolta finoman maga elé Ellison.

-Te Max Headroom-hoz hasonlítasz engem, egy képzeletbeli M.I.-hez, melyet Matt Frewer írt le 1987-ben, – szolgáltatta Cameron az információt, ablakok új viharát nyitva adatokkal a karakterről, a színész, film és TV soroztaról. – Én nem szoktam dadogni. – Hogy jön ő ide?

 

James kuncogott és a fejét rázta.

 

-Nem fontos. – Csak az életkoromra utaltam.

 

Cameron szaván fogta a férfit és tovább dolgozott.

 

-Állj… – James előrehajolt a székében és az egyik monitorra mutatott. – Az, mi?

-Auldridge ügynök egy kormányzati járművet vezet. – Aktiváltam a fedélzeti nyomkövetőt, – adta Cameron az információt.

-És a mobiltelefon szolgáltatójához is van hozzáférésem.

-Ok…és meg tudod mutatni a kapcsolatait?

-Kész.

 

Számok és nevek listája tűnt fel a képernyő bal felső sarkában és scrollozódott lefelé.

 

-Felejtsd el Max-ot… – mondta suttogva James, ahogy minden egyes telefonszám egy új keresés fejlécévé vált, nevek, arcok – amiket sosem látott – villództak szemei előtt, magánéletek egy nyilvános kijelzőn.

 

A jövő technológiájának csodái és veszélyei még sosem tűntek ilyen közelinek. Tárgyilagosan nézve, James tudta, hogy John Henry éppúgy birtokában volt az effajta információgyűjtés képességének, de az ő keresései legtöbbször céltalanok voltak, a pillanat szeszélyét követték.

 

Mit jelent egy olyan lény kezében az effajta hatalom, amelyik nem gondol a feladata mögé? Egy olyan gép kezében, mely kész és hajlandó is gyilkolni, csak hogy teljesítse küldetését?

 

Skynet…a gondolat spontán jött és James képtelen volt elnyomni borzongását. Sarah-nak igaza van, mikor aggódik.

 

Cameron gyorsabb volt John Henry-től eltekintve, mint bármelyik rendszer, amiről James valaha hallott és sokkal alaposabb, mint akármelyik hacker tudna lenni. A mai világban Cameron szinte istenszerű volt azon képességeiben, mint információ felfedezés és feltárás. És az információ, hatalom. James szerette volna tudni, hogy ki fogja uralni ezt a hatalmat. Sarah? Murch biztosan nem. A férfi túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy meglássa az effajta technológia veszélyeit.

 

-Cameron, állj meg!

A monitorok lenyugodtak.

-Miért?

James vett egy mély levegőt és ujjait egymásba fonta az asztalon, hogy elrejtse az enyhe reszketést, mely elárulná szorongó érzését.

-Ha Murch kérne tőled személyes információkat valakiről, aki nincs a dolgainkkal kapcsolatban, megadnád neki?

A képernyő James előtt a másodperc tört részéig villogott, aztán üres lett.

-Azt sugallmazod, hogy valamit rosszul tettem?

-Nem…de érted, hogy miért lenne rossz ezt megtenni valakinek ok nélkül?

 

James tudatában volt saját ingatag egyensúlyában törvényesség és törvénytelenség között, és ez kényelmetlen volt számára. Nem volt többé FBI ügynök, de gondolkodásmódja rögződött, oly megváltozhatatlanná, mint a Tízparancsolat.

 

-Magyarázd el!

-Először válaszolj a kérdésemre!

-Bármit megteszek, ami szükséges ahhoz, hogy a küldetést teljesítsem. – A szabályaid nem mindig érvényesek.

 

Emberi szabályok…tűnődött James. Kíváncsi volt, vajon Cameron rájön-e, hogy mily nagymértékben egyezik saját motivációinak megítélése Sarah-éval. Sem ő, sem Sarah nem tűnt felkészültnek, hogy bízzon a másikban, együtt, rejtett titokzatosságaikkal, vagy talán csak a gondolata rémisztette meg mindkettőjüket.

 

-Igen.

-Neked vannak szabályaid, Cameron? – szorongatta James a lányt. – Megöltél egy nőt a Miranda-nál. – Szükséges volt a halála a küldetés teljesítéséhez?

-A halálára Sarah miatt volt szükség.

 

A megkülönböztatés sokatmondó volt és James nem tudta, hogy Cameron rájön-e, hogy ez mennyire árulkodó. Ha ez a CAIN program, amivel megosztozott a rendszeren, csak félig olyan öntudatára ébredt, mint ő maga, akkor Cameron-nak tudnia kellett, hogy saját lelepleződését kockáztatta mutatványával a Miranda-nál. Az egész művelet csaknem a visszafelé sült el, de Cameron akkor is végrahajtotta.

 

Sarah elegendő információt adott James-nek ahhoz, hogy a férfinak tudomása legyen arról, Cameron eredetileg egyedül tervezett szembeszállni John Henry testvérével. Az tiszta ügy, hogy ez megváltozott.

 

-Ha Sarah tudta volna, akkor nem akarta volna, hogy megöld érte azt a nőt, mondta James csendesen.

A csend uralkodott csaknem egy percen át, akkor, végül:

-Tudom. – Sarah-nak nem mindig tetszik, ahogy a dolgokat intézem.

James ösztönei azt súgták neki, hogy kettejük közt ledőlt egy fal. Cameron szavainak hanglejtése megváltozott, nyitottabbá vált, kevésbé távolságtartóvá.

 

-Számít ez neked? – kérdezte a férfi óvatosan, felkészülve a visszavonulásra, ha Cameron újra bezárkózna. – Amit Sarah gondol?

 

Egy újabb hosszú szünet következett.

 

-Az…Cameron tétovázott, a kurzor bizonytalanul villogott. – Nem kellene, hogy számítson.

-De számít, fejezte be James, Cameron helyett. – Bízol Sarah-ban? – kérdezte azt szeretvén tudni, hogy őrült-e, mikor hazárdírozik egy terminátornak egy elítélt bűnelkövetővel fennálló kapcsolatán, és kíváncsi volt, hogy a sors miért döntött úgy, hogy az ő valódi küldetése egy gyilkológép tanításában rejlik, felismertetve vele a különbséget jó és gonosz között.

-Bízol Sarah ítélőképességében?

-Igen és nem.

-Ez hogyan lehet?

 

Egyik pillanat a másik után tűnt tova. James fontolgatta, hogy megismétli a kérdést, mikor Cameron válaszolt.

-Bízom Sarah-ban, mikor a küldetésért teszi azt, amit tesz. – Nem bízom abban, hogy jó az, amit magáért tesz. – Vagy, amit értem.

Ez felébresztette James kíváncsiságát és valami belül azt sugallta neki, hogy az nem csak a két nő közti konfliktus forrása volt, hogy mindkettő meg volt arról győződve, hogy tudják, mi a legjobb a másik számára, hanem a fordulópont is Cameron-nak, saját maga számára.

 

Céltudatos arrogancia, empátiával kiegyensúlyozva.

James úgy döntött, kicsit messzebbre megy.

 

-Mi Sarah számára a jó, Cameron? – Mi miatt aggódsz?

-Te személyes információt kérsz tőlem Sarah-ról?

-Azt hiszem, igen.

-Nem adok.

-Miért nem?

-Mert helytelen lenne.

 

Volt valami enyhe önelégültség abban, ahogy a mondat a képernyőn ült, és James a levegőt kapkodta a bosszúság és a szórakozás közé ragadtan, mivel saját moralitásról szóló leckéje hullott vissza rá.

 

A monitorok elkezdtek kikapcsolódni, ezzel ténylegesen kizárva őt a további párbeszédből, és James lassacskán ráébredt, hogy túl messzire ment. Kapott egy nyers visszautasítást, és egy számítógéptől, nem kevesebbtől.

 

-Várj, válaszolj még egy kérdésre.

 

Az utolsó monitor képe megremegett, de továbbra is kék maradt és így James megpróbált még egy esélyt.

 

-Mi az, amit úgy gondolsz, jó számodra, Cameron? – Ha az, amit Sarah akar, számít, akkor miért törted össze a chipet?

 

Ha nem ismerte volna jobban Cameron-t, James egy sóhajtásként értelmezte volna a finom villódzást a képernyőn.

 

-Még mindig nem érted.

-Akkor magyarázd el nekem.

-Nem mehetek vissza. – Az a test többé nem én vagyok. – Nem lehet saját magam, abban.

-És ki vagy te? – kérdezte Ellison, körbejuttatva a párbeszédet azon kérdésen, amivel Sarah megbízta őt. – Kivé fogsz válni?

 

Majd kíváncsian adta hozzá saját kérdését.

-Ki akarsz lenni?

Semmi más, csak az üres képernyő volt a válasz.

 

****

 

John úgy érezte, hogy saját kivégzésére kisérik. Rosszul aludt, rémálmokba zuhant, majd azokból ki, sosem ébredve fel elég hosszan ahhoz, hogy száműzhesse képzelgéseit, és képtelen volt igazi alvásra találni. Így, amikor az ajtón kopogtak, azt gondolta ez az álom része, míg nem egy durva kéz a vállán és egy ismerős „talpra Connor” vissza nem rántotta a valóságba.

 

Sierra egyenesedett előtte, mikor John kinyitotta a szemét. Akcióhoz volt beöltözve, egy karabély volt hátán átvetve és zord elszántság kinézete ült ki szögletes arcára. John óvatosan végigmérte a lányt, miközben kisiklott az ágyból, de ez egyszer Sierra semmi többel, mint a megismerés és az enyhe szimpátia jelével tekintett rá.

 

-Mi történt? – kérdezte John, ahogy megragadta az ágy lábánál heverő dzsekijét és már bújt is bele.

 

A ruhájában aludt. Mindannyian így tettek. Mindenkinek felkészültnek kellett lennie arra, hogy bármikor indulni kellhet, éjjel, nappal. De ezt a leckét nem a katonáktól tanulta el John. Az anyja tanította meg erre. A terminátorok nem várnak arra, hogy becsatold az öved, mielőtt elkezdenek tüzelni.

 

-Látogatónk érkezett, – mondta röviden Sierra, John pedig fájdalmat látott visszatükröződni a lány szemeiből, még ha ez nem is mutatkozott meg az arcán.

-És téged keres.

 

Ez volt minden, amit a lány hajlandó volt elmondani. John követte őt az alagutakon keresztül, aggodalma pedig csak növekedett, ahogy először Allison és Duke, majd később Kyle hozzájuk csapódott. Allison-tól egy bátorító mosolyt kapott, mikor a lány elfoglalta helyét John jobbján, Kyle pedig a bal oldalán, egyetlen szó vagy figyelmeztetés nélkül.

 

Az első nyomravezető jel, maguk a kutyák voltak.

 

Ugatásuk leszűrődött a felszínről, tompán visszhangozva a csöveken keresztül, fojtottan, életlenül visszaverődve a sarkok körül. Az állatok hangja egyre erősödött, ahogy haladtak előrefele, szinte az őrjöngés határáig fokozódva, közben ők áthaladtak az utolsó ajtósoron egyenesen ki a hideg, szürke hajnalba, John-nak pedig kényszerítenie kellet magát, hogy füleit be ne fogja.

 

Mindezek ellenére úgy tűnt, hogy Duke-t nem izgatja fel az eset. Nyugodtan lépkedett Allison oldalán, anélkül, hogy balra vagy jobbra tekintett volna, borostyánkő szemei egyenesen előre meredtek.

 

A kapuhoz vezető ösvény tömve volt katonákkal, akik mindannyian az előhúzott fegyvereik csövét a lánckerítés mögé irányították. John nem láthatta, hogy mire céloztnak, de amit ténylegesen észrevett, az a gyanú, az éles koncentráció minden arcon, mely arrafelé fordult.

 

Sierra röviden elhadart egy parancsot, mire a tömeg megmozdult, vonakodva engedve utat John és kísérete számára és egyben láthatóvá téve az alakot a kerítés túloldalán.

 

John szíve csaknem megállt. A terminátor még ebből a távolságból is összetéveszthetetlen volt. John Henry körülbelül 25 lábnyira állt a bázis főbejáratától, ruhátlanul, kezében semmi más nem volt, csak egy összecsavarodott fémrúd darab, melyen egy fehér rongydarab lengedezett, ahogy a magasba emelte azt.

 

****

 

Sarah-t hívogatta az ágy, de ő még nem volt abban az állapotban, szembenézzen álmaival. Sóhajtozva lépett be a konyhába, lelökte magáról a sapkát és a szemüveget, amiket azért használt, hogy álcázza magát, mikor kimegy egy nyilvános helyre. Volt egy útja aszpirinért, valamiért, ami úgy tűnt, nagy dózisban szükségeltetik, amikor egy makacs, fejlődő ex-terminátorral foglakozik.

 

Kerített egy poharat, a csapról teletöltötte, belökött két tablettát és leküldte azokat egy nyeletnyi langyos vízzel. Csukott szemekkel támasztotta a konyhapultot, közben megpróbálta tettetni, hogy nem hallja a kamerák zümmögését, ahogy azok lencséiket ráállítják. Sarah részben vágyott beszélgetni, de még túl dühös volt Cameron-ra, hogy szembeszálljon vele. Épp csak befejezték a vitatkozást és most a harc volt az utolsó dolog, amire Sarah vágyott.

 

Megviselten mászott fel a lépcsőkön a szobájához menet, elhaladt Murch és Ellison zárt ajtajai előtt, de aztán megállt azt látván, hogy Savannah ajtaja alól fény pislákol ki. Sarah pár pillanatig tétován állt és csaknem folytatta útját a szobájába. Elég komplikált volt az élete. Nem volt arra szüksége, hogy szívébe zárjon egy másik gyermeket, akiért már így is nagyobb felelősséget érez, mint kellene. Kezét a kilincsre helyezte, fülét az ajtóhoz nyomta, úgy figyelt, óvatosan. Mikor meghallotta, hogy Savannah halkan sírdogál, Sarah fejét elhúzva nyelt egy nagyot. Ajkába harapott, majd finoman bekopogott, mielőtt kinyitotta az ajtót, bekémlelve a rózsaszín szobába egy puhatolózó mosoly keretében.

 

Mikor a kristálykék szemek könnyekkel telten felnéztek Sarah-ra, a nő úgy érezte, a szíve megszakad. Ő pedig csaknem örült ennek az érzésnek. Legalább megtudta, hogy még képes fájdalmat érezni mások iránt.

 

-Szia, – mondta egyszerűen Sarah, és hangját lehalkította, hogy ne ébressze fel a többieket.

-Szia, – mondta Savannah szipogva.

 

Lassan belépve, Sarah becsukta maga mögött az ajtót és halkan végiglépdelt a szobán. Letérdelt az ágy mellé, hogy szemmagasságba kerüljön a kislánnyal.

 

-Hiányzik a mamád? – találgatta Sarah, közben finoman arrébbfésült pár hajtincset, melyek a kislány sápadt arcába hullottak.

 

Savannah letörölte a könnyeit és bólintott.

 

-Cameron próbál társaságot adni, – magyarázta a kislány remegő hangon. – De az nem ugyanaz.

 

Sarah pillantása a laptopra siklott, ami Savannah asztalán hevert, majd visszafordult a kislány felé.

 

-Nekem a fiam hiányzik, – vallotta be Sarah.

-Elment? – kérdezte Savannah ártatlanul.

 

Sarah megköszörülte a torkát, bólintott, állkapcsa remegett, ahogy könnyeit megpróbálta visszatartani.

 

-Igen. – Az édesanyáddal együtt, tulajdonképpen.

-És visszatérnek majd?

 

A kék szemek oly könyörgően nézték Sarah-t, hogy nem volt szíve megmondani, amit tudott, az igazságot.

 

-Egy nap látni fogod őket újra.

-És John Henry-t is?

-Igen, őt is, – értett egyet Sarah egy bizonytalan mosoly kíséretében.

 

Majd a kislány jobbja felé tekintett, ahol egy halom könyvet fedezett fel az éjjeli szekrényen.

 

-Azokat mind te olvasod? – kérdezte Sarah lágy tónussal hangjában.

 

Savannah megrázta fejét és szipogott egyet.

 

-James bácsikám szokott néha olvasni nekem.

 

Sarah latolgatott a lehetőségek között. Savannah valószínűleg az egyetlen személy, akin látható nyoma van annak, amit érez és ha Sarah fájdalmának csak a töredékét érzi is, akkor a gyermeknek a kínok kínját kell átélnie. Sarah egyik kezével belefésült Savannah hajába, majd felállt.

 

-Pucolás! – adta Sarah a parancsot.

 

Savannah arrébb mászott, hogy teljesítse a parancsot, Sarah pedig lerúgta bakancsát és becsúszott az ágyba, hátát kényelmesen a párnának vetve. Felkapott egy könyvet és Savannah felé tartotta, hogy a kislány láthassa.

 

-Mit szólsz ehhez?

 

Savannah bólintott, könnyei pedig kezdtek felszáradni. Apránként közelebb húzódott Sarah-hoz, majd pici tétovázás után fejét a nő vállára hajtotta.

 

Sarah nyelt egyet a testük érintkezésétől. Nem csak Savannah éhezett az emberi kapcsolatok után, jött rá Sarah. Sarah tétova mozdulattal átölelte egyik kezével a kislány vállát és közelebb húzta magához, mialatt a másik kezével kinyitotta a könyvet.

 

-Az elejétől? – kérdezte.

A kislány egy félénk mosollyal válaszol rá.

-Egyszer volt, hol nem volt…

 

****

 

Cameron nézte, ahogy alszanak. Savannah Sarah mellett gömbölyödött, a nő pedig karjával védőn betakarta a kislány hátát. A könyv, amit olvasott, nyitva és elfeledetten hevert Sarah mellkasán, emelkedve és süllyedve, ahogy lassan és egyenletesen lélegzett. Csaknem négy órán keresztül feküdtek így. Sarah számára ez volt a legfolyamatosabb alvás azóta, hogy Cameron elkezdte figyelni őt.

 

Cameron örült ahogy a nyugalom kiült Sarah arcvonásaira. Oly gyakran, mikor Sarah aludt, állandóan szemöldökét ráncolta és komor képet vágott, teste időnként összerándult, ahogy próbált elmenekülni az őt üldöző fantom elől.

 

A laptop kameráját használva figyelte Cameron, Sarah mély és egyenletes légzését. Mi volt ebben az éjszakában, ami hozzásegítette őt ahhoz az alváshoz, amire oly reménytelenül vágyott? Egyszerűen csak kimerültebb volt Sarah, mint ahogy Cameron gondolta? Vagy csak az egyszerű érintése egy másik embernek, volt az, ami megnyugtatta zaklatott lelkét?

 

Cameron felidézte, hogy milyen is volt érezni a szellőt a bőrén, a napfény hevét az arcán, Sarah kezének melegét azon ritka alkalmakkor, mikor megérintette őt. Mindben kedvét lelte, de Cameron tudta, ez nem igaz, nem lehetséges. Saját memóriájának érzékelése megváltozott a rendszerben, felerősödve saját evolúcióján keresztül. Mint terminátor, úgy volt programozva, hogy érezzen, de ne élvezze. Csak mikor megsérült, kezdett apró dolgokat értékelni, dolgokat, melyek elszöktek figyelme elől, mikor még minden, amire koncentrált, csak a küldetés volt.

 

Tudott volna segíteni Sarah-nak ezelőtt, egy egyszerű érintéssel?

 

Értelmetlen volt ilyen dolgokon tűnődni, Cameron tudta ezt. Nem mehetett vissza a testébe. Úgy haszontalan lenne Sarah számára. A rendszerben megállíthatja Skynet-et, biztosítva John számára az örömteli jövőt. Talán nem tud majd táncolni, érezni bőrén az esőcseppeket, de itt benn van egy esélye. Több, mint azelőtt volt és Cameron ki fogja ezt használni. De a kérdés, amit Sarah tett fel, még üldözte őt. Ha megvan az esélye, hogy megállítsa Skynet-et, arra is meg van, hogy ő maga váljon azzá?

 

A fények kialudtak Savannah szobájában és Cameron átterelte figyelmének nagyobb részét a keresés és tanulmányozás felől a merengés felé, miközben Sarah Connor álmát figyelte.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 3 >>

<< Act 1 <<