Epilógus

A hó megült a szempilláin, a hópelyhek végigcsúsztak az arcán, a természet tollpiheként simogatta az arcát, és festette fehérre a világot. Cameron figyelte, ahogy a hó megül a fák ágain, lehúzza azokat addig, amíg el nem törnek. A beszívott levegő sosem volt még ilyen tiszta számára. Most már látta, miért akarta Sarah, hogy eljöjjön ide. Megdöbbentően csendes volt. Gyönyörű.

Békés.

Az ítélet napja csak egy rossz álomnak tűnt. Talán az is volt.

Cameron elfordított a tekintetét, s a legutóbbi emlékek felszínre törtek. A haja nedves volt, ahogy az arcára ragadt, a hideg csípte a bőrét, de nem ment vissza a kunyhó kényelmébe. Már hetek óta hanyagolta ezt a feladatot, de most úgy érezte, kénytelen befejezni. Cameron hagyta, hogy Savannah tovább nézze őt, megpuszilta a lány fejtetőjét, mielőtt továbbindulna.

Mentálisan összeszedte magát, megerősítette a csavart a kezében, és tovább követte a nyomokat a fák között. A lába alatt ropogó hó nem lassította le, úgy érezte, sikerül haladnia. A nap csak egy órája kelt fel, és odakint a felhőkből lustán szakadt a hó a világra. Cameron érezte a napsugarak melegét, amik ráestek a hegyoldal árnyéka mögül.

Újra megvizsgálta a csavart a kezében, és furán érezte magát attól, amit tenni készül. Okkal választotta ezt a hegyet, minél közelebb akart lenni az istenekhez, bármelyikhez, amelyek létezhetnek. Lélegzetelállító volt a kilátás.

Sarah-nak tetszett volna.

Sarah hiányzó jelenlétét ellensúlyozandó, gondolatait továbbirányította John felé. Sarah egész életében arra készítette fel John-t, hogy egyedül is tudjon boldogulni, s mikor végre eljött a pillanat, John nem volt készen. Valahol mélyen, ott a gyomrában, ott kísértette Cameront az érzést, amikor eljött az éjszaka a kunyhótól. Annak emléke, hogy otthagyta őt az anyja mellett feküdni, azt gondolta Cameron, ez nem fogja őt megrázni őt.

A nap kibukott a felhők közül, és Cameron elnézett a látóhatárra. Az időjárásjelentés szerint vihar közeleg a nap végére. Habár a világ behavazódott, elzárva őket a mindentől, mégis furcsán érezte magát.

Folytatja útját a hegyre fel, a gondolatai újra John-n jártak. Cameron azt akarta, hogy elhiggye, a Skynet fenyegetése örökre elmúlt, de túl szkeptikus volt. Mindketten azok voltak. Ha John-nak szerencséje van, néhány évig békében fog élni a következő nagy háború előtt, bár Cameron sejtette, hogy inkább minden napot arra fog majd használni, hogy felkészüljön, ahelyett, hogy pihenne. Danny segíteni akart, és Terissa pedig átvette az édesanyja szerepét. A megállapodás működött, és Cameron jobban érezte magát, mikor magára hagyta őt, hiszen betartotta azt, amit Sarah-nak ígért. Sabine is segíteni akart, és Cameron késztetést érzett arra, hogy megölelje. Nem mondtak semmit. Nem volt rá szükség.

John közel állt hozzá, köszönetet és jókívánságokat suttogott a fülébe. Amikor visszaléptek, Cameron hitt benne, és büszkének érezte magát, amikor az akkori John Conorra gondolt, mikor először találkoztak. Azzá az emberré vált, aminek megismerte, és örült neki, hogy újra látta.

Otthagyni őt Weaverrel az ismeretlenben, még mindig nehéz volt számára, bár John úgy vélte, utoljára látták a folyékony fémterminátort. Cameron az ő érdekükben úgy remélte, igaza volt.

Lassított, és eltűnődött azon, honnan indult és milyen messzire kell eljutnia. Csak egyszer hagyta el a kunyhót, mióta ott voltak, amikor ellátmányért ment, és nehezére esik ilyen távol lennie. Cameron úgy vélte, miután eltelt fél óra, most már elég messzire jutott, és ideje visszafordulnia.

Mikor Cameron odaért, egyszerűen csak megállt, és figyelt a csendre, a pillanatra és a látványra, amit Sarah meg akart osztani vele. Ez egy olyan kilátás volt, ami Sarah gyerekkori álmaiban is felbukkant. Cameron becsukta a szemét, és felidézte azokat a terveket, amelyeket egymás fülébe suttogtak a sötétben. Kicsit megbicsaklott a térde, és belesüllyedt a hóba, képtelen volt talpon maradni.

A hideg csiklandozta a nadrágon keresztül, és Cameron szinte hallani vélte Sarah hangját, ahogy leszidja őt. Amikor a barna szemeit a látóhatáron lévő hegytetőkre függesztette, még egyszer utoljára, könnyek gyűltek a szemébe. Ez tényleg a leggyönyörűbb volt, amit valaha látott, de még a hegyek fenségessége sem érte fel Sarah mosolyához.

Mindent megadott volna érte, hogy újra lássa azt a mosolyt.

Cameron lenézett a kezében lévő urnára. Egy könnycsepp a szeméből végiggördült a hideg fémen, és ahogy a szél körbeölelte őt, érezte, hogy a az urnában lévő lélek végre nyugalomra lelt. Túl sokáig tartotta vissza az utolsó útjától.

– „Sajnálom” – Cameron érezte, hogy ki kell mondania – „Az egészet.” – Levette az urna fedelét, és Cameron nézte, ahogy a szél felkapja a hamvakat, és elviszi a hófödte hegyek irányába. Furcsának tartotta, hogy elkezd imádkozni, de remélte, Isten meghallja szavát egy lélek nélküli gyermeknek.

Még egy órán át térdelt a hóban, mikor már elgémberedtek a tagjait, de úgy érezte, jó választás volt a tette. A hely, a pillanat, ez tökéletes volt egy harcos számára, akinek a harcai végre véget értek.

****

A kunyhó csendes volt, mikor késő délután visszaért. Cameron levette a kabátját és csizmáját, s egy pillanatra odaállt a tűzhöz, hogy felmelengesse jeges bőrét. Becsukta a szemét, vett egy mély levegőt, cédrusillatot érzett. Minden porcikája átfagyott és vacogott, és először, mióta megérkezett, hiányzott neki a Los Angeles-i hőség.

Egy lapozás hangja arra késztette, hogy átnézzen a válla felett, majd Cameron visszafojtotta a lélegzetét, hogy újra felfedezze az élet jeleit.

Egy ceruza sercegését hallotta, és Cameron végre megnyugodott, aznap először. Miután egész reggel olyan érzések rohanták meg, mely a veszteségeire emlékeztették, egy emlékeztető arra, ami ő nem, erre volt szüksége. Egy egyszerű zaj, de ez áttörte azt a fizikai és érzelmi határt, ami az egész napját meghatározta. A hang váratlanul melegséggel töltötte el, és segített neki, hogy a depressziós gondolatok ne legyenek úrrá rajta.

A lézerszerű fókusszal magabiztosan kiderítette a hang forrását, és a szobája felé indult. Amint belépett, észrevette, hogy a lány éppen most ébredt fel a délutáni pihenőjéből. Bólintott, és lassan megközelítette őt.

Megállt egy pillanatra az ajtóban, és csak nézte őt. A nap fénye még egy pillanatra átszűrődött az ablakon, fényárral árasztva el a szobát, olyan igazi, melengető napfénnyel. Mögötte, az ablakon túl a világ fehér volt, és Cameronnak a lélegzete is elakadt, ahogy a természet gyönyörűségét szemlélte – ma már másodszor.

Sarah biztosan meghallotta őt, mivel felemelte őt, és kicsiny mosolyra húzódott a szája, miközben szemük találkozott, ahogyan, Cameron közeledett hozzá,

–        „Helló” – üdvözölte lágyan, nekitámaszkodva a székének, mire a lány letette a tollat. – „Már azt gondoltam, hátrahagytál minket”.

–        „Soha” – suttogta Cameron, és egyre szélesebbre húzódott az ő mosolya is. Sarah teljesen kényelmesnek érezte magát piros pólójában, és szürke melegítőjében, amit Cameron sosem értett. „Pihenned kellene”.

–        „Már eleget pihentem” – Sarah végigfuttatta a kezét a kócos haját, mielőtt felnézett volna Cameronra, miután észrevette, hogy szerelme pár lépésre állt meg tőle. „Ráadásul nem terveztem maratont futni mostanában”.

Cameron feleszmélt, és az ujjaival hessegette el a múltbéli emlékek szellemét. Kényszerítette az elméjét, hogy ne gondoljon azokra a szörnyű emlékekre, amikor Sarah szíve végérvényesen megállt. Ahogyan ott térdelt a szerelme teste mellett, Cameron ismét eltűnődött. Látta, ahogy Sarah szemei üvegesség válnak, ahogy a lélek elillan belőle, és abban a pillanatban Cameron úgy érezte, millió egy darabra pattan szét, hogy Sarah halálának igazsága kezdett eljutni a tudatáig az eddigi tagadásból.

Mindannyian megpróbálták megállítani, miközben ő megpróbálta újraéleszteni Saraht. Végül John karolta át, és hurcolta el őt könnyek között, az édesanyja teste mellől, de Cameron egyszerűen nem tudott leállni. Ha abbahagyta volna, ha letagadta volna, meddig jutottak… ilyen sokáig… egyszerűen nem érhetett véget így. Bár Sarah lábát összezúzták, több bordája eltört, belső vérzései voltak, Cameron nem állt le, nem bírta elengedni őt. Majdnem 20 percig tartott, de végül Sarah szíve hirtelen dobbant egyet Cameron tenyere alatt. Sosem fogja megtudni, hogy csak az izmok húzódtak össze a sok sérülés ellenére, vagy a szerelme csak így próbált meg üzenni neki, hogy ő is ittmaradna még vele. Nem számított. Csak az számított, hogy Sarah ott állt előtte, teljes életnagyságban.

– „Cameron – „ – Sarah hangja türelmetlen és hezitáló volt, mintha megérezte volna a kiborg gondolatait, hogy azok elkalandoztak másfelé.

– „Te sokkal hamarabb jutottál el ilyen messzire, mint a többiek.” – Cameron emlékeztette magukat a kellemetlen pillanat után. Az ujja ismét elhessegették a szellemképeket. Egyedül Sarah lába nem gyógyult meg teljesen.

–  „Biztos vagyok  benne, hogy hamarosan jól leszek. Nagyon viszket a lábam”.

Sarah zöld szeme vibrált, a tekintete mintha lyukat égetett volna Cameron lelkébe, ahogyan ránézett. Sokkal közelebb érezte magát hozzá, mint bármilyen másik nőt, mintha egy furcsa gravitációs mezőben lennének. Közelebb lépett hozzá, és szép lassan összekulcsolta a kezét Sarahéval.

Egy pillanatig csendben voltak.

–  „Megcsináltad?” – kérdezte Sarah, tanulmányozva Cameron kezét, majd ismét felemelte a fejét, hogy a kiborg szemébe nézhessen.

Cameron bólintott.

–   „ Nem kellett volna odáig elmenned”.

Habozott, de csak egy pillanatig, majd Cameron lassan odaült az ágy szélére. – „ De megtettem. Tartoztam neki.”

–    „Azzal, hogy felsétálsz a hegytetőre?”

–   „Azzal, hogy olyan közel viszem az istenéhez, amilyen közel tudom.” – Cameron ránézett Sarah-ra, hallotta, ahogy levegőt vesz. – „Tudtam, hogy hazudik. Tudtam, hogy üldözött téged. De James Ellison jó ember volt.”

–   „Az volt” – Sarah ismét levegőt vett – „Hazudott, és üldözött, mert egy jó ember volt, Cameron.”

–    „Tudom.”

–     „Bárcsak ott lehetettem volna” – Sarah játszott a tollával – „Megérdemelte volna.”

–     „Amint jobban leszel, elviszlek oda.”

Bámulták egymást, és Sarah még sosem láttam Cameront ilyen törékenynek. Eddig csak lavírozott a világban, amíg Sarah fel nem nyitotta a szemét. Semmit nem tudott mondani attól a pillanattól fogva, hogy ne veszítse el magát, ahogyan a szerelme szemébe feledkezik.

–   „Akár a te hamvaid is lehettek volna azok, amiket ott fent szétszórtam. Majdnem az is lett.”

Sarah megnyugodott attól, hogy Cameron hangját hallja. Óvatosan levette a lábát a székről, felállt, mintsem törődve a gyógyulófélben lévő végtaggal, és odaült Cameron mellé. Nem akart arra gondolni, hogyan hozta őt vissza Cameron. A sérüléseit látva Sarah biztos volt benne, hogy Cameron igyekezete nélkül nem élte volna túl, és halott maradt volna. Az agya hátsó zugában mindig sejtette, hogy a vérében lévő anyag nem hagyja őt meghalni, erre a gondolatra viszont a hideg rázta ki. Sóhajtott, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Cameronét. Szerelme ujjai jéghidegek voltak. „- De nem az volt. Még mindig itt vagyok.”

Még jó néhány csöndes percig így ültek ott, hallgatták a kint süvítő szél hangját, és a tűz pattogását a másik szobából. Mindketten sérültnek és elveszettnek érezték magukat, amiatt, ami a sivatagban történt, de hetek óta először, Cameron kezdte azt gondolni, talán túl fogják ezt élni.

Cameron pillantása az asztalon heverő papírlapra tévedt, amit Sarah hagyott ott. Kíváncsi volt rá, szerelme mit írt a lapra.

–     „Hagyjad.” – köszörülte meg a torkát Sarah. – „Csak unatkoztam.”

Cameron nem tűnt meggyőzöttnek. – „Levelet írtál Johnnak, ugye?”

–    „Nem igazán” – sóhajtotta Sarah. – „Én csak… Nem is tudom. Úgy éreztem, le kell írnom mindent.”

Cameron úgy érezte, Sarah megadta neki az engedélyt, ezért felállt, és nekiállt olvasni a szavakat. Mielőtt csak észrevette volna magát, elkezdte hangosan felolvasni a szavakat.

„Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a gyermek az anyaméhben osztozik az édesanyja álmaiban. A szeretetében. Abban, hogy az anyja hisz a jövőjében. Vajon ugyanazokat a képeket látja, mint amelyekről az édesanyja beszél neki? Vajon ezért nyúl az anyja után, rögtön az első pillanatban, ahogy felsír? És mi történik akkor, ha már előre tudod, milyen életet tartogatsz a számára? Vajon az kísérteni fogja? Az, hogy a sorsa milliók sorsát fogja meghatározni? Hogy életed minden pillanatát annak fogod szentelni, hogy őt életben tartsd? Meg fogja ezt vajon érteni? Hogy miért öleled olyan szorosan? Vajon akkor is utánad fog nyúlni az első pillanatban, a közös álmaitok rémálmok?”

Cameron elhallgatott, mielőtt befejezte, vizsgáló tekintettel figyelte Sarah-t. Sarah felsóhajtott, látszott, hatással vannak rá a szavak, most, hogy életre keltek, és valaki felolvasta őket.  „Majdnem meghaltam. Valójában meghaltam.” – javította ki, kényszerítette magát, hogy figyelmen kívül hagyja Cameron rosszalló tekintetét. – „Olyan sok mindent nem mondtam el neki… a múltjáról… a jövőjéről. Úgy érzem, tartozom ezzel Johnnak… ezzel… mindennek a leírásával…” Felnézett Cameronra, tanulmányozta az arcát, aki visszafordult a papírlap felé. „- Hülyeség, ugye?”

Cameron megrázta a fejét, Sarah pedig pislogott, majd észrevette, hogy könnycseppek csorognak végig Cameron arcán.

–   „Hé.” – suttogta Sarah, és kinyújtotta fel a kezét.

–  „Ismerem ezeket a szavakat.” – bámulta Cameron a papírlapot, ahogyan a hüvelykujját vezette a kézírás sorain. – „Olvastam őket korábban. John odaadta nekem a naplóját, ami nála volt. Majdnem két hüvelyk vastag volt.”

Bámulták egymást, mindketten visszatartották a lélegzetüket, amikor rájöttek, hogy ez mit jelent.

–    „Tehát ez azt jelenti, hogy nem állítottuk meg. A jövő még nincs eldöntve…”

–    „Nincs.” – erősítette meg Cameron. – „Ez csak azt jelenti, hogy most is úgy szereted, mint az én időmben szeretted.”

–    „Ezek ugyanazok a szavak, Cameron.”

–   „Ezeket a szavakat évekkel ezelőtt írtad… a kórházban, a halálos ágyadon. Így próbáltad megértetni vele. Hogy egy részed mindig vele marad majd.”

Sarah ideges lett picit.

–     „Ez most más. Most nem haldokolsz. John egy jobb helyen van. Most nincs szüksége erre.” Cameron visszatette a papírlapot az asztalra. „De attól még le kellene írnod. A világnak hallania kellene ezeket.”

Sarah lehorgasztotta a fejét. – „Miért…?”

–   „Mert a történetedet el kell mondani. Az embereknek tudnia kell… hogy megértsék.” Cameron kinyúlt érte, érezni akarta Sarah bőrének melegségét, miután olyan sokáig hideg volt. Az ujjait végigsimította szerelme állán, majd Sarah nyaki verőerén, a pulzust tapintva állapodtak meg. Az állandó szívdobbanások érezte megnyugtatta Cameront. – „Mindegy, hogy a jövőben lesz-e Skynet, vagy nem, a hangodra érdemes odafigyelni. Sarah Connor megérdemli, hogy meghallgassák.”

–     „Cameron…” – suttogta Sarah, de a többi szó elhalt az ajkán, ahogy Cameron ajkait az övéhez érintette. A csók gyengéd volt, hezitáló, de olyan régen voltak ilyen intim helyzetben, hogy Sarah erősen visszacsókolt. Mintha ki akarta volna törölni a legutóbbi csók emlékét, amikor azt hitték, örökre elbúcsúznak egymástól, mintha meg akarta volna mutatni, mennyire szereti Cameront.

Néhány perccel később Cameron elhúzódott, és félelem ült meg a sötét szemében. – „Nem akarlak bántani”.

Sarah a jól ismert mosolyával válaszolt. – „Azok a pici robotok majd megoldják a dolgot” – ígérte, mielőtt újra megcsókolta őt. – „És sosem bántanál.” – suttogta Cameron szájába.

Cameron visszafogta magát, kicsit összezavarodott, hogy mitévő legyen, de Sarah szája egyszerűen nem akart megálljt parancsolni, így teljesen megfeledkezett róla, hogy óvatos legyen.

Sarah kezei forrónak tűntek, ahogyan becsúsztatta őket Cameron pólója alá, ahogyan az ujjai simogatták a kiborg hasát és hátát. – „Tényleg meg kellene szabadulnunk ezektől az átkozott ruháktól” – morogta játékosan Sarah, miközben szabaddá tette magukat.

A kunyhó hideg levegője megborzongatta a bőrét, ahogy a póló lekerült. Cameron figyelte, megbabonázta, ahogy Sarah kigombolta a nadrágja gombját, és lecsúsztatta a derekát, majd a fehérneműjét is, szabaddá téve a csípője ívét.

Hátratolta Cameront az ágyon, és Sarah fölékerült. Cameron fejben gyorsan kiszámolta a szögeket, és a súlyát Sarahnak. A legutolsó dolog lett volna, hogy addig szorongassa a kezei között Sarah, mint amennyit már nem bírt volna ki – mindkettőjük érdekében.

–   „Ne gondolkozz annyit.” – mondta Sarah, miután észrevette a kis ráncot Cameron homlokán, ami akkor jelent meg, ha nagyon agyalt valamin.

Miután Cameron lebukott, úgy döntött figyelmen kívül hagyja az egészet, és kezét a csípőjére, majd Sarah derekára helyezte. A póló, amit Sarah viselt, nagyon lenge volt, így egy pillanat múlva már Sarah kebleit simogatták a kezei.

–   „Talán mégis szeretem azt a pólót, Miss Fémkisasszony” – Sarah hangja követelőző volt.

–    „Majd meggondolod ezt még.” – Cameron elvette a kezét, és csókolgatni kezdte Saraht ott, ahol az előbb még csak simogatta őt. Sarah megköszörülte a torkát, és lecsapott Cameron szájára. Miután átvette az irányítást, Cameron áthelyezte a kezét Sarah hátára, és közelebb húzta őt magához, minél inkább feltérképezve a száját a nyelvével.

Az ujjaik összegabalyodtak a sötétben. Becsukta a szemét, és együtt lüktettek, az ölelésben. Egy újabb kéjes nyögés hagyta el Sarah ajkát, miután Cameron a szája után a melleit vette célba, és Sarahnak emlékeztetnie kellet magát, hogy Savannah lent van a földszinten.

Cameron elkezdett a szájával lefelé haladni, de Sarah megállította a mozdulatot, figyelmen kívül hagyva a lába közötti bizsergést – „Ne olyan gyorsan” – lihegte.

A maradék ruháiktól is megszabadultak, és felfedezték egymást, óvatosan, mintha a másik területét fedeznék fel. Cameron minden érzékével Saraht vizsgálta, figyelte, majd rövid habozás után, letett erről. Nem akarta, hogy bármi is elterelje a figyelmét, nem kellett most a másik nőre vigyáznia. Most először csak ők voltak ketten, és az, amit a másik iránt éreztek, s Cameron érzékelésének minden síkját át akarta adni ennek az érzésnek.

Miután Sarah végre abbahagyta az ingerlését, Cameron belesóhajtott a szájába, és rájött, hogy milyen izgató ez. Sosem érezte át ezt teljesen, sosem adta át magát neki teljesen.

Sarah most egy picit más volt, mikor hozzápréselte a testét az övéhez, mindent, amit érzett, Cameron fülébe és nyakába suttogta. Cameron tűzbe jött, olyan tűzbe, amelyet még sosem érzett, sosem kívánta még ennyire Saraht, sosem akarta elengedni őt.

Minél inkább esett kint a hó, annál jobban rejtette el őket a világ elől, és Sarah érezte Cameron vívódásait. Csak követnie kellett, és Cameron is a nyakába fúrta a fejét.

Egy darabig így feküdtek ott, az testük összegabalyodva, a lélegzésük lelassult.

Nem sokkal később Sarah legördült Cameronról, felhúzta a lábait, de közel maradt hozzá, átkarolva Cameron csípőjét. Valami ezúttal nagyon más volt kettejük között, de nem tudta megfogalmazni mi az. De úgy érezte, hazatalált, és ismét egésznek érezte magát, s csak ez számított.

Cameron a plafont bámulta, és úgy érezte, az érzékei túltöltődtek. Sarah hagyta őt, hogy feldolgozza, mi történt az imént vele, az ujjai köröztek a kiborg gyomra felett. Egy perccel később Sarah keze lelassult, nem izgatta már a testét, ekkor a kiborg oldalra fordított a fejét, és a tekintete találkozott Sarah zöld szemeivel.

–    „Jól van, Miss Fémkisasszony?”

–    „Szeretlek.” – súgta Cameron, és rájött, hogy mennyire szüksége van arra, hogy ezeket a szavakat hangosan is kimondja.

Sarah mosolygott. – „Ez jó volt, ugye?” – Kuncogott, ahogy látta, ahogy Cameron megpróbálja a történteket értelmezni, majd föléhajolt és megcsókolta a szerelmét. „Én is szeretlek téged.”

Cameron megmozdult, és ráfordult Sarah testére, a fejét vigyázva a mellkasára helyezve. Érezte, ahogy szerelme kezei átkulcsoják a vállát, és ahogy Cameron egy mély levegőt vett, érezte Sarah bőrének az illatát. Egy pillanattal később észrevette az ismerős dobbanást Sarah pulzusában, ahogy ott lüktetett kettejük között.

A hang feltüzelte Cameront, felemelte fejét, és megcsókolta Sarah melleit. Kezét rajtuk nyugtatta, majd feljebb kúszott, hogy Sarah szemébe nézhessen.

Sarah emlékezett a halál békés sötétjére. Cameron hozta vissza őt, abba a világba, ahol kimondhatatlan fájdalmai voltak, számos sérülése, és a sérült lába talán sosem lesz a régi. Sokáig dühös volt rá, hogy Cameron ilyen messzire ment és visszahozta őt, mígnem Terissa bölcsen rávilágított, hogy ő maga is mindent megtett volna azért, hogy Cameront megmentse adott esetben.

Ismét összegabalyodtak. Egyikük sem tudott a másik nélkül létezni. Sarah tudta, hogy zavarnia kellene, de nem tett ellene semmit. Nehéz az ellene bármit is tenni, hogy ennyire szeretsz valakit, és ez a valaki tesz téged egésszé. Az egyetlen, akire valaha is szükséged van.

Cameron figyelte Sarah arcát, egyik kezével beletúrt Sarah hajába. – „Bárcsak örökre itthmaradhatnánk.”

Sarah nem tudott Cameron szemébe nézni. – „Igen, bárcsak. Habár Savannak egy idő után biztos unatkozni kezdeni. Nem építhet örökké hóembereket.”

A pillanatnyi vicces megjegyzés legalább nem bizonytalanította el Cameront. Kivárja a megfelelő időt, tudta, hogy Sarah csak akkor mond valamit, ha készen áll arra, hogy kimondja őket.

–    „Nem akarok visszamenni.”

Cameron nem válaszolt, érezte, hogy még Sarah nem fejezte be.

–  „De előbb vagy utóbb… vissza kell mennünk.” Sarah megköszörülte a torkát, mintha küszködne. Érezte, ahogy Cameron karja erősen tartja, ahogy a bőrük egymáshoz ér, megnyugtatta a kiborglány érintése. „Még nincs vége, Miss Fémkisasszony”.  – Sarah óvatosan Cameron vállára fektette a fejét.

Cameron csöndben figyelt. A sivatagban egy pillanatra azt hitte, kettejüknek vége, és mindent elvesztett. Visszakapni Sarah egyszerűen hihetetlen volt. – „De egyelőre vége van.” Tekintete találkozott Sarahéval, mikor szerelme felemelte a fejét, hogy ránézzen. – „Egyelőre vége van.” – ismételte meg a szavait, hogy meggyőzze őt, hogy elhiggye és élvezze ki a pillanatot. Kiérdemelték, függetlenül attól mennyi ideig is fog tartani. – „És most ez mind a miénk.”

Sarah szájának sarkán ott bujkált a mosoly, de nem mosolyodott el teljesen. – „Nincs végzet, csak ha bevégezzük?”

–    „Nincs végzet, csak ha bevégzed.” – helyeselt Cameron, és újra megcsókolta őt, egy pillanatra megfeledkezve mindenről, nem aggódva az ismeretlen jövőn, hanem a jelenre figyelve, amiért mindent kockára tettek.

Kiélvezték azt a békét, amit megtaláltak, és ha újra eljön az idő, ismét minden erejükkel meg fognak harcolni érte.

 

*V*É*G*E*

Fordította és lektorálta: Lasaro

<< Act 5 <<