Act 5

Sabine éles kattanással csukta össze a telefont és jóváhagyólag bólintott Sarah felé. A nő reszketve kifújta a levegőt, érezte, hogy váratlanul eljött az igazság pillanata.

-Biztos vagy benne?

Megbízott a fiatal lányban, de ennyi feladat idegenek kezébe helyezésével Sarah nem értett egyet.

-Igen. – A sötét szempár Weaver-re tévedt. – Látták a jövőt. – Tudják, mi forog kockán.

Weaver mosolya élesbe váltott, ahogy eszébe jutott az első csetepatéja Sabine bandájával és elöntötte a harag. Érezte, hogy ujjai pengékké formálódnak és ökölbe kellett szorítani kezeit, hogy azok ne robbanjanak ki belőlük.

-Hatékony csapat, – ismerte azért el Weaver, majd Sarah és John felé fordult. – A tervük a bunker lerombolására hibátlan és az én embereim már elindultak a célpontjuk felé, – közölte velük, közben érezve hátában Sabine jelenlétét. – A küldetésem vége nem igényel sok törődést.

Weaver kegyetlen mosollyal nézett végig a felsorakozott csapaton. Azzal sarkon fordult és nagy lendülettel az autója felé indult, majd anélkül, hogy visszapillantott volna, elhajtott.

-Ki fogja őket nyírni, mindet, – törte meg a beálló csendet Terissa.
-Késő már újra átgondolni ezt.

Sarah mindent elkövetet, hogy ne látszódjék rajta a sajnálkozás és a hangja se árulja el, hogy érez. Fiára pillantott, aki acélos eltökéltséget öltött magára. John készen állt a feladatra, a visszacsapásra. Talán szerencséjük lesz ma, merengett el Sarah. Talán a mai nap lesz az, amikor elpusztítják Skynet-et egyszer és mindenkorra. A fia érdekében, reménykedett Sarah.

John arckifejezése kemény és elszánt volt még egy pillanatig, majd megtört és megint a fia volt anyja előtt.

-Mondd, hogy ez a helyes, amit tenni fogunk.

Sarah visszanézett fiára, és közben azon törte a fejét, hogy mit mondhatna, amivel könnyíthetne fia lelkén.

-Nem tudom azt mondani, – vallotta be őszintén Sarah. – Csak annyit tudok, hogy nincs más választásunk.
-Mindig van választási lehetőség.

Sarah összepréselt szájjal csóválta a fejét.

-A könyörület egy olyan luxus, amit túl sokáig engedtünk meg magunknak. – Majd Sarah megragadta a fia karját és megszorította. – Ha ezt hamarabb megteszem… ha megértem, hogy nem csak a technológia a fenyegetés, hanem annak a létrehozói is… – Sarah felsóhajtott. – Ezt a végzetet én teremtettem, John.
-Ebben mi mindannyian benne vagyunk, – suttogta Terissa és férjére gondolt, meg fiára, akik belekeveredtek annak a jövőnek a létrehozásába, ami ellen most harcolnak.

John kihúzta magát, szája komor vonallá keskenyedett és hirtelen magasabbnak, idősebbnek tűnt, egy férfinak, ahol az előbb még a fiú állt.

-Rendben.

John végigpillantott a körülötte álló emberek gyűrűjén, felbecsülte erejüket, gyengéiket, és átgondolta, hogy mennyire illeszkednek a tervbe. Ők nem voltak többé már családtagok, vagy barátok, hanem csak eszközök egy háborúban. John hangjában egy új felhatalmazással ismét megszólalt:

-Fegyvereket betölteni!

Johh érezte, ahogy anyja magához húzza, megöleli, keze a nyakán, karja a dereka körül, ő meg egy másodperce lehunyta a szemét és magába itta anyja illatát. Utolsó alkalom érzése töltötte el John-t, ő pedig megragadta a pillanatot. Mikor szétváltak, megengedett magának egy mosolyt.

-Remélem működni fog.
-Működnie kell.

Sarah Cameron mosolyára gondolt, hogy belefájdult a szíve.

-Működnie kell.

****

Savannah Felicia mellett ácsorgott és a nőt nézte, ahogy James-t vizsgálja. A férfi úgy tűnt, nehezebben veszi a levegőt és az érdes hangtól Savannah-ba belenyilalt a félelem. Közelebb lépett Walther-t a melléhez szorítva. Felicia hangja nyugtató volt, ahogy a betegéhez beszélt, és a nő hanglejtése a kislányra is nyugtatólag hatott.

Savannah megállt James ágyánál, megvárta, hogy bácsikája felismerje őt, de a férfi csak szunyókált, sötét bőre pedig izzadtságtól gyöngyözött. Az óceán hangjai úsztak be a nyitott ablakon, mikor egy kéz finoman megsimogatta a haját. Savannah magába szívta a parti szellő homokos illatát és hátrahajtotta fejét, hogy felnézhessen Felicia-ra.

-Itt akarsz maradni James-szel? – Felicia hangja furcsa megtörtséget árasztott.

Savannah bólintott.

-Azt hiszem, ő is ezt szeretné.

Felicia a kislányért nyúlt és feltette őt az ágy szélére. Sikerült neki gondterhelt tekintetét elrejtenie a kislány elől, ahogy megkísérelt egy gyenge mosolyt előcsalnia Savannah számára.

-James nagyon beteg, úgyhogy figyelj nagyon rá, rendben?
-Tudom.

Savannah szorosan magához ölelte tanítóját és megmentőjét, akinek természetellenes meleget árasztott a teste. Walther kisiklott a karjaiból és a férfi mellkasa felé mászott, majd annak szegycsontja felett összegömbölyödött és dorombolni kezdett. Az ajtó bezáródott mögöttük, mikor a doktornő vonakodva magukra hagyta őket.

James megmoccant, kinyitotta egyik szemét és a kislányt fedezte fel maga mellett. A férfi nyelvét duzzadtnak és használhatatlannal érezte, de akaratát rákényszerítette, hogy működjön.

-Az…édesanyád… visszatért már?

James meggondolatlannak érezte magát és küszködő légzése elkezdett súlyként nehezedni rá. Savannah megrázta a fejét.

-Nemsokára megjön, – válaszolta magabiztos hangon a kislány, miközben a takaró szélével foglalatoskodott, kissé magasabbra emelve azt.

James a legapróbb mosollyal elmosolyodott, megérintette őt a gyermek gondoskodása és aggódása.

-Te…velem fogsz most maradni?

Savannah megfontoltan bólintott, majd visszahelyezkedett bácsikája mellé. A fizikai érintés mindig jobb kedvre derítette, kevésbé érezte így magányosnak magát és remélte, bácsikája is ugyanezt érzi.

-Nem hiszem, hogy… sokáig leszek itt, – mondta James szelíden.

Savannah nem válaszolt, csupán átölelte a férfi mellkasát, mintha ott tudná őt tartani makacs akarata nyers erejével.

-Én csak… azt akarom, hogy tudd… szeretlek téged. – Hogy, te vagy a… legbátrabb kislány… akit valaha megismertem.

Miközben James a kislány reakciójára várt, meghallotta, hogy Savannah szipogni kezd, de válasza váratlan volt a férfi számára.

-Azt hiszem, most én következem, hogy elmeséljek neked egy mesét.

James szemöldöke felszaladt. Rengeteg mesét olvasott fel régebben a kislánynak, de valahol útközben ez Sarah feladatává lett és a férfi rádöbbent, hiányzott neki az együtt töltött idő. Szaggatottan beszívta a levegőt, elengedte utolsó félelmét és magába szívta a gyermek szeretetét, James most már tudta, hogy nem fog magányosan meghalni.

Savannah fiatal tekintete találkozott az övével, de James olyan bölcsességet látott meg azok mélyén, amik messze túlmutattak a kislány korán. Savannah tudta, mi fog történni, teljes mértékben.

-Szeretném… hallani. – Miről fog szólni?

Savannah nem vett tudomást arról, hogy mennyire nehezére esik a férfinak beszélni, aki úgy csinált, mintha csak álmos lenne és nem haldokolna.

-Egy Walther nevű cicáról, aki megmentette a világot.

Örök hála Istennek ezért a vörös hajú fénysugárért az ő legsötétebb óráiban, James elmosolyodott és becsukta szemét, mintegy alávetve magát sorsának.

-Meséld el…

15 perccel később a szoba természetellenes csendbe burkolózott, eltekintve az óceán hullámainak morajától. Savannah hangja elcsuklott, könnyek szöktek szemébe, de vett egy mély levegőt, és folytatta a mesét. Valahol, Savannah tudta, James Ellison még mindig hallgatja őt.

****

Az automata ajtók a megszokott módon váltak szét és jéghideg, áporodott levegőt engedtek ki magukból aznap délután. A portásnő felkapta a fejét a megfontolt léptekre, melyek a márvánnyal borított előtérben visszhangoztak és kedves mosolyt erőltetett az arcára a tulajdonos és vezérigazgató látványára, akik nagy léptekkel közeledtek feléje. Mr. Smieth makulátlan volt, mint mindig, vasalt, tiszta sötét öltönyt viselt és nem volt egy hajszál sem, ami ne lett volna a helyén. A férfi figyelme a liftajtóra szegeződött, ami visszaviszi majd őt saját birodalma börtönébe. Smieth soha, egyszer sem létesített vele kapcsolatot semmilyen módon, soha nem vett még csak tudomást sem a létezéséről, de most feléje fordult és egyenesen a szemébe nézett. Apró mosoly ékesítette a férfi könyörtelen száját, és a portásnő megborzongott, de ennek semmi köze nem volt a már kellemetlenül hideg kondicionált levegőhöz.

-U..uram, – dadogta a portásnő.

Smieth elfordult és haladt tovább, a mosoly egy pillanatra sem hagyta el száját. Mikor a liftajtó becsukódott, Weaver szembetalálta magát undorító kinézetével az ezüstszínű falakon. Robert Smieth arcvonásai merőn néztek vissza rá, amitől Weaver furcsa kényszert érzett magában arra, hogy keresztüldöfje saját tükörképét a homlokánál. Annak a férfinak az arcát viselte, aki megölte fiát és most semmi mást nem akart, mint kiontani a férfi vérét. A John Henry árulása óta megtapasztalt érzelmek közül a bosszúszomjat találta a leghasznosabbnak. Weaver magáévá tette ezt, mert szüksége volt a düh hevére ahhoz, hogy kivédje a hideg fájdalmat és zűrzavart, ami mostanra egyfolytában fenyegette tudatat peremét.

Miután tovább már nem tudta elviselni a férfi látványát, Weaver levetkőzte Smieth alakját, száját lebiggyesztette, ahogy a férfi alakjának utolsó nyomai is leolvadtak róla. Ekkor valahol lent riasztás harsant fel, a terminátornő pedig lassan elmosolyodott. A meglepetés elem elenyészett. Most már tudják, hogy jön. Ennek tudata örömmel töltötte el. Élvezni fogja rettegésüket, miközben levágja őket, mint a kóbor kutyákat, mert azok voltak mind.

Az ajtók kitárultak az alagsorban és Weaver belépett a folyosóra azzal sem törődve, hogy meglátják őt. Kezei pengévé szilárdultak, a sarkon befordult az első szerverszobába, amit talált és elvágta a feléje rohanó biztonsági ember torkát. Ahogy a férfi felbukott és hörögni kezdett a lábánál, megállt. A vér csillogását bámulta krómszerű bőre felszínén és az állagát kellemetlennek találta. Meleg és nyúlós volt, ami két olyan szempont volt, ami azelőtt sosem számított. A vér rézszagától ajkai undorba görbültek.

Miután beletörődött abba, hogy többet érez ebből a kellemetlen anyagból, nagy léptekkel megindult. Lépteket hallott és a pánik hangjait felemelkedni maga körül. Mindkettő el fog némulni hamarosan, mivelhogy komolyan betartja a Connor-okkal kötött megegyezését. A Kaliba-nak fizetnie kell James Ellison-ért. Vérüket kell adniuk John Henry-ért. Az életüket azért, hogy létre merték hozni azt a Skynet-et, ami nem volt az ínyére.

Mikorra végez velük, minden el lesz pusztítva. Erről gondoskodni fog.

****

A lámpák hunyorogni kezdtek a bunkerben. Smieth az ég felé pillantott, fenyegető arcot vágott, ahogy az izzók elhalványultak meg felizzottak. Kétségtelen, Cameron újabb kis machinációjáról van szó. Elkezdett töprengeni a kiborglány Danny általi minősítésén, gyanította, hogy a fiatal Dyson-nak talán, ha csak kis részben is, de igaza van. Cameron valahogy megtanult gondolkodni a maga érdekében a küldetése paraméterein túl. Ez még veszélyesebbé tette őt, mint valaha is képzelte, de ezzel együtt sérülékenyebbé is. Egy megújított célkitűzéssel a fejében, Smieth öles léptekkel átvágott a folyosón és a labor felé indult. Beleunt már a késlekedésbe. Itt volt az ideje, hogy felfedjék a kiborglány titkait, még ha neki magának kell is felnyitni őt és kitépni belőle azokat.

-Uram.

Egy biztonsági őr lépett elő a folyosón és állt Smieth útjába.

-Mi történt?

Van pár behatolónk.

A férfi jobb szeme alatt megrándult a bőr.

-Behatolók? – Smieth hangja nyugodt volt, de az őr észrevette az indulatot a tekintetében.
-Igen, uram. – Egy csapat motoros betört e területünkre.

Az őr félreállt Smieth útjából és követte őt a biztonsági helységbe. Smieth homlokát ráncolva lépett közelebb a monitorokhoz, sólyom tekintete a kamerák képére meredt, amik kb. 20 spanyol ajkú motorost mutattak, amint a tartózkodási helyüktől 30 méternyire köröznek. Nem ők voltak az elsők, akiket errefelé láttak, viszont ezekből valami agresszivitás áradt.

-Vigye ki az egységet és foglalkozzanak velük.
-De hogyan, Uram?
-Bármilyen módon, amivel meg lehet tőlük szabadulni.

Smieth ahogy hátradől, abban a pillanatban kialudtak a lámpák. A biztonsági kamerák képei is egymás után hunytak ki és csak a vészvilágítás vörös fényei maradtak égve. Egy másodperccel később a tartalék generátor beindult és a képernyők újra életre keltek.

-Az istenit neki. – Elég volt a játékból.
-Uram?
-Foglalkozzon a motorosokkal. – Azt akarom, hogy tüntesse el őket a területről.

Ezzel Smieth sarkon fordult, megrántotta az ajtó fogantyúját és elindult a labor irányba.

****

Az elektromosság villogott a laborban, mikor Danny felpillantott, ahogy a többi programozó is, és tekintetük az ajtót fürkészte, hogy vajon visszatér-e Smieth. A férfi egyre türelmetlenebbé vált. Cameron szabotázsai lekoptatták róla az önbizalmat és idegessé tették a programozókat is. Danny azon aggódott, hogy Smieth egyszerűen megöli őket mind és hozat egy új csapatot.

Még ha tudta is, hogy bűnrészessége Cameron akcióiban sietteti saját halálát, Danny fütyült rá. Életében először biztos volt dolgában, az útban, amin járt. Csak annyit kívánt, hogy ki tudja rántani a terminátort a rendszerből még azelőtt, hogy minden pokollá válik. Felelevenítette a legrövidebb utat oda, ahol Cameron testét őrzik. Danny tudta, hogy ha elég előnyt tud szerezni, akkor képes lehet behelyezni a chipet és ezzel megmentheti mindkettőjüket. A képernyője elsötétedett, lélegzete elakadt, Danny félig-meddig úgy érezte, CAIN szelleme szólítja őt.

Itt az idő.

Danny nyelt egyet, egyszerre érzett megnyugvást és bűntudatot. Ujjai szinte repültek a billentyűzet felett.

-El tudok menni a chipedért, – gépelte be.

A kurzor felvillant és Danny szinte érezte az ízét annak, hogy Cameron mennyire akarja hinni, hogy ez lehetséges.

-Nem. – Nem kockáztathatok. – Túl közel jutottak.
-Lenni kell valami módnak.
-Nem.

Danny összeszorította a száját.

-Önfejű vagy, – gépelte be. – Mint ő.
-Köszönöm.

Danny szinte mosolygott rajta, hogy Cameron a sértést dicséretként vette. Felsóhajtott és szeme megállt a kiborglány testének szemcsés képén.

-Legalább töltsd le a chipre magad.
-Az nem menekíti ki a programot.
-Tudom, de legalább… talán…
-Mindent el kell pusztítani.

Cameron szavai a megmásíthatatlanságot tükröztek és Danny válaszul bólintott.

-Sajnálom.
-Tudom.
-Pimasz is, ráadásul.

Danny szinte látta maga előtt, ahogy Cameron feje oldalra billen, miközben őt méregeti, és elszorult torokkal gondolta arra, ami történni fog.

-Én tényleg sajnálom. – Mindent, – mondta Danny a terminátorlánynak, mert szükségét érezte, hogy így tegyen.

-Tiszteled az édesapádat… végül.

A szavak elmosódtak a képernyőn, mert Danny szeme könnyekkel telt meg.

-Sok szerencsét, – suttogta a programozó.
-Neked is.

A kurzor villogott még egy hosszú pillanatig, Danny meg közben azon tűnődött, hogy Cameron nem indította-e el valahogy a programot az ő tudomása nélkül is.

-Ha látod újra Sarah-t…

Danny csupán bólintott, tudta, nincs már mit mondania. Képernyője újra elsötétedett, neki pedig a torkában dobogott a szíve, mikor a szobában az összes monitor egyenként kihunyt. Időbe fog telni a teljes megsemmisülés.

-És akkor Cameron nem lesz többé.

****

Három fekete terepjáró indult ki a bázisról, a mélygarázs nagy hangárszerű ajtajai lassan záródtak össze mögöttük. Sarah szíve a torkában dobogott, mikor megrohanták az ajtót. Gondosan kidolgozott követési sorrendjük csaknem felborult, mikor Terissa a másodperc tört részéig habozni látszott, mielőtt megindult volna. Sabine, aki a hátvédet alkotta, kezével keményen meglökte Auldridge-ot a lapockái között, miközben nagy igyekezettel próbálta elkerülni, hogy egymásnak ütközzenek. A nő az ügynökön tompa puffanással landolt és a földre csusszantak. John egy pillanat alatt ott termett és felsegítette az ügynököt, közben Sabine egy sima mozdulattal már talpra is gördült.

A katonai elektronikus kódtörő működött, ahogy ígérték, másodpercek alatt kinyitva a belső ajtót. Auldridge lecsatlakoztatta a vezetékeket, rátekerte az eszközre, majd becsúsztatta a zsebébe. John közben besurrant, hogy értékelje a helyzetet. Egy másodperccel később John intett a többieknek, hogy mehetnek tovább.

Amint beért mindenki, szétszóródtak és elindultak a kijelölt célpontjaik felé. Sarah vett egy nagy levegőt és előhúzta a fegyverét, majd lebámult a bal kéz felőli folyosóra. Az épülethez készített terv nem volt teljesen pontos, úgy volt összetákolva régebbi építészeti rajzokból és alaprajzokból, melyek más Kaliba létesítményekből származtak. Csak remélni tudta, hogy valamennyire pontosak voltak a források.

Mielőtt Sarah befordult volna a sarkon, hátranézett, hogy láthassa fiát, aki ott áll mögötte. Egymásra meredt anya és fia, mindketten tökéletesen tisztában voltak vele, hogy talán ez az utolsó alkalmuk erre. John lassan biccentett a fejével, mire Sarah ugyanígy tett. A nő elidőzött egy pillanatig, hogy lássa, amint fia megfordul és elindul a másik irányba. Egy hosszú folyosó indult tőle jobbra a létesítmény belseje felé, amit Sarah követni kezdett. Furcsán csendes volt minden, de Sarah remélte, hogy gyanúja beigazolódik. Arra nem volt ideje, hogy vakon körbenézzen a létesítményben, hátha ráakad Cameron-ra és a chipjére. Akkor nem, ha mindketten élve szándékoznak kijutni erről a helyről.

Egy másodperccel később a lámpák kialudtak és a folyosóra teljes sötétség borult.

****

Izzadtságcseppek gördültek végig Danny hátán, ahogy futott. Mikor a világítótestek kialudtak, megragadta az esélyt és egy oldalajtó felé rohant, hogy útközben megszerezze Cameron chipjét. Nem foglalkozott azzal a menekülési útvonallal, amit Cameron dolgozott ki neki, ehelyett egyenesen a labor felé vette az irányt. Nem volt rá garancia, hogy a kiborglány követi javaslatát és letölti magát a chipjére, ahogy arra sem, hogy időközben nem nyeli el őt teljesen a rendszer amiatt a vírus miatt, amit ő maga készített. Danny csak annyit tudott, hogy meg kell próbálnia.

Bezárta maga mögött az ajtót, csapdába ejtve ezzel a többi programozót. Ha el tudná kerülni Smieth-et és az őröket, akkor tényleg lehet esélye. Teniszcipők csattogtak a betonpadlón, Danny meg ironikusnak találta, hogy egy terminátor felé szalad, ahelyett, hogy a másik irányba futna. Apjához imádkozott, hogy ez alkalommal megmentse a helyzetet és ne elrontsa ismét. Egyszer olyan jó lenne hősnek lenni.

Kiáltások visszhangoztak mögötte kísérteties módon, erre Danny még keményebben nyomta, emlékezetből navigálva a folyosón. A tüdeje égett, légzése zihált és küszködött, de nem állt meg. Ez volt az egyetlen esélye helyrehozni mindent és ő meg fogja csinálni vagy belehal.

Egy őr tűnt fel a saroknál és Danny nem gondolkodott, csak reagált. Átment csúszásba és ezzel leverte a lábáról a biztonsági őt. Az őr nagyot esett, Danny meg behúzott neki egyet, a mozdulat nem volt gördülékeny, viszont hatékony volt. Mikor az őr mozdulatlanná vált, Danny kikapta ellenfele pisztolyát a tokjából és talpra szökkent.

Egy újabb percbe telt, mire elérte a labort. Danny beütötte a kódot, amit a rendszerben talált és megkönnyebbült, mikor látta, a generátor elég energiát biztosít az ajtónak, hogy kinyíljon. Belépett, pisztolyát előreszegezte egyik kezével, míg a másikban Cameron chipjét szorongatta.

Egyedül volt.

Zihálva lélegzett, ujjai lüktettek, de Danny elbotladozott Cameron testéig. Rápillantott az kiborglány arcára, már másként tekintett rá, mint azelőtt. Felemelte a chipet, a programozó szeme fürkészően nézett a kiborgra, mintha képes lenne kideríteni, hogy a lány tudata rajta van-e vagy sem. Összeszorított szájjal közelítette a chipet a fej felé, majd behelyezte és keményen elfordította.

120 másodpercen belül meg fogja tudni, hogy, megmentette-e mindkettejüket, vagy halálra ítélte saját magát. Választása nem révén, Danny leült Cameron mellé a vizsgálóasztalhoz és csak várt, bármi is következzen. Mikor a riasztók elindultak, Danny csupán moccant egyet és keze ráfeszült pisztolya markolatára.

****

Smieth csalódottságában dühösen morgott, mikor meglátta a labor őrzésére kijelölt őröket az ajtót ütlegelni. A főbejárat lezáródott a vészhelyzeti protokoll szerint és úgy tűnt, egyik felülvezérlő kód sem működik. Hallották a tompa dörömbölő hangokat, ahogy a bepánikolt programozók belül a kiszabadulásukért küzdöttek.

-Maga, – parancsolta Smieth és rámutatott az egyik őrre. – Gondoskodjon róla, hogy senki se hagyja el a helyiséget.

A fiatal férfinak egy pillanatra leesett az álla, majd hátrakapva a vállait bólintott.

-Igen, uram, – válaszolt végül az őr, kezét az oldalfegyverén tartva.
-Maga meg velem jön, – szólt Smieth a másik férfinak, miközben meglódult a biztonsági helyiség felé.

Smieth a kamerákat figyelve talált rá biztonsági főnökére, a képernyőkön a fekete terepjárók éppen szétváltak, hogy bekerítsék a motorosokat, akik túlságosan is jól szórakoztak ahhoz, hogy észrevegyék közelségüket a létesítményhez.

-Mi a helyzet? – csattant fel Smieth ráijesztve a biztonsági főnökre.
-Feltartóztatjuk a behatolókat, uram, – válaszolta a férfi és a fő kamerára mutatott, majd elégedett vigyor jelent meg az arcán, mikor a Kaliba járművei pozícióba álltak.

Smieth a szeme sarkában mozgást vett észre, odafordult a másodlagos monitorhoz és feszülten figyelni kezdte. Bármi is volt az, addigra kikerült a kamera látóteréből, de egy másik anomália szemmel látható volt a kinti képen.

-Hogy mi?
-Zoomoljon a 12-es kamerával!

A képek sakktáblaszerű elrendezése eltűnt, mikor a külső felvétel felnagyítva egy fehér furgont tárt eléjük, ami szabályosan le volt parkolva egy kisebb szín mögött.

-Az meg mit csinál ott?
-Én…fogalmam sincs, uram. – Nem szabadna… Küldök egy…

A férfi elhallgatott, ahogy a motorosok hirtelen szétszóródtak, a homokos talaj szinte kirobbant és homokfelhővel töltötte be pár lábnyi magasságban a levegőt. A kamera képéhez nem társult hang, de az egyik terepjáró motorháztetejét golyónyomok szaggatták fel, amikből füst szállt fel. A másik két terepjáró megpördült, hogy üldözőbe vegye a támadókat.

-Ez csak elterelés, – üvöltötte Smieth. – Hozza vissza őket.

A biztonsági főnök a rádióért nyúlt, de egy másodperccel később felháborodva dobta le az eszközt.

-Folyamatosan zavarják a vonalat. – Nem tudok…

Smieth a gallérjánál fogva emelte fel a férfit.

-A létesítményt megtámadták.
-Megtámadták? – Hogyan?
-Hány embere maradt az épületben?
-5, – dadogta a férfi, mielőtt felfogta volna a helyzetet. – Aztán erőlködve összeszedte magát és kiegyenesedett. – Velem együtt hatan.

Smieth mélyülő komorsága szinte sugallta, hogy mennyire nem tetszik neki a válasz.

-Azt kaptam öntől, hogy ne tartsak jelentős erőt a létesítményben, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet. – Senkinek sem szabad tudnia ennek a létesítménynek a létezéséről.

Connor. Ez a név jutott az eszébe, de Smieth nem mondta ki hangosan.

-Küldjön 3 embert a tartalék szerverek védelmére. – A többiek fésüljék át a termeket.
-Lőjenek mindenre, ami mozog.

Ahogy az emberei szétoszlottak, Smieth belenyúlt egy fiókba és előhúzott egy pisztolyt. Zsebeit megtöltötte tartalék lőszerrel, majd elhagyta az irodát és a robotikai labor felé indult.

****

A riasztók üvöltése visszavitte Sarah-t a Kaliba irodáinak útvesztőjéhez. Visszaemlékezett Cameron keze fogásának az erejére, ahogy a kiborglány gyakorlatilag elvonszolta őt a küszöbön álló robbanás felől. Sarah égett a vágytól, hogy ismét érezze azt a kezet a sajátjában, hajszolta hát magát, pedig tüdeje égett, ahogy gyógyulófélben levő teste tiltakozott az erőszakkal szemben.

Az órájára pillantott, tudta, hogy a többieknek mostanra a szerverekhez kellett érniük. További 9 percük van, hogy végezzenek a robbanóanyagok telepítésével és azután 3 perc a meneküléshez. Az egész küldetés, hogy megállítsák Skynet-et, mindössze egy 15 perces játszma volt.

Sarah egy lekódolt ajtóhoz ért és előhúzta a kódfejtő eszközt a zsebéből. Habár nem örült túlzottan Auldridge küldetésbe való bevonásába, a kis játékszere hasznosnak bizonyult. Odacsapta az ajtó mellé az eszközt és figyelte, ahogy az kikódolja a zárat, belül a mechanizmus pedig egy kattanással kinyílt.

Hideg levegő terítette be Sarah-t, mikor az ajtó kinyílt, majd előre tartva a pisztolyát belépett. Hatalmas, árnyékba borult alakok vették körül, mind gép volt. Egy pillanatra elállt a szívverése, de rájött, hogy egyik gép sem aktív. 8 HK volt a szobában, körben műanyag ponyvával letakarva, inaktívak ugyan, de mindazonáltal elég fenyegetőnek hatottak.

Egy pillanatig nagy volt benne a kísértés, hogy itt hagyja ezt a helyet és elinduljon visszafelé és megpróbálja Cameron-t megkeresni. De a többieknek nem volt tudomásuk erről és a bunker túlságosan jól védett volt azon a robbanószerekkel szemben, amiket a másik épület oldalán helyeztek el. Ahogy szívverése csillapodni kezdett, Sarah elkezdte szemügyre venni a szerkezeteket, mert legbelül tudta, hogy nem sétálhat el csak úgy. Ezek elől. Még Cameron-ért sem.

Véget ért a játék.

Sarah nyelt egyet, vett egy nagy levegőt és lecsúsztatta válláról a hátizsákot. Érezte, ahogy telnek a másodpercek, és elkezdte a robbanószereket lehelyezni a helységben minden oldalon. Az ideje már csaknem lejárt, de ő annyit fog ezekből a rohadékokból magával vinni, amennyit csak tud. Cameron jutott az eszébe, elképzelte a néma jóváhagyást kedvese tekintetében. Az a tény, hogy nincs választása, könnyebbé tette számára a robbanószerkezetek élesítését, de könnyeit azért nem állította meg.

****

-Terissa!

Auldridge kiáltása szinte már túl későn jött. Ösztönösen lebukott és hallotta, amint a lövedék átlyukasztja a szervert ott, ahol a feje volt egy pillanattal ezelőtt. 3 biztonsági ember közeledett feléjük, automata fegyvereikből csak úgy záporoztak a lövedékek. Az FBI ügynök megragadta Terissa-t a derekánál és elrántotta őt az útból. A nő pont akkor pillantott fel, mikor a férfit eltalálták, és látnia kellett, ahogy az ügynök a találattól megpördül és a becsapódó lövedék ledönti őt a lábáról.

Terissa furcsa nyugalmat érzett, ahogy felült és célba vette a hozzá legközelebbi támadót, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Az őr megrázkódott és a földre zuhant mellében egy golyó ütötte lyukkal. Ezek az emberek közte és a világ megmentése között álltak… és a férje emlékének megmentése között… és nem hagyhatja, hogy minden újra megtörténjen.

Auldridge maga alá húzta lábait és fájdalmas arccal célba vette a legközelebbi őrt, majd viszonozta a tüzet. Ez a férfi is a földre zuhant, mire a harmadik őr megfordult és futásnak eredt. Terissa meghökkent, hogy nem érez semmit. Pisztolya csöve még mindig füstölgött. Füle csengett a lövések zajától a szűkös hely miatt, de megtette, amit tennie kellett. Elvett egy életet. Megpillantotta saját tükörképét a sötét monitorokon. Egy idegen nézett vissza rá. Tango… suttogta maga elé.

-Veled minden rendben? – nézett rá hamuszürke arccal Auldridge, viszont a lövedék megállt a férfi mellényében és nem okozott túl nagy kárt benne.
-Jól vagyok. – Van egy helyiség, ahová el kell mennünk.
-Terissa, – válaszolt aggódóan a férfi. – Már eleget helyeztünk le. – Csak pár percünk van, hogy Danny-ért menjünk.
-Nem, – mondta a nő tudomást sem véve hangja remegéséről. – Minden robbanóanyagot le akarok helyezni, ami csak nálam van. – Nem fogom hagyni, hogy ezek az emberek megépítsék Skynet-et. – És nem engedem, hogy a családom ennek bármely részéért is felelős legyen.

Az ügynök a nőre nézett. Habár fájdalmai voltak, de Auldridge szeme ugyanolyan eltökéltséget tükrözött, mint társáé.

-Akkor, rendben.

Terissa aprót biccentett, és próbált nem fiára gondolni, mikor elkezdték a következő célpontjukat felkutatni.

****

Smieth érezte, hogy lépései felgyorsulnak, mikor a riasztók tovább harsogtak, sürgető érzés hajtotta a férfit az útján. Ezek minden bizonnyal a Connor-ok. Legbelül megérezte és enyhe szimpátiát érzett a szegény, őrült Vaugh iránt. A nő sokkal veszélyesebb és eltökéltebb, mint bármelyikük ezt előre látta volna és sokkal leleményesebb, mint valaha is gondolta. Hogyan szerzett tudomást erről a helyről, hogyan tudott bejutni… Ezek voltak azok a kérdések, amiket fel fog tenni neki, mielőtt helyrehozza hibáját és golyót nem ereszt a nő szemei közé.

Lövések visszhangoztak át a termeken, amitől Smieth szorosabban markolta meg lőfegyverét. Statikus zörejek és eltorzult szavak hallatszottak az adóvevőből, amit akkor kapott fel, mikor elhagyta a biztonsági szobát, ami elegendő volt számára, hogy tudomást szerezzen arról, az emberei rátaláltak pár behatolóra és tüzet nyitottak rájuk.

Smieth befordult az utolsó sarkon és megtorpant futtában. A bunker ajtaja nyitva volt és hallotta, hogy valaki mozog odabent. Hátrébb lépett, és a falat használta pajzsként, miközben az ajtót figyelte. Gúnyos vigyorba görbült a szája sarka, mikor egy vékony nő lépett ki az ajtón és csukta be maga mögött. Majd halk kattanás jelezte, hogy a zár újra reteszelődött. Smieth csak arcképeket látott, videó kamerák szemcsés képeit és rendőrségi fotókat. Így személyesen a nő kisebbnek látszott, egy vékony fáradt nőnek, karikás szemekkel, ez nem az a megállíthatatlan erő, amit Vaughn látott benne, és aminek benne kéne most lakoznia. Ez volt hát az a nő, aki csaknem lerombolta a cégét? Aki időről időre célba vette a munkáját?

-Connor! – lépett elő a nőre célozva Smieth, így most már a nő is látta őt. – Meg ne próbálja!
– figyelmezetette a férfi Sarah-t, aki már emelte volna fel a saját fegyverét. – Dobja el!

Sarah tekintete a férfi mögötti a folyosóra siklott, mialatt a távolságot méregette, pisztolyát közben makacsul markolva.

-Tudja, hogy ki vagyok. – Sarah hangja, miközben áthallatszott a szellőztető berendezés, a távoli lövések zaján és az elektrosztatikus zajokon is, mégis halk és nyugodt volt. – Tudja, hogy mi a célom.

Smieth tekintete a nő mögötti bezárt ajtóra tapadt, miközben apró verítékcseppek csurogtak le a háta közepén. A kormány számára készített prototípusok voltak a bunkerben, évek munkájának a betetőzése, dollárok milliói.

-Szemét picsa! – acsarkodott Smieth. – Hatástalanítsa mindet!

Úgy tűnt, Sarah fontolóra veszi a parancsot, miközben a másodpercek teltek.

-Merre van Cameron?
-Mi? – Smieth gyanította, hogy a nő csak húzza az időt, de a kérdés meglepte.
-Hol van Cameron? – A teste és a chip. – Őt akarom.
-Egy gépet akar? – Miért?

Sarah lehajtotta a fejét, mintha csak az érzelmeit szeretné elrejteni a férfi elől, aki lenyűgözve figyelt. Smieth-nek nem volt kétsége, hogy a bunkerben lassan véget ér a visszaszámlálás, de a nő sokkal inkább a gép keresésére összpontosított, mintsem mentse saját életét.

-Hatástalanítsa a robbanószereket, utasítsa a segítőit ugyanerre és akkor beszélhetünk.

Sarah lepillantott az órájára és egyszerűen csak megrázta a fejét.

-Túl késő.

****

Egy halk csipogás arra késztette Danny-t, hogy fejét felemelve az ajtó felé forduljon. Nyelt egyet, egy pillanatra Cameron-ra nézett, de a kiborglány nem mozdult. Elosont az asztaltól, előhúzta a pisztolyát és ujját a ravaszon tartotta. Mikor a zár kinyílt, Danny ellen kellett, hogy álljon a kísértésnek, hogy vakon elkezdjen tüzelni.

Rövid szisszenés hallatszott, mikor az ajtó kitárult. Egy árnyalak bukkant elő, és Danny meghúzta a ravaszt, de ekkor valami szilárd és kemény rontott neki. Danny a falnak csapódott, úgy érezte a levegő kiszorul a tüdejéből, ahogy lövése őrülten pattogni kezdett a betonfalú helyiségben. Káromkodások hallatszottak és hirtelen kezek ragadták meg, pisztolyát kirántották kezéből és talpra állították. Danny szorosan lehunyta a szemét, mikor egy pisztolyt nyomtak a hasába. Összeszedte magát és várta a golyót, hogy az véget vessen mindennek.

-Nem.

Danny hitetlenkedve nyitotta ki a szemét. Pillantása John-ra vetődött elsőként, majd Sabine-ra, aki nem tűnt túl boldognak a ne lőjj parancs miatt. Végül tőle balra meglátta Cameron-t, aki közben talpra állt és Danny rájött, hogy a kiborglány volta az az erő, ami megütötte őt.

-Ne bántsd őt, – tette hozzá Cameron és végigsimította a kezét a vágáson, amit a mérnökök okoztak jobb karján.

Sabine álla már lüktetett, úgy összeszorította fogait, de hátrébb lépett Cameron kérése miatt.

-Te jól vagy? – kérdezte John, alig hitte el, hogy rátaláltak a gépre. – Azt hittem, ez egy szerverterem, – mondta szinte nevetve. – Legfőbb ideje, hogy legyen egy kis szerencsénk is.

Cameron bólintott, letörtnek tűnt, hogy John-t találta itt.

-Édesanyád…
-Valahol az épületben. – Téged keres.

John homlokát ráncolva jött rá, hogy a fénymásolat hasznavehetetlen, ha anyja még nem talált rá Cameron-ra.

-Eljött értem… – Cameron jól láthatóan meglepődött, de John figyelmét nem kerülte el a megilletődés a lány hangjában.
-Mi mindannyian eljöttünk, – mondta Sabine, mielőtt John valami olyasmit mondhatott volna, amit később megbán.
-A vírus, – emlékeztette Cameron-t Danny. – Nincs sok időnk.
-Milyen vírus? – lépett közelebb John a terminátorhoz.
-Egy önmegsemmisítő alkalmazás. – Minden főbb rendszert le fog kapcsolni… a szellőztetést is, – mondta Danny.
-Mennyi időnk van? – kérdezte John rémülten.

Cameron átszámolta a másodperceket és nem tetszett neki a válasz. Az igazság meglátszódott a szemében. John a fejét rázta.

-Mindenki induljon! – Irány a felszín!
-Még maradt robbanószerünk, – vitatkozott Sabine.
-Bízz bennem, eleget raktunk le. – Minden további már felesleges lenne.
-Sarah… – kezdte Cameron.
-Anya a felszínen fog velünk találkozni. – John megragadta a lány könyökét, de a kiborg nem mozdult. – A francba, Cameron.
-Merre van? – erősködött Cameron.
-A biztonsági szobában. – pillantott végig Danny a folyosón, hogy biztos legyen benne, senki sem közeleg. – A monitorokon megtalálhatjuk őt, ha átirányítjuk a tartalék energiát.

Cameron elfogadta a tervet. Megfordult és kivezette az előcsarnokba a többieket.

-Csak 2 percünk van. – Fogd Danny-t és vidd fel, – utasította John Sabine-t.
-Én nem akarok… – kezdett a fiatal nő vitatkozni.
-Kérlek, – fogta John már könyörgőre inkább, mint parancsként. – Savanah-ért… kérlek.

Ez övön aluli ütés volt, mindketten tudták. Sabine arckifejezése indulatba merevedett, de biccentett egyet és elfogadta a kényszerűt.

-Köszönöm.

John ellépett Sabine mellett, aki elfordította fejét és összenézett Danny-vel.

-Tudod merre van a kijárat?

Danny bólintott.

-Kövess! – válaszolta a programozó.

****

Smieth figyelme a Sarah mögötti ajtóra terelődött, a nő pedig kihasználta a férfi figyelmének elterelődését és felkapta pisztolyát, hogy célba vegye az előtte álló öltönyöst. Nem tudta, hogy kicsoda a férfi, de egyértelmű volt, hogy fontos személy lehet. Izzadtság gyöngyözött a férfi homlokán, mikor a nőre nézett, nem volt biztos abban, hogy a nő szavai nem figyelemelterelés volt csak. A recsegés a rádiójából hirtelen megszűnt és csak a bajlóslatú csend maradt vissza.

Egymást bámulták.

-Miért, Connor? – Ő csak egy gép.
-Ő több annál, – válaszolta Sarah meggyőződéssel, érzései Cameron iránt erőt adtak neki, hogy megtegye, amit tennie kell. – De én nem csak magamért vagyok itt. – Hanem, hogy megállítsam azt a jövőt, amit maga készült elindítani. – Hogy visszaadjam a fiamnak az életét.
-Skynet, – vicsorgott Smieth. – A maga téveszmés végítélet számítógépe.
-Nem érdekel, ha nem hisz nekem, ha senki sem hisz nekem. – Csak az számít, hogy itt véget ér. – Most vége lesz.
-Mindketten meg fogunk halni, maga idióta, – üvöltött Smieth, mert most értette meg a nő szándékát.
-Végül mindannyian meghalunk, – mondta Sarah és korrigált a fegyvere fogásán, miközben érezte, hogy leketyegnek az utolsó másodpercek.
-Anya? – John hangja recsegett a rádióban, ami Sarah málhájához volt csatlakoztatva.

Sarah meghökkent, de nem vette le a szemét a férfiről, miközben a rádióért nyúlt és megnyomta az adás gombot.

-Kész van?
-Igen, kész. – Minden beállítva és a vírus szabadon engedve, hogy megsemmisítse a programot. – Merre vagy?

Smieth mozgolódott, szemei villogtak az indulattól.

-Teszem, amit tennem kell.

Sarah nyelt egyet, tudta, hogy most utoljára hallja fia hangját.

-Cameron? – kérdezte Sarah, mert tudnia kellett.

Rövid szünet következett, Sarah úgy érezte, darabokra törik a szíve, szemét könnycseppek égették.

-Itt vagyok.

Sarah hátrakapta a fejét és kapkodva vette a levegőt, mikor kedvese hangja szűrődött át az apró hangszórón. Torka elszorult az érzelmektől, ami megakasztott mindent, amit mondani akart és amire soha nem nyílik lehetősége már.

-Cameron…
-Merre vagy? – kérdezte a kiborglány. – Nincs sok időnk.

Sarah nyelt egyet, szemét Smieth-en tartotta az ujját meg a ravaszon.

-Emlékszel, hová akartunk menni, Bádogasszony? – Hogy hova akartuk elvinni Savannah-t?
-Sarah… – aggodalom kúszott be Cameron hangjába.
-Oda mész, – erősködött Sarah és könnyek homályosították el látást. – Fogod őt és odamentek. – Hallasz engem?
-Sarah… Cameron hangja most már kétségbeesettebb volt.
-Ígérd meg nekem, Cameron. – Sarah nem tudta hangja remegését csillapítani. – Kérlek, ígérd meg nekem.
-Anya, – John hangja furakodott be a beszélgetésbe. – Maradj ott, ahol vagy. – Oda fogunk…
-Nincs már idő, John. – Meg kellett tennem. – Ez az egyetlen módja, hogy biztosak lehessünk benne, hogy vége van.
-Anya, – kiáltott John, és hangja elcsuklott.
-Sarah, csak mondd meg, merre vagy. – Elmegyek érted, – könyörgött Cameron.

Smieth Sarah-t nézte, szemei zavarodottságot tükröztek, ahogy félelmet és szeretet hallott ki a kiborglány hangjából. De csak megrázta a fejét, mert nem akarta elfogadni az igazságot, amit saját fülével hallott.

-Túl késő, – suttogta Sarah. – Szeretlek. – Mindkettőtöket. – Mondd el Savannah-nak…

A robbanóanyagok berobbantak. Sarah-t forró lökéshullám csapta meg, ahogy az ajtó kivágódott. Smieth megfordult és menekülni próbált, ki akarta használni az esélyt, mialatt a robbanás átsöpör rajtuk. Nekiugrott Sarah-nak, aki célzás nélkül elsütötte a pisztolyát, a lövedék visszapattant a falról, majd szétlapult. Aztán a világ rájuk omlott, a tűz és beton pokoli káosza.

Valami nehéz csapódott Sarah jobb lábára, amitől felsikoltott, de akkor sem engedte el Smieth-et. Bármennyire is értékelte az emberi életet, most elfogadta, hogy vannak, akiknek meg kell halniuk, hogy mások élhessenek, ami azt jelentette, hogy egyikük sem fog innen élve távozni.

Újabb robbanás söpört végig, az épület elkezdett elemeire hullani. Sarah lehunyta szemét és megadta magát sorsának. Képzeletében megjelent családja, mialatt a törmelék betemette. Közvetlenül azelőtt, hogy a sötétség ráborult volna és a világ még egyszer elcsöndesül, Sarah elképzelt egy kis házat egy havas hegyvidéken. Hűvös szél fújta át, mialatt nézte Savannah-t és Cameron-t, ahogy játszanak, ahogy John elnéző mosollyal néz. Aztán eljött a sötétség és csak a hideget hagyta maga után.

****

A por még el sem ült, mikor Cameron mozgásba lendült. John összerezzent, ahogy anyját állva elkapja és beborítja a robbanás. A biztonsági szoba elég messze volt a robbanásoktól, így javarészt érintetlen maradt és Cameron nem is vesztegette az időt, hatalmas erővel keresztültört az ajtón és a felszín felé kezdett mászni John-nal a sarkában. Miután felkapaszkodott a törmelék tetejére, Cameron felállt és körbepillantott, hogy mi maradt a Kaliba titkolt létesítményéből. A logika azt diktálta, hogy senki sem élhette túl a robbanást, ha az épületben tartózkodott, de a logikának és az érzelmeinek semmi köze nem volt egymáshoz, ahol Sarah Connor volt az érintett.

Sarah képe a fejében, tovább ösztökélte Cameron-t előre. Cameron igaz természete teljes kimutatásával hámozta át magát a sziklákon és fém törmelékeken, úgy dobált félre mindent az útjából, mintha azok súlytalanok lennének. Mikor egyes darabok nem mozdultak, kézzel zúzta össze őket, mint egy faltörő kos. Ujjai véreztek, a fém kikandikált a bőrén keletkezett vágások mögül, de Cameron nem állt le, mert nem tudott.

Azok az utolsó pillanatok játszódtak le a lány fejében… olyan közel voltak már… arra ébredt, hogy John behatol a helyiségbe és Danny már közel járt ahhoz, hogy lelövi őt. Mikor a fenyegetés elmúlt, a remény kivirult benne, ahogy John válla felett átnézett a mögötte álló nőre. De a nő Sabine volt és nem Sarah, és minden másodperce az ébrenlétnek, amit nélküle töltött, csak növelte aggódását, szinte exponenciálisan.

Cameron érezte, hogy ott vannak a sarkában a többiek, John, Sabine, Auldridge, Terissa, mindannyian a romok tetején. Mind eltökélten, hogy rátalálnak a romok csapdájába esett nőre.

-Anya! – kiáltozott John hiábavalóan és lerázta Terissa kezét a válláról.
-Erre, – irányított Auldridge, miközben jobb felé indult. – Egy jeladót raktam a mellényekre, arra az esetre, ha szétválnánk.

Danny mögöttük ácsorgott és figyelte a többieket, ahogy egy pontnál körözni kezdenek és ásni. A tűz és a beton kellemetlen szaga miatt Danny eltakarta a száját és úgy vett levegőt, mert azt érezte, hogy a torka szinte ég. A fejét csóválta a többieken, mert látta mennyire reménytelen a próbálkozásuk. Sarah feláldozta magát, hogy megvédje őket… a családját. Túl közel volt a robbanáshoz. Túl sok törmelék volt közte és az őt keresők között. Miért nem fogadják hát el az igazságot?

Danny nem tudta levenni szemét Cameron-ról. Ami a szemében látszott, a könnycseppek, amik utat vájtak az arcát borító szennyeződésben, az eszeveszett mód, ahogy széttépett mindent, ami közte és Sarah között volt… Danny látta az érzelmeket a kódban, de most úgy láthatta azokat, mint egy személyt, aki mindene elvesztésének küszöbén áll.

Miközben többieket nézte, ahogy küzdenek a hegyekben álló törmelékkel, képtelen volt arra, hogy ne reménykedjen. Ha van egy kis esély, akár a legkisebb is, akkor meg kell próbálniuk. Nyelnie kellett. Annyira tévedésben élt. Átkozott nagy tévedésben minden tekintetben. Mikor Sarah neve tört elő Cameron torkából egy kétségbeesett kiáltásban, Danny ösztönből reagált rá. A betontömbökön átbukdácsolva indult el Cameron felé, saját biztonságával sem törődve. Térdre hullott anyja mellett, puszta körmével kaparta a betont, csinálta, amire csak képes volt.

Cameron felkapott egy nehéz, robbanásbiztos ajtót és félredobta az útból, közben meghallotta John kiáltását. Az ajtó mögött egy férfi széles háta fogadta őket, a testen az öltönykabát és a fehér ing cafatokban lógott és vér csíkozta. A férfi feje bezúzva, amit a lehullott törmelék okozott.

-Smieth, – suttogta Danny és csak megnyugvást érzett a férfi halála láttán. – A vállalt vezetője.

Auldridge és Terissa a lábuk körül ásni kezdtek, mialatt Cameron és John megragadták a férfi vállát. A férfit elkezdték kiemelni, de az öltöny felsője szakadni kezdett, mintha beleakadt volna valamibe. Egy sápadt kéz kapaszkodott a szövetbe.

-Sarah!

A kiborglány sikolya hallatán a kis csapat újult erővel látott neki a terület megtisztításának a nő teste körül. Danny John-nak segített egy nagy betondarabot megmozdítani, míg Cameron térdre hullt a porban és ujjaival ügyetlenül kotorászott Sarah nyakánál a nő pulzusát keresve. Mikor pulzust érzett, törölgetni kezdte kedvese arcáról a rárakódott szennyeződést. Sarah szempillái megrebbentek a lány ujjainak érintésére.

-Sarah… – Cameron intett a többieknek, mikor az ásás jól hallhatóan lassult körülötte.
-Ássátok ki, szüksége van…
-Cameron. – John hangja elcsuklott és rámutatott egy hatalmas betonlapra, ami anyját a padlóhoz szegezte. Vér szivárgott Sarah alól, onnan, ahol jobb lába eltűnt a betondarab alatt. A beton súlya úgy viselkedett, mint egy érszorító, ahol összepréselte a nő lábát, de az ásással csökkentették a ránehezedő nyomást. Sarah elkezdett levérezni és a kiömlő vér mennyisége már befedte a padlót.

-Nem.

Cameron könyörgő hangon nézett John-ra, mintha olyan csodát várna tőle, amit ő maga képtelen biztosítani. De John anyjára szegezte tekintetét, miközben lerogyott mellé, hogy megfoghassa kezét, és közben látását elhomályosították lecsurgó könnyei, melyek csíkokat rajzoltak az arcára.

Sarah kinyitotta a szemét. Cameron közelebb hajolt és amennyire csak tudott, odahelyezkedett kedvese testének mindkét oldalához.

-Sarah…
-Cameron.

Sarah hangja ijesztően erőtlen volt, a kiborglány kétségbeesetten vizsgálta a nő életjeleit, mert keresett valamit, bármit, ami reményt adhat számára. De minden adat, amit leolvasott, azt jelezte, amit nem akart elhinni. Sarah haldoklott.

-Nem. – Cameron hangja a könnyeit nyelve csuklott el. – Nem.

John felpillantott Cameron-ra, akinek hangjából csak úgy áradt a gyötrelem, és most először látta a szemében a szeretetet annak, ami az valójában. A többiek hátrébb húzódtak, hogy helyet adhassanak valami személyeshez Sarah utolsó pillanataiban. Terissa közelebb húzta a fiát, Auldridge és Sabine pedig tehetetlenül néztek csak.

-A HK-kat… – nyelt Sarah. – El kell…
-Kérlek…

Cameron a fejét rázta, mert semmi más nem érdekelte, csak Sarah. Úgy tűnt, minden képessége cserbenhagyja a fájdalma miatt. Tudta, hogy a nanitok kétségbeesetten próbálják kijavítani Sarah lábában a sérülést, de a többi sérüléssel együtt úgy tűnt, ez már meghaladja a képességeiket. Próbált mást kitalálni, bármit, ami megállítja ezt a folyamatot, de továbbra sem talált semmit.

-Kérlek, küzdj, – Kérlek… – Szeretlek. – Nem hagyhatom, hogy elmenj.
-Cameron.

A kiborglány neve úgy hangzott, mint könyörgés és búcsú egyidőben Sarah ajkain. Cameron sírva hajolt előre és csókolta meg még utoljára kedvesét, semmit sem tudott már tenni, csak szeretni abban a pár percben, ami maradt nekik.

****

Sarah mindig is hitte, hogy egyedül fog meghalni. Küszködve beszélt, mert meg akarta köszönni John-nak és Cameron-nak is, hogy mellette vannak most, de a szavak nem voltak hajlandók előjönni. Szaggatottan levegőt vett, hagyta, hogy mindkettejük iránt érzett szeretete eleméssze őt, visszacsókolta Cameron-t azzal a kis erővel, amije maradt és kezével megszorította John-ét. A nap melengette kihűlő testét, fénye barátságos és gyönyörű volt. Sarah tudta, hogy John kérges tenyerének érintése és Cameron szájának puhasága együtt egy olyan befejezés, amitől jobbat sohasem remélhetett volna.

-Szeretlek, – szólalt meg John a szavakat ismételve újra és újra, próbálta annyiszor elmondani, amennyiszer csak tudta, mielőtt túl késő lenne.
-Nem hagyom, hogy elmenj, – ígérte Cameron szinte érintve Sarah száját, esküje szenvedélyes és biztos volt. – Nem fogok megállni. – Soha sem fogok.

Még egy küzdelmes levegő vétel. Fájdalom söpört át rajta, de Sarah furcsamód távolságból tekintett erre, világa csak Cameron szeméből és John kezének melegéből állt. Sikerült egy lágy mosoly előcsalnia és csak nyugalmat érzett.

-Sarah, – könyörgött Cameron, és minden figyelmét lekötötte Sarah gyengén tapintható, akadozó szívverésére.

És ekkor Sarah szíve két lélegzetvétel között, végleg megállt verni.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 4 <<

>> Epilógus >>