Act 4

Sarah a lépcső mellett állt, keze olyan erővel markolta a korlátot, hogy ujjai belefehéredtek. Savannah az emeleten aludt, mit sem sejtve a körülötte folyó dolgokról. A földszinten Catherine Weaver a nappali közepén állt csupán egy lépésre John-tól. Testének minden porcikája azt súgta Sarah-nak, hogy ez helytelen, hogy neki a legközelebbi shotgunért kéne indulnia és addig tüzelni, míg családja olyan távolra nem kerül ettől a géptől, amennyire csak lehetséges.

Körmeit a fába vájva tartotta magát féken Sarah. Nem sok választásuk volt. Tulajdonképp, nagyon kevés. Mindig így volt, mikor a gépekről volt szó. Már maga a gondolat is felbőszítette Sarah-t, hogy Weaver-t behívják oda, arra a helyre, amit meggyalázott, ahonnan megpróbálta elvinni Savannah-t és ahol megkínozta Cameron-t.

De szükségük volt rá.

Ha Weaver tényleg tud nekik abban segíteni, hogy véglegesen eltöröljék a Kaliba-t, azt Sarah semmiképp sem utasíthatta vissza. John megértette ezt. Ő sokkal nyugodtabban fogadta Weaver jelenlétét, mint Sarah. És ez a nyugalom tartotta a szobában bent a többieket is, akik bizonytalanul hallgatták őt, miközben előadta tervük módosításait. Azt a tervet, melyben szerepelt a folyékony-fém terminátor. A többieken látszódott, hogy feszültté teszi őket Weaver jelenléte körükben. Mindannyian tudták, mire képes a terminátor, de csak John volt képes arra, hogy mindezen túllépjen és a valós helyzetre koncentráljon.

Weaver-nek igaza volt. A Kaliba-t el kellett pusztítani az utolsó kódfoszlányig, és Sarah tudta, hogy John-nak a minden Cameron-t is éppúgy jelenti. Különös érzés volt, hogy Weaver-nek már a házukban való ittlétének gondolata is visszataszító, miközben ő az ágyába vitt egy terminátort. És még furcsább volt, hogy mindezek tudatában ő azért harcol, hogy megmentsék Cameron. Hogy életben tartsa pont az a dolgot, melynek a megállításának szentelte életét. Az igazság arra kényszeríti, hogy húzza fel a fegyverét és fordítsa maga felé. Talán nem Weaver a legnagyobb fenyegetés az emberiségre ebben a szobában. Talán emiatt is kellett volna meghalnia évekkel ezelőtt.

Viszont Cameron-ért megtett volna mindent újra. Minden elmúlt pillanatért.

Sarah miután úgy érezte, nem tartozik elviselni Weaver-t, aki pont azon a helyen állt, ahol Sierra meghalt és nem is képes rá, megfordult és felsétált a lépcsőn. Nem látta, ahogy John hátrafordul, mint ahogy fia szemrehányó tekintetét sem, ami addig követte őt, míg el nem tűnt szeme elől. Végighaladt a folyosón, kinyitotta Savannah ajtaját és benézett a gyermekre. Ismét arra készültek, hogy megszokott lakhelyéről kiszakítsák a kislány. Mikor Ellison először hozta be életébe a kislányt, mindent megpróbált, hogy ne kerüljön közel hozzá, mert tudta, hogy inkább előbb, mint később, eljön ez a pillanat. De még a kislány vonzása, azok a könyörgő kék szemek és a fájdalom, amit azzal okozna Sarah, ha nem térne haza, sem tudta letéríteni arról az ösvényről, amit választott.

Vagy Cameron-nal tér vissza, vagy sehogy.

Sarah-t megijesztette, hogy mi mindent lenne hajlandó megtenni a terminátor megmentéséért, még a gyermek rovására is. Arra fordította régi életét, hogy kész legyen meghalni John-ért, egy esélyért, ami megmenti a világot, de a jövő egy darabjáért soha nem tette volna. Főleg egy gépért. Mindig azt hajtogatta, hogy Cameron több ennél, több annál, mint csupán fém alkatrészek és szintetikus bőr. De mikor őszinte akart lenni magához tudta, ez csak saját önzőségének igazolása. Ez egyszer saját vágyait a gyermekei és az egész emberiség elé helyezi. Sierra jutott az eszébe, kinek szelleme ma este különösen közel volt. Sierra azt tette, amit helyesnek gondolt, megtagadva Sarah-tól az esélyt, hogy megismerje őt, és ezen döntése nagy fájdalmat okozott a nőnek. Sarah rájött, hogy valami hasonlóra készül most ő maga is Savannah ellen és a bűntudat nehézzé tette a levegővételt. Mostanra már annyi szellem lett, oly sok bűn, melyek mind ráakaszkodtak, súlyuk ránehezedett. Cameron tette a terhet elviselhetővé. Ő emlékeztette Sarah-t, hogy többet ér élni, mint a halált várni.

Ezen egyszerű ok miatt, meg kell őt mentenie. Nem térhet ide vissza ismét. Nem lesz hasznára sem John-nak, sem Savannah-nak, ha ismét azzá a magányos lénnyé válik, ami volt. Lassan, fájdalmak közepette szívta be a levegőt és nyert vigaszt Savannah békés álmából. Oda fogja adni a gyermekért az életét, John-ért, mindannyiukért, és ha jól keveri a kártyáit, talán visszatérhet hozzájuk, egyben, a maga teljességében Cameron-nal az oldalán. Ez volt az egyetlen módja, hogy folytatni tudja a harcot. Itt volt az ideje, hogy saját örökségének megfelelően éljen.

-Bocsáss meg, – suttogta Sarah, de nem tudta, hogy pontosan kihez is szólnak szavai.

****

Cameron, mélyen belül, ahol senki sem láthatta, buzgón dolgozott. A programozók hada jobb volt, mint várta, gyorsabbak, sebesebbek voltak védelmének, félrevezetéseinek felfedésében. Fel fogják fedni titkait, és ő ki fog futni az időből. Minden alkalommal, mikor megfosztották őt egy védelmi vonalától, érezte a pillanat közeledését, a pillanatét, mikor fel fogják őt használni, akarata ellenére, Skynet létrehozására. Megígérte Sarah-nak, hogy ez sosem fog bekövetkezni és ritka pillanat volt, mikor nem azon törte a fejét, hogy hogyan kérjen bocsánatot.

Az idővel való versenyfutásában meglepő volt, hogy ki lett a szövetségese. Egy dolog volt, ami elvonta a programozók figyelmét, ami félelemmel töltötte el őket, ami lelassította őket. Mikor Smieth belépett a helyiségbe, az ujjak lelassultak, bukdácsolni kezdtek a billentyűzet felett, pedig előtte tévedhetetlenül pontosak voltak. A programozók tartottak a férfitól és félelmük értékes mikroszekundumokat ajándékozott Cameron-nak, hogy megerősítse védelmét vagy, hogy dolgozhasson végső programján.

Azon is ügyködött Cameron, hogy félelemben tartsa a programozókat. Egy laza kábel egy elektromos kivezetésben rövidre záródott, eredménye tűz a kis konyhában, ami érintette a kávéfőzőt és az energiaitalokkal teli hűtőt is. Egy diagnosztikai eszköz kódja meghibásodott, ami a mérnökök munkájának lelassulását okozta abban a vizsgálatban, ami a teste külső váza alkotóelemeinek kiderítésére irányult. De, az ezekre a kis elterelésekre fordított idő elkezdte csökkenteni a valódi küldetésre fordítható időt is, ami a saját megsemmisítése volt. Ezek itt fel fogják őt használni, hogy Skynet-té alakítsák, és ezt nem hagyhatja, hogy bekövetkezzen. El kell pusztulnia minden egyes csavarnak, ahogy Sarah mondta egyszer. Minden egyes darabját el kell pusztítania az intelligenciájából és a fizikai valójából.

Kódsorok töltötték be a képernyőt, mikor az asztalnál ülő programozó meglepődve hőkölt hátra. A férfi megfordult és intett Smieth-nek, hogy magára vonja a főnöke figyelmét. Székek nyikordultak, mikor a többi programozó az asztalhoz lapult, hogy utat adjanak Smieth-nek, aki öles léptekkel vágott át a félhomályos helyiségen.

-Mi történt? – támaszkodott meg az asztalon Smieth.

A férfi előrehajolt, hogy szemügyre vegye a képernyőn futó kódsorokat. Mivel a látottak értehetetlenek volt számára, rideg tekintettel a fiatal programozó felé fordult. A programozó remegő ujjal a képernyőre mutatott.

-Ez egy… – nyelt egyet a fiatal férfi, mert érezte, a főnöke tekintete átdöfi őt a magyarázat közben.
-Ez az, ahogy az M.I. … a francba!

A programozó hátrarúgta a székét, ami Smieth-nek csapódott, aki ettől kétrét görnyedt, mindeközben a monitor fehéren villogni kezdett és szikrát vetett, a sötét szobában pedig a világítás hirtelen felvillanása vakította el őket. Smieth karja előrendült, ökle a füle fölött találta el a programozót, aki nagy kínnal próbált feltápászkodni. Aztán ujjai belemarkoltak a férfi hajába, és nem törődve a férfi fájdalmas sikolyával, kiragadta őt a székéből és bevágta a számítógépek közé.

A becsapódást döbbent csend követte. Számos monitor kihunyt, ezzel sötétbe borítva a szobát és a szünet nélküli billenyűkopogás is abbamaradt.

-Ez egy újabb trükkje volt nőnek, – csattant fel Smieth magyarázatul, miközben a szerencsétlenül járt programozó felett tornyosult.

Smieth a helyiségben levők felé fordult, arcáról lerítt a düh.

-Megmondtam, hogy tartsák kordában őt.

Smieth némi erőfeszítés árán kiegyenesedett, arca üres volt, ahogy körbepillantott a szobában.

-Takarítsanak fel és azokat a számítógépeket állítsák vissza üzembe. – Most!

A szobában levő programozók lassan felocsúdtak, páran nekilendültek a munkának Smieth körül, felállították a fémállványt és elkezdték kibogozni az összekuszálódott vezetékeket és számítógépeket. A fiatal programozóval nem törődtek, hagyták, hogy maga tápászkodjon fel. A férfi a pólóját az orrának nyomta, hogy elállítsa a vérzést, majd Smieth mellett szemmel látható bizonytalansággal az ajtó felé indult.

-Szedje rendbe magát! – parancsolta Smieth, majd elhagyta a helyiséget.

Ezt követően Cameron viharos sebességgel dolgozott tovább az egyetlen reményén, ami maradt neki, azon a programon, mely mélyen el volt rejtve a kódjába. Nyert most egy kis időt, amit nem vesztegethet el.

****

Terissa kibámult az éjszakába a konyha ablakon keresztül, egy árnyékba borult helyről nézte a lepkéket, ahogy a veranda lámpa körül repkednek. Kávéillat kapaszkodott a levegőbe, ahogy vett egy mély levegőt, idegei túlfeszültek a félelem és a rengeteg koffeint hathatós keverékétől. Minden változóban volt és ő tehetetlennek érezte magát, hogy ezt megállítsa. A közelgő csata olyan vadul rohant felé, mint egy tehervonat és nagyon gyanús volt neki, hogy ez mindannyiukat össze fogja zúzni. A szemét behunyva hallgatta a nappali felől jövő halk mormolást. Épp a végső előkészületeket tették, hogy elköltöztessék James-t és Savannah-t, Felicia meg a furgont pakolta be a felszereléssel. Ide már senki sem fog visszatérni, semmilyen módon.

Reszkető kézzel emelt fel egy törlőruhát és a konyhapultot törölgette vele. Terissa pontosan tudta, hogy mielőtt letelik a következő 24 óra, azokból a halk hangokból odabent mögötte, néhány örökre el fog némulni. Áldozatokat kell hozniuk egy magasztos jó nevében, ezt mindenki tudta közöttük. Az egyetlen dolog, amit meg kellett határozni, hogy melyikük fizesse meg az árat.

Danny-vel kapcsolatos dolgok özönlettek már beteges merengésébe, de nem engedett teret nekik, nem engedte be őket. A halál gondolata, anélkül, hogy újra láthatná a fiát, fájdalmas volt legbelül, de ugyanúgy tartott attól is, hogy úgy talál a fiára, mint aki ellene dolgozik… mint, aki mindannyiuk ellen dolgozik. Valaki visszaküldött egy terminátort, hogy megállítsa a fiát, mert úgy hitte, hogy ez a legjobb megoldás az emberiség jövője szempontjából. Terissa nem akart belegondolni, hogy milyen fajta szörnyetegnek képzelte az ellenállás a fiát, akivé majd válik vagy, hogy ő milyen szörnyeteget nevelt fel.

-Minden rendben?

John hangja úszott elő a sötétből, amitől kihullott Terissa hirtelen erőtlenné váló ujjai közül a törlőruha. A nő utána nyúlt, hogy ismét kézbe vegye a konyharuhát, de John megelőzte őt és ő adta vissza azt a közben felegyenesedő nőnek. John némán fürkészte őt, aki tudta, hogy a zöld szemek mögött egy olyan koros lélek lakozik, aki sokkal többet látott már annál, mint amit egy hozzá hasonló korú fiatal férfinak kéne. Terissa elfordult, mert képtelen volt állni John fürkésző tekintetét.

Mindig a Connor-okat hibáztatta mindenért, de saját családja is vétkes volt. Férje és most már a fia is a gépek titkainak tanulmányozását mindennél előbbre helyezte. Csak a lehetőséget látták, a kockázatot soha. Végül Miles rájött, hogy hibás ez a megközelítés és megpróbálta a horrorisztikus jövőt megállítani, amit a munkája indított be. Terissa csak remélni tudta, hogy fia elég ideig fog ahhoz élni, hogy megtanulhassa ezt a leckét.

John mikor látta, hogy a nő gondolatai másfelé járnak, sarkon fordult és elindult vissza a szobába, bakancsa csoszogó hangot adott ki a viseletes linóleumon.

-John, – Terissa nyelt egyet, szeme továbbra is a lepkéket követte, amint azok a lámpának repülnek, mert vonzza őket annak melege, ami végső soron majd elpusztítja őket.

John habozva állt meg az ajtóban.

-Ki vagyok én? – kérdezte Terissa és közben egyre hibbantabbnak érezte magát. – Mármint a jövőben, úgy értem. – Ki vagyok én?

John a nő alakjának körvonalát tanulmányozta az elsötétített konyhában, majd közelebb lépett.

-Tangó.

Terissa megborzongott azon, ahogy John kiejtette a nevet. Melegség áradt John hangsúlyából. Szeretet. De ez a tisztelet olyan mögöttes kifejeződése volt, amivel a nő nem tudott mit kezdeni.

-Én nem az a nő vagyok, – mondta Terissa, mert úgy érezte, ezt ki kell mondania.

John még közelebb lépett.

-Látom őt benned. – Az erejét. – A könyörületét. – A bölcsességét.
-Egy vezető volt. – Aki tudta, hogyan tegyen helyes dolgokat.

John a homlokát ráncolta Terissa kétkedő hangsúlyán, és fészkelődve egyik lábáról a másikra állt.

-Igen, egy vezető. – Ő… te voltál az ellenállás működésének a szíve. – Te voltál a szikla… az az ember, akihez bárki fordulhatott… Sierra számított rád. – Minden egyes ember tudta, hogy tőled függnek.

Terissa John szavai után is mozdulatlan maradt, súlya kezeire nehezedett, ahogy a konyhapultnak támaszkodott, miközben kifelé nézett az éjszakába. Megérezte a mögötte álló férfi nyugtalanságát, akinek bakancsa izgett-mozgott a padlón, mintha John arra várna, hogy bocsánatot nyerjen a nőtől.

-És Danny?

Terissa kérdésére John megmerevedett.

-Én…ő… – dadogott John és Terissa tudta, hogy a fiatal férfi azokat szavakat keresi, amivel a legkevesebb fájdalmat okozhatja.

-Nem találkoztam vele a jövőben.

Terissa kifújta a bent tartott levegőt és bólintott. John csak megerősítette, amit szíve már tudott. Danny számára nem volt hely a jövőben.

John Terissa-t nézte, érezte, hogy mondani kéne még valamit, de gyanította, hogy a nő inkább egyedül maradna most. Megfordult az ajtóban, hogy tudasson egy dolgot a nővel.

-Ha ez számít valamit… én bíztam Tangó-ban… és benned is bízom.

Terissa végre ismét John-ra nézett, és újra belényilalt, hogy ő többé nem az a fiú, akit megismert, hanem egy férfi, a férfi, aki mindannyiuk megmentésének terhét cipeli.

-Indulnod kéne elbúcsúzni, – mondta Terissa, majd visszafordult a kinti éjszaka és saját komor gondolatai felé.

Terissa a saját tükörképét nézte az ablakon és látta a saját szemeiben, hogy döntését meghozta. Fia elveszett, és semmit nem tehet érte. Kudarcot vallott a fiával, ő meg vele. Valamint azzal is, hogy nem tanult a leckéből, az apja halálából. Terissa felegyenesedett, ledobta a törlőruhát és kiment a konyhából. Nem sok ideje maradt, ha készen akar állni.

****

Négyükre volt szükség, hogy levigyék a lépcsőn a hordágyat, és Sarah hálás volt, hogy John az ő oldalán segített. El tudta képzelni, milyen biztató lenne a csapatának, ha most összeroskadna. Letörölte homlokáról a gyöngyöző izzadtságot és közben észrevette, hogy James homloka is ugyanúgy ragyog. Próbálták ugyan a rázkódást a minimumra csökkenteni, de a lépcsőn lefelé menet követel áldozatokat az embertől. Sarah gondolkodás nélkül nyújtotta ki a kezét és ragadta meg vele a férfiét, melyben megnyugtató erőt érzett. Annyian belepusztultak már őrült harcába, és ő mindig visszatartotta a sírását, mert attól tartott, hogy fia gyengének tartja majd. De most könnyes lett a szeme, ahogy az FBI ügynököt nézte, aki kezdetben fenyegetés volt számára, de mostanra erős szövetségesévé vált.

Auldridge sietősen felkapott egy sporttáskát a bejárati ajtó mellől és megindult a furgon felé, hogy segítsen Felicia-nak bepakolni, mert észrevette, hogy csak zavarná a többieket. John a hordágy másik oldalához lépett, keze lazán nyugodott a vásznon, Sabine meg úgy állt, mint egy szobor a férfi fejénél, kezeit maga mellett tartva.

James felnézett John-ra, elfogadta őt annak az embernek, akit Isten választott ki, hogy megmentse mindannyiukat. Erőtlenül kinyújtotta a kezét, és ahogy megragadta John-ét, érezte annak kérges melegét. Annyi mindent szeretett volna mondani a fiatal férfinak, oly sok bátorító szót nyújtani neki, de minden, amit érzett, csak a saját sajnálkozásának a súlya volt.

John, úgy tűnt, megérezte, mi jár a férfi fejében. Féltérdre ereszkedett és közel hajolt, miközben anyja őket nézte.

-Ne merészeld azt mondani, hogy sajnálom.

John az anyjára pillantott, aki feszülten figyelte őket.

-Mindannyian követtünk el hibákat. – Te is megtetted, helyes célokat követve.

James összerándult, ahogy beléhasított a fájdalom, de kezének szorítása csak erősebbé vált.

-Imádkozni fogok érted… értetek.
-Talán tartalékolnod kéne azokból az imákból saját magadnak is.

John szemrehányó tekintettel nézett az anyjára.

-Van egy terminátorom, egy motoros bandám, egy háziasszonyom, egy FBI ügynököm és az anyám… mint hadsereg. – Azt hiszem, hasznomra lehet minden ima, amit csak kaphatok.

Egy mosolytól James újra a réginek látszódott. Bólintott, ahogy John is, tekintetük szavak nélkül is elmondott minden, ami mondanivalójuk volt.

Sarah felsóhajtott, mert gyanította, hogy így vagy úgy, de útjaik nem fogják ismét keresztezni egymást. Nem jöttek a hála és a bátorítás szavai, mikor James a fejét Sarah felé fordította. A nő látta James szemében a búcsúzást és a pillanat igazsága olyan érzés volt Sarah számára, mint egy hasba rúgás. Közelebb hajolt és ajkát a férfi homlokához érintette, azt remélve, hogy az érintés mindent elmond majd, amit ő maga képtelen most.

-Érted is mondok majd egy imát, – szekálta James a nőt a fájdalmán túl is.

Sarah a fejét csóválva dőlt hátra és egészen közelről a férfi szemét tanulmányozta. Látta a férfi aggodalmait, őszinte sajnálatát és a belé vetett hitét. Sarah eltűnődött, hogy vajon a férfi is ugyanilyen könnyen tud-e olvasni az ő gondolataiban.

-Épp ezt teszed, – válaszolt szárazon Sarah.

Sarah és James egymást nézték egy pár pillanatig, kettejük históriája ott lebegett közöttük.

-Viszlát, James.
-Hozd haza őt, Sarah.

Sarah bólintott, kényszerítenie kellett magát, hogy elengedje a férfi kezét. Olyan érzése volt, mintha megadná magát a férfi sorsának és a sajátjának is, de aztán lassan elengedte James kezét, ezzel most már végleg elválasztva útjaikat. Olyan érzés volt ez Sarah-nak, mintha legbelül lelkének egy része törne darabokra.

James most Weaver felé fordult, aki kényelmetlen némasággal figyelte a szóváltást.

-Ne bántsd őket.

Weaver némi ellenszenvvel pillantott a Connor-okra, majd visszafordult a férfi felé.

-Ígérd meg nekem.
-Te adsz a szavamra? – lépett közelebb a terminátornő nem törődve azzal, hogy közelsége milyen reakciókat vált ki Sarah-ból és John-ból.
-Nekem a szavad most nagyon fontos.

Weaver érezve magán a Connor-ok tekinetét, kiegyenesedett és közben a férfi kérését fontolgatta. Különös módon James Ellison volt mindig is az egyetlen szövetségese ebben a világban. Nem volt logikus oka, hogy ezért viszonzást nyújtson neki, de a logikának egy ideje már nem sok köze volt a döntéseihez.

-Megígérem.

James-en a megnyugvás futott át, valami a nő szemében és hangjában meggyőzte őt, hogy Weaver komolyan is gondolja, amit mondott.

-Köszönöm.

James egy pillanatra Sabine kezét érezte meg a vállán, majd John és Auldridge kigurították a hordágyat a szobából és beemelték a kint várakozó furgonba. Sarah is megindult utánuk, mikor észrevette, hogy Weaver és Sabine egymást méregetik. Sabine az övébe tűzött pisztolyára helyezte a kezét, de más mozdulatot nem tett, mikor a terminátornő közelebb lépett hozzá. A döntés, mely bevonta Weaver-t a tervükbe, Sabine szerint nem volt jó ötlet, de neki csak kevés beleszólása volt a dolgokba. De az ezzel kapcsolatos érzéseit azért kimutatta. John magyarázata után sarkon fordult és elhagyta a helyiséget, hogy az éjszaka hátralevő részét a reggelt is beleértve Savannah-val töltse. És közben gondoskodott arról is, hogy shotgun mindig elérhető közelségben legyen.

Weaver oldalra billentett fejjel tanulmányozta Sabine-t a félhomályban, kíváncsi volt a fiatal nőre, akit csak most fedezett fel távolról. Sabine marka ráfeszült a pisztolyára, mikor közelebb lépett hozzá Weaver, amit a terminátornő észlelt is. A fiatal nő nyugalma összezavarta őt, de közben fel is keltette az érdeklődését iránta.

-Nem lesz szükség arra a pisztolyra.

Sabine nem válaszolt, mialatt a terminátornőt figyelte, és egy tapodtat sem hátrált, ahogy az közeledett feléje. Weaver suttogva kérdezte a fiatal nőtől:

-Tényleg azt gondolod, hogy megállíthatsz engem, ha el akarnám őt vinni?

Sarah előreugrott, de John pont jókor érkezett vissza és elkapta anyja karját, hogy visszatartsa őt, mialatt Sabine csak pislantott egyet, a fiatal nő szemeiben a gyilkolás ígérete látszódott, ha a gép megpróbálná őt fenyegetni.

Weaver, szinte csak centikre Sabine-tól, elmosolyodott.

-Te egy hallgatag ember vagy.

Van erő a lányban, de mégis csak egy ember, vonta le a következtetést Weaver. Ennek ellenére, tetszett neki a lány viselkedése. Aki csak védi a csapatát, védi azokat, akiket a sajátjainak tekint, és ez olyan dolog volt, amit Weaver mindig is megértett, már azelőtt is, hogy szert tett érzelmekre.

-Ez tetszik.

Sabine csupán várakozón figyelt, acélos tekintetét egy pillanatra sem vette le Weaver-ről.

-Emlékszem rád a jövőből. – Hűséges voltál. – Eltökélt. – Aki hajlandó meghalni is Savannah-ért.

Sabine orrlyukai kitágultak a hír hallatán.

-Még mindig az vagyok.

Weaver bólintott, majd kegyesen hátrált pár lépést.

-Azt látom.

Sabine végül megmozdult és a terminátornőt súrolva indult el a lépcső felé Savannah-hoz. De egy pillanatra megállt, mikor Weaver ismét az útjába lépett.

-Vigyázz rájuk. – A terminátornő hangja olyan gyengédnek hallatszott, amit egyikük sem fog elfelejteni.
-Mindig is azt fogom tenni, – válaszolt egyszerűen Sabine, akinek kemény testtartása meglepetésre megenyhült, de csak hogy egy pillanattal később ismét a régi legyen.

****

Lassan újra felhangzott a billentyűzetek kopogása, és Danny is visszafordult a monitora felé. Cameron-nak sikerült még egyszer félbeszakítania a programozók munkáját, Smieth növekvő rosszkedve pedig mindannyiukat idegessé tette. A többi programozó, amint az ajtó bezáródott, egymás között kezdett sugdolózni, de csak Danny tudta egyedül, hogy valójában mivel is foglalkoznak. Csak ő tudta, hogy Cameron mi is valójában vagy, hogy az olyan emberek, mint Smieth, mire képesek igazából, és egy pillanatra ujjai felemelkedtek a billentyűzetről.

Danny nem volt a szobában, mikor Sarah és Miles annak idején beszélgettek. Erről csak anyjától hallott valamit. Minden, amit tudott, az a percnyi történés volt, mikor apját a nő egy pisztollyal fenyegette, majd a következő percben apja elment otthonról a nővel, hogy aztán soha ne térjen haza. Mindig is kíváncsi volt, hogy Sarah mit is mondhatott apjának, amivel meggyőzte őt, de ezekben a pillanatokban csak azon tűnődött, hogy apja egyszerűen csak meglátta az igazságot és rájött, hogy rossz oldalon áll. Danny most egy kicsit így érezte, miközben szeme végigsiklott a programozókkal teli helyiségen az ajtóban álló biztonsági őrt is beleértve. Ők mindannyian halottak, amint befejezik a munkát. Smieth már semmiképp sem fogja elengedni el őket, mint ahogy egy olyan intelligenciát, mint Cameron, sem használna másra, csak saját ambíciói kiteljesítésére.

Danny előrehajolt, ujjai ismét a billentyűzeten kopogtak. A folyamatosan legördülő kód ágait vizslatta, majd egyet elkapott és elkülönítette. Az ujjai szinte röpködtek a billentyűzet felett, megnyitott egy kereső ablakot és a találatokat figyelte. Követte a kód darabkáit szövevényes útjukon, egy láncolat minden egyes hivatkozását, ami átvezette őt a tűzfalakon és védelmeken, míg meg nem látta az egész programot a maga teljében, nyers formában. Az ujjai megálltak a gépeléssel, mikor lenyelte a torkában érzett gombócot. Egy gyors pillantás a válla felett megerősítette, hogy senki sem figyel rá, hogy Smieth nem tért vissza a helyiségbe, majd visszafordult a monitor felé. Ismét átnézte a programot, de most már lassabban. Cameron-é volt, ebben nem volt kétsége. Nem volt a kiborg része, de az ő keze munkája volt, tömör, bonyolult és körmönfont.

Egy önmegsemmisítő kapcsoló volt.

Apjának az arca úszott be Danny szeme elé. Felidéződött benne a fémszagú vér apja vállának sebéből, hogy mennyire nehéz volt lehajolnia, hogy adhasson neki a homlokára egy puszit. Most először látott túl Danny az apja arcára kiült félelmen és a fájdalmon a szemében levő eltökéltségig, mikor elbúcsúzott a fiától. Döntését apja meghozta, ami megnyugtatta őt, viszont ez a lelki béke kisiklatta Danny egész életét.

Danny felemelte a fejét, hirtelen megpillantotta saját tükörképét a monitoron. Elmúlt a félelem és a bizonytalanság, hirtelen rájött, hogy úgy néz, mint az apja. Kiválasztott egy programágat a kódból és módosított az utasításon. Majd megállt és várt, érezte, hogy Cameron őt nézi. A képernyő egyet villant, ő pedig válaszul bólintott egyet.

Danny fejest ugrott a kódba, szinte elveszett benne, mialatt módosította az alapprogramot, a változtatások gyorsabbá és hatékonyabbá tették azt. Értékes mikroszekundumokat sikerült lefaragnia a program végrehajtó részében és célba vette az adatbázis kulcsfontosságú részeit. Egy ablak ugrott fel a képernyő sarkában, melyben egy térkép volt látható. A videó Cameron deaktivált testét mutatta, ahogy egy asztalon fekszik és egy véres bőrdarabot, ami a fejbőréből lógott le. A térkép megmutatta a labor helyét és egy bonyolult útvonalat, amiről Danny gyanította, hogy elhalad egy robbanóanyag raktár mellett.

Danny ismét bólintott, a programozó úgy érezte, nyugalom szállta meg. Jó érzés volt tudni, hogy a változatosság kedvéért a jó oldalon áll.

****

Felicia belépett, a nő érezte, hogy a hűvös levegő felszárítja a karjain az izzadtságot. A kora reggeli nap már meleget árasztott.

-Megvan mindened?

Felicia pislogva fordult meg és Sarah-n akadt meg a szeme, aki a konyha felé vezető ajtóban állt. A nő kezei mélyen be voltak dugva a nadrágzsebébe, fáradtnak és bizonytalannak látszódott a doktornő szemében, de megtanult olvasni Sarah makacs arckifejezésében. Sarah semmiképp nem maradt volna ki ebből az akcióból, így Felicia tudta, hogy csak megsértené őt, ha erre kérné.

-Minden, kivéve a másik töltetemet, – válaszolta Sarah enyhe vigyorral.

Sarah lehajtott fejjel közelebb lépett, bele az ablakon beáradó napfénybe.

-Figyelj… sajnálom, hogy belerángattalak ebbe…
-Ne tedd, – szakította félbe a doktornő. – Ne kérj bocsánatot.

A zöld szempár feszülten fürkészte a doktornőt, de Sarah néma maradt.

-Tudom, hogy kényszerből kerültem bele. – Nem is egyszer. – De most azért vagyok itt, mert így akartam. – Mert hiszek a harcodban. – És mert megtanítottál visszaütni. – Ha most hátat fordítanék neked, ismét azzá az ijedt nővé válnék.

Felicia megrázta a fejét.

-Nem akarok ismét azzá válni.

Sarah széles mosollyal válaszolt. Nyelt egyet, próbált a megfelelő szavakra rátalálni.

-Ha… ha egyikünk sem jönne vissza… – kezdte Sarah.
-Te vissza fogsz.

Sarah a fejét rázta.

-Ha egyikünk se térne vissza, – erősködött Sarah. – Csak arra kérlek… – nyelt egyet ismét és remegő hanggal folytatta. – Keress valami biztonságos helyet a lányom számára.

A doktornő egyenetlenül kapkodta a levegőt, szíve sajgott a másik nőért.

-Savannah velem fog maradni.

A feszültség enyhült Sarah testtartásában, de valójában teste kissé billegett, majd szemét becsukta, hogy erőt vegyen magán.

-Ezt nem kell megtenned…
-Ismerem a nőt, akivé válni fog. – Újra találkozni akarok vele.

Felicia közelebb lépett.

-Savannah biztonságban lesz mellettem, Sarah.
-Soha, senki sincs biztonságban.

A szavak suttogva törtek elő Sarah-ból, de a nő szeme tele volt tűzzel és eltökéltséggel, mikor fejét felemelte és tekintete találkozott a doktornőével.

-De, köszönöm. – Ez mindent könnyebbé tesz majd… mert tudom, hogy jó kezekben lesz.
-Veled és Sabine-nal, tudom, hogy nem lesz baja.

A szavak felolvasztották Felicia jeges félelmét, amit azóta érzett, hogy reggel felkelt.

-Természetesen könnyű ezt felajánlani, hiszen tudom, hogy visszatérsz, és még azelőtt visszaköveteled őt, hogy kipakolnánk.

Sarah elmosolyodott, tekintete ismét elkalandozott.

-Tegyél róla, hogy boldog gyermekkora legyen. – Isten a tudója, én nem tudok neki ilyet adni.
-Sarah…
-Azt akarom, hogy homokozóban játsszon… hogy balettezzen… hogy felnőjön és egyetemre járjon…
-Ugyan nem adhattál neki életet Sarah, de Savannah a te lányod. – Úgy fog felnőni, ahogy ő szeretné. – Tedd azt, amit ő szeretne.
-Ha megállítjuk a Kaliba-t, talán neki sem kell annyira erős személyiséggé válnia.

A két nő ismét egymást nézte, mígnem Sarah megrázta a fejét.

-Csak… – könnyek szöktek a szemébe és le kellett hajtania a fejét. – Ígérd meg, hogy időnként leviszed őt a tengerpartra.

Felicia tiltakozni akart, ezt mondani, hogy ő visszatér majd a kislányért, de érezte, hogy Sarah nem hallaná meg szavait. Így ehelyett, csak bólintott.

-Köszönöm, – suttogta Sarah.
-Anya.

John jelent meg az ajtóban, hangjában a derű és a sajnálkozás különös keverékével. Fejével a lépcső felé intett, Sarah erre előre lépett és kikémlelt az ajtóból. A lépcső tetején Savannah állt, karjaiban egy fészkelődő cicával. Sabine állt a kislány vállánál, mint egy állandóan jelen levő árnyék. Savannah fiatal arcvonásait nyűgös mogorvaság borította be. Inkább tűnt bájosnak, mint mogorvának a kislány, és Sarah-nak vennie kellett egy nagy levegőt a gondolatra, hogy sosem látja őt viszont. Savannah letipegett a lépcsőn és az anyjára nézett.

-Én is menni akarok, – jelentette ki a kislány.
-Nézd, – mormolta a háta mögül Felicia. – A te lányod.

Sarah egy pillanatra megdermedt, mert két dolog közt őrlődött, jót tenni a gyermekének és Cameron között. Lassan térdre ereszkedett, hogy belenézhessen Savannah kék szemébe, talán utoljára. Ujjai rátaláltak közben Walther puha szőrére, a cica lenyugodott, ahogy Sarah megsimogatta a fejét.

-Tudom, hogy szeretnél. – Sarah hangja nyugtató és fojtott volt, amitől a kislány mérge úgy tűnt csillapodott. – De ha elmennél, aggódnék miattad… és elterelné a figyelmem Cameron megmentéséről.
-De… és Savannah-nak nem volt érve ez ellen, közben szemei könnyben úsztak. – Segíteni akarok. – Vissza akarom őt hozni, – nyöszörögte.
-Tudom.

Sarah kinyújtotta a kezét a kislány nyaka mögé és közelebb húzta őt, hogy megölelje. Fejét a kislány fejére hajtotta, magába szívta az ismerős sampon és bőr illatát. Becsukta szemét és próbálta az agyába vésni a pillanatot attól való félelmében, hogy elveszít akár egyetlen részletet is a gyermekről.

-Azt akarom, hogy emlékezz arra… történjék bármi… hogy szeretlek téged.

Sarah feladta a harcot a könnyeivel, ami lecsurgott az arcán. Hallotta maga mellett, ahogy John érdesen nyel egyet.

-Mindannyian szeretünk.

Savannah hátra hajolt és anyja megsebzett arcvonásaira nézett.

-Ha vége lesz ennek, elmegyünk majd a hegyekbe, abba a kis házikóba?

Sarah az ajkába harapott annak a békés életnek az emlékképén, amiről kétségei voltak, hogy valaha is megadatik neki. Hazudni akart, hogy Savannah jobban érezze magát, de végül ez csak újabb ígéret maradna, amit nem tud betartani és Sarah nem tudta volna elviselni, hogy egy hazugsággal tegye tönkre utolsó együtt töltött másodperceiket.

-Majd meglátjuk.

A kislány oldalra billentette a fejét, érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, de nem tudta mi.

-Anya…

Sarah végigsimította lánya selymes, vörös haját, majd kipréselt magából egy mosolyt.

-El fogsz menni Felicia-val a tengerparti házba…

Sarah vett egy újabb nagy levegőt és elnyomta magában a vágyat, hogy azokra a boldog időkre gondoljon, amit a parton töltöttek.

-Emlékezz rá, hogy szeretlek. – Ez mindig jusson eszedbe.

Savannah bólintott, állát bátran magasra emelte, pedig ekkor már a szája elkezdett remegni.

-Én is szeretlek.

Walther végre kiszabadult, mikor Savannah átkarolta a mamája nyakát, és még szorosabban ölelte őt, ahogy Sarah-ból előtört a tehetetlen zokogás. John lassan melléjük ereszkedett és magához húzta családját, miközben Sabine szinte őrködött felettük, de még a csendes lány szeme is megtelt könnyekkel.

Felicia megfordult és elvonult, mert gyomrában émelygést érzett a búcsúzás utolsó pillanataiban. Hátrapillantva még egyszer, a doktornő eltűnődött, hogy talán most látja utoljára együtt a Connor családot.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 3 <<

>> Act 5 >>