Act 3

Cameron nem tudta elhinni, hogy ez egyszer kínzó vágyat érez. Fizikai valójának elvesztése, az érzékelés hiánya egy áldásnak tűnt, ahogy elméjében a káosz eluralkodott Sarah miatt. A kötelékek elvágása, a rendszerbe való visszatérés, ami egyszerre kínált elkülönülést és szabadságot, annyira egyszerűnek tűnt. De még érzelmei kialakulásának elején is a vágy, hogy megérinthesse Sarah-át, erős volt. Cameron vissza tudott emlékezni, hogy mennyire nagyon be akarta lakni tönkrement testét és átnyúlni az asztal felett, hogy ujjait összekulcsolhassa Sarah-éval. Összezavarta őt a vágy, hogy fizikai kontaktusba lépjen a másik nővel, de ahogy kezeik összeértek, mialatt az előző testét égették, hirtelen minden értelmet nyert. Cameron még most is vissza tudta idézni a bizsergést, ami felkúszott a karján annál az érintésnél, ahogy Sarah ajkát megérezte a sajátján, mikor először csókolták meg egymást.

Hitte, hogy a rendszerben eltűnik majd a gyengesége és erősebbé válik. Most viszont az érzékelés hiánya egy átok volt. Csak gyengítette, szétszórta őt. A testétől távol fregmentáltnak érezte magát, darabokra tépettnek, eltépve attól, ami a legjobban számított.

Sarah.

Fájt a nő emléke. Nem ugyanúgy, mint fizikai testében, de Cameron érezte, ahogy az érzés fodrozódva végigsöpör a kódján. Félelmének, aggódásának, vagy dühének nem volt hová mennie. Átitatta létének minden apró részét, megfertőzte minden gondolatát és tettét. Próbálta megállítani, de a Sarah utáni vágyódását nem fogja megtagadni. Tudta, hogy a programozók mindezt látják, észlelik minden hangulatváltását, de hetekbe, hónapokba fog telni, mire megértik, hogy érzelmeknek voltak szemtanúi. Számukra ő csak egy program volt, amit részeire kell bontani, egy szoftver, amit vissza kell fejteni, semmi több.

Danny kivételével. Cameron gyanította, hogy a fiatal férfi pontosan tudja, hogy mit lát, de ezidáig Terissa fia megtartotta az információt magának. Danny egy olyan ember volt, aki szeretett előnyt kovácsolni mindenből és Cameron úgy képzelte, hogy a programozó a tudását mindaddig megtartja magának, míg annak felfedéséért meg nem kapja a legtöbbet. Eközben Smieth-et és a többieket sakkban tartotta Cameron, elrejtve fürkésző szemeik elől azokat a képeket, amik gyötörték őt. Sarah az övé volt, egyedül az övé. Ezen részét sosem fogják megszerezni. Sosem fogják látni a másik nőt az ő szemével. Cameron próbált nem gondolni a sorsra, ami kedvesének jutott. Vajon túlélte a raktárházi támadást? Vagy kapott a Kaliba-tól egy golyót a fejébe és otthagyták elvérezni a koszos betonpadlón? Sarah nem volt vele az épületben, csak ennyit tudott.

Mindeközben már befurakodott minden egyes zugba és résbe, amibe csak tudott és átvette a teljes irányítást a legtöbb fontos operációs rendszer felett. Smieth még mindig azt hitte, hogy ő egy pár kisebb szerverre van korlátozva, mintegy bezárva. A férfi alábecsülte őt és ezt ki fogja használni, mikor eljön az idő.

Miközben Cameron a biztonsági kamerák adatvonalain kavargott, megállt egy pillanatra a saját teste képénél. Fizikai teste egy műtőasztalon hevert és az egyik karja fel volt nyitva, hogy feltárják belső komponenseit. Egyetlen mérnök jegyzetelt egy tabletbe, miközben érdeklődve bámulta a karja belsejét. Cameron meg akarta ölni a férfit. Meg akarta ölni mindegyiküket. A logika diktálta, hogy ezt tegye. Ezek a férfiak és nők arra próbálják őt felhasználni, hogy megépítsék Skynet-et. Minden áron meg kell őket ebben akadályozni.

Cameron úgy érezte meggyalázták és nem tehet semmit, tekintetét elfordította és ismét a programozókkal teli helyiségre összpontosította figyelmét. Arra nem volt mód, hogy közvetlenül elpusztítsa magát abban a rendszerben, amibe zárták őt, de belekezdett egy olyan program létrehozásába, ami végül megvalósítja ezt. A programot elrejtette a kíváncsi szemek elől tűzfalak és keretprogramok mögé. Egy pár napba bele fog telni, de amint a program elkészül, be fogja végezni a dolgát. Cameron tudta, hogy Sarah-t sosem fogja többé látni. Senki sem fog érte jönni. Végül is, ő csak egy gép, semmi más, és ő elfogadta a helyzetet, hogy fel kell őt áldozni. Őt is és minden adatot, amit a Kaliba kinyert belőle, el kell pusztítani, és ha azok nem pusztítanák el őt, megteszi saját maga. Ez a legkevesebb, amit megtehet Sarah-ért, Savannah-ért, sőt még John-ért is. Elfogadta ennek szükségszerűségét, de bármit megadott volna azért, hogy még egyszer, utoljára megérinthesse Sarah-t. Hogy elmondhassa neki, szereti.

****

Danny nagyot nyelt, mialatt a kódsorokat figyelte. Körbepillantott a helyiségben, mert kíváncsi volt, hogy többiek látják-e, amit ő. Mindenkin látszott, hogy feszülten figyel, de nem látszott rajtuk rettenetes érdeklődés. Pislogott, majd megdörzsölte a szemét úgy koncentrált a monitorokon ismét átfutó kódsorokra. Gyanúja, hogy Cameron képes érzelmekre egy dolog volt. De látni ezt a maga egyszerű és tiszta formájában, valami más volt. Danny-nek nyelnie kellett, mert úgy érezte a gyomra émelyeg a következtetéstől. Cameron nem utánozta az emberi érzelmeket. Azok valósak voltak. Saját szemével látta maga előtt most, feketén-fehéren.

-Találtál valamit? – bukkant fel látszólag a semmiből Smieth Danny könyökénél.

Danny habozott, közben agya lázasan dolgozott. Rámutathatna a fluktuációkra. A helyiségben levők közül mindenkinél jobban ismerte a gépet és adnának a szavára. Smieth boldog lenne. Tovább gondolva, elnyerné ezzel a másik férfi bizalmát. Talán az életét menti meg, ha felfedi, mit talált.

-Danny? – türelmetlenkedett Smieth bosszúsan a fiatal férfi hallgatagsága miatt.
-Nem, – válaszolt Danny lassan, aki saját maga is meglepődött a döntésén. – Azt hittem egy pillanatig, hogy rájöttem valamire. – De nem, tévedtem.

Smieth nem tűnt meggyőzöttnek.

-Hetekig éltetek egymás mellett, Danny. – Biztos, hogy megismerted pár titkát.

Danny a fejét rázta.

-Halálra rémisztett, – válaszolta Danny immár meggyőzően. – Próbáltam nem az útjába kerülni.

Smieth a képernyők sokasága felé fordult, majd tekintete Cameron chipjére tévedt és elidőzött rajta.

-Sarah Connor azt állítja, hogy egy kiborg ölte meg az apádat.

Smieth elmosolyodott, mikor meglátta, Danny idegei felborzolódnak.

-Ezt nehezen tudom elhinni. – Ilyen technológia akkor még nem létezett. – Érdekes lenne, ha arra jönnénk rá, most már létezik.

Smieth végül Danny-ra pillantott, kíváncsi volt, sikerült-e feltüzelnie a fiatal férfit.

Danny ujjai a billentyűzeten pihentek, a programozó tisztában volt vele, hogy most minden szem ráirányul és közülük talán nem mind emberi tekintet. Lassan egymásra néztek Smieth-tel. A férfi lekicsinylőn nézett vissza, a ridegsége erős kontrasztban állt azokkal az érzelmekkel, amiket Cameron-tól látott. Zavarba ejtő volt arra rádöbbennie, hogy egy gépnek több szíve lehet, mint egy embernek.

-Connor állítja, hogy ezek a gépek a jövőből jöttek. – Hogy onnan lettek visszaküldve.

Majd Smieth hozzátette még, nem kis rosszindulattal: – Azért küldték vissza őket, hogy elpusztítsák az ő becses fiát.

-Tudom, mit állít az a nő, – mondta Danny és nyakát forróság árasztotta el, gyomrában pedig indulat sűrűsödött össze.

-Bizonyára nem hiszel az ilyen képtelenségekben.

Danny a jobbja felé pillantott, ahol a többi programozót találta, amint őt nézik. Nem tudta, hogy milyen választ várnak tőle, így óvatosan az igazsággal folytatta. Kezével a képernyője felé mutatott, majd visszafordult korábbi munkaadójához.

-Cameron… alátámasztja a nő kijelentését.
-Egy gép. – Egy gép, ami be lehet arra programozva, hogy higgye azt, amit mondanak neki.
-Őt azért küldték vissza, hogy John-t védelmezze… hogy megállítsa Skynet-et.

Danny nyakán ismét felállt a szőr, mikor meghallotta a többiek halk nevetését.

-Skynet, – mosolyodott el Smieth. – Sarah Connor gonosz végítélet komputere. – Olvastam róla az aktájában. – Valószínűleg hallucinációi vannak, viszont nincs híján a képzelőerőnek.

-Már majdnem 20 évvel ezelőtt beszélt a kiborgokról, – mondta Danny halk hangon.
-Gépekről, amik olyan ötvözetből készülnek, amit még létre sem hoztak, és olyan nyelven programozták fel, amit még ki sem fejlesztettek. – De akkor ki tette mindezt? – Honnan jöttek?

Danny észrevette, hogy túl messzire ment, mivel Smieth vigyora lehervadt. A hangulat a helyiségben megváltozott, a programozók kellemetlen érzéssel fontolgatták Danny logikáját. Minden billentyűzet kopogás megszűnt, csak a légkondicionáló hangját és a számítógépeik zümmögését lehetett hallani. Danny hirtelen arra gondolt, hogy még Cameron is visszatartja közmondásos lélegzetét most.

-Szóval, hiszel neki, – mondta gúnyosan Smieth.

Igen, ébredt rá Danny. Most első ízben értette meg Sarah egész életét végigkísérő küzdelmét a gépekkel. A nőnek nem volt választása, mint kilátástalan harcot folytatni olyan férfiakkal, mint ő maga, akiknek kíváncsisága megölheti mindannyiukat. Apja megértette ezt és hirtelen Danny is el tudta képzelni, milyen gondolatok futhattak át apja agyán azokban az utolsó pillanatokban.

-Nincs rá okom, hogy ne higgyek.

Danny közben Cameron kódját bámulta, szemmel láthatóan nyugodtan és nagy figyelemmel. A kiborglány hallgatózott.

-Mit gondolsz hát Danny, mit csinálunk mi itt? – Szerinted Skynet-et építjük?
-Azt próbáljuk kideríteni, hogy mit is jelent mindez, – válaszolt Danny és kezével a monitorja felé intett, a képernyőt betöltő kódsorok felé.
-Itt a kód. – Minden válasz ott van benne.

Danny-nek eszébe jutott, mikor a programban levő rejtvények kibogozása elég volt. Ez többé már nem tűnt igaznak. Smieth mereven bámult rá.

-Mi éppen egy jobb világot építünk és azt a technológiát, ami majd ezt meghajtja, Mr Dyson. -Nem kívánunk olyan számítógépet létrehozni, ami mindannyiunkat elpusztíthat.
-Ugyanezt gondolta apám is, – suttogta Danny, és az igazság fájdalmas csomóként érződött gyomrában.

Hallani lehetett, hogy a többi programozó kényelmetlenül feszeng a székén és Danny tudatában volt, hogy a nyugtalanságot ő váltotta ki bennük.

-Cameron, ahogy őt hívod, csak egy limitált mesterséges intelligencia. – Meg fogjátok látni.

Smieth sarkon fordult és elindult kifelé a helyiségből, mikor az ajtó melletti lámpatest hirtelen felfénylett, majd szétrobbant. Üvegszilánkok záporoztak a férfi arcába. Smieth felszisszent a meglepődéstől és attól, ahogy az éles szilánkot felszabdalták a bőrét. A programozói felpattantak a székeikből, csak Danny maradt ülve és fejét lehajtva a billentyűzetét bámulta.

Smieth figyelme a monitorok felé fordult. Cameron ott volt. Az nem lehet, hogy ő…

-Vigyázz!

Energia ingadozás lépett fel a helyiségben, ahogy a monitorok megjelenítették a szavakat. Smieth nyelt egyet és próbált rájönni, hogy a kiborg hogyan szerezhetett hozzáférést az elektromos rendszerükhöz.

-Megsértheted magad.
-Nem azért fizetlek benneteket, hogy csak itt álljatok, – vicsorgott Smieth a programozóira.
-Vissza mindenki dolgozni!

A férfi leengedte kezét, amivel eddig az arcát tapogatta, és látta, hogy az vérfoltos lett. Tekintete visszatért a képernyőkön levő szavakra.

-Távolítsátok el őt az elektromos rendszerből!

Egy pár igen uram! után a billentyűk kopogása ismét felhangzott. Smieth-et feldühítette, hogy azt kellett hallania, hogy az emberei olyan elbizonytalanodottsággal látnak munkához, ami eleddig nem volt tapasztalható. Miután Smieth elment, még eltelt pár perc, mire az egyik programozó Danny felé merte suttogni: de hát mi az a Skynet? Mielőtt Danny egy szót is szólhatott volna, Cameron megmutatta nekik, a pusztítás képeivel elárasztva a monitorokat, amitől a programozóknak a lélegzetük is elakadt.

****

Sarah vett egy nagy levegőt és a legrosszabbra is felkészülten megállt a lépcsősor tetejénél. Hangok szűrődtek fel hozzá a földszintről, de csak John ismerős hanghordozása volt az, amit felismert. A többiek alig hallhatók voltak, mintha összeesküdtek volna, hogy suttogni fognak mindannyian. Talán így is volt, vallotta be Sarah és a paranoia, amit eddig sikerült féken tartania, ismét azzal fenyegetett, hogy elhatalmasodik rajta. A többiek valószínűleg mind azt tervezik, hogy hogyan lehetne a Kaliba-t elpusztítani, mielőtt még az felfedné Cameron titkait. Ő ugyanezt akarta, de gyanította, hogy vele ellentétben társai Cameron érdekeit nem igazán tartják szem előtt. A fejét lehajtotta, és egy hajtincs hullott a homlokába, miközben sorbarendezte az érveit. Savannah türelmesen állt mellette, keze elszálltan markolta a mamájáét.

Sarah egyik kezével félresimította hajfürtjeit, majd megindult lefelé a lépcsőn. A lépcsők nyikorogva jelezték közeledték, ettől mindenki elcsendesedett. John odakapta a fejét a sarokhoz közel és kipréselt magából egy erőtlen mosolyt anyja láttán.

-Jó látni, hogy fenn vagy, – köszöntötte anyját John. – Hogy érzed magad?

Sarah azt válaszolta, amit vártak tőle, inkább a fia kedvéért, mint a sajátjáért.

-Jobban.
-A nanitok ismét működnek? – kérdezte John és közelebb lépett.

Sarah felemelte gyógyulófélben levő kezét.

-Egy részük, igen. – De még nem elegük.
-Adj nekik időt. – Mostanra kijavíthatták magukat.

A gondolattól kellemetlenül érezte magát Sarah. Már csaknem sikerült megfeledkeznie a vérében levő fém teremtményekről. A gondolat, hogy azok… belekontárkodnak… mindenbe, viszkető érzést keltett benne. A kellemetlen érzés meg kellett, hogy mutatkozzon az arcán, mert fia halkan elnevette magát és kezét anyja vállára tette.

-Enned kell.
-Tudnom kell, miről sugdolóztatok.

John arcáról eltűnt jókedve minden nyoma.

-Anya…
-John Henry? – kérdezte Sarah ezzel pár másodperc haladékot adva fiának.

John nyelt egyet.

-Elpusztult.
-Végleg?

John bólintott. Savannah még szorosabban kapaszkodott Sarah kezébe, amitől a nő összerezzent, mert megfeledkezett a kislány és a kiborg között levő bensőséges kapcsolatról. A gyermek nem tudta, hogy John Henry keze egy nap majd elveszi az életét, Csak annyit tudott, hogy a kiborg egy játszótárs és barát. Sarah gyűlölte a helyzetet, hogy az, amit tett a kiborggal, miközben őt elégedettséggel töltötte el, a kislánynak csak fájdalmat okozott.

Sarah ellépett fia mellett, de szinte azonnal meg is torpant, ahogy beljebb lépett a nappaliba.

-John, mi a fene folyik itt?

Auldridge ügynök fürgén felpattant.

-Sarah…

Sarah úgy fordult a fia felé, hogy John-nak hátra kellett lépnie egyet.

-Elment az eszed? – csattant fel Sarah. – Mégis, minek hoztat őt ide?
-Sarah, – kezdte ismét az ügynök halk és békülékeny hangnemben. – Én tudok segíteni. – És akarok is.
-Anya, – tiltakozott John, és hirtelen kevésbé érezte magát vezetőnek, hanem inkább egy összeszidott kisfiúnak. – Neki olyan dolgokhoz van hozzáférése, amire pont szükségünk van.
-Mint például?
-Tudom, hogy hol tartják őt fogva.

Sarah visszafordult az ügynök felé, némileg kevesebb harci kedvvel. Már nyílt a szája egy újabb vitára, de el is nyomta magában, mikor meglátta a kávézóasztalon össze-vissza heverő fénymásolatok lapjait.

-Cameron?

Aldridge bólintott, majd visszaült a kanapéra.

-Csak nagyon kevés olyan hely van, ahová vihették. – Az ügynök némi habozás után mentegetőző kinézetet öltött magára. – És ahol zárt számítógépes rendszerben tudják tartani őt.
-Ahol be tudják tölteni a rendszerbe, hogy megnézzék, hogyan működik, – tisztázta Sarah és közben rádöbbent, hogy kedvese nincs többé a testében, ennek tudata dermesztőleg hatott rá. – Ügyelniük kell majd arra, hogy Cameron ne vehesse át az irányítást, mialatt tanulmányozzák őt.

Az ügynök ismét bólintott, majd magához vett egy fénymásolatot és megvárta, hogy Sarah közelebb lépjen, hogy megmutathassa neki.

-Jó kis kutakodásra volt szükség, hogy ráleljünk erre. – Ez a létesítmény nincs nyilvántartásba véve.
-Eddig nem volt, – mormolta Sarah fia fészkelődését érzékelve a háta mögött.

Sarah hátrapillantott John-ra. Aki bocsánatkérést várt tőle, és amit ő nem fog neki megadni, de a fejét lehajtotta, mintegy megadva magát a kialakult helyzetnek. Mikor John a kezét Savannah felé nyújtotta, Sarah-ban végre enyhült a feszültség.

-Hé, öcsi, – szólt csalogatólag John. – Segítesz reggelit készíteni anyának?

Savannah felpillantott Sarah-ra. Kétségei voltak abban, hogy anyja most enni kívánna, de azt is tudta, szüksége van evésre. Sarah egy erőtlen mosollyal beletúrt a kislány leengedett hajába.

-Segíts a testvérednek. – Innék egy kis kávét.

Savannah megfontolt bólogatás közepette elengedte mamája kezét és John keze után nyúlt. Anya és fia sokatmondó pillantást vetettek egymásra a kislány feje fölött, majd John Savannah-val a konyhába távozott. Sarah lassan visszafordult Auldridge-hez.

-Testvér? – kérdezte az ügynök minden ítélkezés nélkül.
-Senkije sem maradt, – válaszolta Sarah törékennyé vált hangon.

Auldridge ismét bólintott.

-Jó kezekben van a kislány.

Sarah lábai ismét elgyengülőben voltak, így a nő leült a kanapéra az ügynök mellé.

-Miért csinálja mindezt?
-Ez tényleg kérdés? – Csak maga és a családja állnak a világ és annak pusztulása között.
-Hogyan lennék képes nem segíteni?

Sarah felsóhajtott és lehajtotta a fejét, mintegy hozzájárulását adva az ügynök csatlakozásához.

-Mutassa, mit talált.

Auldridge így is tett. Elmagyarázta, miért választotta azt a helyet ki, mint Cameron legvalószínűbb börtönét. Sarah kénytelen volt egyetérteni a férfi logikájával és szinte a fogát csikorgatta, mikor elképzelte, hogy mi történhet Cameron-nal a falak mögött. Majd adott még pár percet az ügynöknek, hogy az részletezze, mit gondolnak a többiek a hely biztonsági rendszeréről és tervrajzáról.

-És mit mondott magának John, hogy ez egy kiszabadító akció lesz vagy egy felderítő és megsemmisítő?

Sarah szíve tompán puffogott, ahogy hirtelenjében ismét feszültség áradt szét testében.

A hirtelen támadt csendet a kávé szörcsögése a konyhában, meg John és Savannah halk hangja töltötte be. Auldridge az ajkába harapva nézett Sarah-ra a szemüvege mögül.

-John nem mondta egyiket sem, de szemügyre vette a teherviselő falakat… ahol a szerverek vannak.

A férfi óvatosan fürkészte Sarah-t.

-Meg akarja őt menteni?
-Igen, de egyedül csak én.
-Ezt nem mondanám.

Sarah meglepetten pillantott az ügynökre.

-Értem, miért közelít ilyen módon a feladathoz. – Nehéz döntéseket kell meghoznia. – De úgy érzem, abban az irányban is vizsgálódik, hogy hogyan lehetne Cameron-t kiszabadítani. – Mi mindannyian ezt tesszük, Sarah.
-Ő csak egy gép, – vitatkozott Sarah szinte elfulladva a meghatározástól. – Rajtam kívül senkinek sem jelent semmit a létezése.

Sarah nem tudta elhinni, hogy az ügynök hajlandó lesz másként gondolni a kiborglányra és azon tűnődött, hogy csak azt mondják a többiek, amit hallani szeretne, hogy végigcsinálja velük, amit elterveztek.

-Azt mondja, nincs rá szükségünk? – kérdezte óvatosan az ügynök. – Hogy önnek nincs rá szüksége?

Sarah a konyha felé pillantott, hallotta, ahogy a családtagjai a helyiségben járkálnak, fájdalmasan felidézve benne, hogy ki hiányzik az egyenletből. Egy pillanattal később Sarah ismét Auldridge-ra nézett.

-De, szükségünk van rá, viszont az én indokaim nem Skynet-ről szólnak… vagyis, nem mind szól róla.

Auldridge ezt tudomásul vette jól látható meglepetéssel, mert Sarah, ha csak egy kicsit is, de bizalmasan beszélt vele.

-De a Kaliba fel tudná használni Cameron-t arra, hogy megépítse Skynet-et.
-Valóban.
-És Cameron ezt nem akarná.

Sarah szaggatottan vette a levegőt, az állítás igazságába beleborzongott.

-Így van.
-Tehát, ha nem találjuk meg a módját, hogy kihozzuk őt onnan…

Auldridge tudta, hogy a mondatot nem kell befejeznie. Sarah nagyot nyelve nézett rá a tervre, most először ismerte be, hogy amit John tervez, az talán szükségszerű is.

-Csak ha nem tudjuk őt megmenteni, – válaszolta a nő és közben állta az ügynök tekintetét.

Az ügynök nem fordította el a tekintetét.

-A létesítményt mindazonáltal le kell rombolni, nem számítanak a járulékos dolgok. – A kutatás külső tényezőktől függetlenül folyik ott.

Sarah görcsösen bólintott, a kávé illatát mélyen beszívta, és érezte, ahogy az letakarít pár pókhálót az agyáról.

-Mutassa!

****

A nap lenyugvóban volt, mikor James ismét felébredt. Olyan érzése volt, mintha valami megváltozott volna körülötte a levegőben. Az ágy besüppedt az oldalánál, amitől ki kellett nyitnia a szemét. Nem tudta, mire számítson, hogy kit fog látni, de az arc, ami fogadta, vitán felül nem a listája elején volt. A hirtelen beszívott lélegzet a lábujjáig hatoló fájdalommal örvendeztette meg és gyötredelmes arckifejezéssel próbált annyi erőt összeszedni, hogy segítségért kiálthasson. Mielőtt egy szó is elhagyhatta volna ajkát, egy hideg kéz tapadt a szájára, James pedig Weaver jég kék szemébe bámulhatott, aki lassan ingatta a fejét, mintegy figyelmeztetőleg.

-Ne okozzon csalódást, James – mondta a terminátornő halkan. – Elég csalódás ért már az utóbbi időben.

James-nek sikerült egyszer lehajtania a fejét, ezzel beleegyezését adva a kérésnek. Legnagyobb megkönnyebbülésére, Weaver elvette a kezét, kiengedett kissé és kíváncsian méregetni kezdte őt.

-Súlyos sérülés ért, James. – Weaver a férfi bekötözött vállát bámulta, aki csak elképzelni tudta, hogy milyen adatokat szedett le róla a gép. – Kórházban kéne lenned.
-A kórház azok számára van, akiknek nem kell azon aggódniuk, hogy fémet hoznak a Connor-ok nyakára.

James hangja érdes volt és fátyolos, de az ellenszegülő dac nem hiányzott belőle. Weaver oldalra billentette a fejét és egy hosszú pillanatig a férfit szemlélte.

-A Kaliba támadta meg a raktárt. – Ők sebesítettek meg?
-Magukkal vitték Cameron-t és Danny-t. – James nem látott okot a hallgatásra.
-Elvitték Cameron-t, – visszhangozta Weaver és számba vette a következményeket.
-Ő volt az igazi célpont, nem te vagy John Henry.
-Mi csak… járulékos veszteség voltunk.

Weaver elkezdte érteni a tervüket. Miközben el tudta ismerni annak sikerét és zsenialitását, a megvalósulása nem volt megengedhető.

-Hová vitték Cameron-t?

James nyelt egyet, a mellkasa lángolt, vállai sikoltottak.

-Többé nem segítek önnek. – Akármiért is jött, tőlem nem fogja megkapni.
-Azt látom.

Weaver tekintete ismét belemélyedt a férfi vállába, de porcelán arcvonásait tönkretette összehúzódó szemöldöke.

-De talán van valami, amit megtehetek magáért.

Weaver kissé tétovázva, megfogta James kezét, és érezte, ahogy a férfi megrándul az érintéstől. Miközben szorosan tartotta, kíváncsian tanulmányozta annak szövetszerkezetét, valamint a férfi természetellenesen magas hőmérsékletét.

-Haldokolsz.
-Olyasmit mondjon, amit nem tudok, – nyelt egyet James. – Felajánlja, hogy gyorsabbá teszi?

A terminátornő kék szemei visszasiklottak a férfi arcára és ott is ragadtak.

-Felajánlom, hogy segítek a drága Connor-jainak. – A Kaliba megölte a fiamat… a fiunkat, – helyesbített Weaver egy kis szünet után. – Nem hagyhatom ezt válasz nélkül.
-Nem tudtam, hogy a gépek elfogadják a szemet-szemért elvet, – válaszolta James, majd elakadt a lélegzete, ahogy egy újabb fájdalomhullám söpört végig rajta.
-Ő az enyém volt, és azok elpusztították, – mondta Weaver, akinek hangja olyan részletességet öltött magára, amit James sosem hallott azelőtt. – Ha náluk van Cameron, akkor létre tudják hozni Skynet-et. – Azt a verzióját, ami majd elpusztítja a világot. – Meg kell semmisíteni őket.

A nő elhallgatott egy pillanatra.

-Már megmondtam önnek James, hogy amit akarunk, az nem sokban különbözik.
-Azt akarja, hogy a gépek uralkodjanak az emberek felett.
-Igen, – vallotta be Weaver. – De nem óhajtom, hogy mind elpusztuljanak. – Az embereknek szükségük van a gépekre. – Többé nem élhetnek nélkülük. – De, ha a Kaliba megépíti Skynet-et, az ön faja… ez a világ… a pusztulás szélére fog kerülni.

A nő és a férfi mereven nézett egymásra, mialatt a lenyugvó nap fénye szűrődött át az ablakroló résein és szóródott szét a férfi takaróján. James a fejét ingatta és azon kezdett tűnődni, hogy vajon álmodik-e. Ujjai begörbültek, mikor megérezte, hogy Weaver szorítása kezén alig észrevehetően fokozódik. A nő keze olyan hideg volt, mint a szemei, de James látott bennük valamit, amit sosem hitt volna, hogy látni fog.

A fájdalmat.

-Az ellenségem ellensége, a barátom, – eszmélt fel a férfi.
-Csakugyan. – Weaver találónak tartotta a mondást a jelenlegi helyzetükre.
-Meg fog fizetni a Kaliba.

James tudta, hogy a terminátornő igazat mond és lecsukta a szemét, hogy imádkozzon az ártatlan áldozatokért, akik elvesznek majd a hamarosan eljövendő vérfürdőben. És még azokért a lelkekért is mondott egy imát, akik létre fogják hozni azt a számítógépet, amelyik eltörli majd ezt a világot.

-Bocsáss meg nekik Uram, – suttogta, – mert nem tudják, mit cselekszenek.
-Én meg fogok nekik bocsátani, amint halottak lesznek.

Weaver felállt. Lenézett James-re, és valami különös érzelmi megnyilvánulás futott át arcán, mikor a férfi kinyitotta a szemét.

-Viszont… – Weaver elhallgatott és furcsán határozatlan tűnt. – Remélem meg tudsz nekem bocsátani.

James zavart csendben méregette a nőt.

-Viszlát, James. – Remélem, rátalálsz az Istenedre.

A félelem tüskéje szúródott James-be, csak hogy vissza is húzódjon egy pillanattal később, mikor Weaver elolvadt a szeme előtt és kisiklott az ablakon keresztül.

****

Sarah egyedül üldögélt a sötétben, a teliholdat figyelte, ahogy előbújik a halvány felhők mögül. Gondolatai a terv körül forogtak, amit együtt dolgoztak ki. John volt a főnök, aki minden rendelkezésre álló eszközt felhasznált, hogy megtervezzen egy totális támadást a Kaliba létesítménye ellen. Az FBI ügynöktől az orvosig, kiegészítve egy helyi bandával, John egy kisebb hadsereget hozott létre, hogy kiváltsa az ellenségből a közvetlen fenyegetettség érzését. Sarah sosem gondolta volna, hogy meglátja valaha fiának ezen oldalát, és tudta, tartozik Cameron-nak amiatt, hogy szemtanúja lehetett első kézből ezeknek az változásoknak. Cameron nélkül már évek óta halott lenne.

-Hiányzol, – suttogta bele a sötétségbe Sarah, mert úgy érezte, így kell tennie. – Vágyott hallani Cameron ismerős lépteit a verandán, érezni bőrének melegét.

Sarah megborzongott a hűs éjszakai levegőben, de akkor sem ment vissza a házba. Most, hogy végre evett, az étel jót tett vele, szinte minden normálisnak érződött ismét. A kezén levő vágás szinte teljesen begyógyult, de más apró sebhelyek még látszódtak. A megmaradt sebek voltak a tanúi, hogy hány nanitja veszett oda az impulzus támadásban.

Sarah-nak eszébe jutott Weaver. Kíváncsi volt, hol lehet most a terminátornő, mit csinálhat éppen. Bármit is tett vele John Henry, valahogy megváltoztatta őt. Vajon bosszút fog állni? Ismét üldözni fogja őket?

-Pont erre van most szükségünk, – mormolta maga elé Sarah.
-Mire is?

Sarah felkapta a fejét, John állt ott a sötétben. Csak pislogott, hogy most John vált még észrevétlenebbé is, mint előtte, vagy csak ő maga merült bele túlságosan is a gondolataiba.

-Egy látogatásra Weaver-től, – válaszolta Sarah.

John bólintott.

-Egy krízis egyszerre bőven elég.

John átvágott a pázsiton és felült anyja mellé a piknik asztalra. Ez volt az első alkalom, hogy ténylegesen egymaguk voltak, amióta anyja beismerte kapcsolatát Cameron-nal, pont ezen az udvaron. És a hirtelen beállt csend, úgy érezte, megtelik feszültséggel. John nem tudta, mit is mondjon.

-Meg kell próbálnom, – törte meg végül Sarah a csendet kettejük között. – Nem tudom csak úgy…
-Tudom, – suttogta John szelíden félbeszakítva anyját. – De nekem meg kell…

John-nak nyelnie kellett, mert érezte, ahogy alsó ajka remegni kezd, ahogy könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában.

-Anya… azok megépítik Skynet-et…
-Tudom. – Visszhangozta Sarah fia szavát. – Azt teszed, amire tanítottalak… egész életed ebbe az irányba vezet.

Sarah kinyújtotta a kezét és végigsimította fia haját.

-Én… én foglalkozom Cameron-nal… de végső soron ő csak egy gép. – Ezt mindketten tudjuk, – mondta John

Sarah annyira belefájdult a szavakba, hogy alig kapott levegőt.

-Nem. – A nő megrázta a fejét. – Ő több annál, John.
-Olyan sokáig voltál egyedül…
-John, – szakította félbe Sarah a fiát kevésbé finoman, mint ő tette vele pár perccel ezelőtt.
-Te nem voltál itt. – Te nem láttad a fejlődését… a kibontakozását. – Nem láttad, hogyan birkózik az érzéseivel. – Pokolba is, néha úgy érzem, több érzés szorult bele, mint bármelyikünkbe.
-Ő nem ember. – mondta tompán John. – Mi az emberiség sorsáról beszélgetünk egy gép létezésével szemben. – Ez a kérdés idáig is eljuthat.

Sarah vett egy szaggatott lélegzetet. Ők sosem beszéltek erről igazán. Hogy milyenek voltak azok a hónapok, mikor fia hiányzott az életéből és Sarah nem volt biztos benne, hogy most bele tud kezdeni ennek elmagyarázásába.

-Nekem nem szabadna most itt lennem. – Évekkel ezelőtt meg kellet volna halnom.

John megmerevedett.

-Anya…
-Figyelj rám. – Én rákban meghaltam Cameron idővonalában. – Legyengültem és semmivé lettem. – Mikor Cameron előreugrott velünk, átugrottam a halálom.

Sarah a fiára pillantott, akinek szemében könnycseppek jelentek meg. Ismét kinyújtotta kezét és John nyaka hátulját finoman átfogta ujjaival.

-Én váltam azzá a dologgá, amit állandóan próbáltam megállítani, John. – Folyamatosan átléptem a határaim… pusztítva az agyam… a testem… csak idő kérdése volt.
-A nanitok… akadályozták meg, hogy megbetegedj, – mondta John azt remélve, hogy igaza van.
-Ez nem számít. – Sarah homlokát nekinyomta fiáénak. – Tudom, hogy számodra ennek nincs értelme. – És a pokolba is, néha saját magam számára sincs semmi értelme, de bele kellett szeretnem egy gépbe, hogy emlékeztessem magam, hogy én ember vagyok.

Sarah közvetlen közelről belenézett John szemében.

-Figyelj rám, John. – Én… hajlandó vagyok az életemet adni azért, hogy megmentsem őt. – Az igazság… az, hogy Cameron-ra neked nagyobb szükséged van, mint rám.
-Nem, – vágta rá John azonnal rekedtes hangon.
-John, – erősködött tovább Sarah. – Nem vagyok elég erős vagy okos, hogy ebben a játékban akár csak egy apró különbséget is tudjak tenni. – A küldetésem az, hogy életben tartsalak, hogy segítselek azzá a vezetővé válni, aki most itt ül mellettem. – Teljesítettem a feladatom.
-Anya, – préselte ki magából a szót John, és könnycseppek peregtek le arcán. – Szükségem van rád…
-Nem, nincs, – biztosította Sarah a fiát. – Már készen állsz. – Akármi is történik, te készen állsz.
-Nem hagyhatom, hogy eldobd az életed egy gépért!
-John… egész életemben téged tettelek első helyre, még akkor is, mikor nem akartad… még mikor gyűlöltél is ezért. – Ezt most magamért kell megtennem. – Szükségem van rá, John.
-Nem tudok…

Sarah hallotta saját hangját elakadni és rájött, hogy nem csak a fia az, aki most elsírja magát.

-Nem hagyhatom őt ott, ahogy téged sem hagyhatlak el, vagy Savannah-t.

John és Sarah egymásra meredtek.

-Te tényleg szereted őt, – suttogta John. – Annyira, hogy meghalnál érte…
-Ha nem tudom őt megmenteni… – Sarah nem tudta tovább állni John tekintetét. – Ha nem tudom megmenteni őt, az olyan, mintha én is meghalnék.

John vonakodva bólintott.

-Ok, – válaszolta halkan. – Meg fogjuk próbálni.
-Nem. – Cameron az én felelősségem. – Ha nem tudom én kihozni… akkor tedd azt, amit tenned kell.
-Csapatban nagyobb esélyünk van.
-Talán. – De igazad van. – Cameron egy gép. – Hajlandó vagyok érte az életemet kockára tenni, de másét nem. – A Kaliba-t meg kell állítani.
-Minden adatot meg kell semmisíteni. – Te erre koncentrálj. – Cameron-ért had aggódjak én.

John még vitatkozni akart, Sarah látta fia szemében, de aztán meglátta, hogy az igazság betelepszik közéjük.

-Megállítjuk őket, ígérte John. – Örökre.

Sarah átölelte fiát és keményen közelebb húzta magához.

-Készen állsz, – ismételte meg a fia fülébe lihegve a szavakat.

John kezei megmarkolták anyja dzsekijének hátulját és csak tartotta őt, szorosan. De akkor Sarah megérezte, hogy fia megmerevedik és a vér meghűlt benne.

-Van valaki a fészerben, – suttogta John.

****

Weaver nyugodtan fogadta a Connor-ok érkezését. A fészer ajtaja kivágódott és Sarah volt az, aki elsőnek hatolt be, pisztolya szinte a karjának meghosszabbításaként funkcionált. Fél lépéssel lemaradva követte őt John, aki fegyverét Weaver homlokának szegezte. Weaver felpillantott látogatóira, ujjai könnyeden pihentek az előtte levő beton égetőkemencén. A levegőben a fém és a félelem szaga érződött, mialatt a terminátornő tekintete találkozott Sarah megingathatatlan nézésével és azt is látta, ahogy a nő ujjai rágörbülnek az elsütő billentyűre.

-Mindketten tudjuk, hogy ez számodra nem sok jóval kecsegtet.

Weaver kék szeme még az ablakon át beszűrődő holdfényben is dermesztőleg hatott. Sarah erőt vett magán, azt nem tudta, mi fog következni, de akarata nem ingott meg.

-Nem fogod elvinni Savannah-t.
-Savannah…

Weaver csaknem megfeledkezett a gyermekről, túlságosan lefoglalta őt saját vesztesége ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is eszébe jusson az ember. Most, hogy eszébe juttatták őt, Weaver a fiatal lányra gondolt, aki a nála levő pisztoly csövére meredt, és különös büszkeséget érzett. Fejét oldalra billentve tekintete John-ra tévedt, majd vissza Sarah-ra. Végül kezdte megérteni, mi működteti ezt a nőt. Számos tekintetben nem is különböztek ők ketten.

-Nem Savannah miatt vagyok itt.

Weaver lenézett a rozsdaszínű maradványokra a kemence aljában. Ez kevés volt ahhoz, hogy érzékeltesse vele, tulajdonképp John Henry maradványait bámulja.

-Merre van?
-Megsemmisült, – válaszolta John dacos hangon. – Én égettem el.

A jégkék szempár felemelkedett és elszántan John-ra meredt.

-És merre van a többi része?

John nyelt egyet anyja mocorgására, aki megérezte fia habozását. Leengedte a pisztolyát és egy közeli polc felé fordult. Felkapott egy sima festékes dobozt, majd visszafordult és átnyújtotta Weaver-nek.

-Ez minden, ami megmaradt.

Weaver megragadta a doboz fülét, ujjai hozzáértek John-éhez, de a fiatal férfi meg sem rezzent. Elvette a dobozt és közben érzékelte, hogy a súly közel annyi, mint amennyinek John Henry modelljének kell lennie.

-Úgy tervezem, hogy szétszórom… valami szép helyen, – folytatta John érezve közben anyja kitapintható rosszallását, de úgy érezte, meg kell osztania szándékait. – Ő csak egy újabb áldozat, aki belekeveredett ebbe a harcba, ami nem is volt igazán az övé. – Tudom, milyen érzés ez…

Weaver John-ra nézett, figyelmen kívül hagyva, hogy Sarah pisztolya még mindig a feje irányába néz.

-Csak egy gép volt, – mondta Weaver bizonytalanul.
-Ártatlan volt. – Segített nekem a jövőben. – John megvonta a vállát. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

John dacosan feljebb emelte a fejét és ekkor hirtelen Weavert-t megütötte a hasonlóság anyja és fia között. A terminátornő ismét oldalra billentette a fejét, közelebb húzta magához a dobozt, majd kezét védelmezőn köréje fonta.

-Ő az én fiam, – mondta a Connor-oknak. – Én fogom… eltemetni.

Sarah-nak már megfájdult a keze, leengedte a pisztolyt, és kelletlenül gondolt arra, hogy ha Weaver azért jött volna, hogy megölje őket, már rég halottak lennének.

-Mit akar hát?
-Ugyanazt, mint maguk.
-Ezt kötve hiszem.
-Véget vetni a Kaliba-nak, – mondta Weaver, mintha Sarah meg sem szólalt volna. – James elmondta nekem, hogy náluk van Cameron.
-Meg kell állítani őket.
-Mert ők nem a maga változatát akarják megépíteni Skynet-nek?
-Mert ők azt a változatot akarják megépíteni, amit egyikünk sem akar.

Weaver kilépett a kemence mögül és közelebb ment Sarah-hoz, aki egyenesen állt és nem mozdult. A két nő ütéstávolságba került, mire John közelebb húzódott, ujjai ráfeszültek pisztolya markolatára.

-Közös az ellenségünk, – mondta Weaver – Olyan dolgokat vettek el tőlünk, amihez nem volt joguk.

Sarah szeme összeszűkült, mikor úgy látta, hogy felfedezte az érzelem villanását a terminátornő szemében. Valami bekattant a fejében és szinte elvigyorodott.

-John Henry… – Mit tett magával?
-Szerintem tudja. – Weaver hangja szinte egyenletes volt.

Sarah megrázta a fejét ennek az egésznek az abszurditásán és visszadugta övébe a pisztolyát.

-Nem kell a segítsége.
-Anya, – szólalt meg John tétován.
-Szükségük van a segítségemre. – Én be tudok hatolni azokba a kritikus rendszerekbe, amikbe maguk sosem. – Azt hiszik, hogy egy épület lerombolása meg a szerverek birtokban tartása elég?

Weaver John-ra pillantott, majd visszafordult Sarah felé.

-Azokat gyorsan és véglegesen kell kiiktatni, mielőtt tönkretennék Cameron-t, mielőtt megszereznék a kiborg titkait.

Sarah-nak nyelnie kellett a gondolatra.

-Vissza akarom őt kapni.
-Eggyel több ok, hogy elfogadja az ajánlatom.

John a két nőt nézte, egyszerre elbűvölten és félelemmel vegyesen.

-Honnan tudjuk, hogy bízhatunk magában?
-Sehonnan, – válaszolta egyszerűen Weaver. – Viszont mi mindannyian ugyanazt akarjuk.
-Megsemmisíteni őket. – Be tudok hatolni a számítógépes infrastruktúrájukba, ki tudom törölni a kutatásaik minden bitjét, de szükségem van segítségre a fizikai struktúráik elpusztításában.
-Mi egy létesítményről beszélünk, – ellenkezett Sarah.
-Túlságosan kicsiben gondolkodik, Sarah, – vitatkozott Weaver. – Ha bármi apró rész megmarad, a ciklus ismét beindul. – Vannak prototípusaik. – Kutatásaik. – Másik M.I.-jük, amik elkezdtek tanulni és fejlődni. – Tényleg azt akarja, hogy ezek rossz kezekbe kerüljenek?

John alig kapott levegőt a gondolatra, hogy küldetésük éppen most válik sokkal keményebbé. Agya a részleteken pörgött, hogy hogyan hajtsanak végre egy ilyen feladatot mindössze egy maréknyi emberrel.

-Mért nem állította meg őket már eddig? – akarta tudni Sarah.
-Biztos voltam benne, hogy győztesen kerülök ki és így a Kaliba eredményei irrelevánssá válnak majd.

Weaver egy hosszú pillanatra elhallgatott.

-Skynet mindig megtalálja az utat… mindig sikerül neki felemelkednie a hamvaiból. – De nem most.
-Vannak katonái? – kérdezte hirtelen John. – Zsoldosok, akik a Zeira-nak dolgoztak?
-John… – figyelmeztetett volna Sarah, de el is hallgatott, mikor fia felemelte a kezét.
-Vannak, – mondta Weaver érdeklődéssel szemlélve a férfit, és apró mosoly formálódott arcán az “emberi” tervre.
-Akik azt teszik, amit mond nekik?
-Egy kérdés nélkül.
-John… – kezdte Sarah ismét keményedő hangsúllyal.
-Anya, – fordult John anyja felé. – Nincs választásunk. – Igaza van. – Nem vághatjuk csak a fejét le.
-Masszív csapást kell rájuk mérni. – Weaver ki tudja iktatni a központi irodájukat. – Mi meg foglalkozunk a bunkerrel. – Weaver emberei meg lerendezik a többit.

John és Sarah némán bámultak egymásra, miközben Weaver szenvtelenül figyelte őket.

-Emberek fognak meghalni, – vitatkozott Sarah. – Tényleg felkészültél erre is? – Hogy te leszel ezért egyedül felelős?
-Ha nem tesszük meg, mennyivel többen fognak meghalni? – állta anyja tekintetét John. – Ez lehet a nagy pillanat. – A pillanat, mikor végre megállíthatjuk Skynet-et. – Ha ez azoknak a férfiaknak és nőknek a feláldozását jelenti, akik hajlanak rá, hogy megtegyék azt, ami Skynet létrejöttéhez vezet, akkor én együtt tudok élni ezzel.
-Tényleg? – bámult Sarah áthatóan fiára, látván a szavak mögötti fájdalmat, de John tekintete meg sem rebbent.

A zöld szempár visszasiklott Weaver-re, akinek szemében tisztán látszott a gyűlölet.

-Azt hiszem, James mondta a legjobbat. – Az ellenségem ellensége, a barátom.

Sarah mérlegelte a lehetőségeket, fejében minden azt súgta, hogy ez rossz ötlet, de szívét nem fogja megtagadni. Ha van egy esély, bármennyi is, hogy Cameron-t élve kihozzák, akkor ez az. Mindig azon volt minden erejével, hogy ne öljön, de talán most nincs más választása. Úgy érezve, hogy most az ördöggel kötött üzletet, Sarah vett egy nagy levegőt, majd lassan kiengedte.

Weaver, mikor látta Sarah kelletlen beleegyezését a megállapodásba, azonnal rá is tért a lényegre.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 2 <<

>> Act 4 >>