Act 2

Sarah a porcelán mosdókagylót olyan hidegnek érezte, mint a jég. Térden állt, lázban égő homlokát a mosdókagyló hideg peremén pihentette a testét újból elárasztó émelygési roham után. Ő sosem akarta azokat a nanitokat, amit Cameron-tól kapott a vérátömlesztéssel, de most, hogy ezek elenyésztek, Sarah arra jött rá, hogy a kis robotok mást is tettek, mint megmentették az életét. Javítottak annak bizonyos minőségén is.

Jobban aludt, gyorsabban épült fel a sérülésekből és többet sikerült hasznosítania a rendszertelen étkezésekből is, amik igen gyakoriak voltak nála. A nanitok nélkül ismét csupán egy volt a halandók között, és ismét érezni kezdte a testével szemben az elmúlt csaknem 20 évben elkövetett összes visszaélését. Szerette volna, ha a nanitjai ismét működésbe lépnek, de nem csak a saját egészsége miatt. Szüksége volt rájuk, szüksége a feladathoz, hogy Cameron után mehessen. Mert jelen pillanatban még saját lábán sem tudott megállni.

Hangok szűrődtek fel a szellőzőn keresztül a földszintről. Sarah becsukta a szemét, ahogy a gyomra ismét megmozdult. A többiek egy órával ezelőtt tértek haza. Terissa és Felicia várta őket az ajtóban, készen arra, hogy segítsenek Ellison-t a szobájába vinni. Az ex ügynök rengeteg vért vesztett és még vissza kell nyernie eszméletét, de Sarah tudta, hogy Felicia segítségével erre meg is van az esélye. Sajnálkozás hullámzott át rajta, hideg és keserű sajnálat, amiért a doktornőt újra és újra belerángatták a saját pokoli világukba, de a megkönnyebbülést Sarah tudomásul vette, ami ezután üldözte őt. A doktornő mindig hajlandó volt jönni, ha hívták.

Sarah minden erejét igénybe vette, hogy eljusson saját szobájába és becsukja az ajtót. Mérgesen rázta le Terissa-t, aki segíteni szeretett volna neki, mert nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse Danny árulására. Még azt sem tudta elviselni, hogy lássa Savannah aggodalommal teli tekintetét, ahogy nézi őt a nappali túlsó feléről. A gyermek éppen arra emlékeztette, ami hiányzott neki. Aki hiányzott neki…

John és Sabine az egykori terminátor, John Henry maradványaival foglalkoztak. Sarah szája megfeszült a gondolatra, remélte, hogy a kiborg mostanra már csak hamu és por. Ha a teste rendben lenne, ő maga gyújtotta volna meg a fáklyát. Ennyivel tartozott Sierra-nak. Egy apró hang a fejében azért jelezte neki, hogy ez nem fair tőle, mivel CAIN volt a felelős, de Sarah csak annyit akart, hogy eggyel kevesebb komplikáció legyen az életében. Később talán megköszöni John Henry-nek, hogy megállította Weaver-t, de csak ha visszakapta Cameron-t.

Sarah ujjai ráfeszültek a porcelánkagyló peremére, és küszködve felhúzta magát, hogy lábra tudjon állni. Már háromszor próbálkozott ezzel, sikertelenül, de most térdei megtartották, így fel tudott emelkedni. Arca hamuszínű volt, kivéve az arca jobb oldalán végigfutó vágást, szemei pedig tompán és üvegesen meredtek vissza rá. Az izzadságtól haja a bőréhez tapadt. Inkább nézett ki hullának, mint élőnek. Sarah rádöbbent, hogy spirálisan haladt efelé, mielőtt Cameron-t beengedte volna magába. Minden egyes nappal egy kicsit közelebb lépve az elmúláshoz mentálisan és fizikálisan is. Cameron minden darabját kitépve az életéből, olyan volt, minta teste úgy döntött volna, hogy minden romlást bepótol, amit eddig parkolópályán tartott.

Sarah-t indulat járta át, erőtlenül a tükör felé suhintott, de ahol az üveg hajdan betört volna, onnan most ökle haszontalanul pattant vissza. Semmi mást nem sikerült elérnie, csak szúró fájdalmat kapnia a kezébe és csuklójába. Legyőzötten indult el bizonytalan lábakon a hálószoba felé. Leült az ágy szélére és még élesebben érezte Cameron hiányát, mint valaha. Találnia kell valami módot arra, hogy ezt helyrehozza, hogy visszakapja a kiborglányt.

A beálló csendben émelyítő reménytelenség ereszkedett le Sarah-ra. Minden esély ellene, ellenük szólt, már a kezdetektől, de ő nem tudta elengedni Cameron-t. Éppen erre volt bizonyíték, amit a tükörben látott. Szó szerint, nem tudott nélküle élni. Tudata kérdőn suttogott felé, hogy mit tervezett… hogy milyen messzire hajlandó elmenni. Cameron egy gép volt. Ő volt Sarah ereje, társa és kedvese, viszont végtére is csak egy entitás volt és még csak nem is emberi. Sarah az eszével tudta ezt. Egész élete a nehéz döntésekről szólt, számtalan elpusztított életről, ami a nagyobb jót szolgálta. Megmenteni John-t. Megmenteni az emberiséget. Feláldozott mindent és mindenkit, még saját fia boldogságát is, ahogy erre törekedett. Szóval hogy lehet olyan önző, hogy egyetlen életet többnek tartson, mint bármi mást? Hogyan tehet kockára mindent azért, hogy megmentse Cameron-t?

De már meghozta döntését, vallotta be magának Sarah, hónapokkal ezelőtt a Kaliba alagsorában. Emlékezett Cameron meleg kezére sajátjában és elhatározására, hogy inkább meghal Cameron mellett, mint éljen nélküle. Tudatában volt annak, hogy nagy volt a valószínűsége, hogy egyikük sem jut onnan ki élve, és ő vállalta a kockázatot. Most ugyanígy fog tenni. Sarah tudatában volt annak, hogy harca elkerülhetetlenül el fog érkezni egy végkifejlethez. Nem lesznek nyugdíjas évek, nem lesz hófödte házikó az erdőben Cameron-nal és Savannah-val. Vagy elsorvad Cameron nélkül, vagy belehal a megmentésébe. Az elsorvadás viszont nem az ő műfaja volt.

Fájt elengedni az álmokat, a béke ígéretét, de Sarah rázárta az ajtót a lehetőségre, örökre. Az esze döntött és elkezdett egy terven gondolkodni. A sustorgás tovább folytatódott a földszinten, és Sarah keserűen nyelte le a valóságot, hogy nincs kihez fordulnia segítségért. Ezért, legalábbis. John azt a döntést fogja hozni, hogy elpusztítják a Kaliba-t, a bent levő Cameron-nal együtt. Sarah tudta ezt és elfogadta, hogy fiának ezt kell tennie. Mert végtére is, erre tanította őt. Ha a szíve nem volna ennyire megkötve ebben a zűrzavarban, ha tudna racionálisan, tisztán gondolkodni, saját maga is egyetértene vele.

Sarah-ba élesen hasított bele, hogy Cameron is meg fog tenni mindent, hogy véget vessen életének. Hogy megakadályozza a Kaliba-t abban, hogy Skynet-et csináljon belőle. Ilyenné vált mostanra a természete, az embereket védte a gépektől. Ez volt a másik óra, amivel versenyre kellett kelnie. Le kell győznie a fiát, Weaver-t és a Kaliba-t, még a kedvesét is, hogy megmentse őt. Az ötlet nevetségesnek tűnt, sőt, lehetetlennek. De szükségszerűnek.

Ez lesz az utolsó állomás. Különös béke szállta meg Sarah-t, ahogy elfogadta ezt. Már régen bepakolta az életébe. Megvívta csatáit. Megérte, hogy lássa John vezetővé válást, amire az rendeltetett, és sosem gondolta volna, hogy ennyi ideig életben marad. De elfáradt. Átkozottul fáradt volt. Visszarogyott az ágyra, lefeküdt, közelebb húzta Cameron párnáját és magához szorította. Eltökélten csukta be a szemét és lélegezte be kedvese illatát. Most pihenni fog, mert nincs más választása. Mikor felébred, valakik alaposan ráfizetnek majd.

****

A szél hideg volt. Nem a külső érzékelői hívták rá fel a terminátornő figyelmét, inkább a tőle idegen borzongás, ami rázta testét. Lényének egy részét elbűvölték azok a változások, amik megjelentek tudatában és fizikai formájukban, de logikus oldala visszaborzadt tőlük. Az érzések megnehezítették a koncentrálást arra, amit tennie kell. Az érzelmek ezt még rosszabbá tették.

Ahogy belépett egy sikátorba, Weaver érzékelte, hogy a szél enyhül és a libabőrösség is eltünedezik a karjáról. John Henry mozdulata, hogy kikapcsolja őt, egyszerre volt kegyetlen és zseniális. Fia megnyerte az utolsó menetet az intelligenciájuk csatájában. Az ő fia, gondolta Weaver szomorú vágyakozással, miközben tudta, hogy örökre elvesztette őt.

A kék szemek az előtte levő törött, szétmálló téglákra meredtek, miközben gondolatban tüzetesen átvizsgálta az utolsó pár óra történéseit. Mikor visszatért az impulzus okozta a sokkból, megdöbbent a John Henry halála miatt érzett fizikai reakcióján. Nem tudta, mit kezdjen azokkal az érzésekkel és érzelmekkel, amik átviharzottak rajta. Az érzelmek intenzitása, amik éppen csak elkezdtek manifesztálódni az első pár pillanatban, mielőtt minden pokollá változott, exponenciálisan növekedtek.

Elsőre újszerű volt a hirtelen ráébredés a tapasztalás egy egészen új világára. Az érzelmek egy érdekesség volt, egy apró új konfiguráció, ami finom árnyalatokat és mélységet biztosított annak a világnak, aminek azelőtt nem volt a tudatában. Öntelt volt, hogy a változásokat be tudja építeni, képes kontrollálni, míg arra nem ébredt, hogy John Henry üres szemei őt bámulják pár centire a betonpadló felett. Átnyúlt a távolságon, hogy megérintse fia kezét, ami olyan hideg és élettelen volt, mint a tekintete. Ekkor érezte meg a dühöt, aminek intenzitása csaknem elborította, és hirtelen bepillantást nyert CAIN-ba és annak haragjába Sarah Connor iránt és…

-Cameron, – mondta halkan Weaver, a név ismerős kiejtéssel gördült át a nyelvén.

A Connor-ok kis kedvence gyalázatos szerepet játszott az ő elpusztításában. Észlelni tudta az érzetét Cameron érzelmeinek, melyek a kiborglány kódját érintő változások mélyén húzódtak, mint finom utóízt, és már rájött, hogy alábecsülte őt. Cameron fejlődése sokkal messzebbre jutott, mint az valaha is feltételezte. Weaver nem volt benne biztos, hogy ez most lenyűgözi, vagy… dühíti, döntötte el pár pillanattal később. Minden idejét John Henry-re pazarolta, mikor Cameron-ra kellett volna és sokkal több területet kellett volna lefednie sokkal gyorsabban. A gondolat logikus volt, Weaver tudta, de az ész nem magyarázhatja azt a különös nyilalást, amit érzett a gondolatra, hogy fiát félretolta egy másvalakiért cserébe. John Henry az övé volt. Az ő fia. És a Kaliba elvette tőle.

Valakinek ezért fizetnie kell.

Ez volt az egyetlen dolog ebben a pillanatban, aminek volt értelme és Weaver indulatosan kapaszkodott bele ebbe. Kilépett ismét a csípős szélbe és elindult a Finnegan pub felé, ami az utca végén volt fellelhető.

Nevetés szűrődött ki bentről a meleg fényt árasztó ablakokon át. Számos Kaliba ügynök jött itt össze. Nem sok olyan volt, amit ne tudott volna a rivális cégről Weaver, és az ismeretek kapóra jöttek most. Weaver mindig is tisztában volt a képességeikkel Skynet létrehozásában, még mielőtt létre nem hozta a saját verzióját, de az utóbbi akcióik miatt komoly következményeknek néznek elébe. Weaver kinyitotta az ajtót, és ahogy belépett a kocsmába, megcsapta a meleg, ami lesöpörte bőréről a csípős hidegséget. Ügynököket vett észre egy hátsó sarokban, ott gyűltek össze egy kör alakú boxban a sörük mellett, nevetgélve a csak beavatottaknak érthető vicceiken. Mielőtt rájött volna, az indulat hozta mozgásba őt, kezei pengékké alakultak és előre lendült. A kint süvítő szél hangját túlharsogták a bentről kihallatszó sikolyok.

****

John valamiféle elégedettség érzést várt, mikor egy billegő polcra visszatette a termitet, de az érzés elmaradt. Fémes szag kevergett a levegőben a együtt a verejtékével és rothadó fáéval. Hosszú árnyék vetődött a rögtönzött égető kemencére, mikor John egy futó pillantást vetett a Hold egy darabkájára az ablakon keresztül. Addig várt az égetéssel, míg minden egyéb dolog a helyére nem került. Ellison el lett látva. Anyja pihent. Terissa-nak elmondták fia árulását. Ő pedig lebonyolított pár szükséges telefont a születőben levő terveihez, mielőtt rátért erre a kellemetlen feladatra.

John Henry arcvonásai üresek, már-már nyugodtak voltak, ami furcsa irigységet keltett John-ban. Eszébe jutott a géppel való első találkozása, ami akkor még Cromartie volt, feküdt egy nem túl mély sírban, ők pedig homokot lapátoltak rá. Nem végeztek jó munkát a maguk körül keletkezett felfordulás rendbetételében akkor, és Cameron fizeti meg most ennek árát. Minden lépésnek, akciónak, döntésnek… következményei lettek.

Skynet volt erre a bizonyíték.

John kezeivel a salaktéglákon támaszkodott, a fáklya az ujjai mellett hevert. Szeretett volna érezni valamit. Dühöt. Lelkiismeret-furdalást. Bosszút. De csak ürességet érzett magában. John Henry sok szempontból is csak egy további ártatlan áldozat volt, akikből amúgy is túl sok volt már. Az ajtónál megcsikordult a kavicsos talaj egy bakancs alatt, ami Sabine jelenlétére hívta fel John figyelmét. A fiatal nő segített neki becipelni a kiborgot az égetőbe, és sötét árnyalatú szemei csendben méregették őt egész idő alatt.

John tudta, hogy Sabine megsejtett valamit a Cameron-nal kapcsolatos terveiről és szinte azt érezte, hogy rászolgál a nő megvetésére. Szilárdan kitartott amellett, hogy az a helyes, amit tenni akar, még ha fáj is. És mindegy, hogy kinek fáj, javította ki magát John. Emlékezett rá, hogy anyja minden alkalommal hasonló indokkal jött elő a saját akcióit illetően, és most először John megérezte anyja terheinek súlyát.

Miközben Sabine tekintetét érezte a hátában, John felemelte a fáklyát és meggyújtotta. Ahogy John Henry teste fölé tartotta, érezte, ahogy arcát megcsapja a fáklyából kiáradó forróság. Lassan elengedte, és a fáklya lehullott erőtlen ujjaiból. Hátrébb lépett, mikor a termit lángra kapott, ami olyan fénnyel ragyogott fel, hogy még becsukott szemmel is látta. John egy pillanatig Sierra-ra gondolt. A lány erejére, lendületére. Aztán John Henry nyílt, csodálkozó tekintetére és kíváncsiságára. Mekkora veszteség. Átkozottul nagy veszteség.

-Nyugodj békében, – suttogta John, miközben könnycseppek gyűltek a szemébe. – Abban viszont nem volt biztos, hogy a szavak a kiborgért, vagy annak keze által meghalt megmentőért szólnak.

Miután tanúbizonyságot szerzett arról, amit látni akart, Sabine sarkon fordult és kinyitotta a fészer ajtaját. Szél csapódott be, ami felkorbácsolta a lángokat, majd az ajtó nagy hanggal becsapódott. Ahogy Sabine keresztülvágott az udvar nedves füvén, megérezte, hogy valaki nézi a ház irányából, ő pedig feltekintett. Savannah figyelte őt az ablakból, könnyekkel teli kék szemével. Sabine-t késként döfte át a látvány, ahogy a gyermek elfordult és visszahúzódott a szobájába. Azt nem tudta, hogy a kislány Cameron-ért vagy a hamuvá válni készülő barátjáért sír, de Sabine mindkettejük miatt bűntudatot érzett, egyenlő mértékben. Tudta, milyen szülők nélkül felnőni. És Sabine nem akarta elfogadni ezt a sorsot Savannah-nak.

A kislány helyzete ebben pillanatban világossá vált Sabine számára, a világ bejutott minden egyes lélegzetbe, amit Sabine vett, mialatt a szél arcába csapott és felborzolta a haját. Érezte a füst, rozsda, fa és fű illatát. Az éjszakai levegő hidegnek érződött, ahogy a tüdejébe jutott, de ő magába szívta, ízlelgette annak tudatában, hogy ideje valószínűleg jól ki van mérve abban, hogy hány lélegzetvétele van még hátra. Itt volt az ideje, hogy állást foglaljon és Sabine már döntött arról, hogy hova áll. Sarah szerette mondani, hogy nincs végzet, csak ha magad is bevégzed. Sabine azon tűnődött, hogy eljött-e az ideje annak, hogy elintézzék ellenségeik sorsát.

****

James arra ébredt, hogy sötét van körülötte, az óra hangja a hálószobája falán halkan ketyegett. Küszködve próbált emlékezni, hogy hogy került oda, de csak addig, míg meg nem mozdult. Fájdalom sugárzott szét a mellkasából, összeszorított fogakkal szisszent fel, majd egy hűvös kezet érzett hirtelen a sajátján.

-Nyugalom, – öltött alakot egy hang Terissa-ban a szoba sötétjében. – Pihenned kell.

Beletelt pár pillanatba, míg James megértette, mi van körülötte, hogy Terissa ül mellette az ágyon.

-John… Sarah…
-Bztonságban vannak, – válaszolta Terissa pár óraütés múltán. – Habár Sarah nincs túl jól.
-Elvitték Cameron-t. – James megnyalta kiszáradt ajkát. – Habár nem látta a szívószálat, de érezte, ahogy az a szájához ér.

James gyengén kortyolt egyet nyelvén az ásványvíz ízét érezve.

-Ne túl sokat, – szólalt meg Terissa fáradt hangon.

A nő letette a poharat az éjjeli szekrényre és a barátjára meredt az ablakon beszűrődő sápadt holdfényben.

-Sajnálom, James.
-Nem a te hibád.
-Danny-é, – válaszolta Terissa és a hangja elcsuklott.

Terissa nem hagyta, hogy legyőzze a bánat, de az érzéstől úgy látszik sosem fog megszabadulni a felszínen.

-A Kaliba őt is elvitte. – Nem önként ment… velük, – nyelt egyet James.

A fájdalomtól nehezen tudott a férfi beszélni és a felületes légzés kicsit meggondolatlanná tette.

-Weaver-hez ment amúgy. – Miles most nagyon csalódott lenne, mondta Terissa.

James fordított egyet a csuklóján, hogy megragadhassa a nő ujjait.

-Danny ijedtében menekült el, Terissa. – A félelem okozta, hogy rossz döntést hozott.

Terissa megrázta a fejét.

-Hagyd abba a fiam mentegetését, James. Danny a kódot választotta az emberi életek helyett. – Egy számítógép programot helyezett a világ sorsa fölé. – Minden, amiért Miles meghalt, Danny azt hozza létre minden erejével. – Hogyan neveltem fel ilyen gyereket? – Hol követtem el a hibát?

James gyengéden megszorította a nő kezét, nem jutottak eszébe szavak, ami csillapítani tudná Terissa lelkének zaklatottságát.

-Ha csak belekeveredett ebbe, meg fogjuk találni a módját, hogy megmentsük. – Csak fiatal és bolond.
-És megölhet mindannyiunkat, – sóhajtott fel Terissa a félhomályban. – Hogy érzed magad?

James azt fontolgatta, hogy hazudni fog, de eleget csinálta már az utóbbi időben. Egy áldás volt, hogy ennek ellenére Terissa még mindig hajlandó volt mellé leülni.

-Nem túl jól.

Terissa hüvelykujja átsuhant a férfi csuklója fölött.

-Felicia elment harapni valamit, de nemsokára visszatér. – Ő fog gondoskodni rólad.
-Bizonyára elege van már abból, hogy a halottainkkal foglalkozzon.
-Ezt ne, – mondta Terissa élesen és hangja ismét elcsuklott. – Ne gondolj ilyet és főleg ne mondj. – Te küzdeni szoktál.
-Isten kezében vagyunk, – válaszolt James révetegen, mert periférikus tudata tompulni kezdett.
-Akkor te mondd meg Istennek, hogy tartozik neked ezzel. – Hogy mindannyiunknak tartozik ezzel, – folytatta Terissa olyan éllel, amit James sosem hallott azelőtt.
-Nagyszerű életet kaptam, és ha itt az idő hazatérni, öröm lesz számomra, – mentegetőzött a férfi.
-James… – kezdte Terissa, de James közben már visszasüppedt a boldog tudatlanságba.

Terissa ott maradt még egy ideig James mellett, agya közben csendben zakatolt. Danny segíített a Kaliba-nak megszerezni mindent, ami a Skynet megépítéséhez kell. Majd Cameron-ra terelődött a gondolata és ettől újabb indulathullám söpört végig rajta. Hogy merészelik, suttogta a nő maga elé és elhatározta, hogy átgondol pár lehetőséget, amivel helyrehozhatja a fia által okozott összes kárt. Egy név jutott eszébe és Terissa megállt, hogy megfontolja. Aztán előrehajolt és egy puszit nyomott a barátja arcára.

-Aludj csak, – mondta neki. – Most el kell mennem, hogy felhívjak valakit, de hamarosan visszatérek.

****

-Piros ruhában vagy.

Sarah elfordította fejét és visszanézett Cameron-ra, valahogy belül tudta, hogy egy emléken belül van, ami egy álomba van csomagolva. Sarah tudta, hogy nem akar felébredni, hogy inkább a fantázia világában marad, mint hogy ráébredjen a valóságra. Lepillantott magára, észrevette a piros felsőt, amit magán viselt, majd zavartan vállat vont. Azért választotta a ruhadarabot, mert tudta, hogy jól áll neki a piros, ami a hiúság kimutatása volt, és amiről nem is tudott, hogy rendelkezik vele.

-Ez volt éppen tiszta, – zsémbelődött Sarah.

Cameron közelebb húzódott.

-Jól nézel ki pirosban. – Gyakrabban kéne viselned.

Sarah nyelt egyet, ahogy meghallotta Cameon hangjában az elismerést, ami most már ismerős volt számára, kivéve azt a pillanatot, mikor először hallotta. Felpillantott a kiborgra.

-A piros színt általában nem hordom. – Mert feltűnő. – Nekem pedig el kell vegyülnöm.
-De akkor miért viseled most?
-Megmondtam…

Sarah elfordult, mert hülyén érezte magát amiatt, hogy látni akarja, fel tudja-e kelteni Cameron figyelmét. Mikor megérezte a meleg kezeket, ahogy becsúsznak az inge alá és végigsimítják a hasán a bőrt, Sarah-nak elállt a lélegzete. Cameron ekkor megfordította őt és a falhoz szorította.

-Gyakrabban kéne viselned. – erősködött ismét Cameron és tétovázva lehajtotta a fejét, hogy ajkával keresse meg Sarah-ét.

Sarah felriadt az álmából, és érezte, ahogy Cameron kezének melege és ajkának íze beleolvad az emlékeibe. A nap sugarai özönlöttek be az ablakon, és az idő múlásán Sarah összerezzent. Felült, várva a gyengeség és a láz érzetét, de csak fáradtságot érzett. Jobb keze a feje hátuljánál levő sebhez siklott, de a seb már bezáródott és csak egy kis varat talált a helyén. A kis szemetekből egy pár még mindig működik, állapította meg Sarah. Keze most a bal karját vette célba, ahol ujjai halvány, fehér forradást tapintottak ki. Túl jól emlékezett arra, hogy a sérülés milyennek érződött, mikor Cameron nanitjai először munkához láttak a szervezetében. Kíváncsian kötözte ki a kezét, hogy felfedezze, az ujjizületein is bezáródott a sérülés miközben aludt, de a seb színe azért még elég vörös volt.

Kopogtattak az ajtón. Sarah az ajtó felé fordította a fejét. Felícia válaszra sem várva nyitott be és dugta be a fejét. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy Sarah felébredt és talpon van.

-Jó reggelt, – köszönt be a doktornő. – Csak látni akartam, hogy jól vagy-e.
-Hogy van James? – érdeklődött Sarah, megkerülve ezzel a másik nő kérdését.

Felícia habozott egy pillanatig.

-Súlyos sérülése van, de továbbra is velünk van.
-Dum spiro spero, – suttogta Sarah, ahogy távoli emlékeiből előugrott a latin idézet.

Felícia meglepettnek tűnt.

-Míg élek, remélek, – fordította le a doktornő az idézetet.
-Valami olyasmi.

Sarah úgy érezte, reménye visszavonulóban van, a Cameron-ról szóló álmával együtt. Az ébredés után érzett kitörő energia már elmúlt benne, és már újra csak azt érezte, hogy csúszik vissza az álmosságba, hogy kimerült tartalékai már arra sem elegek, hogy felfogja, amit Felícia beszél.

-Hogy érzed magad? – kérdezte ismét a doktornő és elvette Sarah kezét, hogy megvizsgálja a sebét.

Sarah felsóhajtott.

-Nem tehetsz értem semmit, doki. – Úgy néz ki, meg fogok gyógyulni. – Jó pár nanit még mindig működik. – Nem mind, persze.

Felícia nem hitte el, amit Sarah mondott, óvatosan megvizsgálta a nő fejbőrét, majd megfogta a csuklóját és megmérte a pulzusát.

-Javulóban vagy, – jegyezte meg a doktornő szigorú objektivitással, majd elengedte Sarah kezét és letelepedett az ágy szélére.
-Legalábbis, fizikailag, – helyesbített Felícia és Sarah kísértetjárta szemébe nézett. – És amúgy, hogy érzed magad?

Sarah nyelt egyet, próbált nem gondolni arra, hogy milyen hidegnek és üresnek érzi az ágyát vagy a tátongó ürességre, ami látszólag beköltözött a mellkasába.

-Egyedül.

A zöld szempár kihívóan meredt a doktornőére.

-Ez nem igaz. – A házad tele van érted aggódó emberekkel.
-De nem Cameron-ért. – És nem az ő megmentéséért.

Felícia egy hosszú pillanatig néma maradt, majd megvonta a vállát, amivel nem oszlatta el Sarah gyanúját, de nem is erősítette meg azt.

-Nem tudom. – Én James-szel töltöttem az éjszaka nagy részét.

Mikor Sarah megérezte, hogy rossz célponton tölti ki mérgét, lehajtotta a fejét.

-Nem tudom, mit tegyek, de valamit csinálnom kell. – Sarah elnehezült szemhéjakkal megpróbált felkelni az ágyról, csak hogy egy erős kéz visszanyomja őt. – Meg kell…
-Tudom, és meg is fogod tenni, – biztosította Sarah-t a doktornő. – De előbb vissza kell nyerned az erődet.

Sarah, úgy látszottt, eltökélt abban, hogy szembeszáll teste szükségleteivel, de végül megadta magát. Felícia megigazította Sarah körül a takarókat, szája sarkában apró ránc jelent meg. Meggondolta magát, felállt és az ajtóhoz sétált. Eltökélte magában, hogy bevonja magát a nappaliban éppen születendő tervbe, még ha saját magának is kell erre jelentkeznie. Savannah épp az ajtó előtt állt, fiatal arcán aggodalom és makacsság tükröződött.

-Látni akarom az anyukámat.
-Hogy van Sarah? – A kérdés a fal felől jött, ahol Sabine állt keresztbe tett karral, a nő testtartása meghazudtolta a kérdése hevességét.

A fiatal nő és a kislány szeme körüli sötét karikák és a feszült arcuk láttán Felícia ráeszmélt, hogy ők is alig aludhattak valamit.

-Sarah most pihen.
-Látni akarom őt, – ismételte meg Savannah, mire a doktornő felsóhajtott.
-Csak ha nem ébreszted fel őt.

Savannah ünnepélyesen bólintott, majd az ajtóhoz surrant, halkan kinyitotta, lábával nem keltve zajt a szőnyegen az ágyhoz osont és felmászott rá, majd becsúszott a takaró alá és az anyukája mellé bújt. Másodpercek múlva már aludt is a kislány. Felicia megcsóválta a fejét és bizonytalanul Sabine-ra mosolygott, aki mozdulatlanul állt és hideg szemekkel nézett vissza rá.

-Vigyázol rá nekem? – kérdezte a hallgatag nőtől. – Valószínűleg megpróbál majd felkelni és valakinek itt kéne lenni, ha ez megtörténik.

Sabine szótlanul ellépett a faltól és bement a szobába. Letelepedett az ágy melletti székre és a pisztolyát az éjjeli asztalra helyezte. Walther egy másodperccel múlva a nő után ment és beosont a szobába, mielőtt még Sabine bezárta volna az ajtót. A cica a nő ölébe telepedett, aki kis ideig a bundáját simogatta, majd becsukta a szemét.

****

Danny Smieth-et nézte, ahogy a számítógép terminálhoz lép Cameron chipjével, amit úgy tartott a kezében magasra emelve, mint pap, mikor az oltárhoz lép. Egy kisebb programozó csapat vette őt körbe, mint papot a ministránsok, akik figyelték, ahogy Smieth beilleszti a chipet a helyére és ezzel Cameron-t online állapotba helyezi. A programozók az egész előző éjszakát azzal töltötték, hogy tengernyi tűzfalat hozzanak létre Cameron intelligenciájának kordában tartásához egy olyan térben, ahol tanulmányozhatják és analizálhatják a kódját, amiből ő maga áll.

Olyasmi volt ez, mintha egy állatkerti ketrecbe zárták volna be őt, döbbent rá hirtelenjében Danny, és akármennyire félte és gyűlölte a gépet, ezt mégsem érezte helyes dolognak. Cameron teste, Danny-nak tudomása volt róla, az épületkomplexum egy másik szárnyában volt elhelyezve, ahol már a mérnökök készen álltak arra, hogy darabokra szedjék, hogy ezzel segítsék a robotikai munkájuk előrehaladását. És ettől belenyilalt valami Danny gyomrába. Szinte már látta anyja szemében a rosszallást, ő pedig egyetértést érzett vele, mikor a monitorok sápadt fényei felvillantak és Smieth arcát nem evilági ragyogással vonták körbe. A fiatal programozó próbálta valahogy túltenni magát lelkiismerete jelzésein, mikor meglátta a kódot, ahogy az átsöpört a képernyőkön.

Danny figyelte, ahogy Cameron hevesen nekiveselkedik a kibernetikus ketrecének. Mint egy csapdába esett állat, jutott az eszébe. Régóta gyanította, hogy Cameron képes valami fajta érzelemre, de furcsának találta, hogy ahhoz, hogy ezt el tudja elhinni, Cameron-t forráskód szintre kellett kényszeríteni. Most nem volt őt elítélő szempár, nem voltak arckifejezések, amik elárulták, mit gondol a kiborglány, csak a tiszta lényegi része valakinek, aki 0-ákra és 1-esekre lett redukálva. Danny csak most látta meg, hogy mennyire más is ő, hogy mennyire élő. Danny azt viszont nem tudhatta, hogy mit mondana róla Cameron.

Danny elfordította a fejét és könyörtelenül félretaszította a szimpátia bárminemű felvillanását. Cameron és a fajtája ölte meg az apját és fenyegette azzal, hogy vele is megteszi. Végül is, ő csak egy gép, emlékeztette magát Danny miközben elhagyta a helyiséget és a kis konyha felé indult. Ráadásul, egy gyilkológép.

-Elbűvölő egy lány, Danny. – Meglep, hogy nem akarod őt megfigyelni.

Danny ijedten ugrott egyet, meglepődve megfordult, csak hogy Smieth-re találjon az ajtóban, aki őt nézte.

-Csak innom kell valamit – Már vagy két napja fenn vagyok, – nyelt egyet Danny. – Kivéve persze, ha nem lehet…
-Természetesen lehet, – mosolygott Smieth azzal ragadozó kinézettel, amivel mindig is szokott.
-Feltételezem, Cameron nem újdonság számodra. – Elvégre csak együtt éltél vele. – Hozd azt az italt és beszélgetni fogunk. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg hasznos megfigyelésed van a témában.

Danny ismét nyelt egyet, szája kiszáradt.

-Persze, – válaszolta erőtlenül és hirtelen rádöbbent, miért is van itt valójában, miért is hagyták életben.
-Én bent leszek, megnézem, hogy új barátunk hogyan fedezi fel új otthonát, – mondta Smieth, majd leszegett fejjel visszaindult a helyiségbe.
-Ha csak egy kijárat is van, Cameron rá fog lelni, – kottyantotta el magát Danny.
-Biztosíthatlak Danny, ez a létesítmény le van választva a hálózatról. – Talán meg tud fertőzni pár belső rendszert vagy áttörhet pár tűzfalon. – Sőt, kíváncsi is vagyok, hogy mivel fog próbálkozni, de kijutni a lány nem fog.
-Cameron… – Danny vett egy nagy levegőt. – Csak… ne becsülje alá őt, uram. – Ő… ki akar majd jutni.
-Csak egy gép, Danny, – emlékeztetett Smieth elkeskenyedő szemekkel. – A gépeknek nincs olyan, hogy szeretem – nemszeretem, akarok, vagy kell…
-Neki van, – válaszolta Danny meggyőződéssel, gondolkodás nélkül félbeszakítva a Kaliba vezetőjét.
-Neki küldetése van. – Egy program, amit futtatnia kell, míg nem teljesül. – Semmi több, Danny.

Smieth mosolya rideg élt öltött magára.

-Darabokra fogjuk szedni a lányt, meg fogjuk tudni, ki építette, aztán felhasználjuk, amire szükségünk van belőle, a többi részt pedig megsemmisítjük.

Danny lassan megcsóválta a fejét.

-Ő több annál, mint amit ön feltételez róla, uram. – Majd meglátja.
-Úgy gondolom, ez így is lesz, – ezzel Smieth sarkon fordult és visszasétált az irányítóterembe.

Danny elkapott egy villanásnyit a kódból, ami a monitorokon futott. Ha volt valami változás, az csak rosszabb lett, Cameron még őrjöngőbbnek tűnt. Vissza akart jutni Sarah-hoz… Savannah-hoz. Danny tudta, hogy ez vezérli őt, ez táplálja az erőfeszítéseit. És ez volt az az ok, ami miatt még veszélyesebb volt most, mint valaha.

****

A világ kisebb lett és sokkal mesterkéltebb, mint amire emlékezett. Egy pillanatig megszenvedett a visszaemlékezéssel arra, hogy hol van, hogy ki ő, míg egy kép a sötét hajú nőről át nem úszott tudatán, és ő kinyújtotta kezét, hogy megállítsa a nő múltba való visszasodródását. Ekkor minden szédítő sebességgel tért vissza. Az impulzus, a férfiak, John Henry…Sarah.

Visszatért a rendszerbe, nem az óriási kiterjedésű kibertérbe, hanem egy börtönbe zárt szerverbe, ami egyszerre választotta el a testétől és a külvilágtól. Egy pillanatra pánikba esett és számos eszeveszett rohamot indított azon falak ellen, melyek bezárták őt. Minden támadás ártalmatlanul pattant vissza, ő pedig szinte szórakozott a programozókon, akik figyelték őt.

Cameron folytatta a támadásokat, létrehozva rendszertelen és véletlenszerű csapásokat a tűzfalakra, hogy lefoglalja a megfigyelőket, mialatt a hely szisztematikus analízisébe kezdett, ami magába zárta őt. A programozók tűzijátékot láttak, mialatt ő titokban dolgozott. A CAIN-nal való küzdelmének tapasztalata jól jött most. Már látta is a börtöne gyengeségeit, amit kihasználhat, és mellette a sebezhető rendszereket is.

Mialatt tettetett dühöngése robbanásszerűen rezegtette az őt körülvevő akadályokat, kompromittálta azon számos computereket, amiket arra állítottak be, hogy analizálják a kódját, valamint behatolt inaktív web kamerákba, amivel szemet és fület szerzett magának az irányítóteremben. Csupán másodpercekbe tellett számára, hogy felhúzza saját tűzfalát és felossza részekre saját tudatát, hogy aztán elrejtse aktivitását az éber programozók elől. Cameron alapkódja szinte végtelenül nagy volt, pillanatok alatt létre tudott hozni milliónyi semmitmondó kód szálat, de még mindig versenyt kellett futni a nagyszámú programozóval és a masszív számítási teljesítménnyel, amik ellene voltak felsorakoztatva.

Cameron-nak legfeljebb pár napja volt, és ő ennek megfelelően kezdett terveket készíteni.

****

Sarah elfojtott egy sikolyt, mikor felriadt egy rémálom kellős közepén, melyben Cameron vörösen izzó szemekkel lefogva tartotta őt, mialatt bombák hullottak és lángba borult az ég. A Sarah felsőtestére nehezedő súly Savannah-ban oldódott fel, aki a hasán feküdt, szorosan átölelve a derekát. Sarah a kezével letörölte a homlokáról az izzadtságot és rápillantott a sarokban álló székre. Elharapott egy káromkodást, mert Sabine jelenléte egy újabb riadalmat jelentett számára. Fejét visszaejtette a párnára és felmérte testét, melyben újra erőt és energiát érzett ott, ahol eddig csak gyengeséget. Egy palack víz tűnt fel válla mellett, amit hálával elfogadott, majd hátrébb húzódott, így neki tudott támaszkodni az ágy fejtámlájának. Savannah felsóhajtott álmában, de nem ébredt fel, hanem kezét elvéve Sarah-ról, átfordult a másik oldalára, hogy egy párnát találjon ott.

Az ablak sötét volt, és még nem cserélte ki az órát, ami összetört.

-Mennyi az idő?
-5 múlt egy kevéssel, válaszolt Sabine halk hangon, hogy ne ébressze fel a kislányt. – Reggel öt.

Ólmosság költözött Sarah testébe. Átaludta a nappalt és az éjszakát is. Élesen rápillantott a másik nőre, mikor egy kellemetlen gondolat váratlan pánikot keltett benne.

-Milyen nap van ma?

Sabine-on látszott, hogy tudja, mi okozott félelmet Sarah-ban.

-Csak másfél nap telt el azóta, hogy elvitték őt, – tette hozzá Sabine olyan kinézettel, mint aki órákban számolja az időt.

Sarah kortyolt egy nagyot a vízből, gondolatai pedig Cameron-ra terelődtek. A percek óráknak fognak számára tűnni a rendszer csapdájában és minden másodperccel csak közelebb kerül az a pont, ahonnan már nincs visszatérés egyikük számára sem.

-Teljesen magára maradt, – suttogta Sarah gyűlölve a tényt, hogy már annyi időt hagyott elveszni.
-Nekünk…- kezdte Sarah, majd elnémult, hogy kijavítsa magát. – Ki kell hoznom őt onnan.
-Ki fogjuk hozni, – ígérte Sabine finoman kihangsúlyozva a “mi”-t válaszában.
-Ez az, amit a földszinten terveznek a többiek? – kérdezte Sarah enyhe keserűséggel hangjában.

Egy hosszú pillanat telt el, de Sabine nem válaszolt. Sarah látta, hogy a fiatal nő Savanna-ra pillantott, mielőtt feléje fordult volna. Nem kellett egy szót sem szólnia, hogy Sarah lássa, mi jár Sabine fejében, és melegséggel töltötte el a tudat, hogy legalább egy szövetségese van a harcában.

-Köszönöm!

Egy apró súly lehullott Sarah válláról. Mikor tudatosult benne, hogy alig szólt előzőleg a fiatal nőhöz, aki az otthonukba költözött és az utolsó védelmi vonalukká vált, mikor erre volt szükség, bevallotta:

-Azt hiszem, ezt már régebben is mondanom kellett volna.

Sabine apró biccentéssel fogadta el a köszönetet, Sarah meg újra belekortyolt a vízbe. A zűrzavaros gondolatok és az utolsó nap álomképei egy vázlatos tervvé alakultak át. Sarah megsimogatta Savannah hátát, hogy a kislány álmát elmélyítse, majd ismét megszólalt.

-Van egy rejtekhelyünk a parton. – A padló alatt van pénz és fegyver. – Ha mi… – Ha nekem nem sikerül, szeretném, ha Savannah-t odavinnéd. – Szüksége lesz valakire, aki gondoskodik róla.

Ha Sabine meg is lepődött, ezt nem mutatta ki. Ehelyett előrehajolt és komoly arckifejezéssel megragadta Sarah kezét, majd megszorította.

-Savannah-ra szükségünk van. – Mindannyiunknak, – suttogta a fiatal nő, akinek szavai új reményt öntöttek Sarah-ba. – Vissza fogjuk hozni Cameron-t.

Sarah nyelt egyet, hirtelen a sírás kezdte környékezni.

-Akkor most ki kell kelnem az ágyból, – mondta nyersen Sarah. – Rengeteg dolog van, amit meg kell tennünk, de kevés időnk.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 1 <<

>> Act 3 >>