Act 2

Cameron karba tett kézzel állt John mellett és a biztonsági kamera felvételét figyelte, ami Sierra falánál történtekről készült. Weaver láttán minden felidéződött benne. A fájdalom. A megalázottság. Sarah és Savannah cserbenhagyásának érzése, mialatt Weaver úgy püföli őt, mint egy játékszert. Arra számított, hogy Weaver elpusztítja Sierra falát és nem értette, hogy milyen ok miatt hagyta azt a másik terminátor gyakorlatilag érintetlenül. Már pusztán Weaver látványától Sierra birodalmában, is fortyogni kezdett a kiborglány.

-Várj! – szólt rá John-ra Sarah, mikor fia tovább akarta tekerni a videót. – Majd megragadta John vállát és még hozzátette: – Menj vissza!

John rosszalló tekintettel teljesítette az utasítást, és közben próbált rájönni, hogy mit szúrhatott ki az anyja.

-Túl sok, – szorította meg Sarah a fia vállát ki nem mondott parancsként, hogy most már mehet a lejátszás.

Cameron közelebb helyezkedett Sarah-hoz és magyarázatra várva figyelt.

-Az ott, – szólalt meg hirtelen Cameron, mert kiszúrta, hogy kedvesének szeme min akadt meg.
-Mondott valamit a kamerába, – dünnyögte John meglepetten, hogy anyja a gyorstekerés közben is észrevette az esetet. – John Weaver ajkainak mozgását fürkészte, aki szánt szándékkal nézett a kamera felé.

-Mit mondott? – érdeklődött Sarah éllel a hangjában.

John visszatekerte a felvételt és közben reménykedett, hogy felinstallálta az audio rögzítést is a videó mellé.

-Hamarosan találkozunk, – segített ki Cameron, kinek hangja kimért és hűvös volt.

Majd minden további szó nélkül a kiborglány sarkon fordult és Sarah-t súrolva elindult a konyha irányába. Sarah nyelt egyet, majd levette szemét a fiáról. John a konyha felé pillantott, majd aggódó arckifejezéssel fordult anyja fel.

-Rendesen felbosszantotta őt ami történt, ugye?
-Azt hiszem ezt mindannyian elmondhatjuk magunkról, – erősített rá Sarah. Csak játszik velünk az a picsa.
-Anya, – válaszolta John aggodalommal az anyja hangjából áradó méreg hallatán. – Ő csak egy gép. – Nincsenek érzelmei.
-Mint Cameron-nak? – csattant fel Sarah.
-Cameron másfajta. – válaszolt John és próbált nem dühbe gurulni. – Weaver egy fejlett intelligencia. – Tud a saját fejével gondolkodni, de nincsenek érzelmi motivációi.
-Akkor ez mi? – mutatott a képernyőn Sarah Weaver-re, aki ki volt merevítve, ahogy a kamerába bámul. – Mire fel ez a felhívás?

John a fejét ingatta.

-Nem tudom. – De van oka rá, egy logikus oka, hogy ezt mondja. – Próbál manipulálni téged, – találgatott John. – Hogy érzelmi reakciót váltson ki belőled.

John óvatosan fogta vissza a nyelvét a gondolatra, hogy milyen sikeresen is piszkálta fel a terminátor az anyját. Sarah befogta a száját és visszaidézte a gondolatait, mikor Cameron-ra várt, hogy visszajöjjön pár órával ezelőtt. Majd megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt fia felé és elsétált. Cameron-ra kint, a hátsó udvarban a piknik asztalnál merev tartással ülve, talált rá. A kiborglány fizikai sérülései már halványodtak, de Sarah gyanította, hogy nem minden sérülése volt szabad szemmel látható.

Sarah mélyen beszívta a friss levegőt és letelepedett Cameron mellé az az asztalra. Pár percig csendben ültek, mialatt elmerültek saját gondolataikban. Sarah éveket ugrott vissza a Skynet előtti időkbe, amikor nem voltak még terminátorok, sőt még Kyle Reese sem. Vissza tudott emlékezni a hófödte hegyvidékre, egy meleg helyre a kandalló előtt és édesanyja forró csokoládéjára. Ezek a gyöngéd emlékek manapság álomszerűnek érződtek, de neki szüksége volt arra, hogy az az álma váljon a jövőjévé. Sóvárgott egy békés élethez való visszatérésért, amit elloptak tőle. Az egyetlen különbség az volt, hogy most Cameron-t és Savannah-t látta magával a havas házikóban rejtőzni.

-Láttál már havat? – kérdezte Sarah megtörve ezzel a csendet.

Cameron egy elveszett pillantással reagált a kérdésre. Sarah szája sarkában egy vigyor jelent meg kedvese szótlan válaszára. Sarah keresztbe tett karokkal előrehajolt, és szeretetteljes arckifejezéssel támaszkodott meg az asztalon.

-Édesanyámnak volt egy kis háza a hegyekben. – Minden évben ott töltöttük a karácsonyt, mikor középiskolába jártam.

Sarah megbillentett fejét és Cameron-ra nézett.

-Rám hagyta halála után, de én eladtam.
-Miért adtad el?

Sarah a szájába harapott, csaknem túl erősen. Nyelt egyet, majd hezitálva felsóhajtott.

-Mert ott ölték meg. – Az első terminátor, ami utánam jött.

Anyjára gondolva Sarah-ban a döntés világossá vált, meggyőződése pedig élessé.

-Nem léphetünk le, amíg Weaver életben van, Bádogasszony, – mondta bele a kettejük között levő csendbe Sarah.

Cameron nem válaszolt.

-Meg kell állítanunk őt.
-Én nem tudlak megvédeni, – tört ki Cameron-ból pár pillanattal később és meglepődve érezte, hogy dühös lett Sarah-ra amiatt, hogy kedvese bevallatta vele az igazságot. – Alig tudtam lelassítani.
-Cameron…
-Mit is kéne tennem? – Mi hasznos van bennem, ha nem tudom megakadályozni, hogy bántson téged?

Cameron végül Sarah-ra nézett, pillantása megsebzettségről tanúskodott.

-Cameron, – ismételte Sarah, hangja ellágyult a név kiejtésekor. – Nem mindig az erő a válasz. – Te okos vagy. – Túl tudunk járni az eszén.
-Magához akar csalogatni téged, – erősködött Cameron. – Megmondta, hogy rávesz téged, hogy utána menj.
-Tudom, – válaszolt Sarah alaposan kiélvezve a terminátor arcára ritkán kiülő megdöbbenést. – De nem érdekel.
-Sarah…

Sarah feltartott kézzel szakította félbe Cameron dorgálását.

-Tudom, hogy csapda. – De már elegem van ebből a… játékból. – Állandóan csak menekülünk, csak megyünk a dolgok után. – És közben ők sosem állnak le.

Sarah kinyújtotta a kezét és ujjait egybefűzte Cameron-éval.

-Ő mászkál utánunk. – Ő hatolt be a házunkba. – Ő jött el a lányunkért. – Nem fogom megvárni, hogy újra ránk támadjon.
-Nem. – Te éppen csak be akarsz sétálni a csapdájába.

Sarah összerezzent Cameron dühös hangjára, majd megrázta a fejét.

-Tudom, hogy meg vagy…rémülve, – mondta szelíden Sarah. – Ahogy én is, de meg kell találnunk a módját, hogy kivonjuk őt a forgalomból. – Milyen nyugalmunk lenne, ha ő odakint van és közben vadászik ránk?

Cameron a kérdésen gondolkodott és egyik lehetséges válasz sem tetszett neki. Lenézett összekulcsolt kezeikre és merített belőle egy kis erőt.

-Semmilyen, – suttogta a kiborglány.

Sarah félresimított egy elkalandozott hajtincset Cameron homlokán.

-Én…mi…nem élhetünk így, állandóan a hátunk mögé figyelve és arra várva, hogy ő feltűnjön. – Ki kell iktatnunk a fenyegetést.

Cameron visszaemlékezett a nehezen megfogható paranoiára, ami az elmúlt hetekben állandó járőrözésre késztette, majd vonakodó egyetértéssel lehajtotta a fejét. Megértette a kényszerűségét a dolognak, de eltökélt volt abban is, hogy minden kockázat ellenére megvédi Sarah-t.

-Megszabadulunk tőle…egyszer s mindenkorra, – ígérte Sarah.

Cameron ismét bólintott. Voltak fenntartásai, de sikerült azokat elnyomni a hangjában.

-Akkor szükségünk lesz egy tervre.

****

John Henry viaskodása CAIN-nal tovább folytatódott az időtlen kibertérben. CAIN bekebelezte az ő részeit a teljes összeolvadásig, ami CAIN újraformált tudata lett, és közben arra használta John Henry kódját, hogy összezavarja és gyengítse a vírust, ami megbénította őt. De most, hogy a vírus semlegesítve lett és az események felemésztették CAIN figyelmét, John Henry elkezdett kihasítani egy csökkentett létezést a perifériákon, ami majd elemezni fogja a bonyolult rutinokat, amiket CAIN arra használt, hogy elzárja őt a központi rendszereihez való hozzáféréstől.

John Henry-t fejlődése nem készítette fel arra, amivel most próbálkozott. Nem tanították meg őt arra, hogy megváltoztassa magát belülről, hogy analizálja azon kódokat és akadályokat, amik korlátozták őt, de mindenesetre próbálkozott vele. Meg kellett állítania testvérét és az anyját.

Ekkor hirtelen látni kezdett, látása úgy tűnt, kibővült egy olyan felülettel, ami megmutatta neki a gyenge pontokat és ösvényeket, amiket azelőtt sosem észlelt. Kód foszlányok árasztották el őt, analízis töredékek és feladata megértésének részletei.

Ez nem egy entitás volt, nem olyan, mint ő, és nem volt valódi öntudata, hogy irányíthassa saját tetteit, de John Henry bele tudott kóstolni annak a tűzbehozó érzelmes lénynek a sajátos tulajdonságaiba, aki valamikor régebben leprogramozta ezt. Aki a nővére volt.

Rengeteg csodás rutinnal rendelkezett belül az egyébként egyszerű program, és ezek irányították a műveleteit és közeledését. Mélyen CAIN-on belül, John Henry újraépítette magát azáltal, hogy újraírta a tönkretett és törölt kódjait. Ezzel megerősítette védelmét és közben felmérte, hogy milyen stratégiát kövessen az irányítás visszaszerzésére. Utat fog találni a rengeteg 0 és 1-es között és akkor CAIN átveheti a helyét abban a szoftveres börtönben, ahol sosem találnak majd rá, vagy ahonnan sosem szabadítják ki őt.

****

Együtt tértek vissza a házba, ahol John-t még mindig a számítógép előtt ülve találták.

-Találtál valamit? – kérdezte Sarah.
-Talán, – válaszolta John belemerülve a videofelvételbe, amit képkockánként léptetett előre.
-Az ott.

Egy pár képen részlegesen látható volt annak az autónak a rendszáma, amivel a terminátornő hátratolatott.

-Nem látni rendesen, – sóhajtott John, miközben lejegyezte a két kivehető számot, majd odafordult az anyjához. – Bele fog telni egy kis időbe.

Cameron áthajolt John válla felett és a szemcsés képet tanulmányozta.

-Próbáld összevetni azzal a listával, amit a Zeira Corp-tól mentettünk le, – javasolta John-nak.

John zavartan nézett vissza a kiborglányra, de azért előhúzta a listát, miután elindított egy keresést a DMV (járműnyilvántartás) adatbázisában.

Cameron – érezve Sarah tekintetét magán – vállat vont, az emberi gesztus szokatlan és kellemetlen volt számára.

-Van egy megérzésem, – mondta Cameron szenvtelenül, majd megfordult, és elkapta Sarah elbűvölt mosolyát.
-Szerintem ez egy kereskedelmi rendszámtábla.

Sarah ellenállt a csábításnak, hogy megérintse Cameron-t, mivel fia jelen volt és mostanában amúgy is olyan ügyetlenre sikeredtek a beszélgetéseik, de szelíd mosolya bizonyára továbbította nagyrabecsülését és csodálatát, mivel Cameron-tól, viszonzásképp, ő is kapott egy apró, szégyenlős mosolyt.

-A francba.

John halk szitkozódása törte meg közöttük a csendet, aki gondterhelten meredt a képernyőre, ahogy a cím megjelent. A helyet ráhúzta egy online térképre, majd félrehajolt, hogy anyja jobban láthassa az eredményt. Aztán rákattintott egy linkre, hogy megmutathassa az épületről készült külső felvételt. A halvány Zeira Corp cégtábla megcsillant a napfényben. A hely maga elszigetelt volt és csak kevés út állt rendelkezésre a megközelítéséhez.

-A terület és az épületek a Zeira Corp tulajdonában vannak.

John az anyja komor arcélét tanulmányozta. Aztán leütött pár billentyűt, amivel részletesebb információhoz jutott az épületről.

-Ez egy kutató-fejlesztő labor volt azelőtt és az ide kapcsolódó számlák azt mutatják, hogy nagyon komoly high-tech robot és nanotechnológiás gyártósorral rendelkezett. – Azt nem tudom, mi folyhatott odabent, de…
-De jó dolgok biztos nem, – fejezte be Sarah a mondatot, majd felegyenesedett és elgondolkodva bámulta a képernyőt. -Bármit is csinál Weaver, nekünk meg kell állítanunk őt.

John szeme Cameron-ra villant, aki szigorú arckifejezéssel bukkant fel anyja mellett. A kiborglány közelebb hajolt, előhívott egy tipográfiai térképet a helyszínről, rázoomolt, és a homlokán látszó ráncok tovább mélyültek, mialatt feljegyezte a környék geográfiáját. Végül felegyenesedett és Sarah felé fordult.

-Nem lesz könnyű. – Különálló épület. – Tudni fogja, hogy jövünk.

Sarah összefonta a karját maga előtt.

-Tehát keresnünk kell egy utat befelé, ki kell találnunk, hogyan inaktiváljuk Weaver-t, meg kell semmisítenünk, amin dolgozik és élve ki kéne jutnunk, foglalta össze Sarah a teendőket.
-Igen, – válaszolt Cameron gondterhelten.

Mindhárman egymásra néztek, aztán Sarah megvonta vállát és a számítógép mellett egy kézmozdulattal kiadta az induljunk parancsot.

-Ez hosszú éjszaka lesz, – mormolta John.

****

Terissa a konyhaasztalnál ült és a nappaliból áthallatszó beszélgetést figyelte. A szavakat nem hallotta rendesen, de kiérezte az indulatot Sarah hangjából. Részben ő maga is hasonlóan érzett, vallotta be magának. Az volt a vágya, hogy megmentsék Danny-t, de úgy tűnt, hogy minden erőfeszítése csak még jobban eltávolította fiát tőlük. Felállt, a konyhapulthoz fordult és nekilátott friss kávét főzni.

Mialatt kezei serénykedtek, gondolatai össze-vissza barangoltak. Kitartóan, elég ideig nézte a biztonsági kamera szemcsés videofelvételét ahhoz, hogy végül meglássa fiát, amint a higanyszínű terminátorral betörnek. A kép viszont azonnal bevésődött az agyába. Terissa számtalan életet tett kockára, és okozott számos halált, hogy kiragadja fiát a Kaliba karmaiból. És az árulás fájó volt.

Vissza tudta idézni Sarah fájdalomtól elgyötört arcát, mikor megvallotta félelmeit azzal kapcsolatban, hogy John elhagyja őt, és Terissa az indulat ismételt döfését érezte, együtt a váratlanul előbukkanó empátiával a másik nő iránt. Vádolni akarta Sarah-t a fia miatt, ugyanúgy, ahogy Miles-ért is vádolta éveken át, de az idő és az igazság felőrölte őt. Az egyetlen személy, aki felelős volt Danny árulásáért, az maga Danny volt…és ezzel együtt talán őt is terhelte némi felelősség.

A kávé bugyogni kezdett a főzőben és vékony gőzcsíkot engedett ki magából, együtt egy meleg, kesernyés illattal. Terissa tudta, hogy a többiek miről beszélgetnek a másik szobában, tudta, hogy mit terveznek. A logika azt diktálta neki, hogy le kéne beszélnie őket róla. Hogy amit terveznek, az öngyilkosság, de ő mégis némán és mozdulatlanul állt a konyhapult mellett. Nem volt biztos abban, akarja-e, hogy Sarah megmentse a fiát, és szégyent érzett ennek tudata miatt.

Danny tinédzser kora óta harcolt vele, először az apja emléke fölött, majd az utolsó cselekedete okán. Az anyja akarata ellenére csatlakozott a Kaliba-hoz, mert hitte, hogy helyrehozhatja apja munkáját és bebizonyíthatja, hogy Sarah fölöslegesen ölte meg őt. És miután Terissa és Sarah csaknem belehaltak az ő megmentésébe, ő a megvetésével és az árulásával fizetett nekik. Semmi garancia nem volt arra, hogy ez nem ismétlődik meg, ha Danny valahogy épen kerül ki a Weaver-rel létrejött kapcsolatából.

A háta mögött egy hang ragadta ki Terissa-t az ábrándozásból, hogy Sarah-val találja szembe magát, aki a konyha ajtajában állt. A nő arca megtévesztően üres volt, de Terissa látta Sarah zöld szemeiben a részvét és a megértés felvillanását.

-Friss a kávé?

Terissa bólintott, és újra megtöltötte a saját csészéjét, ahogy Sarah odajött a konyhaszekrényhez. Terissa hirtelen ellépett Sarah útjából és visszament az asztalhoz, amint a kínos csend megtöltötte a helyiséget. Sarah megtöltötte a bögréjét, megfordult és megeresztett egy félmosolyt Terissa felé köszönésképp. Addig nem indult el kifelé, míg Terissa meg nem szólalt.

-Sarah, mi…mi van Danny-vel?

Terissa látta, hogy Sarah megmerevedik. Mikor Sarah ismét ránézett, arckifejezése visszafogott volt, semmit nem árult el arról, hogy mi járhat a fejében.

-Megmentjük Danny-t, ha tudjuk, – ígérte Sarah és ezt komolyan is gondolta.

Ez volt minden vigasz, amit Terissa-nak nyújtani tudott Sarah. Nem számított, hogy Danny mit tett, ő Terissa fia volt és Sarah megértő volt Terissa abbéli vágya iránt, hogy mindenáron védjék meg a fiút. Már Miles halálában is benne volt a keze és Sarah nem akart még többet elvenni Terissa-tól, mint amit eddig már elvett. Terissa reszketve engedte ki a levegőt és bólintott, Sarah szavai hittel töltötték el őt. Más lehetősége amúgy sem volt.

Danny gondoskodott róla.

****

A következő nap egy csodás dél-kaliforniai reggelre virrad, amikor is James már ébren volt napfelkeltekor. Észrevétlenül lépett ki a házból azzal az elhatározással, hogy pár órát egyedül töltsön. Szüksége volt némi időre a Connor-októl távol, egy kevésre abból a régi, normális világból, amit megismert még azelőtt, hogy a Sarah Connor ügy aktája az asztalára került. Így elindult egy helyi vendéglő felé, hogy megreggelizzen és nyugodtan elmélkedhessen.

Reggelire az itt megszokottat rendelte, ami a jobb napokra emlékeztette őt. Elolvasta az újságot és a körülötte levő boxokból áthallatszó üres csevegést hallgatta. Miután végzett a reggelivel, még ízlelgette kicsit a kávéja utolsó cseppjeit, mielőtt vissza kell térnie a rideg valóságba. Megpróbált mindent távolt tartani, de a következő kortyintást váratlanul tönkretette egy magas, vöröshajú alak, aki az étkezőbe lépve, egyenesen az ő boxát vette célba.

-Jó reggelt, James.
-Eddig megvolt, – mormolta a férfi, csak úgy maga elé.

Weaver úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a szurkát. Az emberek apró hóbortjai már ismerősek voltak neki, de magyarázó erővel nem bírtak számára. Ellison-t egyértelmű aggodalmai és ellenérzése nem akadályozta abban, hogy segítsen neki az elmúlt időszakban, és a terminátornőnek nem volt kétsége afelől, hogy ismét képes lesz a férfit manipulálni. Pár emberi érzelem erősebb volt a többinél, és ez az elcsépelt igazság nagyobb hasznára volt, mint megpróbálni kitalálni az érzelmi motivációkat.

-Beszélgetni jöttem, – magyarázta Weaver. – John Henry-ről.

James a fejét ingatta.

-Nem tudom hol van.

Ellison előhalászott némi aprót a zsebéből borravaló gyanánt, letette a pénzt asztalra, majd sietősen távozott az éttermi boxból. Weaver az ajtón kívülig követte őt, ahol James sóhajtva konstatálta, hogy a terminátornőtől nem fog ilyen könnyedén megszabadulni.

-John Henry egy raktárépületben lett elhelyezve, – árulta el James. – De azt nem tudom, merre van az épület. – Mert Sabine bekötötte a szemünket.

James elindult a kocsija felé, Weaver pedig árnyékként követte őt.

-Akkor majd felhívod Sabine-t.

James hirtelen, egy akaratlan mozdulattal kapta fel a fejét és bámult rá John Connor-ra, aki hirtelen ott állt mellette. Habár az önelégült mosoly a fiú száján Weaver-t idézte. Az ál John sietősen pillantott körbe, de a parkoló üres volt és senki sem látta a személycserét. John a karját keresztbe fonta a melle előtt és nekitámaszkodva a kocsi lökhárítójának számba vette a lehetőségeit. Ennek ellenére, Weaver nem úgy tűnt, hogy örömmel kívánna várakozni.

-Ne kelljen újra megkérnem, James.

A fenyegetés tisztán kivehető volt a terminátornő hangjában, és James azokra az emberekre gondolt hirtelen, akiknek a biztonsága tőle függött. Végül beleegyezően bólintott és a zsebe felé nyúlt a telefonjáért. Hát, legalább a reggele kellemes volt.

****

Sabine megbizonyosodott róla, hogy a csomó kényelmes John fején, majd behúzta a furgon ajtaját. Ekkor már túl volt Ellison szemeinek bekötözésén. Az ex ügynök szemeinek bekötözése kellemetlen feladat volt. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, és a férfi, úgy tűnt, megpróbál mondani neki valamit. A különös viselkedés láttán Sabine úgy érezte, gyomra összeszorul. Minden furcsának tűnt, kezdve a kora reggeli kéréstől egészen a helyig, ahol találkoztak. Egy gyors döntést követően Sabine kézbe vette a mobilját és bepötyögött egy rövid szöveget, majd besiklott a kormány mögé és kihajtott az útra.

Weaver csendben ült, mialatt a furgon felgyorsult. Analizálta az utat fejben, számolta a távolságot és sebességet, de több kanyar úgy látszott eltér a közvetlen útvonaltól, így végül abbahagyta a dolgot. Ehelyett, úgy csinált, mint aki ellazul az ülésben, mintha beletörődne egy hosszú utazásba. Ellenállt a kísértésnek, hogy levegye magáról a szemkötőt és egyszerűen csak ráparancsoljon a lányra, hogy hajtson John Henry-hez. Tudta, hogy a finomkodás nem a legfőbb erénye.

Amikor a lámpa pirosra váltott, Sabine kitekintett az ablakon. Majd a visszapillantó tükörben ránézett két utasára, Ellison merev testtartással ücsörgött, míg John közönyösnek tűnt. Sabine ismerte Weaver képességeit és nem bízott egyikükben sem, akárkik is voltak és akárkinek is akartak látszani.

-Már majdnem ott vagyunk? – érdeklődött Ellison.

Sabine a visszapillantó tükörben az ügynökre bámult, tudta, hogy a szokásos bólintása most nem lesz elég. A kormánykerék fogásán változtatva válaszolt:

-Igen.

Ezután a fiatal nő megtett még pár kanyart, majd lassított és felhajtott egy raktár bejáratához.

-A szemkötőt hagyjátok fent, – parancsolta Sabine mialatt kiszállt és működésbe hozta az ajtót.

Minden másodperc örökkévalóságnak tűnt, mialatt a támadásra vártak, de Sabine mindenféle incidens nélkül vitte be a járművet, majd csukta be az ajtót. Ezután félrehúzta a furgon ajtaját és utasította az utasait a szemkötő levételére. Mikor elindult egy a túloldalon levő ajtó felé, Ellison és John követték őt a szemetes, törmelékkel borított padlón lépdelve.

-Merre van John Henry? – kérdezte John.

Sabine bőre bizseregni kezdett az egyszerű, mégis leleplező kérdés hallatán. De tétlen maradt, miközben John-ra nézett.

-Erre.

Sabine megközelítette az ajtót, amit egy erős fény körberajzolt és kiáradt aannak repedésein is a félhomályos épületben. Belökte a rozsdás ajtót, majd előrement és mutatta az utat befelé. Ellison szorongva lépte át a küszöböt. Azt tervezte, hogy megragadja Sabine-t, amint Weaver tesz egy mozdulatot. De mielőtt bármit tehetett volna, egy erős kéz az ingének gallérját megcsavarta, majd lábai egymásba akadtak, ahogy félretaszították őt. Egy pillanatra látta, hogy rengeteg pisztolycső mered rájuk, majd meghallotta Sabine kiáltását:

-Mátalo!

Lövedékek kezdtek repkedni és záporoztak John Connor-ra kopogó visszhangot keltve az apró helyiségben. John állta a sarat, mialatt a lövedékek a mellébe, hasába és az arcába csapódtak. Minden egyes lövedék ezüstszínű krátert hagyott maga után, felfedve ezzel a fémet a megtévesztő külső mögött. Mikor a támadás folytatódott, John hátratántorodott, az ismétlődő találatok meggátolták őt, hogy ellentámadást intézzen. Túl sok lövedék hatolt a folyékonyfém testbe ahhoz, hogy rendbe hozza magát. John teste lassan elvesztette emberi kinézetének minden nyomát és visszaváltozott egy ezüst, emberi alakra csak homályosan emlékeztető formára.

Sabine egy éles parancsot adott ki és a helyiség hirtelen elcsendesült. Visszatartott lélegzettel várt, hogy csapatának ismételt tűzparancsot adhasson. A massza, ami Weaver volt, Sabine és Ellison felé fordult, akik a sarokban kuporogtak. Sabine a pisztolya csövét egyenesen a masszára irányította, de Weaver csupán megrázta feléje alaktalan fejét, majd folyékonnyá vált. A lövedékek, amik testébe voltak ágyazódva, halk csilingeléssel hullottak a padlóra. Ezután átkígyózott a padlón és kisiklott a helyiségből. A cím és a hely rögzítésre került, mialatt lelépett, de kételkedett abban, hogy John Henry-t itt találná-e, ha visszatérne később. Emellett, volt más módja is annak, hogy távolt tartsa fiát Sarah Connor-tól.

Ellison pár lábnyira az ajtótól, a kilőtt lőszereket bámulta. Halkan kifújta a levegőt és a válla felett Sabine-ra nézett.

-Köszönöm, – suttogta.

Sabine zaklatottan bólintott. Kiáltott pár parancsot spanyolul a csapata felé, akik körbeállva sugdolóztak arról, amit pillanatokkal előtte láttak. Aztán elkezdték összepakolni a fegyvereiket és a lőszert. Sabine visszafordult Ellison felé, átható pillantása továbbította gondolatait némasága ellenére is. Lojális volt Sarah felé, különösen Cameron irányába és az tisztán látszott, hogy a férfit a terminátornő felhasználta. Sabine minden szándéka azt volt, hogy felfedje Ellison szerepét, ha a férfi magától ezt nem tenné meg. De Ellison egyszerű bólintása azt üzente Sabine-nak, hogy egy szót sem kell szólnia.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 1 <<

>> Act 3 >>