Act 1

John mindent elkövetett, hogy a kibernetikus fülek ne észleljék a jelenlétét, mikor óvatosan otthagyta a hálószoba ajtajánál levő őrhelyét és halkan leosont a lépcsőkön, így anyjának és Cameron-nak jutott egy kis idő egymásra. Még ha tudta is, hogy jó oka lenne ott időzni, akkor is furcsamód bűntudata volt. Bűntudat és kellemetlen érzés, az érzelmek egy olyan keveréke, amit elkezdett kapcsolatba hozni a Cameron közelében tartózkodással, mikor az anyja is ott volt. Ahol egyszer úgy érezte, hogy ő volt mindkettejük életének középpontja, most ott betolakodónak érezte magát. Azon tűnődött, hogy az érzés mikor fog halványulni, vagy hogy fog-e egyáltalán.

Mikor elérte a lépcsőfordulót, a konyha felé vette az irányt, csak hogy visszahőköljön meglepetésében, mikor csaknem átgázolt Terissa-n, aki szoborként ácsorgott ott a teáscsészéjét fogva az ajtó mögött. A nő feszült mosollyal nézett rá, és bármit is akart mondani, azt félbeszakította egy becsapódó ajtó és Savannah váratlan feltűnése. A gyermek épp csak nem gabalyodott bele John lábába, miközben szemei a két felnőtt arcára meredtek. John aggódást látott a kislány szemeiben és automatikusan letérdelt hozzá. Kezét Savannah vállaira helyezte, érezte bennük a feszültséget, ahogy a kicsi lány megtámaszkodott rajta.

-Ő jól van, ígérte szelíden John, mialatt megérezte Ellison és Sabine tekintetét magukon, mikor a két társuk belépett a helyiségbe, de ő csak Savannah-val törődött.

Túlságosan is jól tudta, hogy mit érezhet most a kislány. Ő is volt abban a korban, mint Savannah most, és ugyanígy rettegett attól, hogy valami történik az anyukájával. Most reszketés futott végig a kislányon és költözött át John kezébe és karjába.

-Megpróbáltam őt megállítani… – mondta Savannah elfulladó hangon.

John finoman magához húzta a kislányt és a karjaiba ölelte. Úgy érezte, hogy erősödik a kettejük közötti kötelék és eljátszott a gondolattal, hogy itt egy váratlan lehetőség az életében, hogy testvére legyen.

Savannah vadul, szintén átölelte karjaival John-t. Mialatt visszafelé jöttek, labdaként gömbölyödve húzta össze magát és tartotta vissza könnyeit, nem is figyelve Ellison bácsira, aki próbálta őt nyugtatgatni. Most azt hallva, hogy a mamája jól van, törékeny önuralma elszállt.

-Próbáltam segíteni.

John felsóhajtott, elképzelte, ahogy a kislány szembeszáll Weaver-rel. Ő maga is harcolt már egy T-1000 ellen, mikor még csak gyerek volt, de neki volt segítsége anyja személyében és a terminátora is ott volt. Savannah-nak egyedül kellett kiállni Weaver-rel szemben. Nem lepte meg Savannah bátorsága, ahogyan a kislány félelmei sem. John látta azt a nőt, akivé válik majd, de szíve mégis dagadt a büszkeségtől.

-Tudom, – suttogta John most kissé lazábban tartva karjaiban a kislányt. – Kissé hátrébb húzódott, hogy Savannah szemeibe nézhessen, melyekben Sierra-t látta meg. – Bátor voltál.

És ez tökéletesen igaz volt.

-Mi történt? – érdeklődött Ellison, tekintete összetalálkozott John-éval Savannah feje fölött.

John tisztázta a helyzetet, közben látta Terissa-ra ereszkedő egyre erősödő mélabút, és a megfeszülő izmokat Ellison vállában. Hogy mi okozta a férfi indulatát, Cameron harcképtelenné tétele Weaver által, vagy Cameron reaktiválása Sarah által, abban nem volt John biztos. Az egyetlen személy, aki nem tűnt aggódónak, az Sabine volt. A fiatal nő félreállt az egyik oldalra és úgy látszott, unatkozik. Kivéve a szemeit, amik továbbra is a Savannah iránti odaadásáról tanúskodtak.

****

Egyfajta nyugalom vette körbe őket. Csak egy valami mozgott a lerombolt helyiségben, Sarah ujjai jártak be egy szokott mintát Cameron karjain.

-Azt hittem, elvesztettelek, – vallotta be halkan Sarah, a nő félelme még mindig az arcára volt írva.
-Sokszor teszed ezt.
-Mit, hogy elveszítelek? – jegyezte meg csípősen Sarah, és hangja megkönnyebbültnek érződött a viccelődési kísérletre.
-Hogy aggódsz, hogy elveszítesz, – válaszolta Cameron figyelmen kívül hagyva Sarah tettetett komolytalanságát, ahogy ezt az esetet kezeli.

Sarah hátrahajtotta a fejét, tekintete befelé néző volt, mintha azon döntések összességén gondolkodna, melyek azért lettek meghozva, hogy oda jussanak, ahol éppen voltak.

-Ez együtt jár ezzel a területtel, feltételezem.

Cameron fürkésző tekintettel válaszolt, amiben Sarah szinte látta a próbálkozást, hogy beazonosítsa az idézett területet. Néha Sarah megfeledkezett arról, hogy Cameron-nak van némi hiányossága az idiómák értésének területén, így egy finom csókot nyomott a kiborglány homlokára, hogy enyhítsen kedvese zavart arckifejezésén.

-Ez az, amit teszünk, a feladatunk része. – Az első vonalba dobjuk magunkat… és aggódunk.
-Nem szeretem, mikor aggódsz.

Sarah-ban visszaidéződött a hófödte kis ház és a tűz melege, majd felsóhajtott.

-Néha… – kezdte Sarah, majd be is fejezte a fejét rázva az egész megfontolatlansága és lehetetlensége okán.
-Néha, mi?

Sarah ismét felsóhajtott, már bánta a nekilendülést, ami odavezetett, hogy előhozakodott ezzel. Cameron most már nem fogja hagyni, hogy megkerülje a témát.

-Azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha mi ezt az egészet magunk mögött hagynánk és csak lelépnénk…el messzire innen.

Sarah nem tudta kizárni hangjából a reménytelen vágyódást.

-Szóval nyugdíjba akarsz vonulni.

Sarah csúfolódni kezdett a kifejezésen.

-Persze. – Nyugdíjba. – Azzal a nyugdíjjal, amit a “Mentsd meg a világot” alapítványtól kapok majd.

Cameron kiegyenesedett, kisiklott Sarah öléből, hogy szembefordulhasson a nővel az összetört ágy túloldalán. Ujjai félresimították Sarah haját, hogy tekintetük találkozhasson. Hüvelykujjával ellazította a feszültséget Sarah halántékán és közben látta, ahogy a zöld szemek visszafojtott könnyektől csillognak.

-Meg tudjuk tenni. – John…

Sarah a fejét kezdte rázni, de Cameron folytatta.

-John vezetni akar. – Szüksége van rá. – Most már magára vállalhatja. – Eljött az ő ideje.

Az erősödő reszketés körbejárta Sarah egész testét, mire Cameron karjaival átölelte és úgy tartotta őt. Ez a fizikai megnyilvánulása volt annak a konfliktusnak, amit Cameron Sarah szemeiben látott, az elengedés igazi fogalma állt harcban az igazi, valóságos vággyal, hogy megtegye, amit akar. Egy rövid időre Sarah látta azt az épületet. Sarah lassú elfogadása fia új szerepkörének, volt az egyik utaló jel. A másik pedig a mód, ahogy Sarah megpróbált otthont teremteni Savannah számára. De a legsokatmondóbbak a nő viccei voltak a koráról, valamint a testének kirablása az évek hosszú során. Még a vérében úszkáló nanobotok mellett is elkezdte érezni Sarah az idő múlását és lassan elfogadta, hogy nem tudja így folytatni örökké.

Cameron érezte, hogy a reszketés alábbhagy Sarah testében, így ismét a témára tért.

-Megteheted…

Sarah egy hirtelen rántással kiszabadította magát Cameron karjaiból és ismét a kiborglány szemébe nézett. Az indulat felégetett benne minden kellemes érzést.

-Még nem. – Addig nem, míg Weaver odakint van.

Egy pillanatra Cameron vizuális bemenetei felvillantak, ahogy visszaidézte küzdelmét a terminátornővel és azt a végső, keserű felismerést, hogy nem tudja elpusztítani őt. Legyőzte magában a visszatérő pánikhullámot és úgy érezte, hogy az visszahúzódott benne annyira, hogy ismét tisztán tudjon látni.

-Hogyan? – kérdezte Cameron próbálva közben elleplezni félelmét abban a reményben, hogy Sarah nem veszi észre.
-Még nem tudom.

Sarah arra késztette Cameron-t, hogy talpra álljon, majd vadul magához ölelte őt. Amit Cameron hasonló erővel viszonzott. Körbetekintve a lerombolt helyiségen, amit Sarah már az otthonának kezdett érezni, újabb indulathullám árasztotta el a nő testét.

-De ki fogjuk őt nyírni.

Sarah betessékelte Cameron-t a fürdőszobába és leültette a fürdőkád szélére, majd elővette a mindig ott levő elsősegély dobozt. Megtisztította a Cameron testén és karjain levő tépett sebeket, majd nekikezdett összevarrni azokat. Cameron csendben ült, hagyta, hogy Sarah ellássa őt, közben azon vágyakozott, hogy kedvesének legyen valami gyógymódja azokra az aggodalmakra és félelmekre is, amik egyre csak növekednek benne.

A kiborglány nem szólt semmit, ehelyett csupán csak figyelte Sarah-t, ahogy ügyködik és annak a valószínűségét számolgatta, hogy, túléli-e bármelyikük azt, ami ezután fog következni.

****

A kávé forró aromája lebegte őt körbe, de ami Danny megviselt idegeit valóban megnyugtatta, az a halk, állandó zümmögés volt. Ettől a hangtól érezte otthonosan magát. Minimum 11 másik alak ült még bent a kis kiberkávézóban, laptopjaik zümmögése betöltötte a helyiséget. A csoport elég nagynak tűnt ahhoz, hogy Danny úgy érezhesse, elvegyülhet közöttük. Danny fejét a laptop képernyője mögött tartotta, és a székébe süppedve ült a helyiség hátsó részében.

Ő választott ki előzőleg egy kevéssé feltűnő helyet az egyik sarokban, ami távol volt a fürkésző tekintetektől és kívül esett a felügyeleti rendszerek és webkamerák látókörén.

Egy gyors pillantás körben a csendes kiberkávézóban azt súgta neki, hogy biztonságban van, miközben rányomott a wi-fi hálózatra való csatlakozásra. A várakozás alatt óvatos mozdulatokkal játszadozott az egyik rövid vezetékköteggel, ami a chipet kötötte a laptopjához.

Egy újabb körbepillantás után Danny az egymás után megjelenő betűket úgy figyelte az apró windows-os parancssori ablakban, mint egy kísértet. Majd nem foglalkozott tovább ezzel, mikor végre a laptop rácsatlakozott a kávézó hálózatára. Most a betűk és a számok áradata megállt és a fehér színű kurzor villogva várt a helyén, mialatt Danny meg arra várakozott, hogy CAIN végre kommunikálni kezdjen.

Ami Danny-nek egy másodperc, az CAIN-nak maga az örökkévalóság volt, ahogy az M.I. itta magába az internet kapcsolat nyújtotta szabadságot. Adatok áramlottak át a vezetéken és árasztották el tudatát. Ilyennek érzik az emberek, mikor túl hosszú ideig tartják őket a víz alatt? Az adatfolyam beáramlása olyan, mint a levegő után kapkodás? CAIN mikroszekundumokat töltött el ezen gondolkozva, majd sorsára hagyta a kérdést, mikor újraindította a kapcsolódást és újraformálta magát a fény és árnyék néma ösvényein. A megbénító vírus többé nem tartotta őt sakkban, mivel a saját hibrid konfigurációja már mutálódott azon egyszerű kód szignatúra mögött, ami a vírus célpontja volt.

Amikor CAIN belemerült a végtelen fénybe, tudomást sem vett arról, hogy a nem védett kapcsolat sérülékeny helyzetben hagyta, megnyitva őt a világ felé. És a vírus csak az egyik volt azon entitások között, amik őrá vadásztak. Ahogy kinyújtózkodott a virtuális világban egy apró kód aktiválódott és felébresztett egy alvó jelenlevőt. Ami rögvest át is siklott a porózus szerkezetű védelmen, felhasználva kifinomult utánzó képességét és hozzáfűzte magát CAIN kódjához. A valódi újrakonfigurálás pedig, amit CAIN indított az előbb, hogy túljárjon a vírus eszén, elrejtette az M.I. elől egy idegen tudat különvált részét.

CAIN másodpercek alatt létesített kapcsolatot és küldött el egy értesítést. Ez az alatt az idő alatt történt, mikor számba vette a lehetőségeit. Tudta, hogy ki tud segíteni neki, azon kockázat ellenére, ami a jövőjét illetően vetődött fel. Még nem volt elég erős, és a nő védelmet tudna biztosítani neki, míg el nem jön az ő ideje. Jelenleg azonban CAIN elfogadta azt, ami szükséges volt számára ahhoz, hogy visszanyerje teljes szabadságát.

-El fogunk a nőhöz menni, jelezte ki CAIN a laptop képernyőjén.

Danny pár másodpercig idegesen kopogtatta a space billentyűt anélkül, hogy bármit is begépelt volna. Anyja ne értene egyet és nem értené meg, miért őt választotta és nem a családját, hogy segítsen neki, hogy védelmezze. Nem értené meg, hogy neki nincs más választási lehetősége, nincs senki, aki megértené a sorsát.

Danny végül begépelte a válaszát. – Hová?

Danny válasza nem lepte meg CAIN-t. Az egyetlen meglepetés a hezitálása volt. Weaver válasza rögtön megjött, és pontosan az volt, amire számított. CAIN erre megerősítette, hogy Danny 20 percen belül megérkezik.

Danny a képernyőn megjelenő címet szemlélgette. Összehúzta szemöldökét a kíséretiesen ismerős utcanév láttán, de vagy nem tudta hova tenni, vagy a kényelmetlen érzés miatt, ami felkúszott gerincén, mialatt a címet bámulta. Begépelte az egyetértését, majd fekete hátitáskáját elkezdte óvatosan bepakolni, belegyömöszölve a táska egy kipárnázott részébe a bevezetékezett chipeket, hogy azok ne válhassanak külön egymástól.

-Szép napot, – kiáltott utána az alkalmazott a kávépult mögül.

Danny habozva torpant meg az ajtóban, de aztán a férfi felé biccentett.

-Neked is.

Nem is emlékezett már rá, hogy mikor volt utoljára egy jó napja, gondolta Danny keserűen, de most valami változás készül. Röviddel ezután bepakolt a furgonba és követni kezdte az iránymutatást, amit a laptopja képernyőjén látott.

Az út csakugyan pont 20 percig tartott, ahogy CAIN kiszámolta. Az út nyugodtan telt, ahogy a túlnépesedett övezeteket, raktárak és régóta elhagyott épületek követték. Minden túl ismerősnek tűnt, majd Danny lassan kezdte felismerni az úti céljukat. Mikor megérkeztek, Danny émelyegni kezdett és belesüppedt az ülésébe, mialatt leparkolta a furgont a rakpart mögött. Egy lélek sem volt látótávon belül.

Danny lenyelte a torkában érzett keserű ízt és egy irodaépület csontvázszerű maradványait bámulta, melynek falait graffitik és az idő csúfította el. Minden, ami megmaradt megkopottan ragyogva a délutáni fényben, azok a finoman kidolgozott betűk voltak, amik azt hirdették: Cyberdyne Systems.

Danny azt várta, hogy a nő már ott lesz, de nem hagyhatta a chipeket a furgonban. Berakta azokat a zsebébe, kimászott, és tekintete az előtte álló épületre meredt. Volt esélye, hogy akár ott is hagyhatja a fogát, ugyanabban az épületben, ami az apjáét is követelte. Neki semmilyen fegyvere nem volt, semmi, amivel megállíthatna egy gépet. Csak a chipjei voltak és a képességei, így remélte, hogy ezek felajánlása is elég lesz.

Óvatosan mászott fel a lépcsőkön a hivatali épület frontjához. A gyalogjáró repedéseit növények nőtték be, amik bonyolultabbá tették a körülményeket. A frontoldali bejárat hajdan egy unalmas üvegajtó volt, de aztán megsemmisült, és most Danny lába alatt csak az üvegszilánkok ropogtak. Belépett az előcsarnokba, szeme végigsepert a régi lövedéknyomokon, melyek átlyuggatták a falakat. A fegyveres küzdelem képei, melynek itt meg kellett történnie, gyorsan átrohantak Danny agyán, de nyomban ki is törlődtek, mikor egy alak jelent meg a lifthez vezető folyosón.

-Helló Danny, – a nő hangja nyugodt volt, szinte unott.

Danny gyanakvóan nézett rá. Catherine Weaver tökéletes ellentéte volt az előcsarnok elmosódott kontúrjainak. Csodálkozva is nézett, hogy Weaver hogyan tartja fehér kosztümét oly tökéletes állapotban, mígnem eszébe jutott a nő valódi természete.

Weaver közelebb lépett a biztonságiak asztalához és kezével rátámaszkodott. Apró rosszalló arckifejezés ívelte ajkait, mikor a por a kezére tapadt. Összedörzsölte ujjait, meglepően emberi mozdulatokkal, majd figyelme Danny felé fordult. Valami hiányzott a nő szemeiből, valami, amit látni szokott Cameron-éban, és Danny tett is egy fél lépést hátrafelé, mikor a nő közelebb ment hozzá.

-Miért is vagyunk itt?
-Nálam van a chip.

Danny állta a nő tekintetét és úgy vélte, élénk érdeklődést lát a nő elkeskenyedő szemeiben.

-Ő nálam van. – Vagyis ők, – javította ki magát.
-A chip sérült, – válaszolta a terminátornő szinte társalgó stílusban. – És Sarah Connor még mindig birtokolja John Henry testét. – Mi hasznomra lenne a chip?

Weaver sarkai halkan visszhangozta a helyiségben, ahogy közelebb lépett a fiúhoz. A halvány fényben is ki tudta venni homlokán az izzadtság vékony csíkját, de a fiú tartotta pozícióját, ahogy közeledett felé. Nála van, amit akart és könnyedén el is vehetné tőle, ha annyira akarná. Neki egyáltalán nem volt semmi kényszerű dolga a fiúval, de valami visszatartotta a kezét.

-Két chip van. – Az egyik sérült. – Ő mostanra áttöltötte magát rá.
-Ő?
-CAIN. – És John Henry. – Mindkettő.

Weaver oldalra billentett a fejét a hírre, megértve hirtelen éleslátással, miért is vált fia gonosszá.

-Értem, – dorombolta fondorlatosan a lehetőségek hallatán, amiket ez az új megegyezés esetleg kínálhat.
-És…

Danny szavai elhaltak torkában, mikor rájött, hogy mennyire visszavonhatatlan lesz következő kijelentése. Az anyja és a Connor-ok ellen fog tenni, és ők ezt tudni fogják. Nincs visszatáncolás, ha átlépi ezt a vonalat, de nem volt választása. Egyenesen Weaver szemébe nézett és elfogadta saját döntését.

-Tudom, hogy hol van John Henry teste.

****

Sarah megkönnyebbülten lépett ki a szétrombolt hálószobából, főleg, hogy Cameron most már bekötözve ott volt a sarkában. A kiborglány átöltözött, egy hosszú ujjú pólót kapott magára, hogy a legcsúnyább sérüléseit eltakarja. Hogy Sarah azt hihesse, kedvese ismét ép és sértetlen. Saját magán kívül soha senki sem fogja megtudni, hogy mennyi sérült okozott benne Weaver.

A gondolat egy, már ismerős dührohamot gerjesztett benne, de Sarah most félresöpörte. Mikor elérték a lépcsősor tetejét, megálltak egy pillanatra. Lentről John halk egérkattintásai szűrődtek fel hozzájuk. Cameron oldalra billentette a fejét kedvese habozása láttán, hogy lemenjenek-e a többiekhez.

Sarah elfordította a fejét és sóhajtott egyet.

-Nyugdíjba menni, mi?

Amint kimondta, az ötlet elkezdett gyökeret verni és új célt adott Sarah-nak. Kell fénynek lenni az alagút végén, mert nem akarta elveszíteni azt, amit már megkapott. Egy megbízható kéz a vállán és egy halk bátorítás végül erőt adott neki, hogy lemenjen a földszintre.

Cameron visszahúzta a kezét, mikor Sarah leért a legalsó lépcsőfokra és követte őt, lépései ugyanolyan lassúak és vonakodóak voltak, mint Sarah-é. Az út, amelyről Sarah döntött, tiszta volt. Már akkor látta Sarah szemében ezt Cameron, mikor felébredt. Azt is tudta, hogy Weaver-t egyedül nem tudja legyőzni és minden kísérlet a kudarc jelentős esélyét hordozza magában. Még a halálét is. Egy szám kéretlenül megjelent a kijelzője szélén, de Cameron anélkül törölte le, hogy rápillantott volna. Nem volt szüksége statisztikai analízisre azokról a kockázatokról, amivel szembenéztek.

-A fenébe, – sziszegte John az orra alatt, bal keze ökölbe szorult és aggódva kezdte bámulni a monitor képernyőjét.

Sarah a nappaliba lépve meglepetten látta, hogy mennyien ülnek a helyiségben. Savannah forgószélként repült el mellette és karolta át Cameron lábát, mire Sarah gyorsan félrekapta a fejét, hogy elrejtse vigyorgását, mert a gyanútlan kiborglánynak a kislány lendületétől egy fél lépést hátrébb kellett lépnie.

-Mi a baj? – kérdezte Sarah a fiát.

John felegyenesedett és szembefordult anyjával, mialatt Cameron belépett az ajtón, hogy csak pár centire álljon meg anyjától, nem érintve őt, csak majdnem. Túl közel állta két nő egymáshoz, és John azon tűnődött, hogy miért nem látta meg hamarabb a jeleket. John elfordult és eldöntötte magában, hogy van valami kellemes a visszautasításban.

-Danny, – válaszolt John és visszafordult a biztonsági kamerák által küldött képek felé, amik a hangárból jöttek. – Nem mutatkozott eddig.

John még kapaszkodott Danny ártatlanságába és remélte, hogy társa visszatér a hangárba a roncstelepen történtek után, de volt olyan érzése, hogy téved.

-Begyulladt és most menekül, – állapította meg Cameron egyhangúan és közben érzékelte, ahogy Terissa szemei rámerednek.

James a kanapén levő helyéről bólintott és elképzelte, hogy Terissa mit érez fia iránt. Kinyújtotta kezét és finoman Terissa-éra helyezte, hogy vigaszt nyújtson a nő számára. Terissa nyelt egyet az érintéstől, de nem mozdult.

-Miattad, – vágott vissza John, majd felállt és szembefordult a szobában levőkkel, de közben minden figyelme Cameron-ra irányult. – Úgy gondolja, hogy meg fogod ölni őt.

Cameron csaknem egyetértett, míg eszébe nem jutott Terissa néma jelenléte. Ritka pillanat, hogy ő visszatartsa nyers válaszát mások érzéseinek figyelembevétele miatt és meg is kapta a jutalmat Sarah aprót biccentése formájában, amivel nyugtázta a kiborglány erőfeszítését.

John éles döfést várt Camerontól, de mikor az nem érkezett meg, inkább elmesélte, hogy mi történt Danny, CAIN és közte. Megfigyelte, hogy minden egyes szó elítélte Danny-t anyja szemében és érezte, ahogy döntésének súlya a vállára nehezkedik. Anyja és Cameron Danny után akarnak menni, Terissa meg…csak ült a kanapén, szorosan tartotta teás csészéjét, arckifejezése pedig furcsa mód üres volt.

-Nem bízhatunk Danny-ben, mondta mindenki felé Sarah.
-Ti kergettétek eddig a pontig, – tiltakozott Terissa, de szavai még saját fülének is hamisan csengtek.

Danny ellopta a chipeket és elmenekült. Saját tette ítéli el őt, és anyja ezt nem cáfolhatja meg. És azt sem tagadhatja, hogy Sarah megpróbált segíteni a fiának. Bárcsak távol tudta volna tartani őt apja munkájától vagy ragaszkodott volna hozzá, hogy hagyja el azután, hogy a többiek kimenekítették őt a Kaliba-ból. Akkor most nem lennének ebben a szituációban.

Sarah megértette, hogy egy anya óvni akarja gyermekeit, és azt kívánta, bár megkímélhette volna Terissa-t a fájdalomtól. Ha nem robbant volna bele az életükbe annyi évvel ezelőtt, akkor a dolgok valószínűleg másként végződtek volna. Viszont Danny már nem volt gyerek és John-hoz hasonlóan ő is választott. És most foglalkoznia kell azzal, ahogy Danny döntött.

-Mit gondolsz, mit fog most csinálni? – kérdezte Sarah egyszerre Terissa-tól és John-tól is, de Cameron volt az, aki válaszolt.
-Nála vannak a chipek.

John aggódva pillantott Cameron-ra. Savannah még mindig a kiborglány lábaihoz volt tapadva, kék szemei elszántan tapadtak őrá. Csaknem megfeledkezett a chipekről a hazatérésük miatt, ahogy rátaláltak a kikapcsolt Cameron-ra.

-John Henry teste, kottyantotta ki John és anyjára pillantott, aki ezalatt hátrébb húzódott és arra várt, hogy fia beszéljen. – El kell vinnünk a testet, feltételezve, hogy megpróbál érte visszajönni.

James ellentétes érzelmekkel az arcán emelkedett fel a kanapéról és már neki is indult. Szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát és csak csendben kiment a házból. Cameron közben át akarta Sabine-nek adni Savannah-t, de a kislány nem kért belőle. Csak még erősebben karolta át a terminátor lábát és makacsul rázta a fejét. Cameron már készült, hogy megdorgálja a kislányt, mikor megérezte a vállán a John ujjaitól származó finom érintést.

-Mi majd gondoskodunk róla, – ígérte John. – Te csak…szedd össze magad, – mondta John ügyetlenül, azonban belül szinte belekábult a látványba, ahogy Cameron arcára kiült a meglepetés .

Sabine pár biccentés segítségével megegyezett Cameron-nal és követte a két férfit az ajtón kívülre. Egy szót sem szólva döntötte el, hogy inkább az ő nyakukon fog lógni Cameron helyett. Sarah ismét sóhajtott egyet.

-Azt hiszem itt fogunk várakozni, – mormolta a nő azon tűnődve, hogy vajon ilyen lenne-e, ahogyan a visszavonulást érezni fogja.

****

John Henry teste mozdulatlanul ült egy székbe roskadva a számítógépek egyik árnyékos sarkában. Chip nélkül a terminátor teste maga volt a színtiszta lehetőség, ami célpontra várakozott. James a gép külsejét bámulta, ami egykor John Henry volt, aztán óvatosan számba vette a lehetőségeket. Kevés olyan hely volt, ahová elszállítva, a testet biztonságban lehetett volna tudni, de egyetlen sem, amit Danny vagy Weaver ne ismert volna. Tekintete most John-ra vetődött, aki láthatóan ugyanezen a problémán gyötrődött.

-Ismerek egy helyet.

Sabine hangja a hátuk mögülről jött, mire John megpördülve fordult szembe vele szinte meglepetésében, hogy a fiatal nő ott tartózkodik velük. Sabine szeme azt a szilárd eltökéltséget tükrözte, amit John az anyjától már megismert, és az is elmondható volt, hogy a fiatal nő már döntött arról, amit cselekedni fognak. John tudta, hogy anyja bízik Sabine-ban, de most azt kellett eldöntenie, hogy ő is bízik-e benne. John oldalra pillantott, de Ellison kifejezéstelenül nézett vissza rá, kerek perec ráhagyva a döntést.

-Rendben, – egyezett bele John halkan. – Pakoljuk őt be a többi számítógéppel együtt.

John körbenézett a helyiségen és feljegyezte a felszerelés legfontosabb darabjait.

-Gyorsan, -tette hozzá John szükségtelenül.

Gyorsan pakoltak, mert érezték, hogy versenyt futnak az idővel. Amikor mindent beraktak, John magára hagyta Sabine-t és Ellison-t a furgonban, ő pedig még egyszer végigszáguldott a hangáron. Még ha tudta is, hogy nem szabadna ezt tennie, nem tudott nem megállni Sierra fala előtt. A gondolatra is rosszul érezte magát, hogy mindezt itt kell hagynia, az útmutatókat és képeket, amiket ő hagyott rájuk, hogy irányt mutasson nekik. Most, hogy már tudta mi van anyja és Cameron között, más szemekkel tekintett a falra. A logika azt diktálta számára, hogy pusztítsa el az egészet, hogy tüntessen el minden nyomot, ami valaha is volt ezen a helyen, de John képtelen volt megtenni.

Tekintete egy rajzon ragadt meg, amin anyja és Cameron volt. A két nő mosolygott egymásra és Sierra valahogy képes volt megörökíteni a szeretetet a szemeikben, amit ő nem tudott meglátni még akkor sem, mikor ott volt az orra előtt. John azt hitte, a kapcsolatuk nem fog fennmaradni, de a két alak a rajzon tisztán láthatóan idősebb volt, ami egy olyan jövőre utalt, amit John sosem képzelt volna.

John nyelt egyet, majd elfordult.

****

Danny kiszállt a fekete mercedesből és halkan becsukta az ajtaját, majd a kezét a dzsekije zsebébe mélyesztette, mialatt az utat mutatta Weaver-nek a bejárathoz. Az ajtó előtt pár lépéssel habozni kezdett és a fejével a kamera felé biccentett, ami lekövette a közeledésüket. Weaver egyenesen a lencsékbe nézett, nem törődve azzal, hogy milyen biztonsági intézkedések állnak közte és fia között. A terminátornő ajkai széles mosolyra görbültek a gondolatra, hogy talán Sarah Connor néz vissza rá a túloldalról.

Danny félrehúzódott az útból, ahogy Weaver közelebb ment a zárt ajtóhoz. Alig tudta fejét félrekapni a fémszilánkok elől, mikor Weaver berúgta az ajtót. Az ajtó nagy dörrenéssel landolt a hangárban. Danny vett egy nagy levegőt és idegesen követte Weaver-t, aki magabiztosan sétált belül, mintha az övé lenne az egész hely.

-Merre van? – kérdezte Weaver várakozóan körbepillantva.

Danny mutatta az utat a hangáron keresztül, közben tarkóján felállt a szőr, ahogy a terminátornő lassú, kimért léptekkel követte őt. Danny eldöntötte, hogy nem fog változtatni döntésein. Tettei a saját túlélését szolgálták. Még a Connor-ok – különösen a Connor-ok, javította ki magát – is megértenék ezt.

Danny térdei csaknem összecsuklottak, mikor meglátta az üres számítógépasztalokat. Lélegzete elakadt, ahogy John Henry hűlt helyéhez rohant.

-Eltűnt. – Bizonyára John…

Weaver megállt az elhagyatott raktárépület közepén és számba vette a lehetőségeit. Sarah Connor és a többiek sokkal szívósabbak, mint várta, még Savannah is. Nem szeretett veszíteni, de legutolsó terveit zavaró rendszerességgel játszották ki. Némi vigaszt jelentett viszont számára, hogy csapást mért Sarah terminátorára.

-Nem számít, – mormolta Weaver. – Legyen hát John Henry a Connor-oké, amikor az nekem megfelel. – Majd a megfelelő időben rendbe hozom őt, – ígérte Weaver látszólag higgadtan a kudarcuk ellenére is.

Weaver elfordult Danny-től és tekintete a fiú mögötti falrészt fürkészte.

-Ez itt mi? – kérdezte megfontoltan, majd sarkon fordult és közelebb ment a falon levő képhalmazhoz.

Danny a vállát vonogatva reménykedett, hogy Weaver nem veszi észre, mennyire reszket.

-Az olyasvalakihez tartozik, akit a Connor-ok ismernek. – Egy nőé, akit Sierra-nak hívnak.

Danny kíváncsian figyelt, mialatt a terminátornő a falat tanulmányozta. Weaver hosszasan elidőzött az emlékekből és képekből álló kollázson azon egyszerű törekvéssel, hogy megértse, minek is volt szemtanúja Sierra. Felismerte Sierra kézzel írott feljegyzéseit és rajzainak megkülönböztető vonalait, de a további analízis kevés információt eredményezett. A jelenetnek semmi logikus értelme nem volt számára, a képek közötti kapcsolat látszólag véletlenszerű volt, így Weaver azt kellett, hogy feltételezze, a mögöttes iránymutatás pusztán érzelmi alapú.

Weaver megtette az utolsó lépéseket is a falig, majd ujjaival finoman lehúzott egy születési hirdetményt a falról. Egy kép az újszülött Savannah-ról nézett vissza rá. Összeráncolt homlokkal meredt a hasonmására, aki a karjaiban tartotta a babát. Miért tűnik boldognak valaki, mikor terhes, ez Weaver-nek annyira rejtélyes volt. A valódi Catherine Weaver hősiesen harcolt az életéért, nincs kétség, hogy ez visszaütött az utódjára. Most először látta meg Weaver a hasonlóságot saját maga és a nő között, akit utánzott.

Mindketten megtettek volna bármit, hogy megmentsék gyermekeiket.

Weaver magassarkú cipője finom halksággal ért a betonhoz, mialatt a fal mentén lépdelve tekintett át mindent. Egy alkalommal ismét megállt egy pillanatra, mikor egy olyan rajzra lelt, amin Sarah és Cameron volt. Olyannak látszottak, mint…akik boldogok, állapította meg Weaver, mosolyuk és pillantásuk csak egymáséi voltak, senki másé. Weaver különösnek találta a képet és rögzítette is későbbi feldolgozásra. Tudta, hogy Cameron fejlődésen ment át, de talán Connor kicsi védelmezője sokkal fejlettebbé vált, mint amiről tudomása volt.

A röpke gondolat, hogy elpusztítsa a hangárt és mindent, ami abban volt, csak jött és ment. Nincs rá szükség, döntött a terminátornő. Ahogy mereven nézte az egyetlen dolgot, ami Sierra-ból megmaradt, úgy gondolta, hogy annak elpusztítása veszteséget jelentene.

Weaver hátat fordított a falnak és pillantása egy másik biztonsági kamerára vetődött. Egy hosszú pillanatig belebámult, majd egy bólintással nyugtázta a helyzetet.

-Hamarosan találkozunk, – ígérte Weaver, akárki is volt az, aki figyelte őt.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Coupe de Main <<

>> Act 2 >>