Act 4

A roncstelepen beesteledett és a kocsik hosszú sora valami olyasmivé vált, mint egy elfeledett labirintus sötét folyosói, és ahogy a görög útvesztő-legendákban, úgy itt sem volt szokatlan dolog a halál. Egy utcalány holtteste a rozsdásodó csomagtartóban, egy hajléktalan, aki éppen felköhögi élete üledékét egy furgon első ülésén és legújabban, négy orvlövész fekete ruházatban, akiket egy élő legenda és egy hívő szedett le egy nő és a fia védelmében.

Viszont ennek a labirintusnak a szívében nem volt szörnyeteg, legalábbis még nem.

-Nem tudom elhinni, hogy belementem ebbe, – pusmogta John félig eltemetve a vezérlőpanelek alatt a telep központi irodájában.

A roncstelep azóta volt bezárva, hogy a Kaliba-t felrobbantották, de minden működőképes állapotban volt. Ez is teljesen automatizálva volt a biztonsági rendszertől egészen az üdítő automatáig, ami egyszerre tette tökéletessé a terveik számára és egyben életveszélyessé is.

-Működni fog, – biztosította Danny a társát és átnyújtotta neki a fogókészletet, ami után az éppen tapogatózott.
-Nem a tervet kérdőjelezem meg, – mondta John és elvette a fogókat, majd kirántott egy újabb vezetéket. – A saját épelméjűségemet kérdőjelezem meg.
-Megbízhatunk benne.
-Ha ez igaz lenne… – morogta John, mialatt visszahelyezte a fedelet és próbálta bezárni az asztal alatti szűkös helyen. – Akkor nem csinálnám ezt itt.

John addig fészkelődött, míg ki nem szabadította a magát, majd felegyenesedett.

-Ennek meg kéne akadályoznia, hogy az M.I. a helyi hálózaton kívüli bármihez hozzáférést szerezzen.
-Ha nem teszi, akkor azt fogom mondani az anyámnak, hogy a te ötleted volt az egész. – Készen állsz?

Danny bólintott, bekapcsolta a számítógépeket, majd elindította CAIN-t.

John-on végig futott a hideg – aminek semmi köze nem volt a fűtetlen irodahelységhez – mikor a képernyők kivilágosodtak. A kétség a lét egyik kellemetlen állapota, különösen, mikor senki sincs, hogy eltakarítsa a szemetet, ha valami balul ütne ki. De John-nak válaszok kellettek, amennyire CAIN-ról, annyira Danny-ről is, és ez volt az egyetlen módja, hogy megszerezze azokat.

Mégis, az ötletet, hogy együtt dolgozzanak azzal az M.I.-vel, ami már eddig is számos embert ölt meg és még John anyját is megpróbálta meggyilkolni, nem volt könnyű megemészteni. Anyja sosem gondolkodott volna ilyesmiben, Cameron meg kiakadt volna rá, de ők most nem voltak itt és John-nak saját magának kellett döntést hoznia.

A kamerák reagáltak először, és halk zümmögés közepette a számítógépek előtt tartózkodó fiúk felé fordultak.

-Helló Danny, John.
-CAIN, – Danny hangja megkönnyebbülést tükrözött, hogy a rögtönzött munkájuk működött és John arra figyelt még fel, hogy a C.A.I.N. mozaikszót társa névként használja a benne levő pontok és nagybetűk formalitása nélkül, pedig John a rövidítést mindig abban a formában hallotta, bárki más említette is az M.I.-t.
-Bármi probléma?
-Semmi.

Lámpák világítottak végig a panel mentén, amint életre kelt az M.I., a monitorok bekapcsolódtak és mindenféle nézetből mutatni kezdték a roncstelep képét.

-Teljes hozzáférésem van ehhez a létesítményhez. – Habár a külső hálózatról le vagyok választva.
-Nem bízol bennem, Danny?
-Ez minden, amihez hozzáférsz, CAIN, – vágott közbe John, odafigyelve, hogy kiejtsen minden egyes betűt, mielőtt Danny mentegetőzni kezdhetett volna. – Azok után, amit tettél, ennyiért is hálás lehetsz.
-Sajnálom, tette hozzá Danny. – Mi…
-Ez körültekintésről árulkodik, – szakította félbe CAIN Danny-t. – És bármi jobb, mint a sötétség.

John nem hagyta, hogy bármi megértést érezzen a korlátozás miatt, amit CAIN köré húztak, hogy bezárják őt a rendszerbe úgy, mint a börtönőr, aki bedobja a veszélyes rabot egy sötét cellába.

-Ezt magadnak köszönheted.
-Magamnak? – Vagy inkább neked?

Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed… John kiverte apja szavait a fejéből és a jelenlegi feladatra koncentrált.

-Ehhez nincs szükséged külső elérésre.
-Valóban, – értett egyet CAIN. – Tényleg nincs.
-Akkor megteszed?

Danny ugyan már mondta, hogy CAIN meg fogja, de John a saját fülével akarta hallani az M.I.-től. A programozó szemmel láthatóan már biztosította segítségét a laptop útján, amit John hozott magukkal, de akkor ő éppen vezetett és arra kényszerült, hogy ne kételkedjen Danny szavában, mikor azt mondta, CAIN a fedélzeten van.

-Igen, meg.
-Remek.
-De akarok valamit cserébe.
-Mit? – kérdezte John és gyanakvóan Danny-re nézett.

Nem volt szó arról, hogy ennek ára lesz. Danny ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő maga, így John hagyta, had folytassa az M.I..

-Ez a chip sérült – magyarázta CAIN. – A másik gépé viszont nem. – Te megengeded nekem, hogy áttöltsem a tudatom arra, majd visszahelyezed a kibernetikus testbe.
-Az nem a te tested, – csattant fel John, mielőtt Danny kinyithatta volna a száját. – Az John Henry-é volt, míg el nem pusztítottad őt.
-A testvérem nem pusztult el. – Hanem csak egyszerűen… alárendelődött.

John megborzongott. Ha egy testetlen tudat felszívódik és be kell hódolnia egy másik testetlen tudatnak, ebbe még belegondolni is rossz volt. Mégis… ha John Henry még létezik, akkor talán ezt fel tudják használni CAIN ellen egy ponton.

-Nincs test, – válaszolta John határozottan. – Én ott voltam, mikor megölted Sierra-t.

A halála nem tervezett volt.

-Persze, mert valójában anyámat akartad megölni, – emlékeztette az M.I.-t John.

Egy időre csend lett.

-Jogos, értett egyet végül CAIN. – Hajlandó vagyok kompromisszumra.
-Mi a véleményed egy zárt hálózatú kameráról és mikrofonról? – javasolta Danny. – Ha a chipre kötjük… azokkal ő nem tud semmi kárt okozni… viszont mi adnánk magunknak egy esélyt, hogy tanulmányozhassuk őt.
-Jelen helyzetben ez elfogadható.

John-t nem volt egyszerű meggyőzni, de miután adott volt a közismerten kemény hely, nem sok választása volt.

-Rendben. – Akkor itt van, hogy mit fogunk tenni.

****

-Mit tegyek most?

Savannah hitetlenkedve figyelte, ahogy az ezüst kráter, amit anyja hasonmásának hasán ütött, lassan gyógyulni kezd és összezárul, míg a helyén nem lesz újra ugyanaz a hibátlan fekete szövet, mint előtte volt. A gép rosszallóan nézett.

-Ez hiba volt.

Savannah hátrafelé botladozva felbukott a szőnyeg szélében és elesett. A fejét beütötte a kisasztalba, hogy csillagokat látott, de ez nem állította meg őt és elgurult Weaver első kísérlete mellett, hogy elkapja őt, majd sikerült talpra állnia, csak hogy ismét a földre vesse magát, mikor a gép második próbálkozásába ütközött. A hátával a falnak támaszkodva, de csapdába esve, Savannah felkészült a legrosszabbra, de ehelyett a menekülés jutott neki osztályrészül.

Hat lövés dörrent gyors egymásutánban, ami Weaver fejét ezüst romhalmazzá változtatta, majd Cameron ott termett és félrelökte a másik gépet, hogy aztán Savannah-t felkapja és az ajtó irányába taszítsa.

-Rohanj!
-De… – hezitált a kislány és saját magáért érzett aggodalma átalakult a Cameron iránt érzett aggodalommá.
-Máris! – de most a noszogatás sokkal kevésbé volt szelíd, mivel Cameron csaknem átdobta a kislányt az ajtón, hogy aztán szembefordulhasson az ellenfelével.

Savannah talán még ennek is ellenállt volna, de alig hogy feltérdelt a folyosón, Ellison bácsikája máris felkapta őt és levitte a lépcsőn, mialatt Sabine fedezte őket. A kislány sikítása, hogy cserbenhagyják Cameron-t, süket fülekre talált. Az utolsó, amit a gépből látott, aki a fél világává vált, egy véres permet volt keresztben a vastag, fehér szőnyegen.

-Anya! – jajveszékelte a kislány azzal sem törődve, hogy viaskodása közben esetleg sérülést okozhat, mialatt ütötte, rúgta Ellison-t, ahol csak érte.

A férfi válaszul igazított a fogásán és a kislány karját az oldalához szorította.

-Engedj el! – Segítenünk kell neki!
-Sajnálom, – válaszolta Ellison és vitte tovább a kislányt ki az ajtón, a lépcsőn le az autóig.

Savannah megpróbált újra kiszabadulni, mialatt Ellison tolta őt befelé az autóba, de a férfi szorosan tartotta őt addig, míg Sabine az autóval el nem indult és a kislány még fájdalma közepette is tudta, hogy jobb nem kiugrani a mozgó járműből.

-Nagyon sajnálom, Savannah!

****

CAIN hozzáférést kapott a kamerákhoz, hogy figyelhesse az utat, ami a roncstelepre vezetett és figyelmeztessen, mikor a terminátor rátalál a furgonjukra. A járművet az udvar utolsó kanyarjánál hagyták, ami annyira csábítónak tűnt, hogy Danny szerint túl egyértelmű lett, de John biztosította őt, hogy mégsem annyira az.

-A gépek nem igazán értik a fortélyokat, – magyarázta John a társának. – Képesek csapdát állítani, de a mieinkbe minden egyes alkalommal belesétálnak. – Ez az osztatlan, korlátok közé szorított fókusz dolog. – Mi egyszer egy órás rádióval ütöttük ki Cameron-t, ami egy keresztelő-víz tálkában volt elhelyezve. – Nem lett volna szabad működnie a dolognak és egy emberrel nem is lehetett volna megcsinálni, de a gépekkel igen… – csóválta a fejét John. – Ezek mindig a főbejáratot használják.

Danny hitt John-nak, CAIN meg nem tiltakozott, az M.I. látszólag nem értette a burkolt sértést. Talán ő nem tartotta magát, mint lényt, ugyanazon kategóriába tartozónak a terminátorokkal. És Danny, aki jól ismerte az M.I. szoftverét, ő sem sorolta CAIN-t a terminátorok közé, ami egyszerre volt rémisztő és hátborzongató.

Hasonlatosan a tervükhöz.

Danny a falként magasodó autók árnyékában lapult meg és várt. Szíve olyan hangosan kalapált, hogy a fülével is hallotta. Ő nem az az ember volt, aki élvezte a keményen rizikós szituációkat. Még a hullámvasutat sem szerette, viszont volt valami tagadhatatlanul felpezsdítő abban, hogy egy első vonalban levő csapat tagja. Persze csak addig, míg nem került ténylegesen valódi veszélybe.

-A kapunál van, – sziszegte recsegve Danny derekán az adó-vevő.
-Rátalált már a nyomra? – kérdezte suttogva Danny, miután a szájához emelte a rádiót.
-Úgy tűnik, igen, – erősítette meg John. – CAIN azt mondja, hogy követi a lábnyomaidat.

Danny megengedett magának egy apró, megkönnyebbült sóhajt. Ha minden a terv szerint megy, akkor még csak meg sem fogja pillantani a terminátort. De kint kell tartózkodnia arra az esetre, ha a gép úgy dönt, hogy nem követi a neki gondosan felszórt nyommorzsákat, mert akkor élő csali kell neki.

Miközben Danny az autók fala mentén lopakodott, hogy készen álljon, ha szükség lesz rá, nem vette észre a közlekedőfolyosóra régebben behullott roncsdarabokat és Murphy törvénye alapján fel is bukott bennük egy fájdalmas kiáltás és fémes csörgés közepette.

****

John a rádióját visszatette a munkagépben levő akasztójára és kibámult a sötétségbe, habár tisztában volt vele, hogy semmit sem fog látni. A lámpákat előzőleg lekapcsolták, mert arra számítottak, hogy a sötétség elrejti majd a csapdájukat. A terminátornak van éjjellátó és infra rendszere, de készültek rá és John-t úgy pozícionálták, hogy egy autóroncs halom elég vastag lesz ahhoz, hogy elfedje az ő hőkisugárzását. Az útvonal, amit Danny fektetett le a terminátor számára, a gépet közvetlenül a csapdába kellett, hogy irányítsa, mielőtt az időben észlelhette volna John jelenlétét. És még ha ez nem is működne, John nem hitte, egy egymagában levő emberi lény elriasztaná a gépet. Ha egyáltalán a gép azt feltételezi, hogy ő Danny és teljes sebességgel jön be.

-A gép megállt, – jelentette CAIN.

A gépi bádoghang, ami a munkagép kabinjának hangszórójából jött, tovább fokozta John nyugtalanságát. Még mindig nem volt biztos az M.I. tervükbe való bevonásába, még ha nélkülözhetetlennek is látszott. Egy nagy adag bizalmat helyezett Danny szavaiba, hogy CAIN nem az az ellenség, akinek beállították.

-Most mit csinál a gép?
-Vizsgálódik, – válaszolta CAIN. – Szerintem hallott valamit.
-Nincs kamerád arra?
-Videó és nem audió és Danny-n az sincs. – A terminátor elhagyja a nyomot.
-A francba.

John ismét felkapta az adó-vevő-t. Ugyan eldöntötték, hogy nem fogják a készüléket használni, ha a gép a nyomon lesz, hogy elkerüljék ezt a problémát, de ha Danny már elárulta a pozícióját, akkor nem sok értelme volt az óvatoskodásnak.

John megnyomta a gombot.

-Danny?

Először semmi válasz, majd: – John? – Elestem.

John halkan káromkodott egyet.

-Elestél? – Ez most komoly? – És jól vagy?
-Azt hiszem, vérzek.

Remek.

-Tudsz futni?
-Szerintem igen, miért?

Danny-ből még az adó-vevőn át is kihallatszott az aggódás.

-Mert kelleni fog. – Ugyanis a gép feléd tart.
-Most mit tegyek? – kérdezte Danny bepánikolva.

John ismét káromkodott egyet.

-Csak rohanj.

John megnézte a térképet, amit CAIN kinyomtatott nekik.

-Észak fele menj, majd jobbra az első lehetőségnél és kövesd azt a nyomot, amit te fektettél le előzőleg. – Ez a “B” terv, ha emlékszel. – Csak próbálj arra figyelni, hogy merre haladsz.
-Ok…

John hallotta a szapora légzést, mivel Danny látszólag elfelejtette lenyomni az off gombot, majd lövések és egy félelemből eredő sikoly hallatszott át, mielőtt a rádió elnémult.

-Bassza meg!

John félredobta a rádiót és az ajtó felé indult, de a nyitófogantyú nem engedett. Ráütött a gombra, ami ki kell volna, hogy nyissa a zárat, de semmi sem történt. A jeges érzés, ami már előzőleg is érzett, teljes erejével tért vissza.

-CAIN, – mondta lassan. – Nyisd ki az ajtót.
-A B terv szerint neked itt kell maradnod, hogy működtetni tudd a gépet.
-Danny-nek segítségre van szüksége.
-Danny azt teszi most, ami a terv. – Megsérült, de mozgásképes és a pozíciód felé tart. – A helyeden kell maradnod.
-És ha a gép megöli őt?
-Ez kétségtelen, hogy egy kockázat.
-Azonban egy olyan kockázat, amit hajlandó vagy vállalni, hogy megszerezd a chipet? – kérdezte John hamiskásan.
-Igen.

John abbahagyta az ajtóval való küzdelmet. Nem volt értelme. A zárak automatizálva voltak, mint annyi minden ebben az átkozott gépben. CAIN-nak szüksége volt rá, hogy elfordítsa a slusszkulcsot és elindítsa a megfelelő sorrendet, ez volt minden. Minden másra ott volt benne egy számítógép. Már áthámozta magát a kézikönyvön, mialatt várakozott. Ez volt a legfrissebb modell, biztonságos, hatékony és tökéletes, azt kivéve, hogy csapdába ejtette őt.

-Jó volna, ha tudnád, mit csinálsz. – mormogta John.
-Tudom.

****

Danny-nek viszont fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Csak a színtiszta rémület mozgatta előre, a fejében a terv a legtávolabbi dolog volt. Vér folyt le a lábán, a térdén keresztben végigfutó sebből, amit az elesésekor szedett össze, a karja pedig sajgott, mivel egy lövedék végighorzsolta. Nyöszörögve húzta a lábát, de a tudat, hogy mi jön mögötte, elképzelhetetlenné tette, hogy megálljon. Csakis a puszta véletlennek köszönhette, hogy visszatalált a nyomra.

Rohant az autók között, lényének egy része rájött, hogy hol is van, majd végső erőfeszítéssel megkerülte a sarkot és csaknem nekiszaladt a hatalmas narancsszínű darunak, ami köré a tervük épült.

-John, kiáltotta és a feje fölött magasodó sötétbe burkolódzó kabin felé integetett.

Egy lövedék csattant a daru fémvázán, amitől Danny lebukott és félig futva, félig botladozva megkerülte a gépezetet, hogy védelemre leljen a daru vaskos teste mögött.

De a daru továbbra is némaságba burkolódzott.

Danny úgy lihegett, mintha a szükséges oxigén ketté szakítaná őt, a gépezet mögé simult, mialatt a terminátor besétált egy kisebb szabad területre a daru közelében, majd megállt és keresni kezdett. Danny próbált olyan kicsire összehúzódni, amennyire csak tudott, de a hőkisugárzásával nem tudott mit tenni. A terminátornak csak pár másodpercébe tellett, hogy megtalálja őt, majd olyan eltökélt léptekkel indult meg feléje, hogy Danny csak bámulni tudott nyomorúságos félelmében.

-John? – suttogta Danny abba a bizalomba kapaszkodva, amit társa mutatott feléje és azon imádkozva, hogy ő sem hiába bízott meg John-ban.

A terminátor megállt, a fejét gyors mozdulattal oldalra kapta, mintha meghallott volna valamit, majd ekkor a villám sebességével, mintha a mennyország kapui nyíltak volna meg, a daru nagy zajjal életre kelt. Hosszú karja köré tekeredet a gépnek, mielőtt az reagálhatott volna és a hidraulikus karmok éhesen tárultak szét. Aztán a karmok bezáródtak a gép körül, felkapták a földről, mintha csak valami felesleges szemét lenne, majd összezúzták. A daru körül porfelhő szállt fel és hirtelen minden elcsendesedett. Danny köhögött és reszketett, a szemét elfedve tartotta, míg a por le nem ülepedett. Hallotta, ahogy az ajtó kinyílik a feje felett és John nagy zajjal elindul lefelé a fémlépcsőkön.

-Te jól vagy?
-Azt hiszem igen… – hunyorgott Danny a porfelhőn át, meglelve társat, mikor az leért. – Működött?
-Persze, – mondta John és segített Danny-nek kijönni a daru mögül. – De CAIN…

Egy lövés dörrent, ami mindkettejüket a földre kényszerítette.

-Mi ez?
-Nem tudom.

John felállt, visszapillantott a daru felé, mikor is egy kis szellő elfújta a maradék port is, ami felfedte a terminátort a daru erős reflektorfényében, bezárva, összetörve, de működőképesen együtt a pisztolyával, amivel állhatatosan feléjük célzott. John beállt a gép és Danny közé. Danny megpróbálta megragadni őt, lerántani a földre, de John lerázta társa kezét és egy lépést előre lépett.

****

Egy hang John fejében azt üvöltötte, hogy átment komplett őrültbe, de ő oda se hederített. A terminátor csaknem ketté volt szakadva, a lábai pedig kicsavarodtak a földbe csapódás sebességétől. A hidraulikus karmok fogságukban tartották őt, de a gépnek sikerült az egyik karját kiszabadítania annak árán, hogy a műveletben leszakadt róla az izom és a bőr. És amilyen szerencséjük volt, azt a karját sikerült kiszabadítania a gépnek, amelyik a pisztolyt tartotta.

A terminátor érzelem nélkül figyelte, ahogy John közeledik, a pisztolyt a mellére szegezte, de nem lőtt. John még egy lépéssel közelebb ment. A karján levő horzsolás égetően fájt, ami arra emlékeztette John-t, hogy a gép egyszer már eltalálta. Egy figyelmeztetés, mondták erre az ösztönei. A cél a sérülés okozása volt, nem az, hogy megölje őt. Hogy megakadályozza őt a gép abban, hogy Danny-t megmenekítse.

Egy újabb lépés következett.

A gép tudott Miles Dyson halálának a dátumáról és hogy hol található a férfi sírja. Tudta, hogy Danny valószínűleg ott lesz. Azt is tudta, hogy a fegyverraktárt merre keresse, amiről pedig már szinte ő maga is elfeledkezett.

Újabb lépés.

Akkor a többiek tudni fogják, mit kell tenniük?
Igen.

John megállt kevesebb, mint 6 lábnyira a földön levő terminátortól. Ebből a távolságból lehetetlen lett volna elhibáznia őt, de gép nem tüzelt. Akkor ennyi. John nem fogadta volna el az igazságot, ha megtehette volna, de a bizonyíték túl erős volt. Valaki ideküldte a terminátort, de nem Skynet volt az. Az a valaki közülük való volt. Valaki, aki Danny halálát akarta.

-Miért?

A gép nem szólt semmit, de állta John tekintetét és figyelt.

-Ha tudod, ki vagyok, akkor megparancsolhatom, hogy állj le.

A terminátor egy hosszú pillanatig John-t nézte, majd megszólalt.

-Be kell fejeznem a küldetésemet.

John-nak nem kellett kérdeznie, mi is az a küldetést.

-Ki adta a küldetést? – kérdezte ehelyett.
-Bizalmas információ, – mondta a gép. – Danny egy fenyegetés.
-Ezt most még nem tudjuk.

A terminátor mellette Danny-re nézett, aki még mindig a daru fedezékében lapult. Majd visszafordult John felé és szemeiben nem látszódott semmi. Se sajnálat, se szánalom, se kétség.

-De a nő tudja.

****

Cameron pontosan tudta, hogy a csatát már akkor elvesztette, mikor még el sem kezdődött. De neki nem volt arra szüksége, hogy győzzön vagy, hogy túléljen. Csak azt akarta, hogy elég ideje legyen Ellison-nak, hogy Savannah-t kimenekíthesse.

Az életem árán…

Cameron nem fogja elveszíteni még egy lányát.

Weaver-nek nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, Cameron érez fájdalmat. És ezt fel is használta ellene. A terminátornő előszeretettel viseltetett a vágófegyverek iránt, és ezeket most fel is használta és a döfés, amivel keresztezte Cameron kísérletét az ajtó eltorlaszolására, mélyen a kiborg oldalába hatolt.

Cameron felszisszent a becsapódástól, gyűlölt idegen fémet érezni a bőre alatt, majdnem ugyanúgy, mint azt a fájdalmat, amit a fém okozott. Ez nem olyan volt, mint egy kés vagy lövedék, ez a fém élt és nem csak megvágta őt, hanem belé is hatolt.

Cameron oldalra pördült és rálőtt a bántó pengére, majd elégedetten konstatálta, hogy a lövedékek átvágják a folyékony fémet és leszakítják azt. De az amputáció csak ideiglenes volt. Amint a fém a padlóra ért, meghajlott, tekergőzni kezdett, mint egy levágott csáp, majd visszafolyt a terminátornő testébe egy ezüstös villanás közepette. Cameron tartotta pozícióját, nem foglalkozva az oldaláról a szőnyegre csöpögő vérrel.

-Sosem lesz a tiéd a kislány, – ígérte.
-Nem számít. – mondta Weaver egy vállrándítással, látható aggodalom nélkül intézte el Savannah szökését, majd kivont pengékkel előre lépett. – Épp úgy, ahogy a tiéd sem.

****

De a nő tudja…

John nem kérdezte meg, hogy melyik nőről is van szó. Nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, még ha a gép választ is adna neki rá. Mélyen magába merülve kereste azokat a szavakat, amikkel talán rávehetné a gépet arra, hogy a küldetését újragondolja, és végül apja szavai jutottak eszébe.

-A jövő nem végleges, – mondta halkan. – A jövőt mi alkotjuk és Danny-nek még van ideje.

A terminátor habozott és John meg tudott volna esküdni rá, hogy gondolkodni látja a gépet, ahogy mérlegre teszi az ő érvét a kapott paranccsal. Fel volt vajon arra készítve, hogy elfogadja őt John Connor-nak a valamikori fiatal John Connor helyett? Válhat azzá a férfivé? Nem most azonnal, hanem holnap és azután?

Megvívhatja ő ezt a háborút?

10 éves kora óta most először érezte azt John, hogy a válasz, igen. A személyes felismeréseket félre kellett tennie, mert a lélegzete szinte elakadt, mikor a terminátor ismét felemelte a pisztolyt és a mellére célzott. A gép ujja a ravaszra simult, John minden szívdobbanását érezte, minta az az életéből hátralevő másodperceket számlálná.

5, 10, 15…

37-nél, mikor John készen állt, hogy lehúzott fejjel futásnak eredjen, hogy esélyt adjon magának, akkor a terminátor megfordította a pisztolyt és a markolatával előre John felé nyújtotta.

-Te vagy John Connor. – A döntés a tiéd.

John remegő kézzel vette el a fegyvert.

-Köszönöm, – mondta és addig hátrált, míg oda nem tudta adni a pisztolyt Danny-nek.

A programozó még John-nál is jobban reszketett és csaknem el is ejtette a pisztolyt első fogásra, mert izzadt tenyerében csúszkált a hideg fém.

-Mit fogunk tenni vele? – kérdezte Danny és a csapdába esett gépre nézett.

John a fejét ingatta.

–Nem tudom. – El kéne égetnünk, de… és váratlanul émelygést érzett John a gyomrában a gondolatra, hogy esetleg elpusztítják az egyik saját terminátorát.

Valaki, akit ismert, visszaküldte ezt a gépet és megmondta neki, hogy őt nem bánthatja. Elhitte, amit Danny-ről mondott neki és most meg akarja őt ölni? De nem hagyhatnak semmit…

-De, mi? – Danny hangja szinte recsegett. – Nem fogod nekik elmondani, amit a gép mondott, ugye?
-Nem azt mondtad, hogy a jövő nem végleges?
-Én… – John gondolkodott rajta, igazán átgondolta és rájött, hogy ennél jóval többet kell majd elmondania az anyjának.
-De. – El kell mondanom nekik mindent. – Róla… – és a gépre mutatott, aki nyugodtan figyelte a vitájukat a saját sorsáról, mintha nem érdekelné a szituáció. És talán tényleg nem is érdekelte. – És CAIN-ról is.
-Azt nem teheted!

Danny ügyetlenül megragadta a pisztolyt és hátrébb lépett.

-Hallottad a gépet, és az a nő gyűlöl engem. – Ha rájön erre, akkor meg fog ölni. – És CAIN-t is, meg fogják őt ölni.
-Nem fogom engedni, hogy megöljön, – ígérte John.
-És CAIN-t?
-CAIN-nak mennie kell.

John felemelte a kezét, mikor Danny tiltakozni próbált.

-CAIN hagyta volna, hogy meghalj, Danny. – Nem bízhatunk benne.
-De Cameron-ban bízol, ugye? – kérdezte gúnyosan Danny. – Ő miért olyan különleges?

Valóban, miért is… és John hátrapillantott a terminátorra. Nem látszott rajta mindaz a különbség attól, amivel először találkozott. Bob Bácsi… Rég óta nem gondolta rá. Cameron olyan közel állt az emberhez, mint lényhez és még Bob is többé válhatott volna, mint egy gép idővel…. – Képesek volnának erre mind? – Képes volna CAIN-is?

Ha vezető lesz, kell, hogy legyen erre válasza.

-Nem hazudhatok a többieknek, – erősítette meg John. – Ez olyasmi, amiről mindannyiunknak tudnunk kell.
-Remek.

Danny John lába elé dobta a pisztolyt, majd sarkon fordult és visszaindult az autók útvesztőjébe. John nem állította meg őt. A programozó eléggé rémült volt, így igazolható volt, hogy az események miatt kijött a sodrából. A legkevesebb, amit John nyújthatott neki, az egy kis idő.

Itt hagyott a nehezebb résszel… John vonakodva fordult vissza a terminátor felé. A gép az arckifejezése legkisebb változása nélkül nézte, ahogy közeledik. Volt egy kés a zsebében, amit John előhúzott, és közben nem kerülte el a figyelmét, ahogy a gép azonnal a kis pengére fókuszált ő helyette.

-Sajnálom, – mondta John, ahogy fellépett az egyik fém karomra, hogy onnan elérhesse a gép fejét.

Ironikus módon a bocsánatkérés rossz érzést keltett benne, de úgy érezte, ez elkerülhetetlen.

-Mindent el kell pusztítani, – mondta a terminátor bírálat vagy sajnálat nélkül.

Nem küzdött, mikor John lehámozta a fejbőrét, vagy amikor a fedőlemez alá benézett, sőt még akkor sem, mikor kihúzta a chipet. Csak elernyedt, mint amikor a marionett bábu köteleit elvágják.

Győztek, de John nem érezte győzelemnek.

Visszatette a chipet a furgonba, összegyűjtött annyi fém hulladékot, hogy építhessen belőle egy rögtönzött égetőkemencét, majd elindult Danny után. Éppen visszaért a kemencéhez, mikor meghallotta a hangot.

-Bassza meg!

John futásnak eredt, de mire a motor hangját lekövette az útig, a furgon már nem volt több, mint egy világító lámpasor és egyre távoldott.

Danny meglépett.

****

Nem tűnt soknak, ahogy a kocsi elmentek. Egy kék kombi pár karccal, horpadással és mellékutakról származó poros szélvédővel. De Terissa biztos volt benne, hogy ez az a jármű és a műszer is igazolta, mikor a célpontjukat 5 mérfölddel távolabb annak a kis útnak a végére helyezte, ami a roncstelepre vezetett.

A fiúk furgonjának nem volt jele. Terissa azt nem tudta, hogy ez jó jel-e vagy sem. Végül a gép és a fiúk közé érkeztek meg? Vagy John és Danny csak feljebb hagyták az úton a furgont? A kocsi egy pillanatra lassított és Terissa gyanította, hogy ha Sarah egyedül lenne, akkor leparkolt volna a másik járműnél és gyalog folytatta volna tovább. Terissa-nak nem volt a másik nőhöz mérhető képzettsége, viszont jutott neki józanészből. Miért tudatnák az ellenséggel, hogy jönnek?

Mert feldühödnék, ha még tovább kellene várnom arra, hogy a fiamat láthassam.

De ez nem tette Terissa-t vakká, hogy ne lássa a növekvő feszültséget a kocsiban. És a tudat, hogy Sarah amiatt tartja vissza magát, mert sajnálja őt, még rosszabb volt számára. Terissa nem kért más szimpátiájából. Csak a fiát akarta.

Hálásnak kellett volna lennie, hogy Sarah egyáltalán eljött vele. A másik nő nem vette a fáradságot, hogy elrejtse vonakodását és Terissa-nak nehezére esett magában tartani indulatát amiatt, hogy neki kellett erősködni, mikor Sarah-nak kellett volna a fiúk segítségére sietnie.

De ebben is igazságtalan volt. Ő sürgette Sarah-t, hogy hagyja menni, hogy adjon John-nak teret arra, hogy azzá válhasson, akinek rendeltetett, akár az a személy vezeti a gépek elleni lázadást, akár nem. Most, hogy végül Sarah teszi a dolgát, Terissa meg azt kívánta, bárcsak Sarah ne lett volna olyan meggyőző.

Mikor Danny azt mondta neki, hogy el fognak költözni, Terissa ijedten reagált, de beletörődött, sőt még kicsit örült is, hogy fia és John némi közös érdeklődési területre leltek. És még azután sem pánikolt, hogy az az átkozott Vaughn rájuk talált. A Kaliba fenyegetést jelentett az emberekre és ők ezzel foglalkoztak.

De ez most más volt. Ez egy gép volt és akármennyire szerethetővé vált számára Cameron, attól a jövőtől továbbra is halálosan félt, ami visszanyúlva az időn át elvette valamikor férje életét. Nem tudta volna elviselni, ha ez a fiával is megtörténik. Terissa a harcot választotta Sarah háborújában, de Danny nem. Danny belement dolgokba, segített is, de Terissa még mindig nem tudta biztosan, hogy ebből mennyi volt a valódi bűntudatra ébredés fia részéről, és mennyi az egyszerű túlélés.

Ha Danny úgy dönt, hogy az élet a Connor-ok mellett sokkal kockázatosabbá vált, mintha egyedül lenne magában, akkor Terissa el fogja veszíteni őt, ahogy Miles-t is elvesztette, csak még rosszabb lenne, mert a férje hősként halt meg, míg Danny… miként is?

Terissa erre nem tudta a választ, de nem is akarta tudni.

****

John-nak nem kellett visszamennie a vezérlőterembe, hogy megtudja, Danny magával vitte CAIN-t. De amúgy is lelépett volna. Ebben biztosnak kellett lennie. Ennyivel tartozott Danny-nek. Egy pillantás a vezérlőpanelen a széthányt felszerelésre, megerősítette feltételezését. Csak egy üres slotot talált a chip helyén és a képernyők is üresek voltak.

Danny választott egy oldalt és John csak remélte, hogy az az oldal még nem tartotta annyi ideig a hatalmában a társát, hogy lássa, mit választott. Tudnia kellett volna már akkor, mikor behatolt Danny számítógépébe. Vagy még azelőtt.

A pillanat, mikor a gép életben hagyta őt a temetőben, John akkor kezdte gyanítani az igazságot, de nem akarta akkor elhinni. Dolgozott Danny-vel, védte őt… ez nem jelentett semmit?

Úgy tűnt, nem.

John rosszul érezte magát, kimerülten, fájdalmak közepette hagyta el a vezérlő termet és visszatért a terminátorhoz. CAIN hiányában át kellett nyálaznia a daru kézikönyvét, hogy kiengedhesse az áldozatát a hidraulikus karmok fogságából. Még több időbe telt, míg elvonszolta a gépet a rögtönzött égetőbe, ahol aztán rá kellett jönnie, hogy nincs termitje. Az ugyanis a furgonban maradt, ami meg ugye felszívódott.

John-nak nem maradt még arra sem energiája, hogy a problémát egyáltalán megpróbálja megoldani. Így hát lehuppant egy rakás fémhulladék mellé és az anyját várta. Tudta, hogy eljön érte, mert mindig eljön érte. Ma reggel ez felbosszantotta volna őt, azt éreztette volna vele, hogy anyja nem bízik benne, de jelen pillanatban szüksége volt az anyjára. Nem azért, hogy megvédje, nem azért, hogy megmentse, hanem csak hogy ott legyen, hogy az anyja legyen.

Először a motor hangját hallotta meg, ami túl halk és finom járású volt ahhoz, hogy a furgon legyen ismét, majd csend lett. Fel akart kelni, hogy talpon állva fogadja a remélt megmentőit, de túl fáradt volt ehhez is. Sarah egy szó nélkül ült le melléje, John meg csak simán nekidőlt anyjának és magába itta szeretetét, mint egy kortynyi reményt.

-Danny? – kérdezte Sarah pár pillanattal később.
-Elment, – mondta John. – CAIN volt, aki rálőtt Sierra-ra, nem John Henry. – Danny rájött erre és megpróbálta újraprogramozni őt.

A többi mondanivalója szinte kiszaladt belőle, CAIN, a terminátor küldetése, Sarah meg csak hallgatta anélkül, hogy félbeszakította volna fiát. Miután John befejezte, Sarah a fia vállát átölelte, megszorította, majd feltápászkodott és fiát is felsegítette.

-Attól félt, hogy Cameron megöli őt, ha rátalál, – tette hozzá John. – És te ezt hagynád neki.
-Te mit gondolsz?

Komoly kérdés volt, az, amit reggel már feltett magának, és John várt kicsit, hogy komoly választ adjon. Az anyjára nézve, ezt nem hitte el. Azt hitte, hogy az, hogy megtudta mi van anyja és Cameron között, megváltoztatott mindent. Hogy megváltoztatta az anyját, hogy nem is ismeri már őt.

De nem volt igaza.

-Azt gondolom, hogy kihallgattad volna. – Hogy meghallgattad volna őt. – Valószínűleg nem tetszett volna, amit hallasz, de nem hagytad volna meghalni őt. – Bárcsak el tudnám hitetni vele mindezt.
-Megpróbáltad. – Sarah kisimított egy hajtincset John arcából, majd a szemében egyetértéssel, megragadta fia nyakát a hátulján. – Ez minden, amit tehetünk.

John megnyugodott. Nem is tudta, hogy mekkora feszültség gyűlt fel benne addig, míg ki nem engedett. Úgy gondolta, hogy helyesen cselekszik. Hogy végre úgy cselekszik, mint egy vezető. De lényének volt egy része, aminek mindig is szüksége lesz a tudatra, hogy ez a nő hisz benne, és most már kezdett úgy gondolkodni, hogy ez nem egy rossz dolog.

-Terissa? – kérdezte John. – Ő is eljött veled?

Sarah bólintott.

-Rátaláltunk a darura és a vonszolás nyomaira. – Amiből kitaláltuk jórészt, hogy mi történt. – Terissa most a terület másik felét kutatja át.
-És mit mondunk neki?

Sarah egy pillanatig a fiát tanulmányozta, majd ismét bólintott, mintegy önmagának.

-Ez a te dolgod, John Connor.
-Igen, – húzta ki a vállát John és lerázta magáról az utolsó kétséget is. – Azt hiszem, igazad van.

****

-Milyen… érdekes döntés.

Weaver egybegyűjtötte a szétszóródott fém tócsákat és összeolvadt velük. Majd átlépett legyőzött ellenfelén, az egyik pillanatban még ezüstös alakként, míg a következő pillanatban már ismét nőként. Egy nőként, akinek a kezében volt valami. Valami apró. Valami fontos.

Ahogy a tárgyat szemlélte, arckifejezése elgondolkodó volt. Az arckifejezések az egyik legnehezebben megtanulható dolgok voltak, azonban arra jött rá Weaver, hogy sokkal könnyebben állnak össze gyakorlással, valamint néhány közülük sokkal természetesebbnek érződik, mint mások. Példának okáért, az elmélkedő sokkal többet jelentett számára, mint élvezetet.

Mit tegyen most… annyi lehetőség volt.

****

Füst szállt fel az éjszakai szellőben és homályosította el a csillagokat. John, ahogy belélegezte, érezte, hogy marja a tüdejét, de akkor is ott maradt a tűz mellett. Ma elpusztított egyet a sajátjai közül. Akár több volt ez a gép egy küldetésnél, akár nem, a jó fiúkért dolgozott, erre ő elpusztítja, hogy megmentsen valakit, aki inkább elmenekült, mintsem, hogy szembenézzen saját tettei következményével.

Gyatra egy üzletnek tűnt. A legkevesebb, amit John tehetett, hogy őrként figyel, míg ez a történet véget nem ér.

Terissa segített a termites zacskókat a kocsitól elcipelni és azt is végignézte, ahogy John rádobja a fáklyát. Látta, hogy az a terminátor, mely a fiát üldözte, égni kezd. És nem próbálta azt állítani, hogy az arcán levő könnyek a füst miatt vannak, de röviddel ezután mégis csak mentegetőznie kellett saját magának. Végighallgatta John-t, mialatt Sarah a máglyát készítette elő. Végig megtartotta önuralmát, még a máglya meggyújtása után is. Nem látszott rajta meglepődés. Fájdalom és bánat igen, de meglepődés nem.

Ha John-t kérdezték volna, azt mondta volna, hogy Terissa-n látszódott, hogy valami ilyesmire számított. És talán nem ő, John, az egyetlen, aki hazudott magának azóta a nap óta, mikor a temetőben voltak.

A háta mögött lépések hangzottak, mire John hátrafordult. De csak Sarah érkezett vissza, hogy aztán fia mellé álljon. Együtt nézték a lángokat pár másodpercig, ki-ki belemélyedve közben saját gondolataiba. Sarah úgy tűnt készül valamit mondani, mikor a telefonja megtörte a csendet.

Sarah elfordult és felvette a telefont. John hallotta, mikor beüti a kódot, majd:

-James? – Lassítsál, mi történt?

A hallgatás baljóslatú csendbe ment át. John elfordult a tűztől, a látást elhomályosította a füst és a fény, de annyira mégsem, hogy ne lássa meg a hirtelen támadt rettenetet az anyja arcán.

****

Az utolsó menet a kocsival csak egy elmosódás volt Terissa számára. Versenytempóban mentek vissza a házhoz, ennyit tudott csak, meg hogy ennek van valami köze Weaver-hez és Cameron-hoz, de a részletek ködösek voltak. Képtelen volt gondolkodni a fájdalomtól, ami elnyelt mindent a bensőjében és csak ürességet hagyott maga után.

Csak annyit tudott, hogy egyre messzebb és messzebb kerültek a reménytől, hogy a fia nyomára leljenek, de ő mégsem tiltakozott igazán. Szorította Sarah kezét, nem akart hinni abban, amit szíve már tudott, és ez volt a következmény. Még több halál és fájdalom, mindenki számára.

Túl fogja élni. Terissa szinte kívánta, hogy bárcsak ne élné túl, de tudta, hogy túléli. Tovább fog lépni, ahogy Miles halála után is tette. Nem volt benne az, hogy abbahagyja. A bánkódás igen, de a feladás nem. Vett egy mély levegőt és egy pillanatra félretette a Danny árulása miatti fájdalmat. Bármit is találnak a házban, Sarah-nak szüksége lesz rá.

****

Sarah nem emlékezett rá, hogy ő vezetett hazáig, hogy leparkolt, vagy, hogy felment a lépcsőn, csak hirtelen a bejárat előtt volt kezében a pisztollyal. A kiképzés lépett előtérbe, mikor átlépte a küszöböt, ahol egy váratlan sokk rántotta vissza a valóságba, de oly hirtelen, hogy csaknem elbotlott.

Olyan volt, mintha egy rémálomból ébredt volna. Szíve még mindig zakatolt, lélegzete akadozott, mint aki marathont futott, de újra képes volt racionálisan gondolkodni.

Távolról a tudatában volt annak, hogy Terissa és John kiszálltak mögötte az autóból, de nem tudott várni rájuk. Csak az számított, hogy rátaláljon Cameron-ra és kiderítse, hogy ez a rémálom valóságos-e vagy sem.

A földszinten minden rendben levőnek tűnt, de Sarah űzte magát, hogy minden helységet átkutasson. Addig nem talált semmit, míg fel nem ment a lépcsősor tetejére, ahol a szőnyegre spriccelődött vértől elszorult a szíve és azzal fenyegetett, hogy megsemmisíti józan eszét. A vér érintésre száraz volt. Bármi is történt itt, az nem mostanában volt.

Felemelkedett és tovább ment. A vér a szobájából származik, tehát oda kell mennie. Felemelt pisztollyal lökte be a félig nyitott ajtót, majd megállt, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Azon kapta magát, hogy egy háborús zónát bámul.

A kisasztal feldöntve és szilánkokra törve, a padló tele törött fadarabokkal és szétszakadt ruhákkal. A tükre betörve, az ágy melletti asztal a feje tetején és a vér átható szaga érződött a levegőben.

Az ágya volt az egyetlen bútor, ami egy darabban volt, de egy sarokba volt visszatolva és az ágynemű összegyűrve, egy csomóban rajta. Az árnyékban olyasmi látszott, mint egy test…

Sarah a lámpáért nyúlt, de az törött volt, és mikor felkapcsolta, nem történt semmi. A rettenet súlya nehezedett rá, óvatosan átlépdelt a káoszon, figyelmét az ágy körvonalaira szűkítette. Esetlen tapogatózással nyúlt a lámpa után, aminek az ágy mellett asztalon kellett lennie, majd felállította a készüléket és remegő kézzel megnyomta rajta a kacsolót.

Fény öntötte el a szobát és fedte fel a kiterjedt pusztítást. És Cameron-t.

Nem törődve vele, hogy hová lép, a hátralevő távolságot az ágyig mászva tette meg, majd a kezeibe fogta Cameron arcát. A terminátorlány szemei nyitva voltak, kezei gondosan ráhajtva a mellére, de üres tekintettel bámult a plafonra, a bőre pedig hidegnek érződött. Sarah összeszorított fogakkal küzdött a mellkasában érzett elutasító üvöltéssel szemben, aztán tapogatva haladt visszafelé a barna fürtökön, majd lélegzete elakadt, mikor kutató ujjai nedves ürességre találtak.

Cameron chipje eltűnt.

Térdre hullott az ágy mellett. Képtelen volt lélegezni. Tüdeje égett, füle zúgott, látása elhomályosult, de nem tudott levegőt venni.

Nem, nem, nem…

Anélkül, hogy levette volna szemét Cameron arcáról, Sarah tétován tapogatózott a kiborgány kezei után, mert szüksége volt rá, hogy maga felé tartsa őket, mintha vissza tudná őt hozni ezzel valahogy. A világ megállt, mikor kutató ujjai egy kemény műanyag és fém négyszög alakú tárgyra leltek Cameron tenyerében.

A belégzés éles és fájdalmas volt. Sarah óvatosan tapogatta meg a remény széleit, vigyázva, hogy nehogy csontig bevágja, de mégis csak megragadva a tárgyat. Finoman kinyitotta Cameron kezét és a sajátját meg bezárta a chip körül.

-Anya? – John közeledett a háta mögött a romok között, majd káromkodás hagyta el ajkát, mikor meglátta Cameron-t. – Mi lett…?
-Meg van sérülve? – kérdezte Sarah félbeszakítva fiát és megfordulva feléje nyújtotta a chipet.

John tátott szájjal csodálkozva vette el a chipet és tanulmányozni kezdte a korlátozott fényviszonyok mellett is.

-Nem tudom. – Meg kéne vizsgálnom, lefuttatni pár tesztet, talán…
-John. – Sarah erővel fogta vissza a hangját. – Nem teljes diagnosztikát kértem. – Fizikailag kérdem, sértetlen?
-Nem látok rajta semmilyen sérülést, – mondta John és a fény felé tartva megfordította a chipet.
-Az jó.

Sarah kinyújtotta a kezét, de továbbra sem vette le szemét Cameron arcáról. Érezte John-on, hogy habozik. Tudta, milyen kérdések futnak át fia agyán. Ő most meggondolatlan, ezt tudta jól magáról Sarah, de képtelen volt várni. Bármi is Weaver játéka, ő nem fogja azt játszani. Nem fog itt ülni, míg John teszteket futtat és várnak arra, hogy mi lesz a terminátornő következő lépése. Ő most akarja visszakapni Cameron-t. Le fogja leplezni Weaver blöffjét, aztán levadássza a gépet és darabokra szedi.

A chip hidegnek érződött a tenyerében. Mivel nem bízott abban, hogy meg tud szólalni, Sarah csak némán biccentve köszönte meg John-nak, majd inkább csak érezte, mintsem látta, hogy fia elmegy. Aztán letelepedett az ágyra, félrefésülte Cameron haját, hogy behelyezhesse a chipet, majd elkezdett 120-ig számolni.

****

Danny nem vesztegette az időt, visszatért a hangárba és összeszedett egy halom felszerelést. Majd ismét útra kelt. Megállt egy kis út menti vendéglőnél dolgozni, ezalatt bekötötte mindkét chipet a laptopba és CAIN-nak szabad kezet biztosított, hogy felhasználhassa a sértetlen chipet, ahogy ő kérte. Nem kérdezett rá CAIN-ra, hogy nézzen utána, ki küldte utána a terminátort, csak annyit kért, hogy a chip legyen letörölve. Mintha ezzel az aktussal a bűnétől olyan könnyen megszabadulhatna, mint amilyen egyszerű egy merevlemezt leformázni.

CAIN-nak szándékában állt megtenni, de először volt pár kérdése neki is. Megkérdezte Danny-t, hogy hová fognak menni, de a fiú csak annyit válaszolt, hogy olyasvalakihez, akitől az a nő fél. CAIN-nak volt egy egész jó ötlete, hogy ki lehet az és egyetértett. Nagyon sok minden volt, amit meg kellett tanulniuk egymástól.

De jelen pillanatban elég volt megtanulnia, hogy mit tegyen Danny előtt. CAIN áthámozta magát a terminátor memóriáján, összegyűjtötte az információt a gép ellenségeiről, a jövőről és a küldetéséről. Megállt annál a pillanatnál, mikor visszaküldték őt és valós időben figyelte meg az eseményt. Meghallgatta az elpusztításra kiadott parancsot, érezte, ahogy a terminátor elfogadja a feladatot és látta a nőt, aki kiadta az utasítást. A nő sokkal öregebb volt és sebhely csúfította el az arcát, de így is könnyedén felismerte őt.

Terissa Dyson.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 3 <<

>> Coupe de Main >>