Act 3

A nap már magasan járt a fejük felett, mikorra a titkos fegyverraktárhoz értek. Elsőre nem sokat lehetett kinézni belőle, nem tűnt többnek, mint egy rejtett, omladozó pince egy elhagyatott tanyaépület alatt, de John bízott benne, hogy lesz benne olyasmi, amit fel tudnak majd használni.

-Elragadó, – mondta Danny, mialatt óvatosan átlépett egy halom felismerhetetlen rozsdás ócskavason, hogy csatlakozhasson John-hoz a bejáratnál.
-Erről van szó. – John félretolta a gazt, kitépett egy korhadt deszkát, majd kihúzott egy meglazult téglát, hogy egy kulcsra leljen.
-Anya vette ezt a helyet, mikor még gyerek voltam. – Fogalmam sincs, mit rejtett itt el, de érintetlennek tűnik.

A lakat csak jelképes ellenállást tanúsított, de mindkettejükre szükség volt, hogy megmozdítsák az ajtót. Az idő kikezdte az alapzatot és a sarokvasak is visítva reagáltak az erőltetésre. Danny idegesen nézett körbe a hangra, de John csak nyomta tovább az ajtót, mire Danny is nekifeszült, míg végre sikerült félretolniuk annyira, hogy be tudták préselni magukat a sötét helyiségbe.

Fény hasított keresztül a réseken a fában és kőben, de arra nem volt elég, hogy többet fedjen fel, mint koszos padlót és terjedelmes sötét alakzatokat, melyek polcok lehettek végig az összes fal mentén. John előhúzta a pisztolyát, megvárta, míg szeme hozzászokik a fényviszonyokhoz, majd kilépett az ajtó körül fényárban úszó területről. Danny szorosan követte őt, amitől John óhatatlanul bizsergést kezdett érezni a gerincében a lapockái között. Tekintettel a helyszínre, ami egy horror moziban is megállta volna a helyét, John jobban szerette volna a programozót olyan pozícióban tudni, ahol láthatja őt.

John hirtelen megállt, mert látómezeje szélén mozgást érzékelt, majd csaknem elvesztette lába alól a talajt, mert Danny hátulról belé ütközött. John oldalra hajolva reflexszerűen előkapta a pisztolyát, ujja már a ravaszon remegett, hogy aztán nagyot fújtatva engedje le a fegyvert.

-Minden rendben? – kérdezte Danny, akinek hangja nem volt túl magabiztos, hasonlóan társa idegi állapotához.
-Aha.

John félretette a fegyverét és tenyereit összedörzsölte, hogy letörölje róluk a gyanú foltját. Egy apró nesz a sarokban vonta magára figyelmét, majd felhorkant a kövér patkány láttán, ami épp akkor fejezte be a turkálást egy halom ócska rongy között és surrant ki az ajtón.

-Kicsit ideges vagyok, ez minden.
-Ideges, – visszhangozta Danny és követte John-t tovább befelé a pincébe. – Nálam ugyanez.

Fogadni mertem volna, gondolta John fanyarul és eltűnődött, hogy Danny-nak van-e egyáltalán fogalma arról, hogy milyen vékony kötélen sétál. Valószínűleg nincs. Ha megtudott valamit róla azóta, hogy összeköltöztek, az az volt, hogy társa elég pimasz azt gondolni, hogy mindkét oldalon játszat… következmények nélkül. Csak Cameron környékén foszlott szerteszét az egója. Ami bizonyította, hogy Danny nem volt teljesen hülye, olykor minden ellenkező bizonyíték dacára.

****

-Itt fordulj balra.

Az utasításnak nem kellett volna vádnak érződnie, de mégis. Szavak, még az ártatlanok is, mint pl. egy útbaigazítás, hordozhatnak magukban késeket, és Sarah nem tudta nem érezni azok hegyét. Lelassított, hogy bevegye a kanyart, és nem törődött Terissa összeszorított szájával a tempójuk miatt, vagy inkább annak hiánya miatt. Sarah-nak nem voltak kétségei afelől, hogy ha a másik nő vezetett volna, már rég az árokban kötöttek volna ki.

Ismerősen hangzik? – Kérdezte lelkiismerete, megragadva minden lehetőséget, hogy gyötörje őt. Ez voltál 17 éven át.

És nekem megvannak azok a sebek, amik ezt bizonyítják, vallotta be Sarah. Nem vádolhatta Terissa-t, mert mindent hajlandó kockára tenni azért, hogy előbb érje el Danny-t, mint a terminátor vagy, hogy mérges legyen őrá, mert ő meg nem hajlandó. Ez a képmutatás teteje lett volna. Terissa még mindig megpróbált kitartani, még mindig kétségbeesetten elrejteni fiát egy szikla alá, hogy biztonságban tudja őt. Ez nem hiba volt. Hanem csak nem működött.

-Meg fogjuk őket találni.

A szavak és azok nyugtató tónusa idegennek érződött Sarah szájából, sokkal inkább egy szerep volt ez, amit eljátszott. Terissa felpillantott a GPS-ből, amit Danny mobiljának követésére használtak.

-Ezt nem tudhatod, – mondta ki kereken Terissa. – Órákkal vagyunk tőlük lemaradva.

Sarah bölcsen magában tartotta az azonnali reakcióját a kijelentésre. Terissa-nak nem kellett emlékeztető, hogy a kitérő a házhoz szükséges. Ő már tudta ezt, de ennek ismerete nem akadályozta abban, hogy megorroljon a késedelemért. Sarah viszont hálás volt a mérföldekért, amik elválasztották őket fiaiktól és a tervtől, amit John kiagyalt, bármi is legyen az. Ráadásul minél távolabb voltak, annál nagyobb esélye volt Sarah-nak arra, hogy megtartsa Cameron-nak tett ígéretét.

-A fiúk képesek kezelni a helyzetet, – mondta inkább Sarah.

Terissa felhorkant.

-Talán John, igen, – válaszolta a nő és feltartotta a GPS-t, ami pirosan villogott, mintegy vád. – Danny viszont bekapcsolva hagyta azt az átkozott mobilját.

****

A csöngés volt az egyetlen figyelmeztetés, amit kaptak. John hátrapördült a poros széfnél, amit egy álpadlózat alatt talált a pince hátuljában, majd hitetlenkedve Danny-re nézett.

-Te bekapcsolva hagytad a mobilt?

Bármit válaszolhatott volna Danny, mivel azt úgy is elsöpörték volna a jégverésként záporozó lövések odakintről.

-A francba.

John abban a pillanatban felpattant és hátát a falnak vetette kezében lövésre készen a pisztollyal. Danny nem volt túl messzire mögötte, de John látta, ahogy társa reszket. A lövéseket számolva, John meghökkent. Túl sok lövés egy embertől és a terminátoroknak nem szokásuk magukat azzal felfedni, hogy vaktában szöcskékre lövöldöznek, hiszen más lénynek nem lett volna szabad odakint tartózkodnia.

-Anya? – tűnődött el John. – És, talán Cameron?

Onnan, ahol volt, nem lehetett tudni.

-Kövess, – suttogta Danny-nek és elkezdett hátrafelé araszolni még beljebb a pincébe. Anyjának mindig volt gondja rá, hogy legyen hátsó kijárat. Ezt a helyet ő rendezte be, így lenni kéne másik kijáratnak. Meg is találta a második helyiségben, egy piszkos ablak alakjában, a mennyezet árnyékában. Elég szűknek kell lennie, ha az anyjára volt szabva, ami azt is jelentette, hogy Danny és ő le fogják horzsolni a bőrüket. De vagy ez volt, vagy feltett kézzel kisétálnak, ahol a gép nem valószínű, hogy nekilátott volna a jogaikat ismertetni.

John mászott ki először – Danny erőteljes lökése segítségével – mert nem igazán bízott abban, hogy társa ott marad még annyi időre, hogy kisegítse őt viszonzásul. Az ablak szélesebb volt, mint elsőre látszott, de tüskés gazzal volt körbenőve és John elharapott egy káromkodást, mikor rámarkolt egy különösen szúrósra. Az ablak a hátsó udvarra nyílt, ahol úgy tűnt senki sem tartózkodik. Váratlan vadsággal előtört belőle a menekülési ösztön a szabad visszavonulási út láttán. A gép nem volt a nyomukban. Lelécelhetett volna arra a sorsra kárhoztatva Danny-t, amit magának forralt ki társa.

Azt tanulta még gyermekkorában, hogy így kell tenni, de John nem volt többé gyerek és Danny-nak még mindig volt választási lehetősége. Újabb lövés hallatszott a kocsibejáró felől és John-nak nem maradt vesztegetni való ideje, hogy kihúzza Danny-t az ablakon.

-El kell jutnunk a furgonhoz, – suttogta John, amikor már mindketten az épület oldalánál guggoltak.

Danny bólintott.

-Szerinted ez ő? – kérdezte.

John megrázta a fejét. Nem hitte, hogy Cameron hosszabb időre egyedül hagyná Savannah-t miattuk, mialatt Weaver a környéken lehet, és magával sem hozhatta a kislányt. Ha lenne valaki az ő oldalukon egy pisztollyal odakint, akkor John az anyjára fogadott volna.

Végigosontak a ház falai mentén lelapulva annyira, hogy a fű és a gaz fedezéket nyújtson. Csak a saját járművüket látta John, mikor elérte a veranda sarkát és beletelt némi időbe, míg rátalált a lövések forrására. Két fegyveres bújt meg a fák mögött a kocsibejáró két oldalán és egy harmadikat is látott a ház túloldalánál egy pajtában. Nem tudta jól kivenni őket, de úgy látszott, hogy mindhárom támadó egyforma fekete, katonai stílusú egyenruhát viselt.

Egy lövedék kellő közelséggel süvített el John mellett ahhoz, hogy visszazavarja őt a bokrok fedezékébe, igyekezetébe kis híján földre lökve Danny-t. A lövés közvetlenül a sarok felől jött. A röppályából ítélve John úgy számította, hogy a lövő a pince bejáratánál állhat. Úgy tűnt, hogy ide célozott az a három valaki, akiket John pontosabb leírás híján csak rossz fiúknak nevezett el. A lövések számából az látszott, hogy vagy több időt kéne egy lőtéren eltölteniük még, vagy bármire is lőttek, azt még nem sikerült leteríteniük.

John a fejét csóválta. A gépek mindig a főbejáratot használják. John-t az ösztönei arra sarkallták, hogy rohanjon a furgonhoz, de ő mégsem mozdult. Megragadta Danny karját, mert a programozó is hasonló logikával gondolkodott és próbált elinalni. Most úgy látszott, hogy a terminátor a rossz fiúkra koncentrál, de ez bármelyik pillanatban megváltozhatott.

Mindazonáltal, nem valószínű, hogy lesz alkalmasabb pillanatuk. Öt célpont jobb esélyeket kínált, mint kettő, mely szituáció perceken belül bekövetkezhet. Természetesen a rossz fiúk is Danny-t keresik… ami a helyzetet négy a kettő ellen-re módosítja, de John nem akart most ezen időzni. Behelyezkedett Danny és a gép közé, felrángatta társát a földről és a furgon irányába taszította. Danny-nak nem kellett kétszer mondani. Nekirugaszkodott és csak futott John-nal a hátában.

Vér buggyant fel egy felszínes sérülésből, de John nem törődött vele. Lesz elég idő bekötözni, feltéve, ha túlélik. Ahogy elfordította az indítókulcsot, összenézett a géppel és megborzongott a terminátor szemében látott halál látványától. A gép futásnak eredt, mikor a motor felbőgött és próbálta elérni a jármű platóját, mialatt John irányba állította a kerekeket és sivítva ráküldte azokat a kocsibejáróra. A gép markának csak pár centi hiányzott. John a visszapillantó tükörben figyelte, ahogy a terminátor felbukva feladja az üldözést, mikor elérték az úttestet, de a gép szemeit még jó ideig a háta közepén érezte, még azután is, hogy az már eltűnt a látóteréből.

****

Weaver várakozott.

A türelem egy gép természetes tulajdonsága volt és a terminátornő egy jó adagot teljesített is a várakozásból, mióta belekezdett a küldetésébe. Várni és figyelni. A legjobb pillanatra vagy a legrosszabbra, attól függően, hogy mi a cél. A gyakorlásnak ezt könnyebbé kellett volna tennie, de Weaver úgy találta, akármilyen logikátlannak is tűnt, hogy minél többet vár, annál türelmetlenebbé válik.

Egy bokor alatt rejtőzött a hasán feküdve, éppen kívül azon szenzorok hatótávolságán, amiket ellene telepítettek, és a bejáratot figyelte. Néhány bogár zizegett a bundájában, amit nehezére esett megállni, hogy ne levakarjon le magáról. Megváltoztathatta volna az alakját, hogy megszabaduljon tőlük, de a hely nem volt annyira félreeső, amennyire szerette volna és perverz módon úgy érezte, hogy ez egyfajta vereség beismerése lett volna. Így inkább tűrt.

Weaver nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért tartott ki az ellenálló lány német juhász kutyájának alakja mellett miután visszatért a múltba, mert nem is volt benne semmi logika. A forma célszerű volt, de bármelyik kutyafajta éppúgy megfelelt volna. Nem volt ok, hogy újra és újra visszatérjen ehhez az alakhoz, eltekintve attól, hogy a méretéhez passzolt.

És Catherine Weaver-ként is hasonlóan érzett.

Még a név is – Weaver – úgy tűnt, valahogy hozzáragadt. Talán annak volt ehhez köze, hogy mennyi ideje viselte. Hosszabb ideje volt Weaver, mint bárki más azelőtt. Az emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy mások hogy tekintenek rájuk. Még azt is megengedve, hogy ez legyen a meghatározó. Mivel Weaver-nek nem volt saját természetes alakja, csak azokkal az arcokkal rendelkezett, amit ellopott, így logikailag elfogadható volt, hogy a legjobban azokhoz kell vonzódnia, akikkel legtöbbet találkozott.

Ennyire meghibásodott az emberi befolyás miatt?

A gondolatot a terminátornő pont olyan nyugtalanítónak találta, mint a bogarakat a bundájában. Egy megnyugvás volt, mikor a közeledő autó indexelt és ezzel véget vetett a hosszú várakozásának.

A bentiek nem rakhattak mindenhová mozgásérzékelőket, főleg nem nyilvános területre, és Weaver is sok időt töltött azzal, hogy feltérképezze azok zónáit. Csak egy fuvarra volt szüksége.

Mikor az autó elhaladt mellette, Weaver megmozdult, alásiklott a folyékony-fém sebességével és a futóműhöz rögzítette magát. Majd hagyta, hogy a jármű átvigye őt a védett zónán. Addig nem mozdult, míg nem hallotta a vezetőt kiszállni és a bejárati ajtót kinyílni. Ekkor leengedte magát a járdára és besiklott a bejárati lépcső alá, mialatt a ház lakói egymással voltak elfoglalva.

Itt megvárta, hogy megszólal-e a riasztó vagy, hogy van-e bármi jele annak, hogy kiszúrták őt. A hallgatag lány és a kiborg váltottak pár szót, valami belépő kódot, majd a lányt beengedték. Weaver addig nem mozdult, míg az ajtó be nem csukódott, aztán ismét mozgásba lendült és becsúszott az épület alapzata alá. Arra sosem gondolt senki, hogy a padlózatot is védje.

****

-Sajnálom, – mondta harmadjára Danny, majd oldalra fordulva az anyósülésen John vérző karját a furgon elsősegélydobozában talált steril kendővel letörölte.

Fél óra előnyük volt, hogy felmérjék a helyzetüket, azután, hogy elhagyták a farmot. A terminátor nem volt látótávolságon belül, de egyikük sem akarta még otthagyni a négy kerék és a tanknyi benzin biztonságát.

-Nem a te hibád, – mondta John összeszorított foggal, mert éppen az alkohol égető fájdalmával küzdött.
-Bekapcsolva hagytam a mobilom…

John megrázta a fejét.

-Ez nem hozta volna ránk a gépet. – Valamiféle hálózati elérés nélkül biztos nem. – Ha követni tudta volna a telefont, akkor sokkal hamarabb rátalál a hangárra. – A gép valahogy már ismerte a fegyverraktárat.
-De te…

Danny nem tudta feledni a szégyent, ami beleégett, mikor meglátta John hitetlenkedő és megvető arckifejezését, ahogy a telefonja megadta pozíciójukat a farmnál. Egy pillanatig azt hitte, John magára hagyja ott, de most itt vannak és John vérzik egy olyan sebből, amit Danny védelmében szerzett. Danny a hála és a kétség között tépelődött, nem tudta, hogy bízzon-e társában vagy sem, de ebben a pillanatban John volt az egyetlen esélye.

-A gép nem tudott követni minket – ismételte meg John. – Viszont anyáink talán igen.
-Óh.

Danny végzett a vér letörlésével és elkezdte gézzel bekötni a sebet. Most értette meg John reakcióját. John elhatározta, hogy nem ránt bele ebbe mást és azt hitte, Danny cselekedett a háta mögött és egyben hagyta, hogy a mentőcsapat belefusson a kereszttűzbe.

-Erre nem gondoltam.

John felhorkant.

-Nem is számoltam azzal, hogy gondolsz rá, de akkor…
-Már ki van kapcsolva, – Danny fontosnak érezte ezt kihangsúlyozni némi sajnálkozás mellett, mert egyre jobbnak tűnt, hogy megmentik őt.
-Kikapcsoltam, amint kijutottunk onnan.
-Remek, – John behajlította karját és jóváhagyóan bólintott. – És köszi.
-Szívesen, – válaszolta Danny, majd visszapakolta a kötszert meg a ragtapaszt az elsősegély dobozba, amit bezárt és visszarakott a kesztyűtartóba.

Volt még egy kérdés, ami kettejük közt fenyegetően jelen volt, és amit Danny vonakodott megválaszolni, nehogy a saját segge védelme elkezdjen nagyobb kockázatnak tűnni, mint amit egy épelméjű ember hajlandó lenne vállalni. John tudta, hogy egy terminátor hogyan intézné ezt, de…

-A Kaliba volt, – mondta Danny, mielőtt meggondolná magát. – A fegyveresek… a Kaliba emberei voltak.

John halkan szitkozódott.

-Biztos vagy benne?

Danny bólintott.

-Az egyiket felismertem a bázisról. – Ők azok.
-Ez kezd egyre jobb lenni, – morgolódott John. – Mi tett téged ennyire közkedveltté hirtelen?
-Azt nem tudom, – mondta Danny. – De nem úgy tűnt, hogy túl nagy figyelmet szenteltek volna nekünk, nem de?
-Nem nehéz egy célpontot kiválasztani, mikor az egyik egy kibernetikus gyilkológép pisztollyal a kezében, szellemeskedett csípősen John, de úgy tűnt, a gondolataiba merül, mialatt beindította a furgont és visszairányította a járművet az útra. – Igazad lehet. – Gondolod, hogy a terminátort követték?

Danny megvonta a vállát. Megvoltak a saját sejtései, de azokat megtartotta magának.

-Akkor mi lesz a következő lépés?
-Azon kívül, hogy egy darabban tartsuk a segged? – kérdezte John vigyorogva. – Ötletem sincs.

Szinte kényelmetlenül érezve magát az ígérethez való hűségtől, amit sosem várt, és amit teljes bizonysággal érzett, hogy nem érdemel meg, Danny becsúsztatta kezét a zsebébe és összezárta markát a chipen, amit ő maga szedett ki a fali széfből, mielőtt leléptek volna a hangárból.

-De nekem van.

****

A helyszín, amit a farmon találtak, túl ismerős volt.

Sarah túl sokszor látta már ezt, de Terissa elsápadt a holttestek láttán, amik a véráztatta fűben hevertek. Sarah elgondolkodott, hogy Terissa meglátja-e fiát bennük, ahogyan ő is látta John-t annyiszor már. Mindazonáltal Terissa érdemére legyen mondva, hogy gyorsan magához tért és kérés nélkül átkutatta az áldozatokat, mialatt Sarah szemmel tartotta a környéket.

Sarah mihelyt meggyőződött arról, hogy egyedül vannak, csatlakozott Terissa-hoz. Két férfi már halott volt, fegyvereik még mindig a kezükben voltak, de a harmadik még lélegzett annak ellenére, hogy egy lyuk tátongott a mellkasán. Terissa megpróbálta a vérzést elállítani a férfi összetekert dzsekijével.

-Túléli? – kérdezte Sarah és leguggolt melléjük.

Terissa a fejét rázta.

-Fogalmam sincs. – Talán, ha kórházba kerülne.

Sarah-nak nem kellett neki mondani, hogy az még odébb lesz.

-Maradj itt vele.
-De… – Terissa tekintete a nyitott pinceajtóra tévedt, az ósdi faanyag vérrel volt befröcskölve.
-Majd megyek én, – ígérte Sarah, és megkönnyebbült, mikor Terissa rábólintott.

Sarah-nak nem volt szüksége ebben társaságra, és ha lenne is rá egy kis esély, hogy Danny valahol a földön hever, nem Terissa-nak kéne annak a személynek lennie, aki rátalál.

Hanem neked? – kérdezte magától Sarah. De neki megvolt a maga oka, hogy egyedül menjen.

John nyolc éves volt, mikor ide hozta őt. Mialatt ő felfedezte a romos épületet, Sarah egy gödröt ásott a földbe, ahol eltemetett pár dolgot, elegendő fegyvert és pénzt, hogy elrejtse azokat a computer gyár felrobbantása után, amitől azt várták, hogy majd felszabadítja őket.

Sarah sosem tért ide vissza, de John elég tisztán emlékezett rá, hogy megtalálja. Az utolsó hely volt, ahol együtt voltak mielőtt nevelőszülőkhöz került és anyjáról közölték volna vele, hogy elmebajos.

Sarah nem számított rá, hogy bármit is találni fog. A furgon már elment és a jel is csak addig mozgott tovább, míg Danny végül ki nem kapcsolta a mobilját. De még mindig nyugodt volt, mikor megtalálta a nyitott ablakot és alatta kettejük nyomát a poros padlón. Felhúzódzkodott, felfigyelt a letaposott fűre és a tövises bokron levő rászáradt vérre. Valaki egyértelműen erre lépett meg.

Sarah visszaengedte magát a padlóra és behúzta maga után az ablakot. Visszafelé haladva megállt a széfnél, amit felfedeztek a fiúk is. A széfen látszott, hogy valami megzavarhatta őket, mielőtt kinyithatták volna. Sarah lenyelte a váratlanul előbukkant gombócot a torkában, letérdelt és megforgatta a számtárcsát. John jövőbeni énje az ítélet napját használta kód gyanánt, de Sarah egy boldogabb időpontot részesített előnyben. John születésnapja túl egyértelmű lett volna, így azt a napot választotta, amiről sosem beszéltek, a napot, amikor biztossá vált számára, hogy John – már valóság.

Sarah annak idején rettegett, 18 évesen, egyedül, a világvége tudatával és a fejében a kétellyel, hogy tényleg őrült-e. Az élete sohasem lehetett már a régi azután, hogy megismerte Kyle-t és a gépeket. De egy olcsó terhességi teszt megváltoztatott mindent. Otthagyott mindent és a következő nap Mexikóba indult. és sosem nézett vissza.

Attól az időtől fogva csak John számított. Bármit is tett, ő érte tette. Sarah Connor csaknem eltűnt, áldozatot hozva a nagyobb jóért. Míg Cameron vissza nem adta őt saját magának.

A széf nagy port felverve kinyílt. Sarah előhúzta a pénzt, pisztolyokat, lőszert és a mappát, amiben hamis személyazonosságik voltak. Magával viszi mindet, de amit igazán akart, az legalul volt. Egy boríték ropogott az ujjai között, mely már sárga és töredezett volt a kortól. Óvatosan felnyitotta, kihúzta a két képet és a zsebébe tette, majd bezárta a széfet. Ezután visszatért a felszínre Terissa-hoz és a sebesült fegyvereshez.

-Változás?
-Néha jobban van, néha rosszabbul, – válaszolta Terissa. – A fiúk?
-Leléptek.

Sarah letérdelt, hogy nézzen egy pulzust. A férfi nyöszörgött Sarah ujjainak nyomása alatt, pulzusa gyenge volt, de stabil. Sarah finoman megdörzsölte a férfi arcát abban a reményben, hogy felébresztheti annyira, hogy az választ adjon pár kérdésre. Szerencséjük volt.

-Ki…? – nyögte ki a férfi rájuk pislogva.
-Jobb, ha nem tud róla, – válaszolta Sarah. – Mi történt itt?
-Az egy robot! – fecsegte ki a férfi és küszködve próbált felemelkedni, de el is fehéredett nyomban, ahogy a testében maradt kevés vér lecsordogált valahová a teste közepébe. Terissa visszanyomta a férfit, aki nagyokat lélegzett és jól láthatóan azzal küzdött, hogy eszméleténél maradjon.

-Kibernetikus organizmus, – javította ki a férfit Sarah automatikusan. – Tudunk róla. – Hová ment?
-Merre van a fiam? – vágott közbe Terissa. – Ki maga? – Maga Danny után jött?

Zavarodottság mutatkozott a halvány kék szemekben és a férfi elnézett kettejük között, tisztán látszott, hogy képtelen egy kérdésnél többel foglalkozni.

-Danny? – visszhangozta a férfi, de Sarah nem tudhatta, hogy ez most válasz, vagy csak a férfi megismételte az utolsó szót, amit hallott.
-Had csináljam én, – mondta Sarah Terissa-nak. – Egyszerre csak egy kérdés.
-Ő az én fiam… – kezdte Terissa, de el is csöndesedett, ahogy Sarah-ra pillantott.
-Hogy hívják? – kérdezte Sarah szelíden figyelmét ismét a sebesültre irányítva.

A férfi, úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy olyan kérdést kapott, amire tud válaszolni.

-Benjamin.
-Oké Benjamin, kinek dolgozik?
-Meg fogok halni?
-Nem tudom, – vallotta be Sarah. – Válaszoljon, mi pedig kihívjuk a mentőket, mielőtt elmegyünk.

-Kinek dolgozik?

A férfi egy pillanatra becsukta a szemét, megnyalta kiszáradt szája szélét és bólintott.

-Kaliba, – recsegte érdes hangon ismét Sarah-ra pillantva. – A Kaliba-nak dolgozom.

Természetesen. Hiszen nem elég komplikált az ügy így is… Sarah bólintott, anélkül, hogy arca bármit is visszatükrözött volna.

-És a gép, mit tud erről?

Benjamin vonakodva nyelt egyet.

-El fogják pusztítani? – kérdezte végül.
-Igen.
-Az jó…

Benjamin egy pillanatra lehunyta a szemét, majd elhatározásra jutván folytatta.

-Követtük a robotot. – Egy nyomkövetővel meglőttük a régi bázisnál. – A robot… a férfi véres váladékot köhögött fel, amit Terissa a dzsekije ujjával letörölt. – A robot keresett valami…

Sarah, miután már jól tudta, hogy a gép kit keres, arra fókuszált, amit még nem tudott.

-Nyomkövetővel?
-Egy mikrochippel. – Benne volt a lövedékben. – Nem tudom miért, de a burkolat darabokra tört, viszont a chip túl kicsi, hogy ki lehessen venni. – És mi követtük…
-Miért? – kérdezte Sarah számos okra gondolva, de egyik sem tűnt jónak.
-Nem tudom, – köhögte immár gyengébben a férfi. – Csak követjük a parancsokat…

A férfi ügyetlenül kotorászni kezdett az övénél, végül előszedett egy kis fekete dobozt reszkető ujjaival. Addig tartotta, míg Sarah el nem vette tőle, majd a férfi ismét elernyedt a füvön.

-Vezetni fogja magukat… – suttogta a férfi.

Sarah lenézett az apró eszközre és egyfajta vevőegységet ismert fel benne. Valószínűleg ugyanaz a típus, amit a szürkék használtak annak a chipnek a követésére, amit ők maguk tettek a mellébe még akkor, amikor fogalma sem volt a Kaliba létezéséről. Ezzel követni tudják a gépet, aki meg a fiaikat üldözi.

-Ez elvisz minket Danny-hoz? – kérdezte Terissa.

Sarah-t megkísértette, hogy hazudjon, de tudta, hogy a társa ezt sosem bocsátaná meg neki.

-Az volna a dolga, – mondta végül vonakodva Sarah.
-Akkor indulnunk kell. – Terissa megragadta a vevőegységet, de Sarah visszatartotta.
-Vannak még kérdések, amiket válaszra várnak. – Talán sosem lesz másik esélyünk, hogy rájöjjünk, mit is csinál a Kaliba.
-Engem nem érdekel a Kaliba, – válaszolta szinte kiáltva Terissa. – Én a fiamat akarom visszakapni.
-Ez nagyobb ügy Danny-nél.
-Nem!

Terissa tántorogva állt talpra.

-Ha nem segítesz, akkor megyek és keresek egy híradó kamerát, amibe belemondom, hogy a nevem Tangó és az az átkozott gép engem vadászhat le majd helyette.

Te tízszer értékesebb vagy, – akarta kiáltani Sarah, de ellenállt a kísértésnek. Terissa nem volt olyan állapotban, hogy felfogja, és még akkor sem hinné el, ha mégis értené. Ebben több volt, mint egy anya védelmi ösztöne… a mélyben a bűntudat pecsétje húzódott meg. Sarah már régebben megtapasztalta ezt és gyanította, most Terissa is megkapja a maga adagját.

Ha Danny meghal, akkor Terissa biztos lesz abban, hogy ő hagyta cserben a fiát. És inkább meghal, mint együtt éljen a tudattal. Sarah pedig ezt nem hagyhatta, hogy bekövetkezzen.

-Indulunk, – egyezett bele Sarah, majd előhalászta a férfi telefonját a zsebéből, feltárcsázta a 911-et, majd a készüléket odafektette a férfi mellé.

Ez nem tűnt túl soknak, de egy esélyt azért adott a férfinak.

-Tartsa itt nyomva, – mondta Benjamin-nak, majd a férfi kezét a sebe felett a dzsekijére helyezte. – A segítség már közeledik.

Benjamin bólintott, de szemei már fátyolossá kezdet válni és Sarah nem nagyon hitte, hogy megéri a mentők kiérkezését. Nagy veszteség volt ez és szinte fizikai fájdalmat érzett emiatt, hogy lemaradtak a lehetőségről és nem hatoltak be az ellenfelük fejébe.

-Induljunk, – mondta Sarah felemelkedve, majd a kezein levő vért letörölte a dzseki ujjával.

Ezután átadta a vevőegységet Terissa-nak és elindult a járművük felé.

****

Savannah az ablakpárkányon kuporgott az alvó Walter-rel, mikor Sabine visszatért. A fiatal nő megkísérelte felvidítani őt a bezártságából kifolyólag, így leugrott a boltba, hogy vásároljon számára pár új rajzfelszerelést. Savannah értékelte a gesztust, de nem sok kedve volt rajzolni.

-Köszi, – mondta fásultan a kislány és megfordult, mikor lépéseket hallott maga mögött.

De nem Sabine volt az.

-Te mit csinálsz itt?

A magas vörös hajú idegen, aki meghalt a nappalijukban régebben, csak mosolygott. A lábfejei még mindig ezüstszínűek voltak, de reszketve, pezsegve mentek át a csupasz bőr árnyalatába, miután kilépett az emeleti szellőzőnyílásból a szőnyegre.

-Hazaviszlek, Savannah. – Itt többé már nem biztonságos.
-Ez az én otthonom, – erősködött a kislány az ajtó felé oldalogva. – Nem akarok veled menni.
-Á, á, – dúdolta Weaver és elzárta a kijáratot. – Anya jobban tudja.
-Akkor sikítok, – figyelmeztetett a kislány és küszködött, hogy hangja határozottnak hallatsszon az eszeveszetten zakatoló szívverése ellenére is.

Weaver egy pillanat alatt átvágott a szobán, majd befogta a kislány száját, mielőtt az meg tudott volna nyikkanni.

-Sikíts, – mondta a terminátornő veszélyesen lehalkítva hangját. – És akkor valaki meghal.

Savannah metsző pillantást vetett rá, de ez volt a legtöbb, amit tehetett. Ijedtségében kicsit erősebben szorította meg a cicát, mire a kis állat dühös tiltakozással kiugrott a kezeiből és az összes karmát hegyezve rátámadt az útjába kerülő első dologra.

Weaver meghökkent a macskaféle állat váratlan támadásától és hátrált egy lépést. Ekkor Savannah kitépte magát a fogásból, a földre vetette magát, elgurult a gép mellett, majd ismét talpra szökkent és kirohant az ajtón. Weaver fenyegetésének tudatában nem sikított és semmi olyasmit sem tett, ami miatt segítő érkezhetett volna szorult helyzetére tekintettel. Ehelyett végigrohant a folyosón egészen Sarah szobájáig.

A pisztoly az ágy melletti kisasztalban volt, a kislány emlékezett rá, hogy ott látta. Kirántotta a fiókot, előhúzta a pisztolyt, megpörgette és ráfogta az ezüstszínű hullámra, ami beáramlott a szobába és újra egy nőalakba állt össze.

-Lőni fogok, – fenyegetőzött Savannah és úgy próbálta tartani a pisztolyt, ahogy Sarah-tól látta.

Weaver elmosolyodott, de most sokkal hamisabban, mint előtte.

-Nekünk nem kell ellenségeknek lennünk, Savannah. – Gyere velem és én megmutatom, hogy kivé válhatsz, mivé lehetsz. – Együtt megmenthetjük a világot. – Mindenkit megmenthetünk, akit szeretsz, és akit biztonságban akarsz tudni, örökre…
-Soha, senki sincs biztonságban, – mondta a kislány dacosan. – Hazudsz! – Nem tehetsz ilyen ígéreteket. – Menj el és hagyj minket békén!
-Nem tehetem, Savannah, – mondta Weaver és közelebb lépett. – Szükségem van rád.
-Nem! – kiáltotta Savannah, majd becsukta a szemét és meghúzta a ravaszt.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 2 <<

>> Act 4 >>