Act 2

-Menjünk!

Amint bizonyossá vált, hogy John nem fog válaszolni a hívásra, Sarah mozgásba lendült. Már félúton volt a bejárati ajtó felé, amikor Cameron elkapta őt a csuklójánál fogva és visszarántotta.

-Nem!
-John-nak szüksége van ránk, – mondta Sarah, mintha ez volna az összes érv, amire szüksége lenne és amire a múltban szüksége volt.
-John tud vigyázni magára, míg Savannah nem, mutatott rá Cameron.
-Weaver?
-Igen, Weaver.
-Gondolod, hogy csapda? – kérdezte Sarah szkeptikus hangsúllyal és Cameron nem hibáztatta őt ezért.

Cameron abban sem volt biztos, hogy ő maga ezt hiszi. A riasztó elindítása a hangárban hosszadalmas kerülő lenne Weaver számára, hogy szabadon támadhasson rá Savannah-ra, de Cameron nem tudta azért teljesen kizárni ennek lehetőségét. És még ha az a másik terminátor nem is ezt tervezte volna, Weaver nem hezitálna, hogy előnyt kovácsoljon ebből a szituációból.

-Biztosak lehetünk abban, hogy nem az?
-Nem. – morogta kelletlenül Sarah és a zöld szemeiből jövő acélos csillogás lassú és fájdalmas halált ígért Weaver-nek, már ha valaha ráteheti a kezét a gépre. – Átkozott picsa. – Így is úgy is az övé vagyunk.
-John hívni fog, – bizonygatta Cameron. – Volt ideje lelépni.
-Ezt nem tudjuk még, – motyogta Sarah, de azért abbahagyta a viaskodást Cameron szorításával.

A kiborglány, miután látta, hogy Sarah nem fog elrohanni, elengedte őt.

-Én tudom, – mondta Cameron. – Saját magam programoztam azt a rendszert.

Sarah felhorkant.

-Te sem vagy tévedhetetlen, kislány.

Mintegy végszóra, Sarah mobilja megcsörrent és Cameron felvonta szemöldökét.

-Mit is mondtál az előbb?

****

Az ajtó püfölése csak arra volt jó, hogy felhorzsolja a kezét és apró megnyugvást ígérjen indulatára és felgyülemlett félelmére, ami már fojtogatta őt. De hamis ígéret volt ez, és mikor a fájdalom a kezeiben elérte a szívében érzettet, Terissa végül leállt. Lecsúszott a padlóra és fáradt szemével a kamera képét bámulta, ami csak az üres utat mutatta neki az egyik képernyőn, míg a másikon a reggeli maradványait a konyhaasztalon.

Danny és John elmentek.

Az egyik fiú, aki talán lerombolja a világot, a másik meg, akinek meg kell mentenie azt. Férfiak, emlékeztette magát keserűen Terissa. Nem fiúk. Már nem gyerekek voltak, de mindketten a fiaik, és valakinek a fia, mindig fiú lesz az anyja szemében. És Danny nem olyan volt, mint John, ő nem lett felkészítve erre, ami vele történik. Neki fogalma sincs, hogyan kell harcolni.

-Vigyázz magadra, – suttogta Terissa, egyszerre átkozva John-t és esedezve is hozzá.

Elvette tőle a fiát, és nem csak most. Amióta kitépték Danny-t a Kaliba markából, John bátorította őt, barátkozott vele és pozíciót kínált neki közös harcukban, miközben Terissa inkább biztonságba szerette volna fiát tudni. Ez lenne az oka, hogy a gépek most őt keresik? Olyasmiért, amit John-ért tett meg?

Terissa vágyott arra, hogy büszkeséget érezhessen, mert fia élete jelent annyit, amennyi Skynet gépgyilkosainak figyelme középpontjába kerüléshez kell, de önző módon azt kívánta, hogy fia inkább maradjon rejtve előlük. Miután eleget dagonyázott a gondolataiban, Terissa megszidta magát. Ideje most már kijutni innen. Szavát megtartva, előhúzta mobilját és felhívta az egyetlen személyt, aki talán tudja, mit kéne most tenni.

****

Sarah-nak zavarosak voltak az érzései a hangár felé vezető úton. Ő tanította arra John-t, hogy fusson el. Olyan jól sikerült ezt belé vernie, hogy John rövid élete során szinte minden elől elmenekült, beleértve a kötelezettségeit is. De a menekülés csak messzire fogja kergetni őt, és ez olyan dolog, amibe mindketten bele fognak nyugodni. Előbb-utóbb viszont meg kell majd fordulnia, hogy harcoljon, és Sarah csak remélte, nem volt túl késő fiának megtanulni a hogyan-ját.

Terissa hívása lecsendesítette Sarah legnagyobb félelmét és még Cameron is kellően megenyhült, hogy egyetértsen azzal, hogy Sarah-nak tényleg el kéne mennie a hangárhoz, Terissa-t kihozni onnan. Azt viszont továbbra is kőkeményen elutasította, hogy Savannah-t magára hagyja, és azt is csak vonakodva engedte meg Sarah-nak, hogy elmenjen. De csak míg előtte ki nem húzott Sarah-ból egy ígéretet, hogy egyenesen a hangárhoz fog menni és azonnal visszahozza Terissa-t, és csak utána fognak dönteni arról, hogy mi legyen John-nal és Danny-val.

Sierra halála jobban megrázta Cameron-t, mint Sarah képzelte, és nem csak fájdalom állt e mögött. Cameron egyszerűen félt.

Így már ketten voltak.

Cameron-t és Savannah-t magukra hagyni nehezebb volt, mint Sarah gondolta volna. John megmentésére rohanni még mindig egy belső ösztön volt, ezt semmi sem fogja megváltoztatni, de a megszokott kínzó vágy, hogy megvédje fiát önnön magától, különös módon hiányzott, viszont felváltotta egy másik érzés, a lánya és kedvese után érzett idegeskedés.

Kényszerítette magát, hogy lassan haladjon át az ellenőrző pontokon. A terminátornak mostanra már rég el kellett tűnnie, de ő azért a Glock-ot maga mellett tartotta és a figyelme sem lankadt. Terissa kis autója a hangár előtt parkolt, ami az egyetlen életre utaló jel volt. Sarah közelebb hajtott a járműhöz, félreállt a furgonjával, majd kisiklott belőle, hogy pajzsként használja a járművet, míg ki nem ismeri a helyzetet.

Senki sem sikított ki rá és tűzharcnak sem volt jele, de Sarah észrevette az ismeretlen gumik nyomait a kocsibejárón, meg egy másik jármű csúszásnyomait, ami hirtelen váltott irányt. A terminátor itt járt, de elment, méghozzá jókora sebességgel, mielőtt eljutott volna a hangárig.

Csali.

Ez volt Sarah első gondolata és ettől gyomra összerándult. John csalinak használta Danny-t, hogy távol tartsa a terminátort Terissa-tól. Nem elfutott, hanem irányított.

-Derék gyerek, – mormolta Sarah.

A bejárati ajtó elfogadta a kódját, Sarah pedig hátát nekivette, felemelt pisztollyal behatolt. A lámpák még mindig égtek, ami a segítségére volt, majd áthatolt a konyhán, ahol félig elfogyasztott reggelire és még forró kávéskannára lett figyelmes. Elhaladt egy pillantás nélkül a fotók, újságkivágások és infók borította falrész mellett, ami először hozta őket ide, de persze tudatában volt, hogy ezek itt vannak. Sierra munkájának az emléke és a lány áldozata fájt, de annak örült Sarah, hogy John mindezt itt megóvta.

A fiúk hálója tiszta volt, harcnak nem volt jele, túl azon az előre látott küzdelmen, mely a padlón levő szabad helyért folyt Danny-ében. John-é makulátlan volt. Üres, hívta fel rá a figyelmet Sarah lelkiismerete, de ő nem vett róla tudomást. Mindenüket hátrahagyták.

Amint biztosította a hangárt, Sarah megindult a labor felé, ahol tompa puffanások árulkodtak Terissa türelmetlenségéről.

****

-Anya eljön érte, – biztosította John Danny-t és megkockáztatott egy pillantást az út helyett a mogorva programozó felé, aki összegömbölyödve ült a furgon másik oldalán. – El fog menni, amint megtudja, hogy a riasztó beindult.

Anyja így fog tenni, John tudta. Ezt kell tennie. Szívesen felhívta volna John az anyját, hogy tudassa vele, biztonságban van, de akkor anyja őket kereste volna, és nem a hangárhoz indul, és neki szüksége volt időre. Időre, hogy kitalálhassa, mire készül Danny, és hogy foglalkozhasson a terminátorral, mielőtt az bárkiben kárt tesz.

Csak ennyit akart John, hogy anyja megadja ezt neki. Úgy gondolta, hogy elértek arra a pontra már, hogy anyja megértheti, ezt az ügyet saját magának kell elintéznie, de ettől persze továbbra is ő marad az anyja, akinek a fia védelme a dolga.

Az egyik dolga, javította ki magát John. Mert ott volt Savannah és Cameron is. Furcsa, hogy valami, ami azelőtt a jelentéktelenség érzését keltette benne, az most felhatalmazhatja őt. Sarah Connor-nak más felelősségei is voltak, erről a helyzetről pedig ő maga képes gondoskodni saját magáért. És ő értük is. Meg tud védeni valaki mást. Különös érzés volt ez, szinte szívderítő.

Danny valahogy kevésbé tűnt felvidultnak.

-Fel kéne venni a telefont, – nyöszörögte ismét a programozó. – És vissza kéne mennünk. – Miért nem megyünk vissza?
-Egy gép követ minket, – emlékeztetett John valahogy kevésbé udvariasan, mint első ízben.
-De már órákkal ezelőtt leráztuk!

John megállta, hogy ne forgassa a szemeit ennek hallatán.

-Nem. – Nem ráztuk le. – Nem lehet lerázni őket. – Csak nyersz egy kis időt, ez minden.

Danny tovább makacskodott.

-Fel kéne venni a telefont, ismételte. – Mondd el nekik merre van a gép. – Nem ezért van az a lány?

John figyelmen kívül hagyta a sértő nyomatékot a lány szón. Danny-nek megvolt a saját problémája Cameron-nal, de ezt nem jelentette azt, hogy elnézi neki a kiborglány iránti gyanakvását és megvetését. Viszont, aligha volt ez megfelelő idő belemenni egy mélyebb filozófiai vitába az élet sajátosságairól, különösen, ha figyelembe veszi a Danny-t körülvevő titkokat.

-Cameron-nak vannak más… kötelezettségei is, – válaszolta John ehelyett és próbált nem hosszasan beszélni arról, hogy milyen velejárói lehetnek ezeknek a kötelezettségeknek. Például szeretkezni az anyjával, kínálta válaszként a tudatalattijának kicsi, de gonosz része. Megvédeni Savannah-t, javította ki magát John határozottan.

Danny magába roskadt pár percre, így John az útra koncentrálhatott és olyan messzire vitte magukat a szeretteiktől, amennyire csak lehetséges volt. Szinte nem is hallotta Danny utolsó motyogását, hogy vissza kéne mennünk… aztán mégis csak, és türelme végül elfogyott. Félrekapta a kormányt, felhajtott az útpadkára és leállította a motort.

Danny kikerekedett szemmel nézett.

-Miért…? – kezdett bele kérdésébe, de John félbeszakította őt.
-Meg akarod őt ölni? – kérdezte John.
-Én…
-Azt akarod, hogy Terissa a terminátor és közéd vesse magát? – vágott ismét társa szavába John esélyt sem adva neki, hogy szóhoz jusson. – Mert pont ez fogja tenni. – Nem fogja tudni megállítani magát édesanyád.

John állkapcsa szinte fájt az erőfeszítéstől, hogy ne ordítson, és azt is megállta, hogy ne verje ki Danny képéből a sértett arckifejezést. Miközben legalább annyira dühös volt magára is, mint Danny-ra. Túl sokszor hagyta, hogy anyja vegye magára azt a megtorlást, amit neki szántak. Túl sokszor kérte anyjától, hogy lépjen a golyó útjába, és amikor ő védte meg anyját, még ő tett neki szemrehányást. Elég volt ebből. Már régóta elég volt. Végzett azzal, hogy másokat helyezzen maga és a halál közé és átkozottul biztos lesz az is, hogy ezzel Danny is végzett, különben ő maga fogja megölni a programozót.

Egy levegővétel, kettő… John mereven bámult le társára és Danny végül lesütötte szemét.

-Nem, – vallott Danny az üléshuzat felé és amióta eljöttek a hangárból, most először nem volt önsajnálat a fiú hangjában. – Nem akarom, hogy bárki meghaljon értem.

John vett egy mély levegőt és úgy döntött, hisz társának. Jelen pillanatban. Elfordította az indítókulcsot és kihajtott az útra.

-Most tovább kell mennünk. – Keresnünk kell egy helyet, ahol harcolhatunk, aztán elkapjuk a gépet.
-Harcolni fogunk vele? – Danny hangja szinte elcsuklott. – Hogyan?

John megvonta vállát.

-Ötletem sincs.
-Nincs semmi terved?

John csaknem elnevette magát.

Volt valaha is tervünk? – Neked valami?

Danny-n úgy látszott, hogy mondani akar valamit, de inkább összeszorította száját és kibámult az ablakon. John magára hagyta társát a gondolataival, mert megérezte, hogy Danny-ben kisebb háború dúl ezekben a pillanatokban. John számon kérhette volna Danny-n a titkait, de gyanította, hogy társa bármitől megfutamodva, még a leghalványabb gyanúsítástól is, vagy ha mégsem, akkor meg bocsánatkérésért könyörögne, hogy aztán azonnal el is árulja őt, mikor hátat fordít neki. Nem. Ha Danny be akar vallani valamit, azt saját magának kell megtennie, önként, vagy sosem fog benne bízni. A bizalom bizalmat kíván cserébe.

-Miért csinálod ezt? – kérdezte végül Danny, hangja halk volt és hezitáló. – A gép engem üldöz, nem téged. – Miért kockáztatod az életed, mikor még anyámnak sem hagyod ugyanezt? – Nem te vagy az, akinek meg kell mentenie egy napon a világot?

Danny hangsúlya azt sugallta, hogy mástól eltérően, ő nem annyira biztos az utolsó kérdésében említett ténnyel, de John ezt elengedte a füle mellett.

-Mert hiszem, hogy érdemes téged megmenteni, – vallotta be John. – És emellett – tette hozzá John és most Savannah-ra gondolt – a többiek már gondoskodtak valakiről, aki pótolhat.

****

Savannah sóhajtva bámult ki az ablakon. A nagy sóhajt úgy adta elő, hogy a felnőttek is meghallják, akik meghiúsították a terveit. Már jól benne voltak a délelőttben. A nap ragyogott, a gyep csillogott és a madarak daloltak odakint. De ő nem mehetett ki. Túl veszélyes, mondta Cameron. Túl veszélyes egyedül kimenni, valamint Cameron elfoglalt volt. Dolga az nem volt, mert tulajdonképp mást se csinált, mint mászkált a házban körbe-körbe, de elfoglalt volt, mert aggódott. Aggódott Sarah miatt, ami azt jelentette, hogy nem ért rá kint játszani.

Ez mind John hibája volt. Savannah ennyit fejtett meg. Ő miatta ment el Sarah még a reggeli előtt egy olyan napon, ami tökéletes lett volna kimenni a partra vagy gyakorolni a hátsó udvarban. Cameron megmutatott neki pár új kikerülő manővert és Savannah most gyakorolni szeretett volna.

Hülye fiúk.

És még Walter is aludt. Savannah leguggolt a kanapé mellé és megbökdöste a cicát párszor, hátha fel tudja ébreszteni, hogy játszanak, de a cica nem mozdult és akkor Ellison bácsi rászólt, hogy hagyja békén a kis állatot, had aludjon, amíg teheti.

A bácsikája is rosszkedvű volt. És ő sem akart kimenni vele. Azt mondta, inkább dámázzanak, de Savannah-nak nem volt hozzá kedve, hogy társasjátékkal csillapítsák rossz kedvét, így olvasni kezdett. Bent lenni is jó volt, de bent volt, és addig ott is fog tartózkodni, míg a felnőttek úgy nem döntenek, hogy most már biztonságos kimenni. A duzzogás gyatra pótlék volt, de a maga módján megnyugtató. Savannah ismét sóhajtott, de eredmény nélkül.

Mikor a telefon megszólalt, mindenki megállt egy pillanatra és Savannah ekkor jött rá, hogy mindannyian csak vártak valamire, még ő maga is. Híreket vártak. Savannah legbelül egy kis idegességet érzett. John bosszantó volt, de valahogy szerette őt és a fiú hozzá tartozott, ahogy Cameron, Sarah és Walter is.

A telefon elhallgatott, Savannah pedig lesiklott a nappali ablakmélyedésében levő székről és kiment a folyosóra. Cameron a konyhában ült az asztalnál. Savannah néma csendben az ajtóhoz lopakodott, úgy, ahogy tanulta. Cameron háttal ült neki és csak a beszélgetése felét hallotta, de az is elég volt.

-El kell menned? – kérdezte, mikor Cameron letette a készüléket.

Ha Cameron meg is volt lepődve, hogy kihallgatták, nem mutatta. Otthagyta az asztalt, odament a kislányhoz és letérdelt elé.

-Nem tudom, – válaszolta. – Talán.

Cameron sosem tettette, hogy minden ok, ha nem volt az. Ez legtöbbször tetszett a kislánynak, de néha jól esett volna neki, ha mégis úgy tesz.

-John ok?
-Nem tudom, – mondta ismét Cameron. – De ki fogjuk deríteni.

Savannah bólintott, majd Cameron hosszasan megölelte őt. Ezután Cameron ismét “elfoglalttá” vált, de Savannah nem ment vissza a nappaliba. A szobája közepéről eltüntette a játékokat és az ott levő bútorokat, majd elkezdte gyakorolni a gördülést.

****

-Utána megyek!

Sarah valahogy tudta, hogy ez be fog következni. Amint kinyitotta az ajtót és rátalált Terissa-ra, aki bezárt anyatigrisként tombolt annak túloldalán, már tudta. Amit viszont nem tudott, hogy ő maga nem így fog érezni.

Sarah keményen harcolt, hogy megtartsa John-t, szinte hasonló keménységgel, mint John Terissa kiszabadításáért. Eltökélt volt abban, hogy kivárja, míg fia készen nem áll. Kínlódott a döntésen, megkérdőjelezte saját ítélőképességét és fiáét is, míg meg nem tudta, hogy a nő melyik oldalon áll. Aggódni kezdett, hogy képes lesz-e valaha is arra, hogy elengedje őt, hogy az annyi időn át tartó kalitkába zártsága után, képes lesz-e még repülni, de valahogy ez a pillanat anélkül jött el és távozott, hogy bármelyiket is észrevette volna.

Sarah kitárta kezeit, John kirepült, ő pedig jól érezte emiatt magát. Ijedt is volt persze, de mégis jól. És bizakodóan. John képes lesz ezzel megbirkózni.

-Szerintem haza kéne mennünk.

Terissa csak nézte mereven Sarah-t az autó teteje felett a túloldalról. Szemei sötétek voltak a félelemtől és aggódástól.

-Haza? – És aztán, mi a következő? – Várni újabb hullazsákokra?

Sarah összerezzent, de nem nyitotta ki az ajtaját.

-John hívni fog…
-Ez John hibája. – Elment és magával vitte Danny-t. – Egy gép üldözi őket és nekünk meg kell őket találnunk.
-Terissa…
-Én megyek, – szakította félbe Sarah-t Terissa. – Velem jöhetsz, vagy itt is maradhatsz. – De én a fiam után megyek.

Sarah-nak semmi kétsége nem volt afelől, hogy a nő ezt komolyan is gondolja. Nem volt teljesen meglepve, mikor megtudta John-tól, hogy az apokalipszis után Terissa Dyson-nak nem csak arra volt ereje, hogy túléljen, hanem képes volt vezetővé válni. Nem az a nő volt, akit félvállról lehetett venni. De Sarah azt is tudta, hogy mi történne, ha hagyná, hogy Terissa saját maga üldözzön egy terminátort. Danny talán nem volt a listája elején, de nem engedhette, hogy Terissa belehaljon kicsi fia szaros seggének megmentésébe.

-Én is megyek, – mondta Sarah és magában bocsánatot kért Cameron-tól, majd kinyitotta az autó ajtaját és beült Terissa mellé. – De, előbb még be kell ugranunk a házba.

****

Cameron a verandán várta Sarah-t. A táskákat összekészítette és készen állt. A kora reggeli álmodozást egy fegyverek nélküli életről elűzte egy küldetéssel rendelkező gép és egy fiú, aki férfivé próbált válni. De Cameron-nak is volt egy küldetése, nem kevésbé felemésztő, noha az csak egy magára kényszerített feladat volt, melyet feltett szándéka volt, hogy véghez visz. Ha családja nem lehet “átlagos”, legalább legyenek biztonságban.

-Nem kell elmenned, – volt az első dolog, amit mondott Cameron, mikor Sarah és Terissa megálltak és kiszálltak az autóból.

Nem ezt a mondatot várták tőle, de a kiborglány nem szívta vissza, hanem keményen belenézett Sarah eltökélt, zöld szemébe és várta az elkerülhetetlen vitát. De nem kapta meg.

-Tudom, értett egyet Sarah Terissa miatt túl halkan, hogy a nő meghallja, majd sietősen bepakolta az egyik táskát az autóba. – De neki igen.
-Majd én elmegyek vele, – ajánlotta fel azonnal Cameron, de Sarah megrázta fejét.
-Nem, és igazad volt reggel. – Savannah-nak itt van szüksége rád.

Szükségem van rád!

Cameron ezt nem mondta ki, mert még mindig képtelen volt egészen áthidalni a kettejük között levő szakadékot, de addig állta Sarah tekintetét, míg kedvese el nem fordította a fejét.

-Danny fél tőled, – folytatta Sarah mikor Cameron nem szólalt meg. – És Weaver is még a közelben van. – Egyikünknek itt kell maradnia és te jobban fel vagy szerelve, – próbált viccelődni Sarah, de nem volt nagy sikere.

Cameron összeszorított szájjal akaratlanul is Sarah-t utánozva, sarkon fordult és bement a házba. Sarah felismerte, hogy az arckifejezés és a belső zűrzavar mit takar, így rápillantott Terissa-ra, majd Cameron után ment a konyhába, ahol a kiborglány elkezdte letakarítani az ebéd maradványait és félreérthetetlen szándékkal megnyitotta a mosogató csapját.

-Mérges vagy rám.
-Igen.
-Ő a fiam, – jelentette ki Sarah, mert szükségét érezte, hogy kimondja.

Cameron lekicsinylő tekintettel nézett Sarah-ra.

-John nem akarja, hogy utána menj. – Te sem akarsz utána menni, mert ez azt jelentené, hogy nem bízol benne. – Csak is Terissa miatt csinálod.

Voltak alkalmak, mikor Sarah nem bánta volna, ha Cameron nem válik oly lényeglátóvá, mikor az emberi indítékok kerültek szóba, és ez most pont ilyen helyzet volt.

-Úgy gondolod, hogy engednem kéne őt egyedül menni?
-Ellison is elmehet vele.
-Cameron…

Sarah átvágott a helyiségen, elkapta Cameron csuklóját és maga felé fordította őt. Egy ember talán megpróbálta volna kerülni a tekintetét, de Cameron egyenesen kedvese szemébe nézett, nem félve kimutatni saját félelmeit.

-Nem akarom, hogy elmenj!
-Tudom.

Sarah be akarta zárni a kettejük között levő távolságot, mind fizikai, mind érzelmi szempontból, de az első nem oldott volna meg semmit, amire bizonyság volt az, ahogy az elmúlt napokat töltötték, azt meg nem tudta, hogy a másodikat hogyan vigye véghez. Csak az idő fogja teljesen begyógyítani azt a sebet, viszont pont az idő volt az, amijük nem volt.

-Terissa készen áll, – erősített rá a tényre Ellison egy taktikus torokköszörüléssel az ajtóban állva, amivel sikerült mindenki figyelmét magára irányítania. – Ha menni akartok, akkor itt az idő.
-Te itthon maradsz? – kérdezte Sarah a férfit, habár tudta a választ, de hallani szerette volna saját fülével is.
-Vigyázni fogok rájuk, – ígérte Ellison figyelmen kívül hagyva, hogy Cameron megmerevedik méltatlankodásában.

Sarah elrejtett egy vigyort, látva a terminátor sértett büszkeségét, majd megvárta, hogy Ellison visszavonuljon, mielőtt újra megszólal.

-Kimaradok belőle, ha tudok.
-Tényleg? – kérdezte Cameron udvariatlan kétkedéssel. – Majd felhasználva Sarah fogását a csuklóján, közelebb húzta magához kedvesét. – Esküdj meg, – követelte a kiborglány. – Esküdj, hogy hagyni fogod John-t, hogy ő csinálja végig.
-Esküszöm, – válaszolta Sarah remélve, hogy ez olyan ígéret lesz, amit be is tud tartani, Cameron-nak is és a fiának is.
-Mennetek kell, – mondta váratlanul Cameron és elhúzódott Sarah-tól.

De Sarah félszemmel megkönnyebbülést látott a kiborglány arcán, amint kedvese elhaladt mellette. Sarah pedig követte őt és közben arra gondolt, hogy bárcsak ne érezné annyira, hogy hibát követ el. Könnyebb lett volna a családjának úgy a szemébe nézni és elköszönni tőlük, ha ő maga is hisz abban, hogy jó döntést hozott.

Savannah Terissa-val és Ellison-nal a bejárati ajtóban várakozott. Sarah lehajolt a kislányhoz, hogy megölelje őt, hogy erőt gyűjtsön a nyaka köré fonódó gyermeki karokból és a fülébe suttogott szeretlek anya -ból.

Ellison lazább volt. Megelégedett egy biccentéssel és egy sok szerencsét! kívánással.

Terissa szinte remegett a feszültségtől, tisztán látszott rajta, hogy szinte fájt neki, annyira ment volna már. Sarah vállai megfeszültek a megértéstől, de képtelen volt úgy otthagyni Cameron-t, hogy nem köszön el tőle. Visszafordult hát a kiborglány felé abban a biztos tudatban, hogy Cameron meg fogja érteni, ha csak egy mosolyt, egy bólintást, egy pillantást adhat elköszönésképp. Cameron-nak nem volt szüksége a ragaszkodás nyílt kimutatására. Neki elég volt az, hogy mindketten tudták, mi van kettejük között.

De nem volt elég Sarah-nak. Legalább is ma nem. Neki kellett valami, hogy magával vigye őt. Mielőtt agya fontolóra vette volna, Sarah odalépett kedveséhez, kezeivel beletúrt a hajába és magához húzta őt egy csókra, csak egy pillanatra, de ami kitörölt minden mást.

Nem hallotta Ellison döbbent hümmögését, ahogy Savannah elragadtatott visítását sem. Nem látta meg a Terissa arcán átsuhanó bűntudatot és a másodperc tört részéig látható kétséget sem.

Csak Cameron számított. A bőrének illata, a szájának íze a reggel tesztelt kávé és cukor ízének nyomaival, a selymes, puha haja és testének melege, ami most nekinyomódott Sarah arcának. Cameron tartotta őt, erőt, életet és szerelmet lélegezve belé, majd útjára engedte őt.

Felhevülten lépett hátra Sarah és nem volt hajlandó másra nézni, csak Cameron-ra. Érezte a megrendülést mindkettejükben. Neki sem volt szüksége arra, hogy lássa is.

-Megvéded Savannah-t, mindannyiunkért? – kérdezte érdes hangon Sarah.
-Az életem árán is, – ígérte Cameron.

Sarah ezt a két szót vitte magával, mikor elindultak, a szavakat és Cameron ízét. Terissa bölcsen néma maradt és hagyta, hogy Sarah egyedül maradhasson a gondolataival, míg túl messzire nem érnek ahhoz, hogy visszafordulhassanak.

****

Weaver a hátsóján ülve nézte, ahogy a két nő elmegy, egy precízen megválasztott távolságra a háztól, ami az észrevétlensége fenntartásához volt szükséges. Nem mintha bárki is kutatott volna utána. Az a csók… váratlan volt. Weaver már régebben észlelte a közelséget Sarah és a gép között, ami védte őket, de ez új volt. Egyszerre elbűvölő és zavaró, Weaver pedig eltűnődött, hogy milyen célt szolgálhat, és miért tolerálja a többi emberi lény ezt.

Az ő saját jövőjében nagyon megosztotta John parancsnokságát a férfi kapcsolata… ezzel a terminátorral. Kihasználhat-e ebből valamit? Talán. Weaver kinyújtóztatta mellső lábait, majd letelepedett, hogy gondolkozhasson.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 1 <<

>> Act 3 >>