Act 1

A közelgő hajnal ellenére, ami jelen pillanatban még nem volt más a horizonton, mint makacs reménység, a sötétség továbbra is fedezéket nyújtott az éber gép számára. Már két óra 24 perce figyelte a házat a kék kombi vezetőüléséből. 50 yarddal lejjebb állt az utcában. Körültekintően számolta ki a távolságot, hogy jelenléte rejtve maradjon a ház lakói elől, de közben a megfelelő rálátása is meg legyen a bejárati ajtójukra. A hátsó ajtót nem vette számításba. Ami a gépeket illeti, a hátsó bejárat számukra egyszerűen nem létezett.

Ez a ház csak egy volt a sok lehetséges cím közül, amit a küldetéséhez kapott és ez idáig nem volt jele a célpontjának. A temetői megfigyelése és az azt követő kutatásai a Kaliba romjai között egyformán haszontalanok voltak. A gép felemelte egyik kezét a karján levő, már gyógyulóban levő lyukhoz. Danny Dyson nyomára bukkanni bonyolultabb volt, mint ahogy előre eltervezte.

Ahogy a csillagok fénye elkezdett halványulni és az első ébresztőórák is felcsörrentek a befüggönyözött ablakok mögött, a gép úgy döntött, hogy ideje visszavonulni. Jelenléte nem maradna észrevétlen a nap folyamán. Ez nyilvánvaló volt számára. Óvatosnak kell lennie. Az elővigyázatosság nem volt természetes stratégiája egy gépnek, de ő folyamatosan tanult.

Keze az indítókulcson volt, mikor mozgás vonta magára a figyelmét. A megfigyelt ajtó kinyílt és egy ismerős nő lépett ki rajta. A nő bezárta maga mögött az ajtót, majd beszállt az autójába és kihajtott az útra.

A gép megvárta, míg a nő csaknem látótávon kívülre kerül, majd elfordította a kulcsot és követni kezdte Terissa Dyson-t.
****

A nap első sugarai arannyal vonták be a német juhász nyakszőrzetét, mialatt ő a két autót figyelte, amik most a sarkon eltűntek. Lerázta magáról a hosszú várakozás dermedtségét, talpra szökkent és céltudatosan futni kezdett lefelé az utcán. Egy alapos szagminta megerősítette gyanúját. Ez ugyanaz a gép volt, ami Danny Dysont hajszolta a temetőben.

A kutyaforma nem adott neki kutyához mérhető érzéskelést, de a levegő összetevőit képes volt érzékelni úgy, mint valamiféle szaglás, és a gép elég ideig ült itt, hogy egy halvány nyomot hátrahagyjon. Egy gép nem tudna embernek látszani úgy, hogy a szaga ne legyen ahhoz hasonló, és ez a gép is ott volt abban a temetőben, ahol John Connor-ra rálőttek.

Ahogy a gép egyre közelebb ért a célpontjához, úgy vált Danny jövője egyre bizonytalanabbá, amiben benne foglaltatott a képessége is, hogy a terminátornő segítségére legyen. Weaver gyorsan végiggondolta a gép levadászásának lehetőségét, ahogy tette a lánya körül ólálkodó többivel is a jövőben, de ennek a gépnek jelenléte most váratlan volt és Weaver erről többet szeretett volna megtudni. Valaki Danny halálát akarta, de ki? És miért?

Weaver az orrát ráncolva nézett vissza a házra, oly közel ahhoz, ahol a lánya aludt, és a lehetőségeket elemezte. Talán ez a gép a hasznára lehet… Így is, úgy is tenni fog arról, hogy a terminátor ne keresztezze a terveit. Danny hasznos ugyan, de végtére feláldozható, míg mások… nem annyira.

****

John-nak komplikált viszonya volt a számítógépekkel.

A gépek azon sajnálatos szokása ellenére, hogy állandóan az életére törnek, John elbűvölőnek találta őket. Miközben egész élete a technológia elkerülhetetlen lázadása körül forgott, ő mégis furcsa otthonosságot érzett a képernyő előtt. Úgy olvasta a kódot, mint a legtöbb gyerek a képeskönyvet és lelt vigaszra az egyesek és a zérók egyszerűségében.

Az utóbbi időben viszont nem annyira. Mostanában a számítógépek lelombozták őt, nem is egy, hanem több módon is.

Figyelt rá, hogy ne akkor tartózkodjon a hangárban, mikor Cameron eljött, hogy a biztonsági rendszerükön dolgozzon, és a kiborglány is gondoskodott arról, hogy John tudja, mikor érkezik. John önérzete még mindig sajgott és nem állt készen arra, hogy a terminátorral foglalkozzon.

Nem mintha minden fényes és szivárványszínű lett volna, mikor a lány nem volt ott. Danny mogorva és zárkózott lakótársnak bizonyult. Ebből az állapotból csak akkor került ki, mikor együtt dolgoztak. Mikor egy feladat közben voltak, Danny más lett. Briliáns, kreatív és eltökélt volt, mikor John fölött állt, mint programozó, de könnyen frusztrálttá vált John szigorú kívánalmaitól, ami a biztonságukra vonatkozott az online nyomozásaik során. Danny nem a ravaszság vagy körültekintés irányába mozgott, így John biztosra vette, hogy ha egyedül lett volna hagyva a társa, már rég elkapták volna.

Ha Terissa nem lett volna, John valószínűleg elcsábul és hagyja, hogy Danny megégesse a kezét.

A nő pár napja tette ki Danny-t a hangárnál, de csak annyi időre maradt, hogy lássa, John ott van, és hogy fia biztonságban van, már amennyire a biztonsági rendszer és az esernyőtartóban levő fegyverek ezt lehetővé tették. John megkínálta volna a nőt egy csésze kávéval, de Terissa leintette őt és csak megölelte fiát, mielőtt az elcsoszogott volna az ágyához.

Terissa nézte, ahogy fia elvonul, arckifejezésében a bűntudat keveredett a félelemmel és a kétségekkel. Hasonló arckifejezéssel, amit John anyja is elég sokszor öltött magára. Ami kitépett valamit mélyen a mellkasában, de nem volt semmi, amit John mondhatott volna, hogy jobb legyen és végül egy szót sem szólva hagyta, hogy a nő elmenjen.

Terissa nem érdemelte meg, hogy ö is átmenjen azon, amin az anyja, így hát John mindent megtett, hogy Danny biztonságban legyen, még akkor is, ha saját kétségei a programozót illetően ébren tartották őt éjjelente. Az álom többnyire elárulta őt, mert ébren hagyta olyan gondolatokkal a fejében, amiktől pár órára szívesen megszabadult volna.

A mostani éjszaka sem volt jobb, így John készített egy bögre kávét és elvonult a laborba, remélve, hogy egy pár órára bele tud feledkezni a munkájába. De ehelyett szeme Danny munkaállomására tévedt, kétségei, melyek lehetetlenné tették számára az alvást, visszatértek, és a fülébe suttogták a gyanút.

-Miért Danny-t?

Egy beszélgetést nem bírt kizárni a fejéből, az elsőt, Cameron-nal és az anyjával. A gépekről beszélgettek azután, hogy előre ugrottak 8 évet.

Nem tudják, hogy nézel ki. És mi van, ha rájönnek, ki vagy? Tudni fogják, mit kell tenniük? Igen.

De ez nem tudta. Ismerte a nevét és úgy lökte félre, mintha semmit sem számítana. John-nak nem tetszett az olyan irány, melynek logikája átveri őt, de annyi helyen járt már életében, amit nem szeretett. Ez csak egy újabb lesz a listán. Minden tudatosság nélkül átgördült a székével Danny asztalához és elindította társa gépét.

Most, amikor a hajnal már kopogtatott, John azt gondolta, bárcsak tudná a megoldást, hogy elküldhesse a fenébe és visszabújhasson az ágyba.

John nem számított arra, hogy bármi érdekeset talál majd Danny gépén. Mindketten hackerek voltak a legmélyebb jártassággal a gépek belső működését illetően, ami a hivatásuk volt. Danny-nak el kellett volna rejtenie saját nyomait, kitörölni minden istenverte bizonyítékot. John megtette volna, de olyan szintre lépett már a félelme, hogy az a gyanítást és a trükköt alaptermészetévé tette. Danny-ben ironikus módon több volt a bizalom. Vagy csak hülye volt. Danny-t ismerve, John egyenlő esélyt adott mindkettőnek.

John könnyen átjutott Danny alapjelszavas biztonsági rendszerén, de amit talált, attól összerándult a gyomra. Mindketten a chipen dolgoztak, melynek titkait hosszasan dekódolták, mialatt megküzdöttek még a sérüléssel is, amit a robbanás okozott, és ami végig fenn is maradt, míg Cameron használta. Plusz még ott volt az időutazás a jövőbe okozta igénybevétel is, amit a chip kapott. John eddig azt hitte, hogy akadályba ütköztek. Ahol az adatok összekeveredve, saját magukkal összekuszálódtak, mintha ugyanannak a szoftvernek két másolata küzdene azon, hogy ugyanazt a helyet elfoglalja.

Ennek semmi értelme nem volt és Danny azt állította, hogy ugyanolyan tanácstalan, mint John maga.

Csakhogy Danny hazudott.

Danny John háta mögött dolgozott, kibogozta a kódot, újraírta, amit nem tudott lementeni és lassan szétválasztotta a két ágat, hogy az egyik ág képes legyen dolgozni úgy, hogy mindeközben a másik a háttérben fut. A művelet még nem volt befejezve, de John eleget olvasott ki a főkódból ahhoz, hogy felismerje azt. John heteket töltött azzal, hogy megírjon egy speciális vírust, melynek célja ennek a kódnak az elfogása volt.

Nem John Henry volt az, aki megölte meg Sierra-t. Hanem CAIN.

John gyorsan kitörölt minden nyomot, ami a nyomozása során keletkezett és kikapcsolta a gépet. A cpu még forró volt, mikor már nyúlt is a telefonjáért, de valami megállította a kezét.

Mit fog ezzel az információval tenni az anyja? És Cameron?

John visszaemlékezett a Terissa szemében látott fájdalomra, mikor otthagyta nála Danny-t. De a fájdalom mellett látott bizalomra is. Terissa rábízta a fiát, ő meg most készül a nőt elárulni.

De Danny árulta el őt először, – erősködött egy rideg, vékony hang John fejében. Pusztítsd el, mielőtt valaki más meghal!

Cameron már töltené is a pisztolyát, vagy legalábbis az a Cameron, akit John régebben ismert. Az érzelgősség sosem tartozott a kiborglány programozásához. De mostanra… megváltozott. Viszont John már látta, hogy milyen indulatosan harcol, ha anyját vagy Savannah-t kell védenie, és amúgy sem bízott sosem Danny-ben. És ez lenne az összes ürügy, amire szüksége lenne. És ott van még az anyja is…

John az utolsó félresikerült és fájdalmas beszélgetés óta nem látta az anyját. Azt mondta, hogy még mindig szereti őt, és ez igaz is, de szüksége van időre, hogy rá tudjon jönni, mit is jelent ez.

Sarah nem volt hidegvérű gyilkos, bármit is állítanak erről a rendőrségi akták. John csak egyetlen egy esetet ismert, mikor anyja lelőtt valakit, azt is azért tette, hogy megmentse az ő életét. Ha Danny nekimenne anyjának egy puskával, John-nak kétsége sem volt, hogy azt tenné anyja, amit tennie kell, de elnézné-e Danny kivégzését?

John úgy gondolta, hogy nem, de azt sem várta anyjától, hogy beleessen egy gépbe. Többé semmiben sem mehet biztosra.

Álszent! – gúnyolta magát John, és a döntésbe kapaszkodott, amire az eső áztatta parkban jutott. Anyja döntése a sajátja volt és John megígérte magának, hogy nem fogja megpróbálni lerombolni azt a kis boldogságot, amire sikerült rátalálnia. Ez nem tette könnyebbé az elfogadást, és nem kímélte meg a tudattól, hogy ösztönei arról, hogy anyja mit tenne meg és mit nem, többé már nem voltak megbízhatóak.

Akkor kiben bízhat?

Ez volt a fogas kérdés. John-nak kellemetlen volt tudatába lenni a titkoknak, melyekről ő maga döntött, hogy cipelni fogja őket, és ott voltak ezek következményei is. Milyen jogon ítéli el Danny-t, anélkül, hogy előtte beszélne vele?

Mikor Sierra visszaküldte őt a múltba, visszautasította kérését, hogy elmondja, kik lesznek itt az ellenségei. A lány amellett érvelt, hogy az előre tudott dolgok inkább okoznak árulást, minthogy megakadályoznák azt. A lány figyelmeztetéseivel, melyek egyszerre voltak jelen a fejében és a körülötte levő falakon, John nem tudta rávenni magát, hogy a mobiljáért nyúljon.

Amint ez kiderülne, már nem lehetne visszavonni. Mielőtt Danny-t kitenné a többiek kétes megítélésének, John úgy érezte, biztosra kell mennie.

A biztonsági rendszer csipogása látogatót jelzett. John megállította a biztonsági kamerákat. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és feszültséget, ahogy meglátta Terissa autóját az úton a hangár felé. A telefonját az asztalon hagyta és elindult az ajtó irányába Terissa elé.

****

Sarah csodásan nézett ki a reggeli napfényben. A takaróik egy idő után a padlón kötöttek ki az éjszaka folyamán, de Cameron nem törődött vele, hogy felszedje őket, mert élvezte a látványt, ahogy Sarah öntudatlan mezítelenséggel hevert mellette. Amint a hajnal elkezdett kíváncsian beszűrődni az ablak redőnyein, Cameron végigpásztázta a Sarah bőrén húzódó mintákat, majd eltárolta a memória fájljai között. Ellenállt a kísértésnek, hogy ujjaival lekövesse a fénysugarak útját és a megtagadott élvezet különös, édes kínját ízlelgette.

Sarah-nak aludnia kellett, de nem a kiborglány kezének.

Csaknem elveszítette mindezt.

Nem csak kapcsolatuk fizikai részét, ámbár Cameron azt is hiányolta volna, hanem ezt… a kedvese mellett fekvést, hallgatni légzését és tudatában lenni, hogy habár ő csak egy gép, de megbíznak benne, szeretik… hogy ő ide tartozik. Meg, hogy a hely Sarah mellett, csak az övé és senki másé. Ezek az ellopott pillanatok, rövidek, de gyengédek, olyan közel voltak számára a tökéletességhez, amennyire ismeretei csak engedték, és Cameron azt akarta, hogy örökké tartsanak.

Sarah motyogott valami álmában, homloka ráncba futott, mintha valami bosszantaná őt. Cameron megkockáztatta, hogy ujjbegyével elsimítja a ráncokat, örömét lelve az egyszeri, tiszta érintésben, és ahogy a ránc eltűnt, érezte, ahogy a szája sarkában egy mosoly formálódik. Sarah-nak mindig Sarah-nak kell maradnia, kiszámíthatatlannak, logikátlannak és lobbanékonynak.

Sarah ismét mormogott valamit, Cameron pedig feljegyezte az életfunkciókban beállt változásokat, melyek jelezték a nő alvási ciklusában beállt változást. Hamarosan felébred kedvese és egy újabb reggel fog rájuk köszönteni.

A reggelek még mindig… nem igazán félszegek, hanem tapintatosak voltak. Mindketten szörnyen körültekintőek voltak egymással a kapcsolatukat tekintve. Egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy felboruljon a törékeny egyensúly, ami visszatért kapcsolatukba. Cameron nem mert túl sokat kérdezni és érezte, hogy Sarah még mindig harcol magával. Meg akart bocsátani, de nem tudta elűzni teljesen az emlékeiből a fájdalmat, amit a kiborglány okozott.

Jó pár próbálkozás és melléfogás után Cameron megtanulta, hogy az a legjobb, ha ad egy kis helyet és időt Sarah-nak reggelente, hogy összeszedje magát. Így aztán kisurrant az ágyból, mielőtt Sarah felébredt volna és csendben átkutatta a szobát a ruhái után, melyek mintha jobban szét lettek volna szóródva, mint amire emlékezett. Kell egy saját öltözőasztal, döntötte el magában Cameron.

Még Sierra halála előtt, Sarah azon erősködött, hogy ez az ő szobájuk, de az valami más volt, amiről nem fognak beszélgetés lefolytatni.

Cameron felöltözött, pisztolyát hátul az övébe dugta, behúzta maga mögött az ajtót és halkan kiosont az előtérbe. Egy pillanatra megállt Savannah ajtaja előtt, hogy megbizonyosodjon róla, a kislány biztonságban van. Majd folytatta útját, nesztelen léptekkel lement a lépcsőn és kilépett a hátsó udvarba, hogy megkezdje a reggeli járőrözését.

Nem foglalkozott azzal, hogy lábbelit vegyen, csupasz talpai meg is tapasztalták a nedves fű hidegségét. Körbe sétálta a területet, ellenőrizte a mozgásérzékelőket, amiket kihelyezett Weaver legutolsó látogatása óta, és mindet működőképes állapotban találta. Ha a terminátor kémkedik, azt csak távolról teszi.

Cameron mégis nyugtalan volt. Mialatt a gyep túlsó végén tartott egy kis szünetet, a nyaka hátulján érezte, hogy feláll a szőr, és borzongás, melynek semmi köze nem volt a csípős hajnalhoz, futott végig a bőrén. Ez egy színtiszta emberi reakció volt és emiatt egyben megbízhatatlan is, de Cameron ismét végigpásztázta az udvart, hogy aztán csalódottan vegye tudomásul, a műszerei semmi rendelleneset nem mutatnak.

Egy locsoló kapcsolódott be a szomszédban fémes hangot hallatva, Cameron pedig riadtan nyúlt a pisztolya felé. A fegyver haszontalan lenne Weaver-rel szemben, de a fém érintése erőt sugárzott belé, ami annyi Sarah-ra emlékeztette, mint a pisztoly maga.

Mesterséges szívverése lelassult, lenyugodott a víz ütemes hangjára, ahogy az a füvet verdeste és megfontoltan fordított hátat az udvarnak és tért vissza a házba. Weaver vagy ott volt, vagy sem, Cameron semmit nem tudott tenni a várakozást kivéve addig, míg a másik gép nem lép.

Furcsa kontraszt, hogy Cameron alig gondolt a Danny-ra vadászó terminátorra, mialatt alaphelyzetbe állította a hátsó ajtó riasztóját és felkapcsolta a lámpát a konyhában. Semmi kétsége nem volt abban, hogy az a gép valahol errefelé kószál, de a célpontja nem itt volt és Cameron fog tenni róla, hogy Danny olyan távol legyen Sarah-tól és Savannah-tól, amennyire csak lehetséges. Nem engedné, hogy szerettei kereszttűzbe kerüljenek.

Nem volt különösen boldog, hogy John egy célponttal él együtt, de Sarah eltökélt volt abban, hogy hagyja fiát saját döntései meghozatalában, Cameron meg mindent megtett, hogy a hangár olyan biztonságos legyen, amennyire csak lehet.

Kiterjesztette érzékelését, hogy nyomon követhesse az emeletről jövő szívveréseket, feltett egy kávét és elkezdte kipakolni a tányérokat a reggelihez. A felkelő nap sugarai az ablakon keresztül melengették bőrét és mire a kávé lefőtt, Cameron csaknem újra nyugodt volt. Kitöltött egy csésze kávét, de csak azért, hogy gondolatban közelebb kerüljön Sarah-hoz, majd a kávét az asztalhoz vitte, leült és várt.

Az aggódás és az előérzet harcolt egymással, és Cameron-nak egy eddig ismeretlen érzéssel kellett megküzdenie, az idegeskedéssel. Ujjaival körbefogta a kávéscsészét és a kerámián átsugárzó hőre koncentrált, na meg a sötét, gazdag illatra. Hallott róla, hogy a kávénak jobb az illata, mint az íze, de az ízét csak Sarah ajkán érezte eddig és figyelembe véve, hogy mennyire élvezi kedvese megcsókolását, ez igazságtalan előnyhöz juttatta a kávét. Kíváncsian emelte fel a csészét kortyolt bele, hogy orrát ráncolja a váratlanul keserű íz miatt. Sarah ezt élvezi?

A kiborglány úgy döntött, nem ismeri el a vereséget egy koffeintartalmú italtól és egy újabb csésze kávét töltött ki, de most adott hozzá egy kis tejet is. Jobb lett… de még mindig nem volt olyan, amit élvezhetőnek lehetne hívni. A harmadik csésze kapott még egy kiskanál cukrot is, így Cameron immár ihatónak találta a kávét. Visszatérve az asztalhoz, lassan kortyolgatta a kávét, és engedte lefolyni a nyelvén és a torkán. Olyan íze volt, mint Sarah-nak, de több is volt annál. Olyan ízű volt, mint egy otthon és egy család. Olyasmi volt, amire Cameron sosem gondolt volna, hogy valaha igényt tart egyszer, és amelynek elvesztése halálra tudta rémiszteni.

A képzelgés nem volt a kiborglány erős oldala, de egy pillanatra megpróbálta megrajzolni, hogy milyen lenne, ha mindez a valóság lenne…. ha a frontvonaluk nem volna frontvonal. Ha nem fenyegetné őket Skynet és nem lógna a fejük felett, ha nem lenne Weaver és a Kaliba sem. Ha Sarah, Savannah és ő egy átlagos család lenne normális, átlagos problémákkal…

Csaknem rögzíteni tudta a képet. A másodperc tört részéig Cameron érezte, ahogy az ábrándkép őköré telepszik, de nem tagadhatta meg magát és a pillanat nem tartott tovább, mint a cukor, amit a kávájába belekevert, mely egy darabig még olyan volt, mint további adalék a reggel ragyogásához

****

Terissa várt, ameddig csak képes volt erre, mielőtt utána nézett volna Danny-nek. Ez nehezebb volt, mint otthagyni fiát a hangárban John-nal. Tudván, hogy mi vadászik fiára, hogy mit tenne vele, ha rátalálna… a legtöbb, amit megtehetett, hogy nem táborozik le az ajtaja előtt. Kényszerítenie kellett magát, hogy hazamenjen és ágyba bújjon, de az alvás fukar társ volt és rémálmai azt a keveset is tönkretették, amiben része volt.

A következő éjszakák sem voltak jobbak, hogy nem hallott semmit fia felől. Csak a tudat, hogy biztonságban vannak, és hogy Cameron naponta látogatja őket, hogy frissítse a biztonsági rendszerüket, tette lehetővé Terissa számára, hogy képes legyen várni és megadni fiának azt a bizalmat, amire szüksége volt.

De a múlt éjjel rosszabb volt.

Amint világosodni kezdett, Terissa kimenekült a hálószobája fogságából és ismét autóban találta magát. Nem volt elhatározás e mögött és esély sem volt az elfojtására. A rettegés olyan szintet ért el szívében, hogy látnia kellett fiát, látni, hogy él és jól van, különben megőrül.

Még reggel 6 sem volt, mikor lehajtott a kocsifeljáróról, de mivel túl korán volt még ahhoz, hogy felébressze a fiúkat, így nem egyenesen a hangárhoz ment. Hanem egy közeli élelmiszerboltot látogatott meg, hogy a reggeli képében egy ürügyre leljen. Ez nem fog becsapni senkit, viszont mindannyian tehetnek úgy, mintha mégis, és így mindenki megtarthatja büszkeségét. Amin kívül másuk nem is nagyon volt.

Terissa észrevette, hogy egy fa tövénél elrejtett mozgásdetektor vörös ledje villogni kezd, mikor ráfordult arra a földútra, ami a kis repülőgép hangárhoz vitt. A hozzátartozó kamerát már nem tudta kiszúrni, ami a képét továbbította, de a John által telepített és Cameron által továbbfejlesztett biztonsági rendszer látványa megnyugtatólag hatott rá.

Ez volt, amit csináltak. Danny-t nagyobb biztonságban tartották, mint Terissa képes lett volna, vagy mint Danny képes lett volna saját magát. Terissa csak imádkozni tudott, hogy fia ne csináljon semmi hülyeséget. Hogy egy kicsit bízni fog. De minden szeretete ellenére, Terissa nem volt vak, hogy ne lássa fia hibáit. Aki oly elveszett volt…

Egy szöveges üzenet csörgette meg mobilját, ami személyazonossága megerősítését kérte. Cameron felkészítette Terissa-t az új biztonsági rendszerre, amint az installálva lett és megadta neki a jelszót. A jelszó össze volt kötve a kamera arcfelismerő szoftverével és hibás kód esetén riasztás indulna be. A nő beütötte a négyjegyű számot és folytatta útját a hangár felé.

John fogadta őt fáradt mosollyal az ajtóban, de látszott rajta, hogy feszült és nyugtalan, és nem úgy, mint előző este. Amire válaszul a nő vállaiban megfeszültek az izmok.

-Jó reggelt, John, – töltötte ki az esetlen csendet Terissa. – Danny…?
-A tusolóban, – válaszolta John és behúzta maguk mögött az ajtót és újraélesítette a riasztót. – Hogy bírod?

Terissa megvonta a vállát.

-Még megvagyok. – A kávé meleg még? – mutatott a nő a John kezében levő csészére.

John megrázta a fejét.

-Teszek fel frisset.

A szót tett követte, míg Terissa az élelmiszerrel szorgoskodott és kipakolta a reggelit a konyhafülke kis asztalára. A kávéfőzőt pont akkor kapcsolták ki, mikor Danny előjött. Terissa-nak meg kellett ragadnia a széke támláját, hogy ne rohanjon oda azonnal fiához.

-Anya.

Danny meglepettnek tűnt anyja láttán, tekintete az asztalon levő ennivaló és anyja között ugrált. Terissa nem tudta becsapni fiát, de látta arcán a hála jelét a fáradozásáért cserébe. Danny volt az, aki a kettejük közti távolságot bezárta, hogy esetlenül megölelje anyját, mialatt John diszkréten a háttérben maradt.

-Danny, – motyogta Terissa fia válla felett és megpróbálta összeszedni magát, hogy mikor majd elengedi őt fia, inkább érezze magát egy nyugodt, kompetens nőnek, aminek lennie kéne, mint rémült anyának. – Hogy vagy?
-Remekül, – válaszolt Danny vállát vonogatva. – Nem kellett volna idáig eljönnöd.
-Itt jártam a szomszédban, – viccelt Terissa.

Ugyan elég gyenge volt viccnek, de mosolyt csalt Danny arcára és sértődés nélkül nekiülhettek a reggelinek, pedig tartott tőle Terissa, hogy nem így lesz. John tapintatosan visszavonult a laborba a reggelijével és egy bögre frissen főzött kávéval. Terissa méltányolta John kedvességét, de igazság szerint jobban örült volna, ha ott marad velük. Danny készségesen reagált ugyan anyja beszélgetési kísérletére, de ő maga nem kezdeményezett. Terissa szinte megkönnyebbült, mikor az ajtó feletti lámpa újabb látogató érkeztét jelezte.

-John? – szólt be Terissa a laborba. – Ez Cameron ?

De John elfehéredett arccal bámulta a biztonsági rendszer által készített felvételt, mikor a nő bement hozzá. Terissa áthajolt John válla felett és csak a jeges rémület volt az, amit legbelül érzett a kék kombiban ülő ismerős alak láttán.

****

Sarah hirtelen felriadt egy meghatározhatatlan, de baljóslatú álomból. John neve volt a torkában és elmondhatatlan félelem a gyomra mélyében. A pisztolyáért nyúlt, de semmi sem volt a párnája alatt. Riadtan próbált kiszabadulni a lepedők alól és csak ekkor nézett végig a hálószobájában megszokott felforduláson.

A takarók a földön, a ruhák szétszórva a szőnyegen. Az álom, amiből ébredt már visszahúzódóban volt és lassan átadta helyét az előző éjszaka emlékeinek. Szégyenlős, de elégedett mosollyal arcán ereszkedett vissza az ágyra Sarah. A lepedők mellette már kihűltek, de az ablakon beáradó fény mennyiségéből ítélve, Cameron egyszerűen csak hagyta őt tovább aludni.

Sarah örült volna, ha kicsit tovább maradnak összebújva, de az első pár reggel az újra egymásra találásuk óta furcsa lett és attól fogva Cameron óvatosan lelépett, mielőtt kedvese felébredt volna. Ez rossz érzés volt és Sarah azt kívánta bár ne fejezte volna be a terminátor a próbálkozást, de nem tudta, hogy kérje meg őt, hogy kezdje újra. Amit Sarah akart és amit megkaphatott, sosem volt ugyanaz, és mostanra az is elég volt, hogy álomba merülhetett Cameron karjaiban. Egy kicsit többet visszakapni abból, amit csaknem elvesztettek, nem lenne mohóság.

Vonakodva mászott ki az ágyból Sarah, a pisztolyát megtalálta a padlón a nadrágja alatt és visszatette a párna alá. Mivel csupasz volt, megragadott pár holmit az öltözőszekrényében és elindult a zuhanyzó felé. A meleg víz jólesett, de utána összerezzent annak tanújelén, amit Cameron hagyott a bőrén az előző éjjel. Nem voltak óvatoskodók, az a nappalok kiváltsága volt, Sarah ezt nem is sajnálta, de most kicserélte a pólóját valami másra, aminek magasabban volt a nyakkivágása és úgy ment le a földszintre.

A kávé illata a konyhába vezette őt, ahol egy megterített reggeli várta, ami egy háziasszonynak is a büszkeségére vált volna. Cameron pedig az egész közepén ült pár csésze kávéval, egy bögre tejjel és cukorral. Sarah a küszöbön várakozott, mikor Cameron felnézett, a kiborglány arca mentes volt mindenféle sminktől, haja még mindig imádni valóan kócos volt, szemeiben pedig a megriasztott őz csodás gyanakvása, mintha rajtakapták volna valamin.

A látvány olyan élvezetes volt, hogy Sarah egy pillanatig mást sem tudott tenni, csak bámulni.

-Hogy ízlik? – kérdezte meg végül Sarah és a Cameron kezében levő csészésre mutatott.
-Egy adag tej, egy cukor, – válaszolta a kiborglány automatikusan. – Keserű.
-Gyenge vagy, – incselkedett Sarah. – Maradt nekem is kávé?
-Tettem félre neked is.

Cameron megfogta a vétkes csésze kávét és belezúdította a lefolyóba, majd töltött egy újabb csészével Sarah-nak. Sarah belépett a konyhába, hogy elvegye a kávét, de közben nem tudta megállni, hogy ne futtassa végig ujjait kedvese haján a nyaka hátulján le a hibátlan bőréig.

-Még mindig gyorsabban gyógyulsz, mint én, kislány, – mormolta Sarah és rávigyorgott a zavartan pislogó terminátorra, ahogy az feléje fordult. Sarah félrehúzta az ingjét a nyakánál magyarázat gyanánt és széles mosollyal nézte, ahogy Cameron enyhén elvörösödik a kulcscsont feletti vörös foltok látványától.

-Sajnálom, – kezdett a kiborglány mentegetőzni, közben ujjaival a vörös foltokat tapogatta, de Sarah a fejét ingatta.
-Nem kell.

Cameron nyilvánvaló zavarában, elbizonytalanodva ejtette le kezeit a teste mellé és hajtotta le fejét. Sarah azonban felemelte a lány fejét az állánál fogva és közben hüvelykujját végigfuttatta arca puha bőrén.

-Semmi baj, – suttogta Sarah és még folytatta volna, de Cameron mobilján megcsörrent a vészjelzés, ami félbeszakította és egy pillanat alatt visszarepítette őt az ábrándozásból a valóságba.

Nem kellett tudnia, hogy mi van az üzenetben ahhoz, hogy tudja, kitől jött.

-John.

****

-Danny!

A fiatal férfi épp akkor jelent meg az ajtóban, mikor a vészjelzés megszólalt. Terissa látta, ahogy fia elsápad az arckifejezése láttán.

-Szedd össze a pisztolyokat, – parancsolta John. – A hátsó ajtónál találkozunk.

Danny megfordult és futásnak eredt, John meg felkapott egy laptopot az asztalról és követte társát.

-Maradj itt! – kiáltotta John Terissa felé, de a nő megrázta fejét.
-Veletek megyek!
-Nem, – mondta John.
-Ő a fiam, – emlékeztette John-t a nő.
-Ő most egy célpont, – válaszolt szinte ordítva John és Sarah szemeit idézve Terissa felé fordult, erőszakosan, magabiztosan és megingathatatlanul. – És te most csak útban lennél. – John vett egy mély levegőt és megpróbált finomítani hanghordozásán. – Nem segítesz rajta azzal, ha meghalsz érte.
-Kivezetjük innen a gépet, így te is elmenekülhetsz.
-Bolond vagy, – mondta egyszerűen Terissa, majd megpróbálta kikerülni John-t, hogy Danny után mehessen, de John elállta a nő útját.
-A legjobb módja, hogy segíts rajta, ha biztonságba helyezed saját magad.
-Soha senki sincs biztonságban, – vágta John-hoz Terissa dühödten és félelemmel telve.

Terissa látta, hogy John összerezzen és úgy tűnt engedni fog, mert félrefordult, de ahogy a nő megnyugodott, John a vállával az utolsó pillanatban visszalökte őt a laborba és az orra előtt becsapta az ajtót, majd ráfordította a kulcsot.

Minden, amit Terissa tenni tudott az volt, hogy az öklét verte az ajtóba és káromkodott. Hallotta, ahogy felbőg kint egy motor, ő pedig visszament a számítógépekhez. John a képernyőn kint hagyta a biztonsági kamera képét, így Terissa látta, ahogy furgonjuk megpördül, és csikorgó gumikkal kilő a parkolóból. John a kormánynál ült, Danny meg az anyósülésen. Felszaggatták a földet, ahogy az útpadkára is felhajtottak, hogy megkerülhessék a kék kombit.

Terissa szíve a torkában dobogott, mikor John szántszándékkal lelassított, hogy a terminátor biztosan észrevegye Danny-t, majd ismét a gázra lépett. A trükk működött, de Terissa egy cseppet sem érezte nyugodtabbnak magát attól, hogy végzete távolodóban volt és a riasztó is elcsendesedett.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Lines in the Sand <<

>> Act 2 >>