Lines in the Sand

Aznap este holdtölte volt, mikor Benjamin meglátta a világvégét.

A Hold alacsonyan járt az égen a Kaliba főhadiszállása felett, a város fényei ellenére is tisztán kivehető volt, mintegy tanújaként a sötétséget követő hajnalnak, és egy nap majd valami másnak is.

Benjamin egyik kezét a szájához emelte és ásított egyet, mialatt másik kezében a zseblámpájával végigpásztázott egy újabb romos előcsarnokon, amit por, megperzselődött fém és kőtörmelék borított. Pont úgy, ahogy az összes többi helyiséget, szobát is, amin eddig áthaladt. A hivatalos szervek már eltávolították a holttesteket és a Kaliba biztonsági szolgálata is elvitt minden megmaradt elektromos berendezést. Nem maradt itt semmi más, csak a csupasz falak.

Egy épület üres váza, ami feltételezhetően üres is marad.

A férfinak fogalma sem volt, miért akar a vezetőség pénzt, időt és embereket pazarolni arra, hogy őrizteti a romokat. De nem is akarta tudni. Nem a kérdések voltak a Kaliba-nál az előrelépés eszközei. Befogod a szád és teszed, amit mondanak. És ha kellően befogtad, meg elég jól csináltad, akkor esetleg előléptettek.

Benjamin többnyire elő szeretett volna lépni. Barátnője elkezdett egyre több időt tölteni ékszerboltok előtt és a lakására célozgatni. Anyja egészsége is hanyatlóban volt és támogatásra volt szüksége ahhoz, amit nem tudott saját maga finanszírozni. Mint mindenki másnak, Benjamin-nak is volt egy rakat problémája, amire gyógyírt jelentett volna egy kis plusz pénz, mégis, néha a férfi bizonytalan volt abban, hogy akarja-e a Kaliba pénzét.

Arról pletykáltak… hogy emberek tűntek el, és volt pár dolog, amit Benjamin régebben tett, amik álmatlan éjszakákat okoztak számára. Nem is igazán maga a kinevezés, hanem a fel nem tett kérdések motoszkáltak a fejében és okoztak kellemetlen érzéseket a férfiban.

És a robbanástól fogva meg…

Benjamin lehajolt, hogy át tudjon haladni egy félig összedőlt ajtónyíláson, és csaknem felbukott, mikor a törmelékhalmaz egy laza darabjára lépett, amitől bokája megcsavarodott.

-A fenébe, – szitkozódott a férfi és fél térdre ereszkedett, hogy meg tudja nézni a sérülését.

Bokája fájt ugyan, de használható maradt. Kikötötte bakancsát és az elemlámpáért nyúlt. Nem sokon múlt, de ekkor vette észre az első jeleit annak, hogy nincs egyedül, mióta ide beosztották. A lábnyom, ami a folyosó padlóját beborító por és hamu keverékébe volt belenyomódva, túl nagy volt, hogy a sajátja legyen.

Lehet, hogy semmiség. Nem Benjamin volt az egyetlen, akit a Kaliba erre a feladatra kijelölt, és közülük párnak nagyobbnak kellett lenniük, mint ő… viszont… a Kaliba biztosította mindannyiuk számára az egyenruhát, amibe a katonai típusú bakancs is beletartozott. Amit ő is hordott. És az egyen bakancs talpának egyen mintája is van és Benjamin már elégszer látta a sajátját, ahogy éjjelente keresztbe-kasul mászkált a romokon, hogy tudja, ez a talplenyomat különböző.

Óvatosan felemelkedett és fintorogva nehézkedett rá fájós bokájára, de úgy találta, hogy tud vele járni. Volt egy dolog, amit a Kaliba még a kérdéseknél is jobban gyűlölt, az pedig a hamis riasztás volt. Viszont a protokoll megkövetelte, hogy telefonáljon a nyom és a sérülése miatt is, és hogy várjon, míg valaki megérkezik, aki segít neki befejezni a járőrútvonalat.

A kérdés, hogy Benjamin akar-e vagy nem előlépni a cégben, nem lesz vita tárgya, ha lehozatna ide egy egységet az éjszaka közepén semmi másért, csak egy kicsavarodott bokáért és a talpnyomért, különösen, ha kiderül, hogy a nyom csak valami hajléktalané, aki olyan helyen kóborolt, ahol nem kellett volna.

Benjamin nem akarta tudni, hogy mi történhet egy csavargóval, akit a Kaliba birtokán kapnak el. A cég vezérelve úgy tűnt, az előbb lőj szemléletmód felé hajlott, és ha ő lenne az, aki hívja őket… Benjamin sosem tartotta magát olyan embernek, akinek túlburjánzó lelkiismerete lenne, de mindenkinek meg kell valahol húznia a határt.

Csak előkerítem, és az útjára küldöm őt, mondta magának Benjamin. Senkinek sem kell tudnia róla.

A férfi összetaposta a bakancsával a nyomokat, hogy felismerhetetlenné tegye őket, majd elindult le a csarnokba immár jóval nagyobb figyelemmel, mint előtte. Talált még pár nyomot, amiből tudta, hogy jó irányba tart, majd ezek tetejére is friss hamut rugdosott. Egy tapasztalt nyomszakértő persze így is rájönne, hogy járt erre valaki, de remélhetőleg arra nem, hogy az a személy nem tartozik az itt rendszeresen járőrözőkhöz.

Szemből zaj hallatszott, mintha a betonon valami fém csikordult volna, ami Benjamin-nak azt üzente, hogy egyre közelebb jár. Lelassított, zseblámpáját az övére tűzte, elővette a pisztolyát és az utolsó sarokhoz lopódzott.

-Ne mozdulj! – kiáltotta Benjamin és fegyverét a férfialakra tartotta, már amennyit ki tudott venni belőle a fal sötét hátterében.

Az ismeretlen megállt és darabosan, szinte természetellenes mozdulattal, megfordult, mintha egy rosszul madzagozott bábu lenne. Valami érthetetlen okból, Benjamin hátán végigfutott a hideg, és már bánni kezdte, hogy nem hívott segítséget.

-Tegye mindkét kezét úgy, hogy lássam!

Aztán akaratlanul hátrébb lépett egyet, mikor az utasítása ellenére a férfi elindult feléje.

-Lőni fogok! – figyelmeztetett Benjamin, és közben a hátán futkosó hideg a csontjai legmélyén érzett reszketéssé változott.

Benjamin rádöbbent, hogy a férfi, ahogy közelebb ért, nem is nézett ki csavargónak. Nagydarab, a lazábban viselt ruházata ellenére is éles kontúrokkal rendelkező férfi volt, aki nem fog megállni. Szinte önkéntelenül húzta meg a ravaszt és a fegyver rúgása sokkolóan csapott vissza kezeibe és futott végig az ütés egészen a vállaiig. Látta a lövedék becsapódását, a kifröccsenő vért, ami feketének tűnt a sötétben a férfi fehér ingujja ellenében. Látta, ahogy a férfi közönyösen lepillant, mintha csak egy légy repült volna neki a karjába csapódott golyó helyett. Látta, hogy a férfi csak jön.

Benjamin botladozva hátrált és közben újra meg újra meghúzta a ravaszt, de lövései nem találtak. Megbotlott és elesett, de a férfi elkapta és felemelte őt, vasmarokkal megszorítva a nyakát.

A férfi sötét szemei izzottak.

-Ismeri Danny Dyson-t?

Benjamin lábai a levegőben himbálóztak és csak a fejét tudta rázni, majd szinte fuldokolni kezdett a hirtelen levegővel megtelő tüdeje miatt, ahogy ledobták őt a földre. Összegörnyedt a tüdejében érzett fájdalomtól és már várta a következő ütést, de az nem jött, és amikor végre kinyitotta a szemét és körbenézett, ismét egyedül volt.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Epoch – Act 4 <<

>> Act 1 >>