Act 4

John elfordította a slusszkulcsot és leállította a furgon motorját. De ott maradt a vezetőülésben, és agya azokon az eseményeken bukdácsolt át, amik az elmúlt hat órában történtek meg vele.
Nem tudta, hogy hol kéne elkezdeni azt a beszélgetést, amit anyjával le kell majd folytatnia, csak azt tudta, hogy beszélniük kell. Semmi kétség, hogy Cameron elmesélte már anyjának a híreket a terminátorról, amelyik Danny után jött, így John arra jutott, hogy ez lehet egy jó indítás. Különös volt belegondolni, hogy egy egyiküket megölni készülő terminátor lesz a veszélytelenebb téma.

Pár perccel később John érezte, hogy az esti harmat beszivárog a bakancsába. A bokája még szúrt, de korábban bepólyázta, így megtartotta a súlyát, mindössze egy alig észrevehető sántítás maradt utána.

Gyermeki kacaj hívogatta őt a hátsó udvar felől, amit úgy talált, hogy szinte húzza őt abba az irányba, a hang irányába terelve őt. Kinyitotta a kerítéskaput és Sabine-t találta ott, amint Savannah-t hintáztatja a veranda felől jövő sápadt fényben. Lepkék rajzottak a villanykörte körül, hatalmas árnyékaik a pár alakja fölött táncoltak, de úgy tűnt, ezt egyikük sem vette észre.

Mikor Savannah észrevette John-t, kiugrott a hintából és önfeledten elkezdett a fiú felé szaladni. John-nak nyelnie kellett, mikor bevillant neki a kislányról Sierra képe, azt kívánta már nem először, hogy bárcsak félretehetnék a nézeteltéréseiket és jobban megismerhetnék egymást a jövőben. John letérdelt, hagyta, hogy a kislány nekiütközzön mellkasának, majd átkarolta és egy nagy öleléssel köszöntötte őt. Hetek óta nem látta már a kislányt és John-nak bizony jobban hiányzott, mint hitte volna.

Helló, kicsi lány! – köszönt John, miközben Sabine felé barátságosan biccentett.

A fiatal nő kihúzta magát és némán figyelte John-t, tekintete felmérte a fiatal férfit, de szemei nagyobb melegséget sugároztak a megszokottnál, ami talán annak volt köszönhető, ahogy Savannah fogadta őt.

-Már ettünk, – mondta Savannah, mert feltételezte, hogy John vacsorára jött. – De anya sütit is készít.

A levegő kiszaladt John tüdejéből. Érezte, ahogy mosolya halványodik és látta, hogy ezt a kislány is észleli. Visszaerőltetett egy vigyort az arcára és azon küszködött, hogy lenyelje a váratlan gombócot a torkában és a hirtelen támadt féltékenységet is, ami belemarkolt szívébe.

-Szóval sütit készít, mi?
-Tudom, hogy a te mamád, – mondta a kislány hirtelen támadt komolysággal, mert aggódni kezdett, hogy felmérgesítette John-t. – De az enyém itthagyott…és én…
-Semmi baj, – suttogta John meglepődve, ahogy rájött, ezt most komolyan is gondolja, és ettől még a megdöbbenése is elenyészett.

Meg kellett csodálni a kislány kifinomult éleslátását és azt, hogy milyen jól olvas őbelőle. John két kezébe fogta Savannah arcát, tenyere majdnem akkora volt, mint a kislány orcája.

-Tényleg, – ígérte meg John, és ajka mosolyra görbült. – Mindig is szerettem volna egy kishugot.

Savannah kék szemei boldogan ragyogtak, John meg örült, hogy tudott legalább egy jó dolgot mondani az élete részévé vált hölgyek közül az egyiknek a mai napon.

-Akkor ezt azt jelenti, hogy a bátyám vagy? – kérdezte Savannah reménykedve.

John azon tűnődött, hogy Sierra mit gondolna erről a pillanatról és a gondolattól kuncogni kezdett.

-Persze, – válaszolta John. – Feltételezve, hogy megfelelek bátyként.

John egy erős ölelés képében kapta meg a választ, ami ismét mosolyt csalt ki az arcára. A féltékenység még jelen volt ugyan benne, de tudta, hogy meg fog vele birkózni. A csúnya érzésnek nem volt sok esélye, mikor szembekerült vele Savannah sugárzó mosolya. Ha a kislány le tudta gyűrni anyja vaspáncél védelmét, akkor helye van a családjukban.

-De miért nem kapsz be egy kis sütit? – javasolta John. – Beszélnem kéne anyával egy kicsit.
-Oké, – egyezett bele Savannah szolgálatkészen, majd megfordult és visszaszaladt Sabine-hoz.

Savannah megfogta Sabine kezét és kettesben a ház felé indultak. Közben a zsiráfjáról csacsogott a bébi-szitterével, meg hogy Cameron adjon neki balett leckéket. Sabine türelmesen hallgatta a kislányt, mialatt mögötte haladt vontatott léptekkel, de tekintete közben John-ra szegeződött.
John látta a fiatal nő szemében a figyelmeztetést, amitől azon kezdett agyalni, hogy vajon a jelzés a kislánnyal kapcsolatos vagy inkább az anyjával. De bármelyik is volt, John úgy érezte, nem szeretné megtudni, hogy mi történne, ha keresztezné a nő útját.

Egyedül maradva az éjszakában, John odacsoszogott a piknik asztalhoz és leült az egyik padra. Hallgatni kezdte a tücskök ciripelését, a békák brekegését és a kutyaugatást, mely pár háztömbbel arrébbról jött. Olyan családias volt. A normális világ egy szelete, amire mindig is vágyott, és amit csak rövid pillanatokra tapasztalhatott meg. Meg tudta érteni anyját, hogy miért küzd oly keményen azért, hogy megtartsa ezt a helyet. Egykor ő is megtette ugyanezt.

Mögötte az udvarra néző üvegajtó kinyílt, majd becsukódott. Pár másodperc múlva John az anyja tekintetét érezhette magán. Nem fordult felé, megvárta, hogy az anyja jöjjön oda hozzá. Nem akarta, hogy közel legyenek a házhoz és esetleg kihallgassák őket.

Végre anyja feltűnt mellette. Meglehetősen lazának tűnt a farmerban és a fekete pólóban, amit viselt, lábán pedig az övéhez hasonló bakancsot hordott. Sarah egy szó nélkül ült le fia mellé a padra és fürkészően néztek egymásra az éj sötétjében.

-Cameron beszélt róla? – kérdezte John egy szótlanul töltött perc után. – Úgy értem, Danny-ról, – tette hozzá gyorsan és azon imádkozott, hogy remélhetőleg a kiborg nem árulta el ügyetlen kísérletét, amikor meg akarta őt csókolni.

Sarah fia arcélére pillantott. Hallotta John hangjában megbújó idegességet, aki jobban tette volna, ha ezt elrejti előle.

-Igen, beszélt róla.

John bólintott.

-Mindannyian jól vagytok? – kérdezte Sarah, közben kezével végigsimította John rövid haját.

John odafordult anyja felé, Sarah szíve pedig elszorult azon tűnődve, hogy vajon ez a beszélgetés meg fog-e változtatni mindent kettejük között…véget fog-e vetni mindennek kettejük között. Kezei remegni kezdtek, így ujjait összekulcsolta és a térdére helyezte. John ismét bólintott és szaggatottan vett levegőt.

-Csak horzsolás. – Még csak egy komolyabb forradás sincs, – mormolta John.

Sarah a homlokát ráncolta mikor rájött, hogy Cameron használta előzőleg ezt a kifejezést.

-Talán akarsz egyet? – kérdezte Sarah kissé kötekedően.

John lehajtotta a fejét és a nedves fűszálakat bámulta.

-Nem igazán. – Szerintem amennyi neked van, az elég mindkettőnk számára.

John megkockáztatott egy pillantást anyja felé, akinek szemében olyan megértést látott, melyre nem volt igazán felkészülve.

-Ez igaz. – értett egyet Sarah. – Viszont a csajok buknak a sebhelyekre, – folytatta azt remélve, hogy sikerül egy kis mosolyt csalnia fia arcára, miközben azon is aggódott, hogy talán ez lesz az utolsó mosoly is egyben, amit John arcán lát.

John összehúzta szemöldökét, mikor Cameron és a kiborg érzései anyja iránt, eszébe jutott.

-Szerintem is, – válaszolta John apró horkantással, de nem fejtette ki bővebben véleményét, hanem csendben maradt pár pillanatig. – Szóval…Savannah meg anyának hív, mi?

Sarah vett egy mély levegőt, mielőtt bólintott volna. Zöld szemeivel a fiára pillantott egy sötét hajfürt mögül, John pedig egyszerre láthatta meg azokban az elhatározást és a bűntudatot.

-El kellett volna mondanom neked, – Én is még csak szoktatom magam hozzá, de őszintén.
-Semmi gond, – ígérte John. – Úgy értem…Sierra rád anyjaként tekintett a jövőben. – Nem is tudom, miért lepett meg ez engem.
-Mert nem vagy ahhoz szokva, hogy osztozz rajtam más valakivel, – mondta halvány mosollyal Sarah.
-Túl fogom élni, – nevetett fel John, mikor anyja szemöldöke szkeptikusan megemelkedett.
-Savannah egy jófej kislány, – ismerte el John.

Sarah bólintott, mert tudta, hogy John úgy is gondolja, ahogy mondja.

-Szeretnéd elmondani, hogy mi történt? – kérdezte Sarah. – A terminátorral? – tette még hozzá a nő, mert úgy érezte, hogy nem áll készen most egy Cameron-ról folyó vitához. – Még nem.

John ismét átfutott minden eseményen és közben végig érezte a feszültséget anyjában, mikor a történetben az őrá vonatkozó részeket mesélte. Anyja újra megsimogatta haját, ő pedig becsukta szemét, mert jó érzés töltötte el az ismerős, gyengéd kézmozdulattól. John most jött rá, mennyire hiányzott ez neki.

-Egyáltalán nem engem keresett a gép. – fejezte be a történetet John. – De ismert engem.
-És ez annyira rossz dolog? – Hogy egy gép nem akart megölni? – kérdezte Sarah, mert összezavarta őt fia felháborodottsága a tényen.
-Anya, mit akarna Danny-tól egy gép? – Ha Skynet küldte, hogyan ismerhet engem és Terissa-t, és ebben az esetben, hogy hagyhatott életben minket?

Sarah felsóhajtott, közben pedig a lehetséges okokat fontolgatta.

-Azt gondolod, hogy valaki más után lett küldve?

John összerándult az igazi kérdés hallatán, ami súlyként nehezedett agyára, és most a felszínre került.

-Fogalmam sincs.
-John… – kezdte a válaszát Sarah, de fia fejcsóválást látva inkább elhallgatott.
-Szükségünk van Danny-re, anya.

Sarah ebben nem volt ilyen biztos. Nem voltak túl pozitív benyomásai Danny-ról.

-Tudod, hogy nem bízom benne.
-Tudom, – mondta John. – Én sem bízom meg benne teljesen. – Viszont ő meg ismeri a számítógépeket. – És talán emiatt is jött utána a gép.

John és az anyja nyugtalanul néztek egymásra.

-Csak legyél óvatos, John. – Különösen most, hogy rajta van egy fém Danny-n.
-Mindannyian legyünk, nem? – mormolta John.

Sarah felszisszent.

-Erre még sosem gondoltam így, tényleg, – vallotta be Sarah.

Sarah-nak nyelnie kellett egy nagyot, érezte, a szíve hevesebben ver, mert érzékelte, hogy már csak centikre vannak attól, ami Cameron és John között történt a támadás után. John az anyját fürkészte és észre is vette rajta a nyugtalanságot, valamint a küszködést, hogy állni tudja fia tekintetét.

-Cameron elmesélte, nem? – ébredt rá John és elvörösödött, viszont a sötétségnek hála, ez rejtve maradt.

Sarah biccentett egyett és felsóhajtott.

Ő…elhatározta, hogy nem tart többé titkot előttem…Sierra esete óta. – Sarah figyelte, ahogy az elmondottakat fia feldolgozza. – John…tudom…mindig is tudtam…hogy érzel valamit iránta…

John váratlanul felpattant és pár lépéssel arrébb ment, majd megragadta a hinta egyik lábát, aztán hátrafordult és anyjára nézett.

-Soha nem történt semmi a mai napot megelőzően, – mondta John, mert érezte, hogy ezt a dolgot tisztába kell tennie.

Sarah mozdulatlanul ült, kezeivel feszülten markolta térdeit.

-És mi történt ma?
-Azt hittem Cameron elmondta.
-Tőled akarom hallani, – válaszolt lassan Sarah, de nem volt biztos benne, hogy ez teljesen hihetően hangzott, mint ahogy abban sem, hogy készen áll arra, hogy mindent kiteregessen.
-Megpróbáltam megcsókolni, – tört ki John-ból. – Megpróbáltam megcsókolni egy gépet, – folytatta hangjában védekező tónussal. – Ez csak…senki sem tudhatja…

Sarah nagyot nyelt, mert megérette, mit próbál elmondani fia. Volt dolga már a magányossággal évek hosszú során

-John…
-Allison nincs többé. – John meghallotta saját hangjában a bánatot, amit nem is próbált elrejteni.
-Bárki, aki mellettem áll, meghal – Cameron…
-Cameron nem Allison, – emlékeztetett Sarah és közben a legvadabb dolgot téve, megpróbálta a benne feltörő féltékenységet elnyomni, ami fia szavai hallatán tört fel belőle – miközben sajgott neki a fia hangjából áradó gyötrelem.

Sarah úgy érezte, lényének egy része arra ösztökéli, hogy álljon félre, hogy arra bátorítsa Cameron-t,
legyen ott John mellett, hogy feljogosítsa erre a terminátorlányt. Gyűlölte, hogy fiának a magányosság kell, hogy jusson és egy pillanatra eltűnődött azon, hogy jómaga nem önző-e.
De képtelen volt megtenni. Úgy érezte, ez nem lenne tisztességes tőle egyikükkel szemben sem.

-Tudom, – csattant fel John ingerülten, de inkább magára volt dühös, mintsem anyjára. – Viszont Cameron…

John hirtelen elhallgatott, egy ideig némán a padlót bámulta, és sóhajtott egy nagyot.

-Tulajdonképp nem is számít, – ismerte el John keserűen felnevetve. – Cameron végül rátalál az érzelmekre és megszerzi azokat másvalaki számára.

Ekkor John az anyjára pillantott és azt várta, hogy majd zavart lát szemeiben…sőt még kíváncsiságot is az arcvonásain. Ehelyett, anyja keményen állta tekintetét, talán túl keményen is, mintha a nő elhatározta volna, hogy nem fogja elfordítani a fejét. John-t ettől a gyomorideg kerülgette, viszont nem értette az okát.

-Ezt is elmondta neked? – kérdezte John. – Hogy ki iránt táplál érzelmeket?

Sarah-nak ismét vennie kellett egy nagy levegőt, mert úgy érezte borotvaélen táncol a hazugság és a keserű igazság között.

-Nem kellett elmondania, – ismerte be Sarah szinte könnyelműen, ahogy a titok súlya, amit cipelt, elkezdett lehullani róla.

John az anyját bámulta.

-Anya…Cameron irántad érez valamit, – nyomatékosított John, mert úgy érezte, anyja még mindig nem érti.
-Tudom, válaszolta egyszerűen Sarah.
-Hogy… – És John egy lépést tett anyja felé. – Te ezt tudod? – És ez így rendben is van? – kérdezte hitetlenkedve. – Cameron, – ismételte John, – Cameron…szeret téged.
-Tudom, – válaszolta ismét Sarah, de most már halkabban.
-És hogy tudod ezt ilyen simán kezelni? – kérdezte John hevesen, mert érezte, hogy elönti a méreg.
-Neki ezek új dolgok…ő…törékeny. – Nem veheted ezt ennyire félvállról.

Sarah kihúzta magát.

-Nem veszem könnyedén a dolgot, John. – válaszolta Sarah, majd az udvaron pár lépést megtéve a fia elé állt.

Az igazság pillanata ott lebegett kettejük között.

-Én…Cameron és én…Sarah szavai elakadtak a torkában és meg kellett állnia egy pillanatra, hogy összeszedhesse gondolatait.
-Anya… – suttogta John, mert az igazság kezdett megvilágosodni számára. – Nem…
-Megtörtént. – Nem tudom, hogyan, hogy miért, de megtörtént.

Sarah érezte, ahogy könnyei előtörnek, de visszatartotta őket.

-És nem fogok változtatni rajta., – tett hitet a történtek mellett Sarah félreérthetetlen meggyőződéssel.
-Anya… – szólalt meg John szinte tántorogva a hallattak miatt. – Nem. – Te nem lehetsz. Te és Cameron, nem…
-Szeretem őt, John, – válaszolta egyszerűen Sarah összetörve ezzel a leghalványabb reményét is fiának, ami megmaradt neki.

John hátratántorodott és belehuppant a hintába, és közben hitetlenkedve rázta a fejét. Hinni akarta, hogy mindez csak valami rossz tréfa. Egy hazugság. Azt akarta, hogy mindez bármi lehessen, csak ne az igazság. Hirtelen minden arckifejezés, amit anyján látott, az összes érintés…értelmet nyert. Most már értette, hogy miért kockáztatott mindent anyja, hogy megmentse Cameron-t a másik terminátortól…és hogy miért adott fel mindent a Kaliba alagsorában a kiborglány, hogy megmentse az anyját.
-Nem, – fojtogatta a tudat John-t.
-John, – hívta magához Sarah a fiát, mert szíve megszakadt attól, ahogy kinézett John az elárultság érzésétől és a fájdalomtól.

John azonban a fejét rázta, majd tekintetét elfordította és elrohant az udvaron keresztül. Sarah csak állt és nézte, ahogy fia otthagyja őt.

Nem téve ez ellen semmit.

****

Sarah halkan becsukta az ajtót, egy pillanatra a fejét nekitámasztotta az ajtófélfának és megpróbálta rendbeszedni érzelmeit. Csokoládés süti illata tolult orrába, ahogy egy mélyet lélegzett és gondolatai hirtelen átcsaptak a fia felől Savannah-ra. A konyha felé fordult félig-meddig azt várva, hogy a sütő irányából füstöt lát felcsapni.

Szíve majd kiugrott meglepetésében, mikor csaknem nekiütközött Cameron-nak. A terminátor a konyha közepén állt és nyílt meglepettséggel nézett rá, hogy még a fém sütis tálcáról is csaknem elfeledkezett, amit a kezében tartott. Cameron szeme valami olyasmivel volt tele, amit Sarah csak csodálkozásnak tudott leírni. Másvalaki számára a kiborglány arckifejezése üresnek és szenvedélymentesnek látszott volna, de Sarah látta az érzelmek felvonulását átsuhanni Cameron arcán.

-Elmondtad neki, – szólalt meg Cameron hitetlenkedve.
-Én…igen, – nyögte ki Sarah és akkor érezte meg, hogy a pillanat valósággá vált, mikor kiejtette a szavakat.

A sokk John arcán bevillant szemei előtt és a félelem egy szilánkja áttört dermedtségén. Megtámaszkodott a hideg márvány konyhapulton, vett egy mély levegőt. Erőt kellett vennie magán, hogy ne rohanjon a fia után. Sarah érezte a mélyről fakadó szükséget a bocsánatkérésre, a dolgok jóra fordítására, ahogy mindig is cselekedett, mikor fia felmérgelte magát, de miért kérjen bocsánatot? Hogy szerelmes lett? Hogy végül kapott egy saját életet? Hogy ellopta fia terminátor barátnőjét?

Sarah beletúrt ujjaival hajába és mélyen beszívta a levegőt, hogy fékezzen vadul verő szíve tempóján és lenyugtassa remegő kezét.

-Elment. – A szavak a torkán akadtak Sarah-nak.
-Vissza fog jönni, – bizonygatta Cameron, és félretéve a sütis tálcát közelebb lépett.
-Én…nem tudom…mit, – mi van, ha elvesztem a fiam?

Sarah gyomrában a veszteség jeges félelme hadakozott a szívében érzett szabadsággal és ettől keze nem tudta abbahagyni a remegést. Végül Cameron ujjai összekulcsolódtak az övével, az érintés melegsége csillapította csak a nő reszketését.

-Vissza fog térni. – John szeret téged.

A pillanat furcsán ismerősnek tűnt, Cameron visszaemlékezett az első igazi beszélgetésére Sarah-val, ami erről a nagyon is valóságos félelemről szólt.

Sarah felemelte fejét, vigaszt és megnyugvást keresve Cameron mogyoróbarna szemeiben.

-Biztos vagy ebben, kislány?
-99.7%-ig igen. – Cameron hangja szilárd volt, tele meggyőződéssel.
-Én pont amiatt a 0.3% miatt aggódom, – vallotta be Sarah úgy érezve, hogy az incselkedés csökkenti talán a nyomást, ami nehézzé tette még a levegővételt is azóta, hogy John menekülésre fogta a dolgot a hátsó udvarban.
-Talán…
-Talán, mi?
-Talán nem kellett volna elmondani neki.
-Azt gondoltad, hogy nem fogom megmondani az igazat? – kérdezte Sarah egy irracionális fájdalom döfését érezve.

Cameron-nak nem volt oka ilyesmit feltételezni, de ebben a pillanatban Sarah azt akarta, hogy a kiborglány ennél azért jobb véleménnyel legyen róla.

-Nem, – ismerte el Cameron halkan. – Ő a te fiad. – Ő a minden számodra…
-Nem minden, – mondta suttogva Sarah félbeszakítva Cameron-t. – Többé már nem. – Sarah bátran belenézett a kiborglány szemébe. – És ez jó dolog. – Mindkettőnk számára… – Ez csak…én nem akarom elűzni őt. – Olyan, mintha állandóan menekülne előlem.

Sarah nem tudta elrejteni a hangja remegését és tisztában volt vele, hogy ez nem is kerülte el Cameron figyelmét. Aki most megsimogatta a nő arcát ujjbegyével elkapva közben egy könnycseppet.

-Mikor John előre ugrott…a jövőbe…neked vele kellett volna menned. – De nem tetted.

Sarah szótlan maradt, mert még mindig azon tűnődött, hogy helyesen döntött-e.

-Tudtad, hogy el kell mennie. – John saját magára volt utalva, hogy kitalálja, hogyan váljon azzá, amire rendeltetett. – Tudtad, valószínűleg az volt utolsó alkalom, hogy láthattad őt, és mégis elengedted.

Egy pillanatra Sarah-ban felidéződött a gyötrő fájdalom szívében, amit akkor érzett, mikor meglátta John-t eltűnni a kéklő gömbben. Nem csak a kilátások voltak azok, amik megrendítették őt, hanem a rideg , elkerülhetetlen igazság is, amit legbelül érzett.

-Annyira egyedül éreztem magam, – folytatta Sarah és magához szorította karjait, ahogy beleborzongott a gondolatba.

Cameron egy lépéssel közelebb ment.

-Mikor a rendszerben voltam, felfoghatatlan mennyiségű információhoz fértem hozzá. – Olyan dolgokhoz, amiknek feldolgozása napokra…hetekre lekötött.

Sarah zavartan pillantott fel a beszélgetésben beállt hirtelen változás miatt. Cameron a fejét csóválva elhallgatott és ezzel belefojtotta Sarah-ba a szót. De ezt ki kellett adnia magából.

-Mindezek a dolgok, amikre születtem, kalkuláció és célkitűzés…többé nem voltak elegek.
-Minét több dolgot ismertem meg, annál szélesebbé vált a hatóköröm. – A küldetés, ezzel arányban, szinte elenyésző méretűvé vált.

Sarah torka kinyílt és bezáródott, a száraz nyelés elárulta, hogy kedvese megértésének határán van, túl azon, amit eddig ismeretes volt számára. Fájdalma még mindig jelen volt, de megenyhült attól az igénytől, hogy teljes figyelmét arra irányítsa, amit Cameron most felfed előtte. A barna szempár, amely tovasodródott a beszéd közben, most hirtelen ismét Sarah-ra meredt.

Az összes dolgot, ami elérhetővé vált számomra, magamba fogadtam, tanulmányoztam és megértettem. Amit nem értettem, az elveszett. Én soha nem ismertem addig az egyedüllét fogalmát. Az semmit sem jelentett számomra. Azelőtt még saját létezésemnek sem voltam a tudatában…

Cameron elhallgatott, lebámult a padlóra, majd összeszedte magát és ismét Sarah-ra pillantott.

-Tudom, milyen egyedül lenni. – Cameron tekintete éles és állhatatos volt. – De többé nem vagy egyedül. – Nem vagyunk egyedül.

Sarah szólásra nyitotta a száját, de nem tudott megszólalni, mikor meglátta Cameron arckifejezését.
Nem volt már nyoma a korábbi érzelemmentes maszknak, ami régebben oly rettenetesnek látszott.
Hanem kicserélődött egy új, érzelemre született nő kinézetére, akin ugyan bánat és veszteség vett erőt, mégis félreérthetetlen módon hajszolta a képességet, hogy szeressen. Ez elképesztő volt. Sarah szíve még fájt, és halálra rémült volt, hogy fia nem fogja megérteni, de érezte, hogy bensőjét elönti az ok, amiért el kellett mondania fiának mindent, ennek ellenére is.

-Csak tudni akarom, hogy ez rendben lesz. – Hogy velünk minden rendben lesz.
-Minden rendben lesz velünk, – válaszolt Cameron egy matematikus logikus fellépésével.

Sarah felemelte kezét és hátrasimította Cameron haját.

-Én kis bádogasszonyom…

Cameron az érintés irányába mozdult, de a kérdés, ami a fejében motoszkált, most feltört belőle. Sarah John elvesztését kockáztatta, a fiáét…

-Miért?

Sarah-nak nem kellett a kérdést értékelnie. Tudta, hogy a téma megváltozott.

-Többé nem tudnék neki hazudni.

Cameron lassan bólintott, végül tekintete a padlóra esett, hogy utána ismét Sarah-ra nézzen, mert a nő keze eközben végigsiklott a kiborglány arcélén ezzel bátorítva őt, hogy ismét egymás szemébe nézzenek.

-És nem fogok szégyenkezni miattunk, – mondta Sarah meggyőződéssel. – Eltartott egy ideig, míg hozzászoktam ehhez…hogy érezzek valaki iránt valamit, nem beszélve arról…

Sarah ekkor vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta.

-John és én csak nagyon kicsit hasonlítunk egymásra, – vallotta be Sarah kesernyés mosollyal – azokban a dolgokban, amik mindkettőnkben megvannak.
Cameron közelebb lépett, örömmel töltötte el, hogy Sarah kezét érezheti a bőrén, mely most finoman átölelte a nyaka tövét.

-Sajnálom, – mondta Sarah-nak Cameron komoly hangon. – Nem akarok kettőtök közé állni. – Nem fogok…
-Cameron, – szakította félbe a nő a kiborglányt mély meggyőződéssel kiejtve nevét. – A labda most John térfelén pattog. – Én feladtam mindent érte, ami valaha is számított, mindent, amit feladhattam.

Sarah kérlelhetetlenül állta Cameron tekintetét.

-De ezt nem. – Ezt nem tudom feladni, – suttogta a nő, mialatt kedvesét közelebb húzta magához.
-Minket nem.
-De ő a fiad, – vitatkozott Cameron, de minden aggodalma ellenére a nő szavai melegséggel öntötték el.

Sarah állkapcsa megfeszült.

-Ő most már a jövőhöz tartozik, – préselte ki magából a nő, pedig a gondolat legbelül cafatokra tépte őt. – Mindig is tudtam, hogy nem lehetek sokáig mellette, – mondta Sarah a fejét ingatva. – Az útjába kerültem. – John tudja. – És én is tudom.
-John szeret téged, – bizonygatta Cameron. – Te vagy az, akiről a jövőben állandóan beszélt.
-Hiányoztál neki.

Sarah torka egy durva nyeléssel küszködött, majd vett egy nagy levegőt sajgó fájdalmat érezve közben.

-Nem tudok az lenni, aki azelőtt voltam. – Kiégtem…elvesztettem jóságomat…józanságomat. – Te mindkettőt visszaadtad nekem. – Nem éltem volna meg azt az időt, hogy újra láthassam John, ha te nem vagy.

Cameron kezeivel beletúrt Sarah hajába, mert kétségbeejtő szükséget érzett az érintésre, ami váratlanul lepte meg őt.

-Sarah… – próbálkozott ismét Cameron.
-Mindent feladtam John-ért, – ismételte meg Sarah. – De ezt…téged…meg kell, hogy tartsalak magamnak. – John meg fog ezzel birkózni. – Ha mégsem tud…

Sarah felsóhajtott.

-John-nak szüksége van rám így. – Így, amivé tettél.
-Sajnálod ezt? – suttogta Cameron, mert alig tudta elhinni, hogy ennyire szüksége van Sarah-nak őrá.

Sarah nem válaszolt, csak előre hajolt és ajkaival megérintette Cameron-t a szemöldöke felett, majd folytatta a nő homlokán, végül aámerült, hogy a lány száját követelje, ezzel meggyőzve Cameron-t oly módon, ahogy a szavak sosem lennének képesek.

****

A bokaízület sikított a futástól, John pedig ernyedten roskadt le a padra. Még arra sem jött rá, hogy merre tartott. Csak annyit tudott, hogy minél távolabb kell kerülnie anyjától, amennyire csak lehetséges. Mikor aztán meglátta a kis parkot az utcai lámpák alatt, akkor fogta fel, hogy tudatalattija hová is vezette őt. Itt látta először apját, ebben az valódi kis parkban. Valahol a körülötte levő házak egyikében Kyle és Derek Reese talán a házi feladatát írja. Esetleg videójátékkal játszottak, vagy a szüleikkel töltötték az idejüket. Az életük normálisan telt, boldogan. John azon tűnődött, hogy mi történne, ha betérne hozzájuk egy eltévedt, aki menedékre vágyik, de nem merte megtenni. Derek és az apja még csak gyerekek. Számukra ő felnőtt lenne és valószínűleg egy ijesztő valaki, tekintettel a jelenlegi kinézetére.

John felhúzta lábát a padra és szórakozottan masszírozta a bokáját, közben a sötét fűszálakat bámulta merev tekintettel. Alig tudta felfogni, hogy milyen változás állt be a világában mindössze egy órával ezelőttől. A vágy, hogy elhiggyen mindent, amit bebeszélt magának, arra késztette, hogy a zsebébe nyúljon a mobilja után. Bepötyögte anyja számát és várta a megnyugtató hangot.

John keze a telefont markolta, szorosan lecsukta szemét és megpróbálta az igazságot távol tartani, amit nem akart meglátni. Teljesen bolond volt és vak ennél az esetnél, hiszen sikerült minden, visszatekintve egyértelműnek tűnő jelet figyelmen kívül hagynia. Anyja Cameron-nal volt együtt. Ők nem csak azok az emberek voltak, akik felnevelték Sierra-t. Ők a szüleik is voltak a szó legszorosabb értelmében.

Szemét könnyek égették, amiket John dühösen törölt le. Mennyi ideje titkolták már ezt előle? A gondolattól összerándult a gyomra és John elkeseredetten vágyott arra, hogy valamit megüssön, valamire, amire kipakolhatja bánatát és dühét.

Magának akarta Cameron-t, de anyja előbb ért oda.

Miközben John azzal kínozta magát, hogy felidézte a szégyenlős érintéseket és cinkos pillantásokat, arra kényszerítette magát, hogy kritikus szemmel tekintsen a két nő kapcsolatára. Repedést keresett közös pajzsukon a gyenge pontjaik kiderítése céljából. Azon tűnődött, hogy véget vethetne-e ennek egy egyszerű kéréssel. Hiszen anyja sosem tagadott meg tőle olyasmit, amit módjában állt megadni. És Cameron, a kiborglány először az övé volt. Aki részben még mindig kötődött hozzá. John ebben biztos volt.

John a padon ülve egy órán keresztül mindent megvizsgát, amit csak tudott anyjáról és Cameron-ról. Olyasmi után kutatott, amit fel tudna használni arra, hogy meggyőzze a két nőt arról, hogy ez az egész egy nagyon rossz ötlet. Azt szerette volna, hogy legyen ennek vége, hogy hinni tudjon abban, hogy ez meg sem történt, de minél többet gondolt rájuk…ők annál inkább kezdtek egyfajta kicsavarodott értelmet nyerni.

John miközben belemeredt az éjszakába, ráeszmélt, hogy bokája már nem lüktet és a levegő észrevehetően lehűlt. Szorosabbra húzta dzsekijét, érzelmei pedig lassan kezdtek megnyugodni. Ismét képes lett logikusan gondolkodni. Mielőtt a jövőbe ugrott, John mindig is azt feltételezte, hogy Cameron ott lesz majd a számára, arra várva, ha esetleg kelleni fog neki vagy szüksége lesz rá. Abban a pár sorsdöntő másodpercben, mikor döntött, hogy a jövőbe ugrik, ő a kiborglányt követte csak, mert összetartoztak, mert őhozzá tartozott.

Anyja sosem szeretett volna bele egy terminátorba, jött rá John, azon a módon, ahogy ő. Az anyja Cameron karjába hullott, bedőlt neki.

John vett egy nagy levegőt és próbált objektíven gondolkodni anyjáról. Aki régebben igencsak megjárta a poklot. Cameron, anyja felé korábban kiterjesztett védelme erre túlságosan is jól emlékeztette őt. Visszaéltek a testével, kínozták őt és összeszabdalták ő miatta. Anyja elméje meghasonlott és töréspontig hajszolták. Mindezek közben nem számíthatott senkire. Kivéve a fiára. És akkor ő azzal hálálta ezt meg, hogy elhagyta őt…egy gépért.

John-nak nyelnie kellett egy nagyot, egyszerűen rosszul volt magától. Azt várta anyjától, hogy majd követi őt, de Sarah inkább maradt, hogy megvívhasson még egy másik csatát az ő nevében, hogy még egyszer, újból megpróbáljon helyrehozni mindent, ő érte. Anyját megtévesztette az, hogy cserbenhagyta őt, és ennek az lett a vége, hogy valaki mást engedett be az életébe.

És ez a valaki Cameron volt.

Ez volt az a rész, mikor azon küzdött, hogy fejét kezeibe temesse. Anyja, aki oly keményen és hosszan harcolt a gépek ellen, most egy géppel van. Még a módosulásaival és az érzelmeivel együtt is, Cameron csak egy terminátor volt. És aki az övé volt.

De valóban szerette őt? Vagy csak azért vágyott rá, mert rendelkezésre állt és megfelelő volt számára, egy jó választás arra az életre, amit élt? Azt mondta Cameron-nak, hogy tetszik neki az egyéniség, amivé vált, de ismerte-e őt egyáltalán? És ő az lenne az anyja nélkül is, aki jelenleg?

Cameron egyértelműen hasznos volt anyja számára, hiszen egészségesebb most, mint valaha látta. A számára nagyon is szükséges súlyt felszedte és sokkal jobban alszik. John biztos volt abban, hogy többet látta mosolyogni az utóbbi pár hónapban mióta visszatért, mint az utóbbi négy évben, ami alatt végig csak menekültek. Ezekért Cameron volt a felelős. Tényleg képes lenne ara kérni anyját, hogy álljon félre és adja ezt fel? Hogy tegyen le az egyetlen dologról, ami boldoggá tette a fián kívül?

John rosszul volt magától, hogy épp ezt akarja tenni.

Hátrapillantott a park felé és eltűnődött, hogy vajon apja mit szólna az önző gondolataihoz. A vezetőktől elvárják, hogy ne a saját érdekeit tartsák szem előtt. Anyja is ezt tette pont ő miatta.

Talán most ő következik a sorban.

John eltökélt volt abban, hogy akármi is van anyja ás Cameron között, az nem maradhat fenn, de ő nem fog beleavatkozni, akármennyire is szeretne. Az elröppenő boldogság is boldogság, amit anyja kiérdemelt. John sóhajtva állt talpra. Rápillantott a kezében levő mobiljára és felpattintotta a fedelét. Egy pillanatra kivárt, fontolgatva, hogy mit mondjon, majd egy rövid szöveges üzenet mellett döntött. Megnyomta a küldés gombot és közben azt kívánta, hogy végre váljon azzá a férfivá, amire rendeltetett.

****

Savannah olyan fáradt volt, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét. Azzal merítette ki magát, hogy órákon keresztül csak hintázott, aztán persze szinte felfalta az összes sütit, még a többiekét is. Sarah szintét bekapott egy-kettőt a sütiből, de ő már sokkal kisebb lelkesedéssel. Cameron az oltalmazót játszva nézte őket az ajtóból. Fájt a szive Sarah után és azt kívánta, hogy a nő tudja mit mondjon, hogy a dolgok jobbra forduljanak.

Sarah pár nyugtató szót suttogott a kislánynak, mialatt az ágyba dugta őt. Savannah válaszul csak motyogott valamit, Sarah pedig nyomott egy puszit a kislány homlokára. Apró mosoly jelent meg Sarah ajkán és válaszul Cameron is hasonlót érzett formálódni a sajátján. A kiborglány szerette ezt az oldalát látni Sarah-nak. Amennyire vonzotta őt a nő harcos mivolta, a gyöngédség felvillanása volt az, ami mindig is a legjobban elbűvölte őt kedvesében.

Az ágyról felkelve Sarah a lámpa után nyúlt és lekapcsolta. Közben az ágy lábánál heverő Walther is kapott egy baráti vakarást a füle mögé, majd Sarah Cameron-hoz sétált. A kiborglány hátrébb lépve utat adott Sarah-nak a szobából kifelé, majd halkan behúzta maguk mögött az ajtót.

Sarah tekintete zavart volt, ahogy Cameron-nal a szemük összevillant. A nő eleresztett egy fájdalmas mosolyt, majd elindult le a hallba kimért, nehézkes léptekkel. Cameron nem tehetett mást, homlokát ráncolva követte Sarah-t.

Mikor Sarah az ajtajánál megfordult, cseppet sem volt meglepve, hogy kevesebb, mint egy lépésre ott találja Cameron-t, akinek szeme aggódva meredt rá.

-Velem minden ok, – mondta Cameron-nak némi zavarodottsággal a kiborglány állandó közelsége miatt.

Cameron azonban nem látszott túl meggyőzöttnek.

-John el fog jönni, – ígérte Sarah-nak.

Sarah a fejét rázta.

-John ugyanúgy tudja, hogyan kell haragot tartani, mint ahogy én is. – Megtanulta a mestertől, – sóhajtott fel Sarah és vállával az ajtófélfának támaszkodott.
-Vajon helyesen cselekedtem? – kérdezte szinte suttogva Sarah, mert még mindig szüksége volt bátorításra.
-Nem tusom, – vallotta be őszintén Cameron. – Talán eltitkolhattad volna előle. – De te elmondtad az igazat. – Ez jelent valamit, nem?
-Az igazság elmondása a diliházban juttat, – emlékeztette Sarah Cameron-t egy erőtlen mosollyal.
-Tényleg kíváncsi vagyok, hogy nem őrültem-e meg, mikor beszéltem John-nak kettőnkről.
-Most már sajnálod? – érdeklődött Cameron tétovázóan, hogy Sarah meggondolta-e magát.

Sarah Cameron-ra nézett, ahogy meghallotta a lány hangjában az aggódást.

-Nem, – válaszolta pár pillanat elteltével Sarah, aki úgy érezte, el kell űznie a kiborglány fájdalmas arckifejezését, amiről valószínűleg ő maga nem is tud, hogy magára öltötte. – John megérdemli, hogy tudja az igazat.

Sarah állta Cameron tekintetét.

-És te többet érdemelsz annál, mint hogy egy szennyes kis titok legyél.

Cameron a homlokát ráncolta.

-Én piszkos vagyok?

Valami Cameron összezavart arckifejezésében megnevetette Sarah-t, ami fellazította a pillanat merevségét.

-Ez egy kifejezés.

A távolság kettejük között hirtelen inkább mérföldeknek tűnt, mint centiknek. Sarah félretolta hosszú ideje érzett sérelmeit és aggodalmait, majd Cameron-hoz bújt, akinek karjai hezitálás nélkül fonódtak köré. Sarah becsukta szemét és magába itta kedvesét, az erejét. Cameron karjaiban minden jobbnak érződött.

Cameron beszívta a nő illatát, szinte dédelgette a kimutatott bizalmat.

-Köszönöm a magyarázatot, – válaszolta fanyar hangon a kiborglány, aminek jutalma egy újabb halk kuncogás volt kedvese részéről.

Halk berregés szakítottta félbe a pillanatot. Sarah hátrébb lépett és kezét a farzsebébe csúsztatta, hogy előkapja a mobilját. Nyelni kellett, mikor meglátta, hogy az sms John-tól jött.

-John az.

Cameron könnyedén le tudta olvasni a nevet a fejjel lefelé tartott mobilon, de nem szólalt meg. Némán figyelte Sarah küzdelmét a vágyával, hogy elolvassa az üzenetet, és az attól való félelmével, hogy mi lehet abban. Eltelt egy perc, mikor Cameron végül kinyújtotta a kezét és óvatosan elvette a telefont. Összeszorított szájjal nyomta meg a gombot, hogy megnézhesse John üzenetét, a józan ész ellenére is abban reménykedve, hogy John inkább a kezét nyújtja majd, mintsem hogy vagdalkozzon.

Ahogy olvasta az egyszerű üzenetet, Cameron úgy érezte, kibillen az egyensúlyából a szavak láttán. Sosem gondolta volna, hogy John mondana ilyesmit addig, míg nincs túl késő. Felpillantott, de furcsa módon úgy érezte, hogy képtelen megszólalni.

-Mit írt? – érdeklődött Sarah fojtott hangon.

Cameron átadta neki a telefont.

Sarah reszkető kézzel vette el a készüléket, lepillantott rá és úgy érezte, ismét neki kell támaszkodnia az ajtófélfának.

Továbbra is szeretlek.

A megkönnyebbülés olyan erővel söpört végig Sarah-n, hogy szinte összecsuklottak a térdei. John nem állt készen a megbocsátásra vagy az elfogadásra, de nem is adta fel. Jelen pillanatban ez is elég. Három próbálkozásra sikerült csak válaszolnia Sarah-nak, és csak akkor, mikor Cameron közelebb lépve magához húzta, mintegy támogatva őt.

Én is szeretlek.

Sarah lenyomta a küldés gombot, majd hozzásimult a kiborglányhoz érezve annak erejét, ahogy szilárdan tartotta őt.

-Ez ő volt, – suttogta Cameron a meglepődés és csodálkozás furcsa hangjával.

Sarah fejét elfordította és válla felett a kedvesére nézett.

-Hogy mi?
-Ez Future John volt, – folytatta Cameron és tekintete a mobilról kedvesére siklott egy tétova mosoly közepette. – Olyan dolog, amit ő megtenne.

Sarah hüvelykujjával végigsimította a kijelzőt és újra elolvasta az üzenetet. A kimerültség kicserélődött benne a kábító megnyugvásra, amitől oly könnyednek érezte magát Sarah, mint egy tollpihe. A dolgok távolról sem voltak helyrehozva kettejük között, de legalább volt remény.

-Future John, mi?

Cameron bólintott, arcát Sarah felé fordította és orrát a nő arcának dörgölte.

-Szerintem kedvelni fogod őt, – tudatta véleményét Cameron Sarah-val.

Sarah mocorogni kezdett a lány karjaiban, hogy belenézhessen a szemébe.

-Szeretni, ugye? – suttogta a nő és ujjait belegabalyította Cameron blúzába.

A barna szempár Sarah kezeire meredt és azt figyelte, ahogy azok a blúza gombjával játszadoztak. Cameron nyelt egyet, teste reagált a látottakra.

-Future John olyasvalaki, akiben bízhatsz. – Olyasvalaki… – a kiborglány szavai elakadtak a torkában, mert Sarah ujjai ezalatt eltávolították az előttük álló akadályt és besiklottak belülre, hogy a finom bőrrel incselkedjenek. – Olyasvalaki, akiben hihetsz.
-Remélem hamarosan láthatom őt, – dorombolta Sarah, hangja fojtott, suttogásszerű lett.

Sarah megérezte a megnyugvásában ébredő vakmerőséget, éhes volt valami olyasmire, ami már rettenetesen hiányzott…

-Sarah… – szólalt meg Cameron akadozó hangon, szemei megrebbentek, majd lecsukódtak, mikor egy újabb gomb lazult ki és Sarah kezei még beljebb csúsztak. – Nekem járőröznöm kéne.

A nő tenyere szélesre nyílt a kiborglány hasán, egyik ujja pedig izgató módon a köldökvonalát követgette. A kiborglányt elképesztette, hogy a nő érintése olyan, mintha rövidzárlatot okozna akaraterejében és ahogy felülír mindent.

-Valóban ez az, amit most tenni akarsz? – kérdezte Sarah sokatmondóan.

Cameron a fejét ingatta csak, mert képtelen volt megszólalni, ahogy a teste minden figyelmét követelni kezdte.

-De Weaver… – nyögte ki végül Cameron.
-Én… – Sarah nyelt egyet, mialatt közelebb lépett és teste összeért Cameron-éval.

A nőnek szükséges volt Cameron érintésére, hogy talajt érezzen a lába alatt, szüksége volt a kettejük közötti kapcsolatra, hogy újra teljessé váljon. Az utolsó darabjának a visszanyerése, amit elvesztettek, hirtelen a mindent jelentette.

-Szükségem van rád, – suttogta Sarah beismerően.
-Biztos vagy benne? – kérdezte halkan Cameron, alig tudta elhinni, hogy végül bejut a dermesztő hidegről.

Sarah elmosolyodott.

-Teljes mértékben, Bádogasszony.

És Cameron úgy találta, hogy semmi más nem számít. Képtelen lévén ellenálni, bezárta a kettejük között lévő távolságot, követelve kedvese száját és megízlelve nyelvével annak izgató mosolyát.
A nő halkan lihegett, a kiborglány pedig ezt kihasznáva mélyebbre hatolt nyelvével, mialatt kezeivel hanyag könnyedséggel felemelte kedvesét. Régebben Sarah megharcolt kedvesével, mert gyűlölte a kontroll bárminemű feladását, de most lábaival csak átkulcsolta a lányt, kezeivel beletúrt a hajába és ahogy kedvese az ágy felé indult vele, lábával berúgta maguk mögött az ajtót.

A lepedő hűvös volt volt Sarah bőrének, de Cameron heve hamar bebugyolálta őt száműzve ezzel a hidegséget. Hiányzott már ez neki, a lány meleg teste, gömbölyű idomai…a szája. Úgy elkábult kedvese ízétől, hogy több pillanatba telt, mire észrevette, hogy Cameron megállt és elhúzódott kicsit, hogy Sarah arcát keresse.

-Mi a baj? – kérdezte suttogva Sarah, ujjai finoman cirógatták közben a lány arcát.
-Szeretlek, – válaszolta Cameron meglepő intenzitással, mert megállíthatatlan vágyat érzett arra, hogy kimondja a szavakat, hogy elhitesse azokat kedvesével.

Sarah arcvonásai ellágyultak, vett egy mély levegőt, majd csábítón Cameron-ra mosolygott.

-Bizonyítsd be!

Cameron a fejét oldalra billentette és Sarah meglátta a lány szemeiben az eltökéltséget az ablakon beszűrődő sápadt holdfényben. A csók, ami következett, volt az egyetlen, amit Sarah érzett végig, le a lábujjáig és csaknem zavarba jött, mikor megérezte, hogy lábujjai összegöndörödnek a bakancsában.

Cameron szabadjára engedte kezét és kissé félve megérintette Sarah-t, mert szinte félt, hogy a nőnek hirtelen eszébe jut minden és leállítja őt. De Sarah érintése nem volt ennyire bizonytalankodó. Hanem biztos, akarattal teli és Cameron tudta, hogy nem fog tudni ellenállni neki. Félretette félelmeit és kedvesére fókuszált megadva neki mindent, amit kívánt. Ami kettejük között történt, az annyira érződött újnak, amennyire szükséges volt és Cameron rádöbbent, hogy egyikük sem fog megállni. Mert egyszerűen nem tudnának.

Cameron pólója hamar köddé vált és Sarah egy vad sóhajtást hallatott, mikor megérezte, hogy a kiborglány ujjai az övét és a nadráját próbálják kioldani. Az ő kezei sem tétlenkedtek, ügyesen kinyitották a maradék gombokat amik még a keze útjában álltak a lány puha bőre felé. A vágy olyan tömény és erős volt, mint az első együtt töltött éjszakájuk során, de most nem kellett sietniük.
Minden időt Cameron-nal fog tölteni, emlékezve a testére, arra, ami jó volt neki, új helyeket keresve, melyekkel kedvesét önkívületig kényeztetheti. Nem lesz szégyenlősség….se sajnálat. Ma este biztosan nem.

Ami kettejük között van, az nem teszi gyengévé őket. Hanem megerősíti. Sokkal keményebb harca serkenti őt, mert most már még több vesztenivalója lesz. Sarah szorosan átölelte Cameron-t, mikor
forró ajkak kezdték izgatni végig a nyakán, majd tovább még lejjebb is. Sarah úgy érezte, hogy bizalma visszatért, talán még erősebben is, mint azelőtt. Ők ketten átmentek a legrosszabb dolgokon és túlélték. Semmi sem fogja szétszakítani őket. Mert nem fogja hagyni.

Cameron érintése lelassult a nő combjánál és ekkora már semmi sürgető gondolat nem maradt, csak az érzés.

-Bizonyítsd be, – cukkolta ismét Sarah a kiborglányt, hogy azonnal érezze is Cameron ajkainak mosolyra görbülését a bőrén, mindent értően, szinte már önelégülten.

****

Terissa megborzongott a hidegben, tekintete ismét végigpásztázta a parkolót. A kocsijában ült, várt és figyelt. Eközben a nő azon tűnődött, hogy mennyire feltűnő az ottléte a maroknyi késő esti élelmiszer vásárlók számára, akik itt a város peremén jöttek-mentek. Danny felhívta őt kevesebb, mint egy órája, mire Terissa gyorsan le is lépett otthonról otthagyva a karosszékében elszunnyadt James-t a viseletes Bibliájával, ami kinyitva a férfi mellén hevert. Belényilalt ugyan a sajnálkozás, hogy szinte felrázta a férfit, de végül úgy döntött, hogy most ezt egyedül kell végigcsinálnia.

A hátsó ajtó kinyílt és Terissa szinte felugrott, mikoe Danny becsúszott a hátsó ülésre.

-Ne nézz hátra, – parancsolta Danny, a fiatal férfi hangja fáradtnak és színtelennek tűnt benne a paranoia kezdeti jeleivel is.

Terissa tekintete találkozott a fiáéval a tükörben.

-Minden rendben van, jól vagy?

Danny bólintott.

-Elhoztad a pénzt?

Terissa összeszorított szájjal rázta meg a fejét.

-Most haza fogsz jönni velem.
-Anya, – ellenkezett Danny. – Az nem biztonságos.
-Nincs biztonságos hely, – válaszolta Terissa és úgy fordult az ülésben, hogy láthassa a fiát. – Te nem tudod, hogy kell ezek ellen felvenni a küzdelmet.
-Ki mondta, hogy harcolni akarok? – Én csak el akarok menekülni, – válaszolta Danny. – Ezt mondta Sarah is mindig John-nak, nem? – Hogy sose nézz hátra.
-Mert Sarah tudja, hogy mit tenne Skynet John-nal, – vágott vissza Terissa nyersen. – De miért akar az a gép téged? – Tettél valamit?

Danny nem tudta tovább állni anyja tekintetét, agya azonnal CAIN-t idézte meg és ahogy az M.I. behatolt John Henry-be. Szinte meg is feledkezett a chipről…a kódról…és hirtelen mindkettőt meg szerette volna kaparintani. Mintha ezek jelenték számára a megváltást. Az egyetlen esélyt.

-Nem megyek haza veled, – makacskodott Danny. – Viszont a hangárba vissza fogok menni.
-A terminátor ismerheti… – kezdett ellenkezni Terissa.
-Ahogy a házunkat is… – mutatott rá Danny dühös nyerseséggel. – Majd vett egy nagy levegőt és megpróbálta normálisabb hangnemben folytatni. – Anya, John-nak szüksége van a segítségemre. – Ha a terminátor tudna a hangárról, akkor már járt volna arra ezelőtt is.

Tekintetük harcot vívott. Terissa pár pillanat múlva megcsóválta a fejét, mert nem volt oda az ötletért.

-Van valami, amit nem mondasz el nekem.
-Nem tudom, miért jön a gép utánam. – Esküszöm… – erősködött Danny és próbált nem feszengeni, ahogy anyja sokatmondó tekintete szúrósan meredt rá. – De nem is jönne utánam, ha távol tartottuk volna magunkat attól a nőtől.
-Danny, – csattant fel Terissa. – Ez nem Sarah hibája.
-Hogy tudod őt még védeni? – vicsorgott Danny.
-Bármit is akar veled tenni az a gép…annak semmi köze Sarah-hoz, – válaszolta Terissa, a nő meg volt győződve az igazáról.
-És ezt honnan a pokolból tudod? – kérdezte még dühösebben Danny.
-Mert ha ez a Connor-okkal kapcsolatos lenne, akkor John már halott lenne.

Terissa állta fia tekintetét, míg Danny el nem fordította a fejét. A nő fia arcélét bámulta és közben próbált nem émelyegni, pedig a gyomra már kavargott.

-Fejezd be mások hibáztatását a saját problémáid miatt és csinálj inkább valamit velük.

Danny felemelte fejét, szemeiben tisztán látszódott a neheztelés. Terissa megcsóválta a fejét.

-Visszaviszlek a hangárhoz, – jelentette be végül Terissa. – Legalább John tudja, hogy kell ezekkel harcolni.

Danny a szemeit forgatta. Nem terhelte anyját annak bevallásával, hogy neki csak a chipre van szüksége. és nem maradni akar azon a helyen. Amint megszerzi, a Connor-ok elmehetnek a pokolba.

****

Az ősz közeledett, a falevelek elkezdtek lehullani, hogy aztán a megszokott ropogással hívják fel magukra a figyelmet az ember lába alatt. Ha bárki is lett volna a csendes temetőkertben, meghallotta volna a közelgő terminátort, mielőtt annak élesen kirajzolódó alakja feltűnt volna a sápadt holdfényben. A gép a csípős levegőről megfeledkezve közelítette meg Miles Dyson sírját ismét, hogy aztán tekintetével végigpásztázza a területet minden lehetséges spektrumon. Pillanatnyilag egyedül volt.

Megállt, egy pillanatra a sírkőre pillantott és szenvtelen arccal leolvasta a rajta levő egyszerű feliratot. Minden oka megvolt rá, hogy azt higgye, Danny Dyson vissza fog térni erre a helyre. Az intelligencia, amit beleprogramoztak valamikor, azt sugallta, hogy Danny hamarosan kényszert fog érezni arra, hogy visszatérjen ide úra és újra.

Ő pedig készen állva fogja várni, mikor ez megtörténik. Danny Dyson-nak meg kell halnia. Csak idő kérdése.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 3 <<

>> Lines in the Sand >>