Act 3

A nap már lemenőben volt, mikor a kis csapat szótlanul átsétált a szépen gondozott temetőkerten. John belélegezte a párás levegőt, kifinomult hallása egy közelben levő öntözőgépet jelzett számára. Egész életében próbálta az ilyen helyeket kerülni, mert világa már annyira tele volt a halállal, hogy nem volt szüksége ilyen erős emlékeztetőre. Ennek ellenére meglepődve tapasztalta, hogy milyen békés, mennyire szívélyes a környezet.

Riley itt volt eltemetve. John azon tűnődött, hogy meg kéne-e keresnie a lány sírját, de úgy érezte nincs joga hozzá. A lány miatta nyugodott itt. Mint ahogy az a férfi is, akit meglátogatni jöttek.

Terissa megérezte, hogy John kényelmetlenül érzi magát, és hátrafordulva egy bátorító, de szomorkás mosolyt küldött a fiatal férfi felé. John erőtlenül, de hasonlóan tett, majd lelassította lépteit, hogy előre engedje a többieket. Újabb tisztelet az anyjának – gondolta, hogy évről-évre kijár ide. Tudta, hogy anyja bűntudatot érez Miles halála miatt, de ez nem akadályozta abban, hogy tisztelje a férfit vagy az önfeláldozását. Még saját életét és szabadságát is kockára tette ezért.

Ahogy átsétáltak egy síremlék boltíve alatt, pár lépéssel lemaradva John hirtelen megállt egy a sövénybe vágott nyílásnál. Terissa ismét megfordult, hogy mondjon valamit, de John a lába elé bámult, aztán megfordulva felpillantott és a nő szemébe nézett. Egy hosszú pillanatig egymást nézték, szavakra nem volt szükség. Végül Terissa bólintott és belekarolt a fiába, akit a kis gránitlap felé vezetett, mely férje nevét hordozta. John arra számított, hogy apja fog eszébe jutni, mikor magukra hagyta őket, de ehelyett anyja képe siklott be gondolatai közé.

****

Danny évek óta nem látta a hideg, kemény követ, ami apja végső nyughelyét jelölte. Gyűlölte ezt a helyet, gyűlölt mindent, amit ez a hely jelképezett. Anyjával ellentétben ő nem lelt itt megnyugvásra. Túl sok mindenre emlékeztette őt a hely azokból az időkből, amikor utoljára látta édesapját. Pont a kő és a frissen nyírt fű szaga okozott a mellkasában szorító érzést és ütlegelte a fejét, ahogy Danny újra azzá a fiatal gyerekké vált, aki ott állt a házukban és apját meg Sarah Connor-t figyelte a nyitott ajtón át. Ziháló mellkassal próbálta őket meggyőzni bátorságáról, de Danny mégis csak arra tudott visszaemlékezni, hogy milyen kínzóan reszketett. Nem értette, hogy miért vagy hová indul az apja, de tudta, hogy apja kifejezéstelen arca félelmet takar. Sarah hibája volt, hogy utolsó együtt töltött pillanataik oly sok félelmet hordoztak.

Órákkal később anyja a könnyeit visszatartva magyarázta neki, hogy apja nem fog visszatérni. Abban a pillanatban keményedett ki félelme valami mássá. Nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy a megbocsátás egyáltalán szóba jöhessen Danny-nál. És még akkor is csak kerülgette a témát, még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy Sarah nem valami teljesen értelmetlen dologért kényszerítette apját arra, hogy elhagyja őket.

Egészen addig, míg meg nem pillantotta apja munkáját a Kaliba-nál. Akkor érezte először a valódi kapcsolatot. Látva a kódot, annak eleganciáját és apja által tervezett intelligenciáját, Danny kezdte megérteni az apjával kapcsolatos dolgokat, amik üres áldozata mögött húzódtak. Miközben Danny apja munkájára épített, elkezdett hinni abban, hogy meghalni valamiféle távolba vesző ügyért, fölösleges pazarlás. Hitte, hogy formálni képes a jövőt a saját munkája által és képes rajta változtatni. Vagy legalábbis, ezzel igazolta egy olyan kódon végzett munkáját, melynek megsemmisítéséért apja az életét adta.

Danny nézte, ahogy anyja lehajol és elhelyez egy csokor virágot apja sírkövén. Ekkor vette észre a szál rózsát, ami már előzőleg ott volt. Ismerte Sarah rituáléját. Emiatt nem jött ide már kezdettől fogva. A rózsát látva évről-évre nőtt benne a gyűlölet. Hitte, hogy ez mostanra megváltozott. De nem.

-Miért csinálja ezt az a nő?

Terissa felnézett fiára, akin ugyanazt a haragot látta, ami az ő hangjában is ott volt alig egy éve. Tudta, hogy azelőtt feltette magának ugyanezt a kérdést, de mostanra megértette Sarah sajnálatának mélységét. Szólni akart, de Danny még nem fejezte be.

-Ez a nő csak harcol, harcol és harcol, az emberek meg közben hullanak körülötte, ő meg a végén csak ott köt ki, hogy sajnálom. – Akkor miért teszi?

Terissa ismét abban a helyzetben találta magát, hogy egy olyan nőt kell védelmeznie, akinek egykor a halálát kívánta.

-Tudod, hogy miért, Danny. – Láttad, hogy mire képesek a gépek.

Terissa aggódva pillantott hátra, hogy John esetleg mérges lesz, aki viszont közben visszább vonult egy biztonságos távolságba, hogy ne zavarja a magánéletüket. A nő egy sóhajtás közben fáradtan ült le a kőpadra Miles sírja mellett. Nem kívánta ezt a beszélgetést, de Danny eltökéltnek tűnt. Ennyit arról, amiről pár órával ezelőtt James-szel vicceltek.

-Ja, és beléjük is néztem. – Lehetnek ugyan fémből, de ami ketyeg bennük, az a kód. – Ezt csinálta apa. – Meg ezt csinálom én is. – A gépek nem mindenhatók. – A kód módosítható. – Kijavítható. – Cameron erre jó bizonyíték.

Terissa a fejét rázta.

-Csak óvatosan. – Ne koncentrálj ennyire a legapróbb kódsorra, mert nem látod meg a nagyobb képet.
-Pont a legkisebb kódsor az, ami igazán számít, – vitatkozott Danny.
-Tényleg azt hiszed, hogy a laptopoddal megváltoztathatod Skynet-et, Danny? – Hogy ez csak annyi, mint átmozgatni pár egyest meg nullát?
-Gondolod, hogy Miles nem próbálta volna meg, ha lehetséges lett volna?

Terissa küszködött, hogy elfojtsa a fiával szemben érzett indulatát, mert nem akart vitát Miles sírja mellett. Bárcsak itt lenne a férje, gondolta a nő, hogy jobb belátásra bírja a fiát.

-Az egyetlen dolgot tette apád, amire csak gondolhatott. – Feláldozta magát, hogy megmenthessen mindkettőnket. – Hogy megmentsen mindannyiunkat.

Danny dacos képpel nézett vissza anyjára.

-Nem, anya. – Apa azt az egyetlen dolgot tette, amire a nő tudott csak gondolni. – És emiatt nem jött haza soha többé.

Danny felkapta a szál rózsát a sírról azzal a szándékkal, hogy félrehajítja, de felszisszent, mikor az egyik tüske célpontot talált és véres nyomot hagyott az ujján. Miközben az ujját szopogatta, Danny agya tovább pörgött. Ismerte a kódot kívül-belül, látta, mit végzett vele CAIN. Látta mi volt és mivé lett. Csak egy újabb megoldásra váró rejtély. Bármely rendszer meghekkelhető. Amióta a Kaliba-hoz ment, most első alkalommal érezte Danny, hogy pontosan tudja, mit kell tennie.

Terissa figyelte, ahogy fia testtartása kiegyenesedik, látta a régóta hiányzó önbizalom felcsillanását szemeiben, ami örömmel kellett volna, hogy eltöltse, de ehelyett csak az aggodalmait kavarta fel.
Egy pillanatig semmi sem történt, csak a szökőkutak hangja hallatszott, míg mindkettőjükre a frászt nem hozta csendes merengésük közepette John kiáltása.

-Gép!

****

Mikor a téma az anyjára terelődött, John arrébb sétált. A vágy, hogy védelmébe vegye őt elviselhetetlenül erős volt, de anyja ennek nem örült volna. Itt nem. Így John bepréselte indulatát magába és hagyott egy kis távolságot a Dyson-októl, hogy azok zavartalanul gyászolhassanak. Ha Danny-nek szüksége van arra, hogy továbbra is haragot tartson anyjával, John tudta, hogy anyjának elfogadná azt, még ha ő nem is.

Ez a temető hatalmas, döbbent rá John. Ezernyi lélek porhüvelye pihent körülötte. Nehéz feldolgozni, hogy a rengeteg élet élt és elmúlt, de John érezte a mindig jelenlévő felelősség súlyát, mikor az emléktáblákra pillantott. És még milliók fognak meghalni, ha ő kudarcot vall, de azok sírján már nem lesz virág, mert csak alig páran lesznek majd, akik a bukásra egyáltalán emlékeznek majd.

John megállt egy biztonságos távolságra Terissa-tól és Danny-től, de azért ahhoz elég közel maradt, hogy a szellő elvigye hozzá azok halk mormolását. John felpillantott és egy füzekkel beültetett angyal árnyékában találta magát. Az angyal arcvonásaiban valami Allison-ra emlékeztette őt…vagy Cameron-ra, amitől John egy pár pillanatig csodálattal adózott a szobornak. Gondolatai pedig a két lányra siklottak. Oly sok a hasonlóság közöttük és mégis mennyire különbözőek.

Derek egyszer régen azt mondta neki, hogy a gépek megérzése a hatodik érzékké kell, hogy váljon.
Azok a remek katonák gyakorlatilag kiszagolták őket…megérezték a fém hidegségét, ami kiszabadult a bőrük alól.

Ahogy John ösztönösen bal felé nézett, az érzékelő képessége élesedésének ismerős érezte töltötte el, amit tudatalattija keltett életre, amint az fenyegetést észlelt. A levelek ropogása ért el hozzá először, mire John a fejét a hang irányába fordította, keze pedig a pisztolyára siklott. Alig tíz yardnyira tőle egy férfi – akit John sosem látott azelőtt – sétált súlyos léptekkel, céltudatosan. Csupán pillanatok kellettek John-nak, hogy rájöjjön, ez a férfi nem ember. John képzettsége, mely hónapok óta szunnyadt visszatérése óta a jelen pillanatig, most rögvest felébredt egy tüdőszaggató ordításban.

-Gép!

A terminátor feje felé fordult, John pedig tudta, hogy kiszúrta őt a gép, ahogy az angyal mögött rejtőzött. Az angyal egyik szárnya leszakadt a lövedékek áradatától, John-ra pedig éles kőszilánkok záporoztak. Mikor a gép megállt, hogy újratöltse fegyverét, John azt tette, amire anyja mindig is tanította.

Futni kezdett.

Nem állt meg, pedig tüdeje égett, ahogy a Terrisa-t és Danny-t körülvevő fák irányába rohant. Minden lépésnél a lövedék okozta fájdalmat várta a hátában, de semmi nem érkezett. Megkockáztatott egy hátrapillantást és közben előkapta a pisztolyát. A terminátor a nyomában volt, a gép szemeit napszemüveg takarta. John kilőtt néhány lövedéket, persze tudta, ez mennyire hatástalan, de megtett mindent, hogy időt nyerjen. Látta, hogy a gép megrándul, mielőtt egyenesen előrenézett volna, John pedig tudta, hogy minimum egy golyó eltalálta a támadóját.

Terissa közben feléje rohant, mialatt ő meg egy sarkot került a sövényhez közel. John a kezével hadonászott a nő felé, hogy más irányba menjen. Látta Terissa arcán a pillanatot, mikor a nő felismeri, hogy mi jön mögötte, ő pedig mindent beleadott, mert elhatározta, hogy minden áron megakadályozza, hogy Terissa a tűzvonalba kerüljön.

Danny, mikor végre kiszabadult a pisztolylövések okozta sokkból, az anyja után eredt. Még amikor meglátta a terminátort, ahogy határozott lépteivel feléjük gyalogol, akkor sem váltott irányt.

-Anya, – kiáltotta Danny könyörgő és ijedt hangon, miközben a nő John irányába futott.

John már csaknem odaért hozzájuk, mikor a szökőkutak miatt nedves gyepen elcsúszott és a földre zuhant. Gyorsan a hátára fordult és azt látta, hogy Danny már közel járt ahhoz megragadja anyját, hogy lefékezze annak lendületét. Alighogy Danny elérte anyját, újabb fegyverropogás hallatszott és lövedékek záporoztak rájuk. Terissa John felé kiáltott, de ő arra ösztökélte őket, hogy meneküljenek, mert bokája élesen nyilalt egyet, ahogy súlyt próbált rá helyezni.

-Induljatok! – kiáltotta John féltérdre emelkedve, közben sírkövek szilánkjai csapódtak arcának.
-Meneküljetek! – ordította John ismét.
-Anya, gyerünk! – könyörgött Danny az anyjának, majd megragadta könyökét és megpróbálta őt elvonszolni John mellől. – Ez John-t akarja. – Hagyd őt ott!

Terissa belekapaszkodott a fiába és felrántotta vászon dzsekijét, hogy megkaparinthassa a Glockot, ami még most is betűzve pihent Danny övében. Kioldotta a biztosítót, célra tartott, majd tüzelt, hezitálás nélkül leadva egy sorozatot. A terminátor megrázkódott és egy fél lépést hátralépett minden találatnál. Mindeközben Danny minden egyes lövésre összerezzent.

Miután Terissa-nak kifogyott a lőszere, a terminátor szenvtelenül célzott. John a barátjaira vetette magát és mindkettejüket a földre vitte. Izzó fájdalom hasított a jobb vállába és egy pillanatra elfeketedett minden a szemei előtt. Terissa meghallotta, ahogy John fájdalmában felnyög. Feléje nyújtotta a kezét és vér melegségét érezte rajta.

-John!
-Fussatok! – préselte ki magából John és ellökte magától a nőt.

Terissa visszafordult a tisztás felé és látta, ahogy a terminátor feltartóztathatatlanul gyalogol át a Miles sírja melletti padon, amin az előbb még ott ültek. Ekkor Terissa lepillantott, mert egy pisztolyt nyomtak a markába.

-Menjetek! – parancsolt rájuk John, tekintete tiszta és elszánt volt, ahogy Terissa szemébe nézett.

Terissa rádöbbent, hogy a vezető szemébe néz, annak a férfinak a szemébe, akiért Sarah mindent feláldozott, hogy megvédje. Terissa megragadta fia karját, anélkül, hogy a mozdulatot észrevette volna és engedelmeskedett a parancsnak.

John nézte, ahogy elmennek, majd támolyogva felállt, hogy pajzsot nyújtson nekik, mikor a terminátor folytatta a tüzelést a két menekülő után. Ekkor anyja szökött a gondolataiba és John elsuttogott egy imát a bocsánatáért. Hogy büszke legyen majd rá.

Most nem volt Sierra, hogy megmentse őt a közeleső terminátortól, de a gép nem tüzelt tovább. Miért pazarolna lőszert egy halott emberre – gondolta John – mert lényének egy része rendelkezett annyi lélekjelenléttel, hogy még ilyenkor is képes volt eltűnődni.

Az acélmarok megragadta dzsekije gallérját és felrántotta őt. Vállát és bokáját válaszul rettenetes fájdalom öntötte el és gyógyulófélben levő bordái is keserűen tiltakozta. De elharapta az ajkain kitörni készülő hangot. Állva fog elmenni, dacosan belebámulva a terminátor érzelemmentes szemeibe, készen a halálra.

-John Connor, – kezdett bele a gép szenvtelen hangon.
-Menj a pokolba, – fröcsögte John.

A gép oldalra billentette a fejét és szinte kíváncsian tanulmányozta John-t. Majd hirtelen a világ tótágast állt John számára, mert minden teketória nélkül áthajították őt a sövényen túlra.

****

Terissa nem mert hátrapillantani azután, hogy John ellökdöste őket. Képtelen volt végignézni Sarah fiának a halálát. Látni, ahogy az emberiség sorsa a halálával megpecsételődik. Csak futni tudott és megtenni mindent, hogy mentse saját fiát.

Terissa még mindig Danny kabátja ujját markolta, mikor maga elé perdítette a fiát és átnyomta őt egy köböl készült boltíves átjárón a parkoló irányába. Danny megbotlott és majdnem elzuhant, mikor újabb lövések dördültek. Kőszilánkok hasadtak ki az oszlopból a feje mellett. A nő ment tovább magával húzva fiát, majd beállt Danny és a látszólag végtelen munícióval rendelkező pisztoly közé.

-Miért üldöz még mindig minket? – kiáltotta Danny levegő után kapkodva.

Terissa úgy érezte, hogy rosszul lesz a rémülettől. Mi van, ha a terminátor nem John-t akarja? Mi van, ha ő utána jön? Tangó után…

-Istenem, – nyöszörögte Terissa mikor kibotladoztak az árnyékos gyalogútról át egy díszes vaskapun ki a járdára, majd teljes erővel keresztül futottak a parkolón.

Terissa hallotta kiborg nehéz lépteit visszhangozni a boltíves átjáró felől, mikor elérték a járművüket.
Danny hátrapillantott és azt látta, hogy anyja mögötte van, a terminátor pedig a kapuban. Ügyetlenül próbálta előkapni a kulcsokat. Terissa megfordult és belépett a terminátor és a fia közé. A maradék lőszerrel, ami John pisztolyában volt, tüzelni kezdett és minden lövedéke célba is talált egészen kis szórással. Saját halála elfogadható, amíg Danny életben van és ő annyi időt fog nyerni fia számára, amennyit csak tud, hogy megmeneküljön.

A gép abbahagyta a tüzelést, látszólag elfogadva a nő által rá kirótt megtorlást.

-Anya!!! – Ugorj be a kocsiba!

Terissa hallotta ahogy a szán hátrasiklik és hátsó helyzetben marad. A nő a hasznavehetetlenné vált fegyvert eldobta.

-A gép engem akar, Danny.
-Anya, – könyörgött Danny látva, hogy a gép ismét megindul feléjük.

Terissa a fia szemébe nézett, anyja nyugodtabbnak tűnt, mint Danny valaha is látta. Mikor anyja átölelte őt, Danny úgy érezte, hogy belül valami megszakad benne.

-Danny, indulj, – Most.

Danny halálra rémülten szorította magához anyját, majd szétváltak, ő pedig beszállt az autóba. Még egyszer utoljára visszapillantott anyjára, tekintetük összetalálkozott. Danny eltökéltséget…és a búcsúzást látta anyja szemében. Ez már szinte elviselhetetlen volt, de Danny tudta, hogy nem lenne képes megállítani az egyre közeledő szörnyeteget. Sebességbe tette a kocsit és csikorgó gumikkal hagyta el a parkolót. Könnycseppek csorogtak le az arcán, mikor ráeszmélt, hogy talán sosem látja többé életben az anyját.

Terissa szótlanul nézett fia után, majd a gép felé fordult. Lőszere kifogyott és nem volt hová menekülnie sem. De, mikor ismét a terminátorra nézett, az nem nézett vissza rá. A gép az autót vette célba és bele is pumpálta a maradék lőszerét a csomagtartó környékébe, mialatt a jármű sivító gumikkal száguldott végig az utcán, vette be a kanyart két kerékkel és tűnt el a szemük elől.

Terissa csak állt döbbenten, mikor a gép leengedte a fegyverét. A terminátor a nő felé fordult, fejét oldalra billentette és némán végigmérte őt. Terissa mozdulatlanul állt és úgy kapkodta a levegőt, hogy az szinte már fájt. Összerándult, mikor a gép feléje lépett ismét, de meg sem érintette. Ehelyett egy szó nélkül ellépett mellette a terminátor.

-Terissa!

Terissa összerezzent a neve hallatán, megpördült és John-t látta meg feléje sántikálni. A fiatal férfi vérzett, de eltökélt volt, a nő pedig kiüresedett fejjel, kábultan indult meg felé, hogy életben látja őt.

-Azt hittem, – kezdte Terissa összeszorított szájjal. – Megragadta John-t, érezte, hogy a fiú teste megereszkedett a megkönnyebbüléstől.
-Nem engem akart, – mondta John, majd arca megvonaglott a fájdalomtól, mikor Terissa a fiatal férfi ép kezét a vállára emelte, hogy megtartsa őt.
-Engem se, – válaszolta Terissa és eszébe jutott, ahogy a gép addig folytatta a tüzelést, míg fia el nem tűnt.

Egymásra néztek és mindketten ugyanarra gondoltak. Csak egy célpont maradt.

-Danny, – suttogta Terissa.

****

Cameron könnyedén kerülte meg ismét a biztonsági kódot, amitől csalódottan biggyesztette le ajkát. Belökte az ajtót azt várva, hogy John-t fogja megpillantani, ahogy kikukucskál a sarok mögül, de semmi neszt nem hallott, még a billentyűzet kopogását sem.

Rosszalló pillantással nézett hátra a parkoló felé és meg is pillantott egy új furgont. A kezeiben tartott ennivalós dobozt arrébb helyezte és előhalászta a nadrágjából a pisztolyát. Végigpásztázta a területet és rengeteg vércseppet vett észre az úttesten, amik a furgontól az épület felé vezettek.

A vészjel arra akarta kényszeríteni, hogy félredobja az ételes dobozt és John segítségére siessen, de Cameron nyugodt maradt, szépen letette a dobozt, majd óvatosan közelebb ment. Túl tudja élni, ha meglövik, de pont ez volt az, amit ha lehet, el akart kerülni. Belépett az irodába, de üresen találta. Figyelmét ismét a padlón levő vércseppek kötötték le, amiket a hangárig követett. Fájdalmas sziszegés ütötte meg a fülét, majd meglátta őt és minden óvatosság feledésbe merült.

-John.

Cameron leengedte a pisztolyt és előrelépett. John-nak sikerült kipréselnie egy halvány mosolyt magából.

-Remek időzítés. – Nem érem el a…

John a vérző válla felé nyúlt. Véráztatta inge a kezében volt összegyűrve. Az elsősegélydoboz nyitott állapotban hevert mellette egy munkapadon, amin ült. A sebe úgy fájt, mint egy izzó csík és a szívverése ütemére lüktetett. Régebben volt hasonló sérülése, még az arcán is, de azok sosem fájtak ennyire.

Cameron felmérte a sérülést és megállapította, hogy nem igazán súlyos. Szinte szédült a megnyugvástól.

-Merre van Danny? – És Terissa?
-Nem tudom Danny hol van. – Terissa-t kitettem otthon. – Gondolom Danny vagy oda megy vagy ide.

John ismét felszisszent, mert Cameron megnyomogatta a sebet, majd megtisztította a rászáradt vértől. Érintése meglepően finom volt és egy idő múlva John nem is figyelt tovább a fájdalomra, hanem inkább a kiborg kezének a melege keltette fel az érdeklődését.

-Mi történt? – kérdezte Cameron, John pedig, mivel nem volt mit tenni, el kellett mondania mindent, amit meg is tett.

Cameron rosszalló képet vágott, mikor John befejezte a mondókáját.

-A gép életben hagyott téged és Terissa-t is. -Tehát Danny volt a célpont, – ismételte Cameron, mintha a szavak kimondása elhitetné vele azt, amit jelentenek.

John a vállát kezdte vonogatni, de fél másodperccel később már rájött, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Össze is rázkódott a fájdalomtól.

-Tudom. – Különös.

Cameron néma csendben fontolgatta az elhangzottakat és azon tűnődött, hogy vajon félreismerte-e Danny Dyson-t. Ha Skynet egy gépet küldött Danny elpusztítására, akkor a fiúnak kellett, hogy legyen valami haszna. Kivéve, ha nem Skynet volt ezért a felelős. Cameron John profiljára meredt és visszaemlékezett a napra, amikor visszaküldte őt az emberiség vezetője, és hogy ő mennyire tiltakozott ez ellen.

-Azt mondtam Terissa-nak, hogy beszélek anyával, – folytatta John és a terminátorlányt nézte, aki éppen a neki elmondottakat emésztgette. – Anya most úgy gondolja, hogy jobb, ha nem tudunk semmit arról, hogy Danny merre van…
-Igaza van, – válaszolt a Cameron kimérten. – Biztonságosabb számunkra. – És az ő számára is.

Cameron figyelmét teljesen lekötötte John sebének kitisztítása, hosszú haja az arcába hullott, mint egy függöny, ami eltakarta őt John szeme elől. Erre ő, anélkül, hogy belegondolt volna, kinyújtotta kezét és a kiborg haját a füle mögé fésülte. Mikor Cameron meglepetten felpillantott, John szíve hevesen verni kezdett, mert Allison szellemét látta átsuhanni a kiborg szemeiben.

Cameron megállt egy pillanatra John arckifejezését látva. Kissé zavartan hatástalanította a furcsa pillanatot egy szigorú, fej oldalra billentéssel.

-Sarah nem fog örülni.

John gyorsan az ölébe kapta a kezeit.

-Sosem boldog, ha egy terminátor ólálkodik a környéken.

Cameron meghökkent, de figyelmen kívül hagyta az akaratlan sértést.

-Beálltál a tűzvonalba.
-Mit kéne tennem, elfutni és hagyni, hogy az megöljön még több embert? – Milyen fajta vezető az, aki ilyet tesz?
-Olyan fajta, akit nem lőnek le.

Cameron félbeszakította, amit csinált és határozottan John szemébe nézett.

-Ha lelöveted magad mások védelmében, az nem túl hasznos.

A terminátorlány hűvös logikája hallgatásba taszította John-t. Aki nem is szólt semmit, de a fiú szemeiben lángoló heves makacsság egy olyan a Connor-okra jellemző bélyeg volt, amit már elégszer látott Cameron ahhoz, hogy tudja, ez a logika sosem fog felülkerekedni azon. Cameron következtetése helyes volt, de azt is tudta, hogy lényének az a része, ami John-t a jövőben nagy vezetővé tette, volt az, ami törődött azokkal az emberekkel, akik mellette harcoltak. Cameron szigorú tekintete megenyhült kicsit, John pedig ismét az embert látta benne a terminátor helyett.

-De közben olyasvalami is, amit a jövőbeni John megtett volna, ismerte el Cameron.

A terminátorlány tisztelete nyilvánvaló volt ebben az egyszerű kijelentésben.

-Köszönöm, – mormolta John és megköszörülte a torkát, mert hangja fátyolos volt. – A bekötözést, – tette egyértelművé.

Cameron bólintott és nyugtázta a fiatal férfi igényét a témaváltásra. Majd visszatért a dolgához, John sebének ellátásához.

-Csak horzsolás, – mondta szigorúan objektív hangon Cameron. – Teljesen fel fogsz gyógyulni.
-Még csak egy hitvány forradás sincs, mi? – viccelődött visszafogottan John erőtlen mosollyal az ajkán.
-Még csak az sincs, – modta Cameron egyetértően és halványan John-ra mosolygott.

A kiborg mozdulatai hirtelen lelassultak, mikor a nedves ruhával újra megtörölte John bőrét.

-Nem úgy, mint édesanyádnak. – tette hozzá váratlanul.

John-nak eszébe jutott, mikor Derek-kel viccelődtek, egy röpke pillanata volt ez a humornak, ami ritkasága miatt volt említésre méltó.

-Keményebb, mint az atomrakéták…suttogta John keserédes fájdalommal, ahogy Derek-re gondolt.

Cameron ismét felpillantott és felhúzta szemöldökét szemmel látható zavarában. John megrázta a fejét és elengedett egy apró kacajt a lány új arckifejezése láttán, ami szinte…imádni való volt.

-Ezt Derek mondta anyáról, – magyarázta John.

John megfigyelte, hogy valami átsuhan Cameron arcán, egy alig észrevehető érzelem hullám, majd a lány szempillája megrezzent és figyelme visszatért a seb tisztítására. Mozdulatai elkezdtek lassulni, míg végül teljesen le is álltak.

-Mi van? – kérdezte John szelíden, de mégis úgy érezte, hogy szavai inkább felbosszantották, mintsem szórakoztatták a terminátorlányt.
-Igaz, – állapította meg váratlanul Cameron, majd elfordította a fejét és a véráztatta ruhát ledobta a mellettük levő asztalra.

Figyelme most az elsősegélydobozra terelődött. Cameron, John-nak hátat fordítva, kotorászni kezdett a dobozban. Mikor ismét megszólalt, szinte suttogott.

-És mégsem.

Emlékek törtek Cameron-ra a legapróbb részletességgel. Sarah, mikor a nő a legbetegebb volt. Oly kétségbeejtő és durva, hogy saját nevére sem emlékezett akkor. A zöld szempár, amikor elkeseredetten próbálta kiszedni belőle a halálának körülményeiről információt, amivel nem is rendelkezett. A néma kín, amit Sarah érzett, mert fia elhagyta a jövőért cserébe. Sarah teste, ahogy a karjaiban tartotta az egyik brutális box edzését követően és ahogy a nő izzadsága a bőréhez tapadt. Ahogy átszakad egy gát és érzelmek hullámai robbantak ki benne, egyik a másik után. Látta a harcoló Sarah-t, a leghősiesebb harcost, és látta az összeomlását is.

És a hegek. Cameron az összeset ismerte, mindre rátalált a sötétben. Az összeset katalogizálta a legintimebb pillanataikban. Az egyik különösen beleégett a memóriájába. Az, amelyik csaknem elvette tőle Sarah-t…és amit ő maga okozott.

Cameron-t John fájdalmas nyögése rázta fel gondolataiból. Üres tekintettel meredt John-ra és próbált visszaemlékezni, hogy mikor is fordult vissza felé. Kezei a fiatal férfi vállán a kötszert rögzítették a bőréhez ragtapasszal. Cameron arra döbbent rá, hogy megfeledkezett magáról és túl erős nyomást fejtett ki, de John inkább kíváncsisággal figyelte őt, mintsem fájdalommal, vagy mérgelődve.

-Sarah nem elpusztíthatatlan.

A terminátorlány hangja ugyan nyugodt volt, de arcán a bőr feszessé vált, a szemei mögött pedig forróságot érzett.

-Tudom, – válaszolta John, akit felkészületlenül ért a hirtelen témaváltás.
-Egyszer azt mondtad nekem, hogy Sarah meghalna azért, hogy megállítsa Skynet-et.

Cameron szeme tele lett érzelmekkel, amiket John nem tudott megfejteni, miközben feszültség költözött a lány állkapcsába.

-Csak te felejtkeztél el arról, hogy miért tenné ezt meg Sarah.
-Mert tudja, hogy ez milyen fontos. – Hány ember hal meg, mennyi…
-Nem, – vágott John szavába Cameron. – Úgy értem, hogy igen, tudja ezeket mind.

A kiborg tekintete elhagyta John-ét, miközben az utolsó tapaszt simította le.

-Viszont ez nem a miértje. – Ő érted halna meg. – Meghalna azért, hogy megmentsen téged attól a fájdalomtól, ami ezekkel jár. – Érted tesz mindent. – Mert erre kérted. – Képes vagy megérteni végre?

Cameron meglátta az indulat várt fellobbanását John szemében.

-Azt hiszed, hogy én ezt akarom? – Mindezeket? – John alig tudta visszafojtani dühét. – Gyűlölöm ezt. – Gyűlölöm, hogy ez a sorsom…meg, hogy az ő sorsa. – Gondolod, hogy nem osztoznék vele a sorsában, ha tudnék?
-Tényleg osztoznál?

Az indulat magasba csapott Cameron-ban, tisztán és hevesen, ami a kirobbanó megvetés nem kívánt, ám tagadhatatlan irányába tolta őt. Sarah előtt a világa semmi másból nem állt, mint John-ból. Őt védelmezte. Gondoskodott róla. Ez volt az egyetlen közös bennük, mikor ő és Sarah először találkoztak. John-ért léteztek. A maguk módján, mindketten arra lettek programozva, hogy John-t a saját érdekeik fölé helyezzék.
Cameron meghallgatta future John történeteit anyjáról, a bánkódását amiatt, ahogy kezelte őt, és azt, ahogy elvesztette őt. Miért nem képes észrevenni a hibáit most? Miért kell elveszteni Sarah-t ahhoz, hogy megértse?

-Arra kérted, hogy mentse meg a világot érted, John. – Folytatta Cameron, félrepakolta a holmikat, amiket hozott és eközben nagyon is tudatában volt annak, hogy John némán, majd felrobban mögötte. – Úgy kérted arra, hogy állítsa meg Skynet-et, mintha csak kölcsönkérnél egy autót.

John összerándult.

-Ő nem csak miattam tette. – mondta John, majd lecsúszott az asztalról és a kiborg fölé magasodott.

Arca megvonaglott az a fájdalomtól, amikor ránehézkedett sérül bokájára, de tartotta magát.

-De, igen. – szakította félbe John Cameron hirtelen meggyőződéssel és megfordult, hogy szembeszálljon a fiatal férfi acélos tekintetével.

Sarah sérüléseinek képei, a fizikai és érzelmi is sérüléseket is beleértve, úsztak át Cameron szeme előtt, aki tett egy lépést John felé. Az alig leplezett indulat a lány hangjában meglepte John-t, ő pedig hátrált egy lépést, ahogy ösztönösen megérezte, ingoványos talajon járnak.

-Te kérted őt arra, hogy vegye át a helyed, hogy váljon azzá a harcossá, aki legyőzi Skynet-et. – Hagytad volna, hogy meghaljon érted. – Azért kérted tőle ezt, mert az édesanyád és tudtad, hogy megteszi. – Ő feladott mindent. – Feladta saját szükségleteit és vágyait, mert a tiéd volt mindig az első. -Feladta saját magát, John.

John csak állt tátott szájjal Cameron-nak, anyja védelmében tett szenvedélyes kirohanására. Az érzelem mélysége nem csak a kiborg eddig ismeretlen anyja iránti odaadására volt bizonyíték, hanem a fejlődő önmagára is. Egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző ez az új oldala a terminátornak, amit régebben magától értetődőnek vett.

Cameron kijelentésének váratlan vehemenciája, továbbá a bűntudat és a sarokba szorítottság érzése miatt John nem is reagált meglepetésében. Cameron indulata sokkal emberibb volt, mint képzelte volna, ráadásul egyértelmű volt az, is hogy a lány hitt is abban, amit mondott. Cameron rosszallása akcióit illetően szívből jövő volt, hogy John küszködve kutatott olyan válaszok után, amik igazolhatnák mindazt, amit okozott Sarah-nak és saját magának.

John tekintete Cameron arcvonásaira tévedt, állkapcsa megfeszült, fogát összeszorította, hogy kifogásait visszatartsa. Tudta, hogy azok amúgy sem jelentenének semmit egyikük számára sem. Amennyire gyűlölte, amit Cameron mondott, lényének egy része közben tisztában volt azzal, mennyire igaza van a terminátorlánynak.

John észrevette, hogy olyan közel vannak e pillanatban, hogy szinte érezni Cameron bőrének melegét. Gyakorlatilag szemtől-szembe álltak és közben John azt gyanította, hogy a terminátor a legszívesebben a falhoz kenné őt. Cameron homloka ráncokba futott csalódottságában és felindultságában, állát magasra emelve tartotta szinte dacos pózba a fiatal férfi hallgatása nyomán.

John-ba beléhasított a gondolat, hogy a terminátorlány nem csak más, mint Allison, hanem egyenesen gyönyörű a maga módján. Ő, Cameron, nem csak egy terminátor volt, aki mellette állhat, hanem most már egy személyiség, aki rendelkezik saját hangulattal, érzelmekkel és vágyakkal. Egy elbűvölő, gyönyörű valaki, aki talán olyan ragaszkodó lesz hozzá, mint anyja vagy Allison valaha is tudott lenni. Utána ment a jövőbe egykor, hogy vissza kelljen térnie, hogy magának követelje őt.

Cameron észlelte John szemeiben lejátszódni a gondolataiban a beállt változást, mialatt a fiatal férfi lepillantott az ő ajkára és közben arckifejezése is megenyhült. Már látta ezt a pillantást azelőtt, döbbent rá, ami egyre riasztóbbá vált, ahogy John szemhéjai záródni kezdtek és fejét előre hajtotta.

A lány hirtelen pánikjában kitartotta kezét maga elé és megállította John-t a lassú előre mozgásában. John lélegzete elakadt és erős köhögésben tört ki, ahogy hátra lett lökve egy lépésnyit. Zavarodottan nyitotta szélesre szemeit, melyekben a félelem nyomai is fellelhetők voltak a lány vad reakciója miatt.

-Ezt nem, John.

John riadtan rázta le magáról a vonzerő ködfátylát. Cameron hangja határozott volt és düh színezte, de mikor ránézett a kiborgra, a szemében csak a színtiszta ijedtség látszódott.

-Én nem ő vagyok.

John védekező reakcióját hatástalanította a felismerés, hogy ez a helyzet új terület Cameron számára, így szükséges, hogy megértesse magát.

-Nem, te nem vagy Allison, – mondta John higgadtan. – Nem erről van szó. – Én csak… – John küszködve kereste a szavakat. – Ezt nem oszthatom meg. – Senkivel sem. – Nem biztonságos.

John-nak eszébe jutottak Derek szavai.

-Mindenki meghal John Connor-ért.

Cameron kiérezte John szavaiból a fájdalmat. A magányosságot.

-John…
-Ne, had fejezzem be.

John elfordult Cameron-tól, mert úgy érezte, szüksége van némi távolságra kettejük között, hogy lenyugodjanak hormonjai és idegei.

-Mindenki meghal. – Ha közel engedem őket magamhoz, akkor nincsenek biztonságban. – Anya mondta nekem évekkel ezelőtt és tisztában voltam vele, de nem akartam elfogadni.

John ismét Cameron szemébe nézett, hangjába pedig esdeklő tónus költözött.

-Te nem Allison vagy. – És már igazából hasonlónak sem tűnsz, – vallotta meg John. – Nem emiatt…de, nem foglak helyettesíteni téged ővele. – Ez egyikőtök felé sem lenne igazságos.

Cameron, ahogy érezte, hogy a benne tomboló pánik alábbhagy, kész volt ott maradni, ahol most állt. Pár dolog ugyan arra késztette, hogy elfusson, de az ügyetlen beszélgetés izgatta őt. Azon kezdett tűnődni, hogy mit fog Sarah-nak mondani ezekről a pillanatokról…ha elmond egyáltalán bármit is.

-Megváltoztál, Cameron. – mondta John a kiborgnak. – Azelőtt csábító voltál számomra testileg.
-Aki nem talál téged gyönyörűnek, annak nincsenek is hormonjai.

Cameron tekintete hirtelen ismét John-ra hullott és csak a menekülés utáni vágyat érezte magában egyre hangsúlyosabban.

-Mondtam neked, hogy megváltoztam.

John a fejét csóválva kipréselt magából egy apró vigyort a kellemetlen érzete ellenére.

-Igaz. – És most már én is látom. – Néha tényleg szinte ember…szerűen cselekszel. – Majd John felhorkant egy kicsit. – És kétség kívül jól bevésted, milyen is dühösnek lenni, – mondta és megtapogatta azt a pontot, ahol Cameron meglökte őt az előbb.

Cameron hirtelen nem tudta, hogy most ez bók vagy meg kéne sértődnie. John óvatosan közelebb lépett. Csodálattal figyelte, ahogy a lány orrlyukai ijedtében kitágulnak a közeledésére. Megértette, hogy a lány kellemetlenül érzi magát emiatt, így John megállt egy pár centire attól a ponttól, ahová lépni akart, hogy megnyugtassa őt.

-Tetszik, ahová eljutottál, Cameron. – Ez a…személyiség, – próbálta John magyarázni. – És…az emberek…mi nem szeretünk egyedül lenni.
-Szükségünk van társaságra. – Szükségünk van kapcsolatra másokkal. – Hogy segíthessünk egymáson.

Cameron elfordította fejét, mert elborította őt egy hirtelen jött gondolat Sarah-ról, és arról, hogy szüksége van erre a kapcsolatra…hogy mennyire ködbe veszőnek és távolinak érzi kedvesét magától
jelen pillanatban. Mikor megszólalt, hangja halk és erőlködő volt.

-Megértem.

Még az ő terminátor áramkörei sem tudták elfedni hangjának rekedtségét.

John hallgatott a terminátorlány reakciója és hangjának mély érzelmi tartalma által okozott zavartságában. Rádöbbent, hogy hisz neki. Hogy valahogyan, de Cameron tudja, milyen érzés az, ha szükséged van valakire és milyen érzés fontosnak lenni más számára viszonzásul. John gondolatai Savannah-ra tévedtek, megelevenedett előtte, hogy milyen közel áll a gyermek a kiborghoz, hogy mennyire látszódott rajtuk, hogy számítanak egymásra. De az egyszerű, őszinte kapcsolat nem lehetett az oka a Cameron hangjából áradó szenvedésnek vagy a szemeiben látható gyötrődésnek.
Csak azért nézhet ki ilyen szomorúnak…

-Nem.

Cameron-nak hátra kellett lépnie egy lépést, mert John közelségétől bekerítve érezte magát. Kétségbeesetten akart elmenni, el, haza, Sarah-hoz. A vágy olyan erős volt, hogy a könnyek marták a szemét, és mikor felnézett, bele John szemébe, meglátta a fiatal férfinak az elébe tárult látványra adott reakcióját. Kezdte megérteni. Cameron látta a szemeiben John arcvonásainak lassú szétporladását, ahogy legbelül próbál tiltakozni az ellen, amire kezdett rádöbbenni, ami az igazság.

Ez ütött, mint egy leszakadt vagon. A kinézetük, az érintések, ahogy Cameron vonakodott otthagyni az anyját…

-Nem, – suttogta maga elé John, mert rosszul volt a gondolatra, hogy Cameron, az ő Cameron-ja talán az ő anyja után ábrándozik.

Az is elég rossz volt, hogy Cameron érzelmeket fejlesztett ki és szerelembe esett, míg ő távol volt, na de hogy a ragaszkodásának a tárgya…az ő anyja…ez elképzelhetetlen volt.

-Te…te azt mondtad, hogy vannak érzelmeid, – nyögte ki John, – ahogy visszaemlékezett a parkban történt beszélgetésükre. – Hogy érzéseket táplálsz valaki iránt, ami…aki…

Cameron megrázta a fejét és elfordult John-tól, majd elindult az ajtó felé.

-Úgysem értenéd meg.

John utánanyúlt a lánynak és megpróbálta elkapni a karját, hogy ott tartsa, de Cameron játszi könnyedséggel lerázta a fogást.

-Cameron, – emelte fel a hangját parancsoló hangon John, miközben gyanúja elfogadásával küszködött, még ha az összes bizonyíték, amit vonakodva vizsgálgatott, végül stimmelt.

John hátrébb lépett, mikor Cameron otthagyta és bevágta az ajtót, hogy a monitorok is megrázkódtak az állványaikon. Kiengedte a levegőt, amit észre sem véve tartott magában. Egy újabb boldogság tűnt úgy, hogy kicsúszik a kezeiből a hirtelen beállt csendben. Cameron nem szerethette őt azelőtt, mert csak egy gép volt. És most sem tudná szeretni, mert mostanra meg sokkal többé vált már annál.

Cameron érzéseket táplál anyja iránt. Végül John megengedte magának, hogy erre gondolkodjon, és a sors eme beteg humora empátia rohamot keltett benne. A terminátorlány újonnan felfedezett érzései csak boldogtalanná fogják őt tenni, mivel az anyja Sarah Connor. Sosem tudná viszonozni Cameron érzéseit, gondolta John, legjobb esetben finom és udvarias lehet, de a legrosszabb eshetőség, hogy…anyja kőszívű nősténnyé is válhat, aki Cameron-t darabokra szedné puszta szeszélyből. John beletúrt a hajába, közben kieresztett egy hosszú sóhajt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ők mindannyian magányra vannak kárhoztatva.

Az anyja ki fog akadni.

****

James meghallotta, hogy a biztonsági rendszert kikapcsolják, majd egy másodperc múlva egy kulcs siklik bele a zárba. Ekkor felpillantott és megkönnyebbülten látta, hogy Terissa vére hazatért. A nő sokkal tovább volt távol, mint számította és mikor nem válaszolt a hívására, aggódni kezdett.

James a kezét törölgette egy konyharuhában és kilépett a konyhából, miközben a vacsora lassú tűzön főtt a háta mögött. Nem volt egy nagy szakács, de úgy gondolta, hogy ez szép gesztus lesz Terissa felé, ha már a nőnek el kell szenvednie ezt a szerencsétlen évfordulót. James-ben elakadt a levegő egy pillanatra, mikor megpillantotta a nőt csak ott állni a hallban, zavart és kimerült kifejezéssel a sérült, vérző arcán.

-Terissa, – mormolta James riadtan.

James félredobta a törlőt és közelebb lépett. Megragadta a nő karját és teljesen maga felé fordította őt. Ekkor vette észre a fűnyomokat a nő ruháján, valamint a felhasadt szövetet az ingén és a nadrágján.

-Mi történt? – Hol van Danny?
-Jól van, – esküdözött Terissa és csak csóválta a fejét, mikor ráeszmélt, hogy nem volt túl akkurátus.
-Fizikailag van jól. – De, mérges. – És ijedt.

Terissa a mobilját szorongatta kezében és James ebből arra következtetett, hogy épp az előbb beszélt a nő a fiával.

-És merre van Danny?
-Biztonságban van, – válaszolta Terissa és állát magasabbra emelte, hogy most először nézzen bele James szemébe. – Biztonságos helyen van.

James látta, hogy Terissa meg kívánja tartani magának az információt fia hollétéről, így a kanapéhoz vezette őt és hellyel kínálta.

-Hagy hozzak valamit azokra a vágásokra.
-Vágások? – mormolta Terissa, mert nem értette pontosan, hogy mire gondol a férfi.

Terissa lepillantott a kezeire, amiken csak most vette észre a horzsolásokat és karcolásokat. Majd felnyúlt az arcához, és érezte a porrá zúzódott sírkő durva szemcséit, ahogy karcolják bőrét. A kezét leengedve pedig meglátta véres ujjait.

James pár pillanat múlva egy tál meleg vízzel tért vissza, meg pár törülközővel és kötszerrel. Belemártotta a kis törülközőt a vízbe, majd kezével megragadta Terissa állát és finoman oldalra fordította, hogy kimoshassa az elszennyeződött sebeket a nő arcán.

-Ki tette ezt? – kérdezte James. – Mondd el mi történt.

Terissa így is tett, leírva a legapróbb részletekig az egész rémisztő megpróbáltatásaikat. Vissza tudta idézni a nedves fű, a lőpor és frissen felforgatott föld szagát. A Danny által viselt dzsekit az ujjai között, mikor a földre lökte őt. A pisztoly hangja pedig még mindig ott dörgött a fejében.

-John után jött? – kérdezte James zavartan.
-Én is azt hittem, – suttogta Terissa. – Hiszen ezek mindig őrá vadásznak. – A nő a fejét csóválva meredt a távolba. – De akkor felém fordult. – Azt hittem, tudja, hogy én vagyok Tangó, aki a jövőbeni énem.
-És akkor mi történt? – kérdezősködött tovább James, mert Terissa hangja belehalkult a semmibe.

James szíve hevesen vert a az események leírása hallatán. Terissa végül a férfi szemébe nézett.

-A gép az én fiamat kereste. – Valaki egy terminátort küldött a fiam után.

Terissa azt hitte, hogy eljött a pillanat, amikor majd teljesen meg fogja érteni Sarah Connort-t, de azt nem várta, hogy sorsukban osztozni is fognak. Ez a nőről alkotott képéhez egy egészen új mélységet rendelt, amiből Terissa inkább nem kért volna.

James tekintete végigsepert a szobán és oda nem illő dolgot keresett. Azt gyanította, hogy Weaver keze van a dologban.

-Elnézést, – mondta a férfi feszülten, bocsánatkérése több mindent fedett le, mint amiről Terissa-nak tudomása volt.
-De miért Danny? – Terissa tudni akarta. – Miért jönne a fiam után?
-Danny bizonyára tett valamit, ami az ellenállás segítségére volt, valamit, ami keresztbe tett Skynet-nek a jövőben.

Terissa a férfit nézte és azt remélte, igaza van, de aggódott, hogy talán még sincs.

-Szerintem a terminátor ismer engem, James. – Ismerte John-t is. – És mindkettőnket életben hagyott.

James a hallottakat mérlegelte, az eshetőségek kellemetlen érzéseket keltettek benne.

-Nem ti voltatok a küldetése.
-John Connor mindig is a küldetésük. – Terissa hangja kemény volt tele méreggel. – Még Cameron is, a chipje mélyén, arra lett programozva, hogy elpusztítsa őt.
-Tudom, – mondta James halkan és folytatta a nő sebeinek gyengéd kezelését.

Weaver lehet a dolgok mögött, döntött magában a férfi. Csak egy újabb húzás, hogy ráijesszen a terminátornő. Legalábbis, bizarr módon ezt remélte James.

A nevezett terminátornő eközben látótávon kívülről leselkedett és hallgatta Terissa Dyson szívszaggató történetét. Tudta, hogy James mit gondol, még ha az teljes tévedés is volt. Weaver odébb siklott, mert itt volt az idő, hogy közelebbről szemügyre vegye Danny Dyson-t.

****

-Helló!

Sarah számára a köszönés hangsúlya volt az első jel, hogy valami nem stimmel. Felpillantott a halványkékből a lesütött barna szempárba, mert Cameron ácsorgott a konyhába vezető ajtóban és őket nézte aggódó tekintettel. Ijedtnek és óvatosnak hangzott a kiborg, amitől Sarah-n jeges borzongás futott végig.

-Helló! – köszönt vissza Sarah lassan, mert észrevette, hogy a lány nem néz egyenesen a szemébe.

Sarah elfordult és összenézett Sabine-nal Savannah feje fölött. Mindhárman a padlón ültek és szórakozottan színeztek a kislány kifestőkönyvében. A fiatal nő bólintott és közben ugyanolyan aggódó kinézetet kezdett ölteni, mint Sarah. Sarah gyomra összeszorult, becsukta a kifestőkönyvet és összeszedte a kislány színes ceruzáit.

-Nekifogtok Sabine-nal a vacsorának? – kérte a gyermeket Sarah és bocsánatkérően megdörzsölte a kislány hátát, majd visszafordult Cameron felé.
-Oké, anya, – válaszolt egy mosoly kíséretében a kislány, majd megfogta Sabine kezét, hogy elvezesse őt onnan.

Sabine megértő arckifejezéssel indult el kérdően felhúzva az egyik szemöldökét, de ahogy kell, egy szót sem szólt mindeközben.

-Örömet szerzel Sarah-nak azzal, ha anyának szólítod őt, – jegyezte meg Cameron figyelem elterelésként, miközben oldalra lépve beengedte Sabine-t és a kislányt a konyhába.

Az ablak mögött már besűrűsödött a sötétség és csak a tücskök éjszakai koncertje hallatszott a hirtelen beállt kínos csendben.

-Örömmel is hallom, – válaszolt végre Sarah őszintén és egy kicsit előrehajolt, hogy szemkontaktusba kerüljön a kiborggal.

Cameron azonban elutasító volt, tekintete makacsul a padlóra meredt. Sarah erre az ajkába harapott, idegei úgy zsongtak, mint egy méhkas. Aztán vett egy nagy levegőt, hogy összeszedje magát.

-Mi a baj? – kérdezte a terminátorlányt, mikor már teljesen egyedül voltak.
-Megbeszéltük, hogy nincs több titok, – kezdte Cameron ünnepélyes hangon.

Sarah lepillantott a kezében levő színes ceruzákra, és mikor az egyik ketté roppant, csak ekkor vette észre, hogy kezei előzőleg ökölbe szorultak.

-Szóval eltitkoltál valami mást előlem, – mormolta Sarah és megpróbálta mérgét, valamint félelmét is kizárni a hangjából.
-Csak 45 percre, – vallotta be Cameron komoly hanggal.

Sarah már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ismét becsukta és csak a fejét csóválta kicsit, majd újfent a terminátorra pillantott.

-45 egész percig, mi? – kérdezte szárazon.

Cameron zavartan nézett a nőre, mert Sarah hangját a humor színezte.

-Fel kellett volna hívjalak, hogy mindent elmondjak telefonon keresztül.
-És miért nem tetted? – kérdezte Sarah, majd hátradőlve nekitámaszkodott a kanapénak, mert megkönnyebbült azon, hogy bármi is van a lány fejében, az legalább friss és nem valami régóta leplezett dolog.

Sarah lepakolta a színes ceruzákat a kávézó asztalra és teljes figyelmével Cameron felé fordult.

-Mert olyasminek tűnt, amit személyesen kellene elmondani.

Cameron most állhatatosan nézett, tisztán látszott rajta, hogy erőt vesz magán, akármit is készült felfedni. Sarah lassan lélegzett egy mélyet.

-Akkor mesélj, – utasította a kiborgot.
-Egy terminátor megpróbálta megölni Danny-t.

Sarah azonnal felugrott és két lépést tett a legközelebbi elrejtett fegyver felé.

-Danny Jól van, – tette hozzá gyorsan Cameron, majd előre lépett és megragadta Sarah karját. – Mindenki jól van.
-A gép a hangárban talált rájuk?

Cameron megrázta a fejét.

-Nem, a temetőben.

Sarah-t kirázta a hideg, ujjaival beletúrt a hajába és émelygést érzett a gondolattól, hogy egy fémszörny Miles sírjánál kutakodik utánuk.

-Terissa…
-Ő jól van, – ismételte meg Cameron. – Mindannyian elmenekültek.
-És a gép Danny után jött? – kérdezte ismét Sarah, mert biztos volt abban, hogy nem jól értette kedvesét. – Mit akarna attól a gyerektől?
-Nem tudom, – nézett le a padlóra Cameron. – John megsebesült a támadásnál, – folytatta a lány és érezte, hogy Sarah haja felborzolódik.
-És mi a poklot csinált ott John? – prüszkölt Sarah.
-Minden ami számít most, hogy John jól van. – Horzsolásokat szenvedett, miközben Terissa-t és a fiát próbálta védeni. – Csekélység. – Még egy csúnya sebe sem keletkezett.

Sarah leereszkedett a kanapé karfájára, mert hirtelen úgy érezte, hogy lábai nem tartják meg testét.

-Hol van most Danny? – És hol van John?
-Visszament a hangárba. – Én kötöztem be őt. – Tényleg csak apróbb horzsolások.

Sarah megborzongott, mert tudatában volt, hogy egy golyó olyan közel került fiához, hogy felhorzsolta a bőrét.

-Had találjam ki, John nem akarta, hogy mindezt elmondd, – szólalt meg kesernyésen Sarah.

Mikor Cameron nem szólt egy szót sem, Sarah felkapta a fejét, de csak azt látta, hogy a lány a lábbelijét bámulja.

-Micsoda? – csattant fel Sarah, mert rájött, hogy több is van ennél.

Cameron összerezzent.

-John-nak hiányzik Allison. – Egyedül érzi magát, – kezdte a kiborg és próbálta mentegetni John viselkedését, amennyire csak tudta.

Sarah összehúzta szemöldökét.

-És ennek mi köze van ahhoz, hogy Danny-t megpróbálta megölni egy terminátor?

Cameron csak fészkelődött, majd sikerült hihetetlenül nyugtalannak mutatkoznia még gépként is.

-Egyik esemény vezetett a másikhoz.
-Egy másik terminátorhoz? – kérdezte Sarah és érezte, hogy a feje kezd megfájdulni.
-Egy másik eseményhez, – tisztázta Cameron. – John…

Ekkor Cameron Sarah-ra pillantott, arckifejezése tökéletes keveréke volt a mentegetőzésnek és a bosszúságnak.

-John megpróbált engem megcsókolni.

Jó pár pillanatig Cameron csak a konyha felől jövő duruzsolást és Sarah gyorsuló ütemben verő szívverését hallotta. Kedvese végül felállt, pár lépést arrébb ment, majd kezeivel a legközelebbi ablak keretének támaszkodott. Cameron nem tudta, mit nézhet odakint, gyanította, hogy Sarah tekintete inkább befelé fordult, mint az udvar felé.

-És mit reagáltál? – kérdezte Sarah rekedtes hangon.

Cameron Sarah feszes lapockáit bámulta és hirtelen oldalra billentette fejét, mikor a fülébe jutott a nő hangjának érdekes, eddig sosem hallott tónusa.

-Megállítottam őt, – válaszolta azt gondolva, hogy ennek egyértelműnek kéne lennie.

Sarah úgy mozdult, hogy hátratekinthessen Cameron-ra, zöld szemei a lány arcvonásait fürkészték.

-Megállítottad őt, – ismételte meg Sarah, de hangja szkeptikusnak hallatszott.
-Udvariasan visszautasítottam.

Sarah felhorkant a válasz hallatán és a fejét csóválta.

-Mindig is volt valami kettőtök között… – mormolta a nő, miközben torkában gombócot érzett.
-Már mondtam neked, hogy nem tetszik, ahogy neked válaszol.

Cameron közelebb húzódott, ahogy akkor szokott, mikor Sarah-t meg kellett nyugtatni, ha dühös volt.

-Bármit is éreztél köztem és John között mielőtt a jövőbe ugrott volna, az csak az volt. – Egy érzet. – Soha semmi nem történt köztünk.

Ez persze nem a teljes igazság volt, de ahhoz elég közel volt, hogy Cameron ne érezzen lelkiismeret-furdalást.

-Semmi? – kérdezte Sarah egyre növekvő furcsa hangsúllyal.

Cameron-ba belehasított a felismerés, amitől különös öröm szállta meg.

-Féltékeny vagy, – tört fel a terminátorlányból.

Sarah nem mulatott a dolgon.

Cameron elfojtotta a helytelen reakciót, ami egy mosoly lett volna és kifejezéstelen arcot erőltetett magára.

-Semmi sem történt köztem és John között. – Sem ma. – Sem azelőtt.
-Miattad ugrott a jövőbe.

Sarah ezt nem tudta elengedni. Azelőtt sosem merte kierőszakolni az igazságot, de most úgy látszott, hogy nem tudja leállítani magát. Cameron lassan bólintott és elismerte, hogy ez igaz. Tudta, hogy John vonzódott hozzá. Felhasználta ezt a vonzalmat, mikor kedvező volt számára, de sosem lépett át egy határt, ahogy John sem.

-De fizikailag sosem volt kettőnk között semmi. – Esküszöm.

Sarah ismét a fejét csóválta és felnézett a plafonra, miközben az érzelmeivel viaskodott. Cameron még közelebb lépett és körültekintően megérintette Sarah karját, hogy a nő ránézzen.

-Sosem szerettem John-t. – A mostanit sem és a jövőbenit sem. – Csak téged szeretlek.

A zöld szempár szinte ragadt Cameron-ra, a kiborg meg elbővölten figyelte az érzelmek játékát, amik visszaverődtek rá a másik nőről. Imádta Sarah szemeit, sosem tudott betelni velük.

-Mondtam neki, hogy nem, – ismételte meg Cameron. – De nem értette meg. – Magányosnak érzi magát. – Beszélgettünk…
-Szóval magányos, – mormolta Sarah. – Tudom, hogy érez…mit érez.

Sarah Cameron-ra nézett, beitta teste melegét, érezte a bőrét az övén. A leküzdhetetlen vágy, hogy odasimuljon a lány karjaiba, hogy azok átöleljék picit megingatta őt, de kényszerítette magát, hogy ellenáljon. Megdörzsölte az arcát, megfordult és visszalépett az ablakhoz.

-Ugyanezt kellett éreznem John egész élete során. – Charley volt az egyetlen, aki változtatni tudott ezen.

Cameron mozdulatlanul áll, mert nem tudta hogyan reagáljon arra, amiről Sarah beszélt.

-Még mindig így érzel? – kérdezte a terminátorlány határozatlanul.

Sarah lehajtotta a fejét és ajkát összeszorította. Lassan megrázta fejét, majd felpillantott Cameron-ra.

-Tudod, hogy nem, – válaszolta halkan. – Sosem akartam ezt, ami kettőnk között van. – Csak a küldetés részévé vált. – Én vertem bele John-ba, hogy egyedül kell maradnia. – Mert ez a legjobb számára…mindenki számára.

Cameron egycsapásra elnémult, képtelen volt kifejezésre juttatni azt a rémületet, ami Sarah szavaitól felidéződött benne.

-Nincs igazam, – suttogta Sarah. – Legalább is részben, – mondta és közben állta Cameron tekintetét.
-Senkinek sem kell örökké egyedül lennie. – A túléléshez szükségünk van másokra is. – Szükségem van rád, – vallotta meg Sarah. – Nem tudok…nem tudok nélküled élni.

Sarah nyelt egy nagyot és tett egy lépést kedvese felé nem elfeledkezve arról, hogy Cameron milyen dermedten állt ott.

-Egyszerre vagy a megmentőm és aki kárhozatba taszít, Cameron. – És azt hiszem, ugyanez vagyok én is a számodra.
-Igazad van, – nyögte ki Cameron pár pillanattal később.
-Tudom, hogyan érez John, – ismételte meg Sarah. – Tudom, milyen érzelmeket neveltem belé. – Nem hibáztathatom őt azért, amire vágyik… – nyelt ismét nagyot Sarah.
-Ami nekünk megvan, – értette meg Cameron.

Egymást nézte a két nő egy darabig, míg nem Sarah ismét megrázta fejét és más irányba nézett. Másodpercekkel később Sarah csak annyit érzett, hogy Cameron karjai átölelik csípőjét hátulról és ő minden tétovázás nélkül hozzásimul, mert egyszerűen szüksége volt a lány erejére.

-Sajnálom, – suttogta Cameron.
-Elmondtad neki? – kérdezte Sarah, mert ezt tudni akarta, csak abban nem volt biztos, hogy milyen választ akar hallani. – Mindent, rólunk?
-Nem, – válaszolt gyorsan Cameron. – De bizonyára mondtam valami…tettem valamit…

Cameron egy pillanatra elnémult és Savannah vidám csacsogását hallgatta a konyha felől, miközben magába szívta Sarah jellegzetes illatát.

-Kitalálta. – John megsejtett valamit az irántad érzett érzelmeimről.

Sarah lehunyta szemét és magába engedett mindent, amit a lány mondott és megpróbált valami értelmeset kihozni belőle. Összehúzta a szemöldökét.

-Az irántam érzett érzéseid… – mondta lassan Sarah. – Na és mi van az én irántad érzett érzéseimmel? – és Sarah elforfordítota fejét, hogy válla felett a kiborg szemébe nézhessen.
-Nem hiszem, hogy tudná. – John szerintem ezt egyoldalú dolognak képzeli.
-Figyelmeztetni fog engem, – mondta Sarah egy apró mosoly mellett. – El fog jönni, hogy elmondja, beindítottam egy terminátort. – Sarah ismét a fejét csóválta. – Tökéletes. – Egyszerűen tökéletes.

Sarah érezte, hogy orrcimpái kitágulnak, ahogy Cameron érintése nógatta őt mindkét oldalán, majd a lány kezeivel felnyúlt és átfogta az arcát.

-Köszönöm, – nyögte ki Sarah elakadó lélegzettel, mialatt Cameron óvatosan őt fürkészte. – Hogy elmondtad nekem.

Sarah a beszélgetéstől kimerülve Cameron-hoz simult, kedvese pedig hüvelykujjával finoman cirógatni kezdte az arcát.

-Féltékeny voltál, – ismételte Cameron apró mosollyal ajkán, ami Sarah hormonjait a magasba lökte.

Hasztalan lett volna tagadni.

-Nem kéne ennyire elégedett lenni magaddal, Bádogasszony…

A további kedveskedés feloldódott az összeérő ajkakon, e lassú izgatás volt az, amire Sarah már reménytelenül vágyott. Ösztönösen átölelte karjaival Cameron csípőjét és közelebb húzta őt magához, míg testük össze nem olvadt. Sarah érezte, ahogy testük érintkezése végigsöpör az erein és lánga robbantotta benne a vágyat a másik nő iránt. De agya nem volt még kész a bizalomra ennyire könnyeden és Sarah, ha vonakodva is, de elhúzódott, de csak egy kicsit, de majdnem meg is gondolta magát, mikor meglátta Cameron éhes szemeit.

-Sajnálom, lihegte ismét Cameron Sarah fülébe.
-Én nem, – nyomatékosította Sarah, a bevallása okozta meglepetés jól láthatóan megfogta Cameron-t.

Sarah megérezte a kiborg zavarát, ahogy az átsugárzódott kedvese testén, ő pedig hátrébb hajolt, hogy ennek visszatükröződését nyomban meg is lássa Cameron szemében.

-Én újra akarom…ezt…veled, – ismerte be Sarah. – Csak még…
-Nem állsz készen, – villant be hirtelen Cameron-nak. – Megértem.

A feszültség csökkeni kezdett a kiborg testében, amitől Sarah is ellazult kicsit. Az imént lefolytatott kemény beszélgetésük ellenére, Sarah elmondhatta, hogy tisztább lett a levegő kettejük között.

-Csak egy kicsivel több időre van szükségem.

A zöld szempár a barnát tanulmányozta és közben Sarah azt érezte, hogy elhatározásában ingadozni kezd. Elég közel álltak egymáshoz, hogy testük melegét megoszzák egymással és a nő túl jól emlékezett arra, hogy milyen heves és tébolyító tud lenni, ha egymáshoz érnek.

-Sajnálom, ismételte Cameron immár harmadszor, mert látta a fájdalmas hezitálást Sarah arckifejezésében.
-Semmi gond, – suttogta a nő, – én csak…

Cameron arca lassan természetes mosolyba váltott.

-Féltékeny voltál, – deklarálta ismét.

Sarah önkéntelenül elmosolyodott Cameron győztes hanghordozásán.

-Rendben. – Az voltam. – A saját fiamra. – Ez egy átkozott szappanopera, amiben élünk.

Sarah ellépett Cameron-tól és a csábítástól, majd lehuppant a kanapéra.

-Van még valami, amit tudnom kéne? – kérdezte Sarah, a szituációt ügyetlen volta rátelepedett Cameron teste forróságának hiánya miatt.

-Ennyi nem volt elég?

Sarah megdörzsölte szemeit, majd orrnyergét és be kellett ismernie, hogy a kiborgnak igaza van.

-Több is, mint kellett volna.
-És most mit fogsz tenni? – kérdezte kíváncsiskodva Cameron.

Sarah felsóhajtott. Előrehajolt, összekulcsolta a kezeit és a padlót bámulta.

-Gondolkodnom kell kicsit, – vallotta be.

Sarah arckifejezése ismét fanyarba váltott, ahogy felpillantott a terminátorlányra, mert tisztában volt azzal, hogy az már detektálta az arcán a vágy felvillanását.

-Egyedül, – mondta Sarah félreérthetetlenül.

Cameron oldalra billentette kissé fejét, mialatt teljes egészében feldolgozta a nő szavait.

-Rendben, – értett egyet apró fejbillentéssel Cameron.

Egy pillanatra elveszettnek tűnt a kiborg, mert hirtelen nem tudta, melyik út kínálja a leggyorsabb távozást. Végül a konyha mellett állapodott meg és el is indult az új cél irányába, így nem vehette észre az apró vigyort, ami kiült Sarah arcára.

-Egy átkozott szappanopera, – zsémbelődött Sarah, mikor Cameron már eltávozott. Tekintete az ablakra tévedt, mialatt a fiával lefolytatandó beszélgetés fenyegető közelségére gondolt. Döntenie kell és ennek tudata lehervasztotta a mosolyt az arcáról.

 

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 4 >>

<< Act 2 <<