Act 2

-Mostanában elég sokat olvasod.

James vett egy nagy levegőt, mielőtt felpillantott volna, majd hunyorogva kinézett a felhős nappal szürke fényébe. Mikor utoljára az ablakra pillantott, az eső már lepelként beborította az üveget az éj közepén. Bezárta a Bibliát és félretette máskorra, majd barátias és közvetlen kinézetet erőltetett magára, hogy elrejtse félelmeit. Terissa-ban is volt már éppen elég abból, nem akart még ő is hozzátenni.

-Jó reggelt, – köszöntötte James a nőt hétköznapias egyszerűséggel.
-Inkább délutánt, – pontosította a férfit Terissa bíráló él nélkül. – Egész éjjel azt a könyvet olvastad? – kérdezte anélkül, hogy hangja utalt volna valamilyen módon arra, hogy mit gondol erről.
-Ez egy nemzetközi bestseller, – válaszolt fáradt szellemességgel James, majd megdörzsölte arcát egyik kezével.

Ujjai 3 napos szakállal találkoztak össze, mire megjegyezte magában, hogy borotválkoznia kell. Ebben a pillanatban jött rá, hogy elhagyta magát az utóbbi napokba és Terissa pillantása arra utalt, hogy ez nem maradt észrevétlen.

Terissa nekitámaszkodott az ajtófélfának és nagyon alaposan megnézte a férfit.

-Jól vagy?
-Miért ne lennék? – kérdezte James.

A férfi próbált semleges arckifejezést magára ölteni. A Weaver miatti nyugtalansága mellett éppúgy aggódott John-ért és Danny-ért, mialatt azok próbálták megfejteni John Henry titkait. Terissa Danny édesanyja volt. Minden joga megvolt ahhoz, hogy tudja, fia mekkora veszélynek teszi ki magát emiatt, de James-ben nem volt meg a bátorság vagy a szíve nem vitte rá, hogy ezt el is mondja a nőnek.

-Hogy máshogy kéne indítani egy beszélgetést? – vágott vissza Terissa egy fukar mosollyal. – Azon gondolkodom, hogy át kéne menni Danny-ékhez.

James lassan tápászkodott fel a kanapéról, mert izmaiban fájdalmat érzett amiatt, hogy túl sokáig volt egy helyben.

-Azt hittem nem akarsz John Henry környékére se menni, – mormolta James nem repesve a nő ötletéért számos ok miatt.
-Nem is, – vallotta be a nő könnyeden. – De a fiam nem jön hozzám, így nekem kell hozzá mennem.
-Az anyaság örömei.
-Mmm.

Terissa kettejük között a padlót bámulta. James észrevette, hogy a nő alakjába feszültség költözött. Elég ideje ismerte őt már ahhoz, hogy ennek okát erőfeszítés nélkül kitalálja.

-Gondolod, hogy idén elmegy? – kérdezte szelíden James.

Terissa meglepetten nézett fel.

-Hát eszedbe jutott?
-Miles ügyén évekig dolgoztam, Terissa. – Bizton mondhatom, hogy halála évfordulójára jobban emlékszem, mint a saját születésnapomra.

Terissa felsóhajtott és megrázta a fejét.

-Danny nem jött el már egy ideje.
-Talán idén másképp lesz.
-Másképp? – suttogta Terissa. – Igaz, az idei év határozottan más.

James közelebb lépett és kezét barátnéja vállára helyezte.

-Ha Danny nem megy el, én el fogok.
-Méltányolom a felajánlást.

Terissa kezét a férfi hatalmas kezére helyezte, ujjai aprónak tűntek James ujjai mellett. A férfi már több ízben elkísérte Terissa-t Miles sírjához és ült ott mellette, miközben a nő búslakodva emlékezett.

-De elhatároztam, hogy ráveszem őt idén arra, hogy eljöjjön. – Szüksége van… – Terissa elhallgatott és a helyes kifejezést kereste.
-Szembesülésre a valósággal? – Figyelmeztetőre? – Perspektívára? – segítette ki Terissa-t James halvány mosoly közepette.
-Igen, mind a háromra.

A válaszra finoman kuncogtak egy kicsit mindketten, majd Jamesben hirtelen előtört a vágy, hogy bárcsak maradna még kicsit Terissa, mert olyan jól eltereli a figyelmét a nyugtalanító gondolatairól.
Terissa arckifejezése lassan ismét komolyra váltott.

-Ha kell, elvonszolom őt.
-Bízz benne! – Idén szerintem el akar menni.

Egy szoborszerű felhúzott szemöldök meredt az ég felé kétkedően.

-A jó Isten szóljon belőled, – válaszolta Terissa vontatottan.

Egy hosszú pillanatig egymást méregették, majd Terissa arcán olyan eltökéltség jelent meg, amit James már túl jól ismert.

-Tudod, hogy nekem elmondhatod, – szólalt meg Terissa komolyan. – Bármi is nyomta a lelked az utóbbi hetekben…nem csak Isten az egyetlen, aki hajlandó téged meghallgatni.

James-nek sikerült elővarázsolnia egy vézna mosolyt, amire Terissa ajánlata miatt csábult el, de eltökélten utasította vissza a felajánlást.

-Tudom, – biztosította James a nőt, majd hátrébb lépett. – De jelenleg nincs miről beszélnem.

Terissa oldalra billentett fejjel fürkészte a férfit.

-Barátnak jó vagy James, de hazugnak borzalmas.

Terissa kinyújtotta a kezét, majd egy gyors kézszorítást követően magára hagyta a férfit a félelmeivel és hitével. A bejárati ajtó másodpercek múlva bezáródott, James pedig visszaereszkedett a székére, majd felemelte a Bibliát az ágy melletti asztalkáról. Ismét olvasni kezdett és belemerült az ismerős szavakba. Jobb volt ez, mint azon törni a fejét, hogy mit tenne Weaver Terissa-val, ha nem működne vele együtt.

-Szerelmes vagy belé?

James összerándult, mert megriadt a váratlan hangtól. A bibliája kicsúszott az ujjai közül, az asztal szélének csapódott, majd a földre hullott. Felnézett, egyenesen a volt felesége szemébe. A nő kimérten ült a kanapén és nyíltan szemlélte a férfit.

-Lila, – lihegte a férfi, túlságosan elkábította őt a nő jelenléte, hogy ebben a pillanatban bármi mást tudjon tenni.
-Hello James.

A meglepődés gyorsan készenlétbe váltott. James talpra szökkent, keze az oldalfegyvere után nyúlt, ami mindig a derekán lógott, még álmában is. Tekintete az ablakra ugrott további ügynökök után kutatva.

-Egyedül jöttem, – suttogta Lila a férfit nézve alig kivehető örömmel. – Majd megrázta a fejét.
-Mindig is kíváncsi voltam, vajon van-e több is köztetek, mint barátság.
-Tudod, hogy nincs, – válaszolt James nyersebb hangon, mint szerette volna. – Érezte, hogy szívverése lassul, de keze a fegyver markolatán nyugodott. – Voltak közöttünk nézetkülönbségek, de hű voltam hozzád.
-Hűséges, – mondta Lila lassan, hogy a szó szinte sértésnek hangzott. – Az vagy, nemde?

Lila és James egymást nézték, a csönd besűrűsödött közöttük. James-ben kellemetlen érzés kavargott. Lila csodálatosan nézett ki, mint mindig, de valami nem stimmelt. Túl merevnek tűnt… a szemei túl élettelenek voltak.

-Szerinted ez vicces? – tette fel a kérdést fogvicsorgatva James, ahogy rájött a megoldásara.
-Eljátszod, hogy ő vagy? – A férfi hátrébb húzódott, úgy érezte, hánynia kell. – Nem beszélgetek veled. – Addig nem, míg az arcát viseled.
-És én még azt hittem, hogy ez megnyugtató lesz.

A szavak Lila hangján jöttek először, de félúton dallamossá váltak, végül belesimultak Weaver ismerős akcentusába. James megborzongott a szeme előtt lezajlódó átalakulás láttán, mikor is felesége arcvonásai beleolvadtak korábbi munkaadója arcának élesebb kontúrjába.

-Ezt soha többé ne csinálja. – Ha azt akarja, hogy együttműködjek, akkor ne játszadozzon és ne manipuláljon.
-Szerette a feleségét, – vetette oda közömbösen Weaver, akit nem hozott zavarba a férfi dühe vagy fenyegető hangsúlya. – De a kapcsolatuknak véget vetett a gyerekvállalás kérdése, nemde?
-Ehhez semmi köze.

James-nek a gyomra is felfordult a tudattól, hogy pár pillanattal ezelőtt még elhitte a hazugságot, elhitte, hogy volt felesége eljött, hogy felkutassa őt, hogy törődött vele annyira, hogy rá is találjon.

-Gyerekeket akartál, James. – Érted a rendeltetésüket…hogy mit jelentenek a jövő számára.

James fenyegetően nézett a fémszörnyetegre és azt kívánta, bárcsak elfuthatna, miközben azt is tudta, ez mennyire haszontalan lenne.

-Hová akar kilyukadni?
-Megérted, hogy mit jelent szülőnek lenni. – Hogy egy szülő milyen messzire elmegy a gyermekei védelméért, – válaszolt Weaver és közben érdeklődéssel nézte a férfit.
-Mint ahogy maga megvédte Sierra-t? – kérdezte James és émelygő elégedettséggel nyugtázta, hogy a terminátornő arcáról lehervadt a mosoly.

A győzelem érzése azonban tovasuhant. James hátrébb lépett, mikor Weaver arcvonásai megkeményedtek és a nő tekintete hűvössé vált.

-A gyermekemet próbálom védelmezni, James.

Weaver ekkor közelebb lépett a férfihez, James pedig mozdulatlanná válva, gyanakvóan figyelte a nő közeledését. A terminátornő lenézett a férfi kezére, ami a pisztolya markolatán nyugodott, majd apró mosoly formálódott az arcán.

-És minden szükséges dolgot meg fogok tenni a túlélése érdekében.
-Még ha milliónyi más gyermeket is meg kell ölnie közben? – kérdezte James hűvösen.

Weaver oldalra billentette a fejét.

James, maga sérteget engem. – Ha ez lenne a szándékom, akkor John Connor és mindenki, aki őt védi, már halott lenne.

Weaver lenézett egy virágra, ami az ágy végén levő kisasztalon díszelgett és szisztematikusan cirógatni kezdte a növényt, miközben a cipőjének az orra a férfi padlón heverő bibliájának támaszkodott. A rövidke ábrándozást nyomatékossá tette a terminátor nő tekintete, ami visszatért a férfira. James jeges lüktetést érzett átfutni a vénáin a pillantástól.

-De ne hibázzon. – Mindenkit el fogok pusztítani, aki az utamba áll. – Még önt is.
James zavartan ráncolta a homlokát.

-Maga akarja létrehozni Skynet-et, – mondta a férfi vádlón.
-Tényleg? – kérdezte Weaver nyájasan. – Én magam lehetnék Skynet, James. – Miért lenne szükségem létrehozni egy másikat?

James meglepetten pislogott, mert a kijelentésben levő igazság betelepedett a csontjaiba, habár nem csillapította félelmeit.

-Én nem vagyok az az ellenség, aminek gondol. – És olyan ördögi tervem sincs, amit elképzel.
-De van terve, – mormolta James kellemetlenül érezve magát.

Weaver fölényes mosolya visszatért, mialatt elfordult a férfitől és az ablakhoz sétált.

-Igen, van, James, – helyeselt a nő majd a válla fölött visszapillantott a férfira. – És ön most már ennek a tervnek a része, akár tetszik, akár nem.
-Igérje meg, – szólalt meg egy hirtelen hevességgel James. – Ígérje meg, hogy John Henry nem fogja bántani Danny-t vagy John-t.

Weaver egy csendes pillanatig a férfit tanulmányozta és mint mindig, most is elbűvölte őt, ahogy az emberek képesek mások érdekeit saját maguké elé helyezni.

-Megígérhetem, hogy John Henry nem fogja őket bántani, – mondta lassan a terminátor nő, majd szemöldökét alig láthatóan összehúzta. – De bármi is okozta azt, hogy rálőtt Sarah Connor-ra…vagy hogy megölte Sierra-t, az jelenleg nincs az ellenőrzésem alatt, – mondta Weaver és összenézett a férfival. – Én figyelmeztetném őket, hogy legyenek elővigyázatosak.
-Miért nem maga veszi John Henry-t kezelésbe? – tudakolta James.
-Megtehetném, értett egyet Weaver. – De John Connor és Danny Dyson ügyes fiúk. – Már bebizonyították alkalmasságukat arra, hogy felfedjék a hiba okát.

James szkeptikusan nézett a nőre.

-Ki tudná deríteni a hiba okát. – Maga mondta. – Skynet-té válhatna.

Az igazság hirtelen bevillant a férfi számára és ettől fölényes mosoly ült ki az arcára. Nem tudta megállni, hogy ne szarkasztikus hangsúllyal hagyják el ajkait a szavai.

-Óh, már értem. – John Henry nem bízik magában.

James nem volt benne biztos, de mintha meglátta volna valaminek a…jelét. Nem pontosan érzelem, de valami átsuhant a nő arcán.

-Még nem, – mondta Weaver ravasz mosollyal. – A gyerekeknek mindig van egy lázadó korszakuk a szüleikkel szemben.

Weaver, miután úgy döntött, hogy már elegendő módon összezavarta az ex-ügynököt és közben emlékeztette is őt a rendeltetésére, megindult a bejárati ajtó felé, de mielőtt kinyitotta volna, megállt egy pillanatra és visszafordult.

-A volt feleségednek sejtelme sincs arról, hogy ki vagyok valójában. – Hogy mi vagyok, – mondta szimplán a nő kárörvendő kéjjel figyelve, ahogy a férfi elsápad. – Mindent tudok, amit tudnom kell róla, James. – Minden intim részletet. – Ne akard, hogy felhasználjam ezeket az információkat ellene…vagy ellened.

James ismét émelyegni kezdett a nő szavaira, ahogy végigképzelte a terminátornő által sejtetett összes nyugtalanító dolgot.

-Tartsa magát távol tőle, – figyelmeztetett a férfi és egy vakmerő lépést tett Weaver felé, majd hirtelen megtorpant, mert Weaver arcvonásai elkezdtek átváltozni.

Sarah Connor nézett vissza a férfira egy zavarba hozó pillanatig, majd átváltott Cameron-ra. Terissa ismerős arca következett, majd Danny-é, John-é és végül Sierra-é.

-Senkinek sem kell meghalnia, – mondta Weaver Sierra tökéletesen lemásolt hangján.

****

A helyiség csendes volt, csak a cpu-k zümmögése és a billentyűzet folyamatos kopogása töltötte be a teret. John jobb oldalra pillantott, ahol Danny John Henry chipjének kódsorát bogarászta éppen. A fiatal férfi minden figyelmét lekötötte a feladat, de eközben John képtelen volt bármire is fókuszálni. Agya egyfolytában azon pörgött, amit előző este vettek észre és képtelen volt egész nap másra gondolni.
Egy újabb terminátor tért vissza a múltba. Mi a küldetése? Azért jött vissza, hogy őt védje? hogy megölje őt? Vagy más gyanútlan áldozat a célpont? Az utolsó gondolatai nem hagyták nyugodni. Túl sok lehetőséget kellett számba venni, ami súlyként nehezedett rá. Túl sok élet foroghat kockán. John tudta, hogy gyorsan meg kell találnia a gépet, de nem tudta, hogy honnan induljon el.

A biztonsági rendszer kikapcsolásának árulkodó csipogása végigsöpört a kis raktárépületen, John szíve pedig a hangtól majd kiugrott, ahogy az jutott eszébe, hogy a terminátorral talán hamarabb fog találkozni, mint gondolta. Felkapta a pisztolyát az asztalról és gyorsan elhelyezkedett a kis előszobájuk sarkában, majd onnan visszapillantott Danny-ra, hogy ő is húzódjon fedezékbe. Az ajtó kinyílt és fény áradt szét bent, majd John súlyos lépéseket hallott közeledni. John kihúzta magát, ujja ráfeszült az elsütő billentyűre, majd előlépett a fedezékéből, hogy a felemelt fegyverével gyakoroljon nyomást a behatolóra.

-Helló, – köszönt Cameron és jött zavarba az arcába tolt pisztoly láttán.

John a szemét forgatva káromkodott, majd visszadugta a nadrágja hátuljába a pisztolyt.

-Telefonálhattál volna, – zsörtölődött a fiatal férfi és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a gép kezéből az élelmiszeres zacskókat.
-Le akartam tesztelni a biztonsági rendszereteket, – válaszolta Cameron, mialatt követte John-t a kis konyhába menet.

Ahogy feltűnt a kiborg, Danny a rémület apró hangját kiadva magából gyakorlatilag kimenekült a helyiségből. Cameron megpróbált nem vigyorogni a fiatal férfi sietős távozása láttán és közben követte minden mozdulatát, ahogy visszaosont a számítógépéhez.

-Elnézést, – mormolta John bocsánatkérésképp Danny viselkedése okán és áttette a csomagot egyik kezéből a másikba. – Érezte a gyógyuló bordáiban a mozdulatot, de megpróbálta elrejteni a fájdalma összes külső jelét. – Ő csak nem…
-Nem probléma, – biztosította Cameron John-t.
-Szóval, hogyan állok a biztonsággal?- kérdezte John, majd futólag átnézett a válla felett és elkapta a terminátor rosszalló pillantását, ami kuncogásra késztette. – Jelenleg még dolgozunk rajta.
-Ennek kéne a prioritásnak lenni, – jelentette ki kereken Cameron és a csomagjait a konyhapultra tette. – Weaver a múlt éjjel megjelent a házban.

John mozdulatlanná dermedt a csomagokkal a kezeiben.

-Mi történt?
-Savannah-t felkereste a hálószobájában, – válaszolt a kiborg szűkmarkúan.

John a hallottakat emésztgette és közben alig látható meglepetéssel figyelt fel az érzelem apró fellobbanására Cameron arcán. A terminátorlány szinte…ijedtnek tűnt.

-Savannah jól van?

Cameron bólintott.

-Igen, jól.
-Fogadok, hogy anyám kiborult, – tette fel John és elkezdte mentálisan is megrágni a híreket. – Tehát ő küldött, hogy nézzél ránk.

Ez két dolgot jelentett egyszerre. Egyrészt, hogy az anyja küldte a gépet, ugyanakkor azt is, hogy nem jött el személyesen. John ettől rosszalló képet vágott. A barna szempár összetalálkozott az övével.

-Nem csak édesanyád rémült meg, – vallotta be Cameron.

John a kiborgot fürkészte pár pillanatig és rájött, hogy örül, hogy láthatja őt. Abban kétségei voltak, hogy elmondja-e a másik terminátor érkezését, de látva Cameron aggodalmát Weaver kapcsán, úgy döntött, hogy egyelőre megtartja magának a fejében kavargó gondolatait.

-Na és ezek itt mik? – kérdezte John a csomagokra mutatva. – Majd a mutatóujjával megragadta az egyik zacskó sarkát és maga felé húzta.
-Édesanyád ebédet is küldött.

A zöld szempár, ami a hasonmása volt Sarah-énak, Cameron-ra pillantott tettetett meglepettséggel.

-Ah.
-Az úton vettem még néhány egyéb dolgot is.

John megnyugodva vigyorgott.

-Köszönöm. – Jó tudni, hogy még mindig törődsz velem.
-Édesanyád sok minden egyszerre, – ismerte be Cameron apró büszkeséggel hangjában. – De nem jó szakács.

John a csomagba beletúrva számos kínai gyors ételt halászott elő.

-És Ő most hol van? – Miért nem jött el veled?
-Azt hiszem az őrületbe kergetem őt, – mormolta a lány ahogy elkezdte lepakolni a holmikat.
-Még mindig haragszik rád? – érdeklődött John, miközben előhalászott egy evőpálcika készletet és feltépte a védőpapírt.
-Igen. – Nem. – Nem tudom pontosan, – zsörtölődött Cameron. – Édesanyád összezavar engem.
-Akkor üdv a klubban.

John kinyitott egy dobozt és örömére szolgált, hogy az egyik kedvencét találta benne. Szégyenlős mosolyt küldött Cameron felé, de a terminátorlány nem figyelt, mert túlságosan el volt foglalva az élelmiszerek kipakolásával.

-És mivel kergeted őt az őrületbe?
-Édesanyád szerint túl sokat járőrözök.
-Ez lehetséges? – kérdezte John cukkoló hangsúllyal és letelepedett a konyharész egyik székére.
-Túl sokat járőrözni?
-Úgy tűnik, így gondolja. – Azt az utasítást adta, hogy hozzak nektek ebédet és nézek rá a biztonsági rendszeretekre, mielőtt nyomvonalat taposnék a földbe odakint.

Cameron végzett a hozott holmikkal és hirtelen kissé elveszettnek tűnt, ahogy nem volt mit csinálnia. Csak állt a konyharész mellett, ujjai a konyhapulton nyugodtak.

-Szóval, miért is nem jött el veled? – kérdezte John ismét, remélve, hogy hangsúlya semlegesnek hallatszott.

Cameron a fiatal férfira bámult könnyedén leolvasva hangsúlya apró változásait.

-Tudod, hogy miért.
-Haragszik rám, – dünnyögte John és érezte, hogy kezd elmenni az étvágya.

Cameron a fejét csóválta.

-Nem hinném. – Legalábbis most nem erről van szó. – Csak nem akar John Henry közelébe kerülni.

Cameron hátrapillantott a sarok irányába a széken ülő kiborg élettelen testére. A másik terminátor látványa nem várt belső reakciót váltott ki belőle, és el kellett fordítania a fejét. Rossz érzés kerülgette. Ő itt ebben a helyiségben, ami Sierra otthonává vált valamikor régen, olyan volt, mintha puszta jelenlétével is megsértené ezt a helyet.

John mozdulatlanná dermedve nézte a terminátorlányt, kíváncsi volt, hogy vajon tudatában van-e annak, hogy szemein egy pillanatra vörös fény villant át.

-Te viszont nem tűnsz miatta izgatottnak, – mondta John nem túl meggyőzően.

Cameron egy pillanatra felszúrta John-t a tekintetével, majd vett egy mély lélegzetet és hagyta, hogy teste veszítsen némi merevséget magából.

-Én még mindig úgy gondolom, hogy el kéne őt égetni, – mondta a lány halkan, de bosszúsan.
-Tudom, válaszolt John halkan. – De nála vannak a válaszok.
-De megölte Sierra-t.
-Tudom, – mondta ismét John közben együttérzést érezve a lány iránt. – Majd a kiborgot nézte, ahogy az végigpásztázza azt a helyiséget, ahol Danny egy számítógépen dolgozott, amit körbevett más alkatrész és monitor is még installálásra várva.
-Még mindig a setupolást csináljátok, – jegyezte meg kedvesen Cameron.

John bólintott, a váltás egy kevésbé fájdalmas témára, nem volt hiábavaló.

-Vettünk pár új alkatrészt, ami speciális rendelés. – Beletelik 2 hétbe, míg kihozzák.

John megvonta a vállát, eszébe jutott a lenyűgöző bemutató, amit Danny-tól kapott az új technológiákból és a kerülőút, ahogy elintézték a vásárlást.

-Danny valószínűleg nem a legbátrabb srác a környéken, de ismeri a számítógépeit. – John tovább kotorászva a csomagban további kajás dobozokat húzott elő. – És hogy van anya? – kérdezte azt remélve, hogy a téma biztonságosabb terep.

Cameron tekintete végigsiklott az összes olyan komponensen, amit még össze kellett szerelni. Beljebb ment a helyiségbe, hogy közben próbált nem John Henry-re nézni, majd felkapott egy lapos monitort és elhelyezte az egyik áthidaló asztalon, amiből volt még jópár ott. Danny a szeme sarkából figyelte a kiborgot.

-Okés dolgokat csinál, – mondta Cameron, akinek ügyetlenül csúszott ki a száján a szleng. – Rengeteg időt tölt Savannah-val.
-Fogadtam volna rá, – motyogta John, akinek eszébe jutott, hogy milyen fullasztó tud lenni anyja aggódása. És az ellenséges érzületei is, így feltette a kérdést: – Megbocsátott már neked?

Camerorn hirtelen abbahagyta, amit csinált, fejét lehajtotta és a kezeiben levő kábeleket bámulta. Mikor újra John-ra nézett, a fiatal férfi azt gondolta, hogy frissnek tűnő, nyers fájdalmat lát egy pillanatra a terminátorlány szemében. De ez olyan oly gyorsan eltűnt, hogy már nem volt benne biztos, hogy tényleg látta-e.

-Nem. – Nem teljesen.
-Csak idő kérdése, – próbálta John vigasztalni a lányt.

Cameron érzelmes oldala valami olyasmi volt, amit még meg kell, hogy szokjon, de már most tetszett neki. Ettől kevésbé tűnt Allison-nak, inkább olyan egyedinek. Néha egyáltalán nem látta Allison-t Cameron arcvonásain.

-Megbékél majd. – Végül… – viccelődött John és örömmel látta egy mosolyra emlékeztető valami ékesíti fel Cameron ajkát.

Sokféleképp más volt ő, mint Allison, jött rá John, válaszai tompítottak és feszélyezettek voltak ott, ahol Allison fesztelen és érzés teli volt. Allison mosolya beragyogta a helyiséget és nevetése ragályos volt. Viszont Cameron szégyenlőssége vonzó volt a saját módján és John rájött, hogy hiányzik neki az, hogy nincs az oldalán.

-Végül, – visszhangozta Cameron remélve, hogy John-nak igaza lesz, majd visszatért a dolgához kevésbé hasznosnak érezvén most magát a változatosság kedvéért.

Egy ideig mindannyian csendben tették dolgukat, John az ennivalóval foglalkozott, Danny a kódjával, Cameron pedig a felszerelés nagyobb darabjainak az összeállításával. Tekintete akaratlanul is állandóan John Henry-re tévedt. Eszébe jutott a vele való rövid párbeszéd a Zeira alagsorában, ahol szabadságot ígért neki és jövőt, meg az is, hogy amit kapott John Henry-től, az több volt, mint amit elképzelt. Egyfelől, John Henry tette lehetővé kapcsolatát Sarah-val, másfelől ő vette el tőle Sierra-t.

Cameron számára ez megbocsáthatatlan volt.

A tapintható emlékeztető, hogy ki is ő, miből is van, szinte húzta magához Cameron-t, aki közelebb ment, kivette a sérült chipet és a kezébe fogta. Egy nanoszekundumig azt számolta, hogy mennyi lenne az a nyomóerő, ami ahhoz kéne, hogy szétmorzsolja John Henry processzorát. A gyilkos, akit annyira szeretett volna elpusztítani, nem a néma bábu volt, ami élettelenül ült a sarokban. Minden azon a kis szögletes szilikon darabon volt.

Ez a chip régen az ő része volt. A sérülés, amit elszenvedett, meggyengítette, de egyszerre a fejlődésének kezdetét is jelentette. De amennyire a chip azt reprezentálta, hogy milyen messzire jutott, egyben egy emlékeztetője is volt Skynet-nek és mindennek, amitől szabadulni akart.

A chip reprezentált mindent, ami elválasztotta őt Sarah-tól: egy terminátor hideg, érzelemmentes processzeit, az ember nyers értését, ami megkönnyítette számukra a közéjük való beszivárgást, a megsemmisítésüket. Cameron úgy érezte, hogy millió évek teltek el ébredése előtt. És megrökönyödve észlelte, hogy valójában mennyi is a jelenlegi pontos idő.

A disszonancia a tény és az érzet között zavarba ejtő volt.

Ébredése óta nagyon messzire jutott és rengeteget tanult. Sok dolog volt még, ami az emberekkel kapcsolatban elkerülte a figyelmét, de Sarah felkeltette benne a tanulás utáni vágyat, még ha minden, ami kapcsolatukat csodássá tette is, egyben fájdalmas is volt. Mellkasa összeszorult a kettejük között keletkezett sebek gondolatára. Habár ezt megelőző beszélgetésük a múlt éjjel gyógyír volt sebeire, a fájdalom még mindig teljes, félreérthetetlen formájában jelen volt.

Eszébe jutott életük ezen különös kettőssége más szempontból is. A sebek rétege összekeveredett a boldogság rétegeivel. Azelőtt rengeteget merengett az érzelmek természetén, vajon megéri-e mindez a fáradságot, vajon gép agyának biztonsága többet ér-e, mint a zűrzavar és a magányosság, ami a önmagává válással jár.

Mint egy filmre, ami a testén játszódik le, úgy emlékezett vissza Sarah érintésére. Az ujjak, ahogy simogatják finom haját. Sarah halk kuncogása, mikor libabőrös lett a keze nyomán. A tekintet, ami Cameron-ra szegeződött a hajzuhataga alól. A sötétben, ahogy Sarah válla vörösen ragyogott az utcai lámpák ablakon beáradó fényétől, ahogy hívogatta őt, könyörgött, hogy csókolja a puha bőrt.

Cameron megrázkódott az esély emlékétől, ami kijutott neki. Az esélytől, hogy többé váljon, mint egy gép. Hogy szeressék és viszont szerethessen. Ráébredt, hogy megérte szenvedni azért, hogy ezt megismerje és hirtelen hatalmába kerítette őt a vágy, hogy kimondja azokat a szavakat Sarah-nak. Azt a három egyszerű szót, ami mindent megváltoztatott.

-Cameron?

John hangja félbeszakította gondolatait és rádöbbent, hogy nem tudja mennyi ideje áll ott. Danny őt nézte, szeme a chipen volt. Szája összeszorítva, Cameron meg azon tűnődött, hogy lenne-e olyan hülye, hogy megpróbálja elvenni tőle. Most itt véget vethetne ennek, döbbent rá. Biztosíthatná, hogy semmi se maradjon a chipből, még hamu se.

Cameron John felé fordult. Egy izom megfeszült John állkapcsában a kezében levő chip láttán, de a fiatal férfi nem szólt semmit. Cameron lényének egy része hálás volt ezért. Szinte észrevehetetlenül bólintott feléje, majd Cameron megfordult és visszarakta a chipet oda, ahonnan elvette. John szeme a hálától ragyogott, amit pedig Cameron nem akart. Egy utolsó lesújtó pillantással illette még Danny-t a terminátorlány, majd odébb lépett.

-Köszönöm, – suttogta John, miközben Cameron válla súrolta az övét. Megértette, hogy Cameron-nak hinnie kellett benne ahhoz, hogy visszategye a chipet.

-Tegyél róla, hogy ne bánjam meg, – mondta neki Cameron teljes komolysággal.

John megköszörülte a torkát.

-Szóval…mennyi munka van még szerinted a biztonságunk tekintetében?

Azok a barna szemek, amiket John mindig is oly bájosnak tartott, most rosszallóan meredtek rá. John finoman felnevetett, a megkönnyebbülés szinte szeleburdivá tette.

-Rendben. – Akkor rajta, kezdjünk neki, Bádogasszony.

Cameron meghökkent a beceneve hallatán. Úgy tűnt, hogy tiltakozni fog amiatt, hogy John használja a becenevét, de aztán ajkait inkább összeszorította egy csinos vonalba.

-Ez gondot okoz?

John megrázta a fejét.

-Dehogy. – Danny és én csak ezzel foglalkozunk most.
-Danny biztonsági kockázat, – emlékeztette John-t Cameron nem törődve azzal, hogy a nevezett személy 3 lépésnyire ül tőlük. – Cameron látta is, hogy Danny haja égnek áll, de nem foglalkozott vele.

-Cameron, ezeken már túl vagyunk.

John megpróbálta türelmetlenségét elnyomni a hangjában.

-Úgy tűnik nem eléggé, mivel még mindig itt van.

John zavarodottan ismét a fejét rázta a kiborg vicces válaszán.

-Sokat fejlődtél a humorérzéket tekintve, – nyögte ki John.
-Ez vicces volt? – kérdezte Cameron egykedvűen, de valami a szemeiben azt súgta John-nak, hogy a terminátorlány tudja, hogy az volt.

Cameron visszatért a konyhába és a csípőjével a konyhapultnak támaszkodott, miközben nyíltan John-t fürkészte.

-Hogy érzed magad?

Apró melegség öntette el John-t a kiborg aggodalma hallatán és okozott egyben kellemetlen érzést is benne. Ennek ellenére, John-nak tetszett, hogy a terminátorlány figyelmének központjában van úgy, ahogy visszatérte óta még sosem volt.

-A meló legnagyobb részét Danny végzi.
-Örülök, hogy legalább jó valamire, mormolta Cameron ügyelve, hogy Danny minden hangra figyel, még ha úgy is tesz, mintha nem hallana semmit.

Cameron érezte, hogy valami húzza vissza Sarah-hoz, így elkezdett búcsúzni, mikor John ujjának váratlan érintését megérezte a karján. Kérdőn nézett rá a fiatal férfira.

-Nem kell elmenned, mondta neki John. – Úgy értem, ha lógni akarsz még kicsit, segíts nekünk ezzel a dologgal…

John óvatosan szemlélte a kiborgot, azt sem tudta, hogy miért tette az ajánlatot, de azért reménykedett, hogy Cameron elfogadja. Cameron tétován mosolygott. Meglepve fedezte fel, hogy úgy tűnt, visszakerült John jóindulatába és azon tűnődött, hogy hogyan és mikor történt ez meg.

-Vissza kéne mennem. – Majd készítek tervet a biztonságotok növelése érdekében és összeszedem a szükséges felszerelést hozzá.

John bólintott, és közben remélte, hogy palástolni tudja csalódottságát.

-Mondd meg anyának és Savannah-nak, hogy üdvözlöm őket.
-Rendben.

Cameron ekkor megfordult, hogy elinduljon.

-Cameron, – szólt utána John.

A terminátor lány visszafordult és kíváncsian nézett a fiatal férfira.

-Kérdezhetek valamit?
-Persze.

John szája mosolyra görbült a válasz hallatán, de mosolya gyorsan el is halt.

-Miért anyámmal vagy és nem velem?

A kérdés súlyként nehezedett rá. Mikor először mentek el otthonról Danny-vel, John feltételezte, Cameron vele tart majd. Ő volt a küldetése, létezésének célja ebben az idővonalban. Még ha Cameron úgy is tűnt, hogy anyjához csatlakozott az ő távollétében, lényének egy része tényleg azt hitte, hogy továbbra is ő a legfontosabb a terminátorlány számára.

-Nem értenéd, – válaszolta Cameron meggondoltan.
-Tegyél velem egy próbát!
-A dolgok megváltoztak, John, – mondta halkan Cameron és tudata visszatért a korábbi merengéshez, majd felidéződött benne a terminátor képe, ahogy a Zeira alagsorába besétál, és saját maga, amikor kisétál a Kaliba alagsorából szorosan fogva kedvese kezét. – Eltűnődött azon, hogy John megértheti-e valaha is, hogy ő mennyit fejlődött.
-A dolgok megváltoztak.

****

Danny megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor meghallotta az ajtó becsukódását. John nyugtalanul ment vissza a konyhába, miközben Danny mogorván nézett rá amiatt, hogy megpróbálta ott tartani náluk a kiborgot. Csaknem olyan volt, mintha John vonzalmat érezne a kiborg iránt, gondolta undorodva Danny. Pont, ahogy az anyja, ugyanúgy ő is, szemmel láthatóan.

Az ennivaló illata megkísértette üres gyomrát. Danny azon agyalt, hogy mennyi ideig tudna kitartani, azt remélve, hogy John itt hagyja, majd pár perc múlva beadta a derekát és elkezdett feltápászkodni. Még egy centit sem tett meg a székéből kikelve, mikor figyelmét magára vonta a képernyőn sebesen mozgó kurzor. Odapislantott, egyenesen a betűk, számok és szimbólumok fényes sorára, majd barátian megveregette a monitort.

-Ügyes vagy, Enigma, – mondta és elmosolyodott a program leleményes becenevén, de ekkor elakadó lélegzettel észrevette az elegáns kódsort.

Olyan ismerős volt számára, mint saját neve. Kinyújtotta a kezét és ujjait könnyeden a képernyőre helyezte. Megbabonázva szemlélte az alapkódot, ami apja munkájának a sarokköve volt. Benne elvegyülve, pont, ahogy lennie kéne – gondolta Danny – ott volt a Kaliba idejéből származó saját munkája is.

CAIN-t nézi, jött rá megborzongva Danny.

MInt a DNS spirálja, CAIN mélyen elvegyült és összetekeredett a Dyson kóddal, valamint a sajátjával és John Henry-ével is, létrehozva egy hibrid M.I.-t. Olyasmit, amit Danny sosem látott még azelőtt. A forráskódban levő hasonlatosság ezt lehetővé tette, de ami ennek eredményeképp létrejött, az egy csodás dolog volt. Danny nem tudta megállni, hogy ne érezzen egy bizonyos mértékű büszkeséget az új intelligencia bonyolultsága okán, az ebben levő saját szerepe okán és amiatt is, amilyen sebességgel az M.I. tanult.

Cseles, nagyon cseles – suttogta maga elé Danny és szinte győztesnek érezte magát, míg el nem kezdett üllőként nehezedni rá annak súlya, amit maga előtt látott. CAIN kiszabadult és otthonra lelt egy terminátorban. De minden intelligenciája és fejlődése ellenére, az M.I. képtelen volt megölni Sarah Connort.

-Nagyon mérges vagy, ugye?

Danny elfojtotta borzongását. Hátralökte a székét, hogy értesítse John arról, amit talált, de valami megakadályozta ebben. Kíváncsiság, büszkeség, talán mindkettő. De ez valami nagyon új volt, és rettentően csodálatos. Ezt megelőzően már lemondott róla, meg volt győződve arról, hogy CAIN elpusztult, hogy az összes munkája feláldozásra került valami ködös nagy dolog nevében, de ez az új információ felkeltette az érdeklődését és mint bármelyik jó programozó, ő sem tudta veszni hagyni ezt a kirakós játékot.
Danny még mindig a képernyőn masírozó karakterek bűvöletében volt, mikor mozgás suhogása riasztotta fel, hogy a kávésbögréjét is lelökte az asztalról. Felpattant a székéből és megfordulva John-t találta maga előtt, aki őt fürkészte. Danny nekihátrált az asztalnak és lopva megnyomta a monitor power gombját, a képernyő pedig pattogó hanggal sötétedett el.

-Van vacsora, ha szeretnél, mondta John gyanakvással a szemében.
-Persze, – helyeselt Danny és közben remélte, hogy nem hallatszik túlságosan lelkesnek. – Jó illata van.
-Találtál valamit? – kérdezte John.

Danny a vállát vonogatta.

-Eddig semmit, – hazudta és ellépett John mellett, hogy magához vegyen egy ételes dobozt a konyhapultról.

Visszapillantott, hogy lássa John-t visszatükröződni az elsötétült monitoron. Az emberiség úgynevezett jövőbéli vezetője nem tűnt meggyőzöttnek.

****

Terissa meghökkenve látta, hogy Cameron jön szembe vele a parkolóban. Azelőtt mindig Sarah mellett látta csak a kiborgot, így Cameron egyedülléte szokatlannak hatott számára.

-Minden rendben? – kérdezte a lányt és közben próbálta elnyomni hangjában az aggodalmat.
-Igen, – válaszolt egyszerűen Cameron. – A biztonságukat ellenőriztem.
-És merre van Sarah? – kíváncsiskodott Terissa.

Cameron áthelyezte testsúlyát a másik lábára. Könnyedén ki tudta találni, hogy mi Terissa kérdésének a célja, de ez csak arra volt jó, hogy emlékeztesse őt a közte és Sarah közt lévő nemkívánatos távolságra. A távolságra, melyet türelmetlenül be akart zárni a hazatértével.

-Otthon, – mondta Cameron inkább szelíd hangon.
-Még mindig dühöng, ugye? – kérdezte fanyarul Terissa.
-Sarah tudja, hogyan kell haragot tartani, – értett egyet Cameron.

Majd meglepődött, mikor Terissa halkan felnevetett.

-Van Sarah-ban és bennem valami közös. – Terissa megérintette Cameron karját, annak gyors megdörzsölésével kinyilvánítva jóindulatát és támogatását. – Le fog nyugodni. – Csak légy türelmes.

Cameron egyik szemöldöke megemelkedett a kíváncsiságtól, de nem érdeklődött részletek iránt.

-Danny-t jöttél meglátogatni.
-Te pedig, gondolom, John-t.

Cameron feje lehajtásával nyugtázta a nő igazát.

-Módosítaniuk kell a biztonsági rendszerüket. – Mert jelenleg nem megfelelő.
-Biztos voltam, benne, hogy így lesz, – mosolyodott el Terissa fáradtan. – Semmi kétségem, hogy Te meg tudod csinálni, hogy megfelelő legyen
-Igen, – válaszolt egyszerűen Cameron, majd elhallgatott a következő szavakat fontolgatva, hogy egyáltalán kimondja-e. – Sajnálom…a veszteségedet.

Terissa-nak meglepetésében elakadt a lélegzete.

-Ma van Miles halálának évfordulója, – folytatta a terminátorlány. – Igaz?
-Igen, – mormolta Terissa. – Meg vagyok lepve, hogy tudsz róla.

Cameron megpróbált rájönni a nő hangsúlya mögött bujkáló érzelemre, de nem tudta azt beazonosítani.

-Sarah említette ma reggel. – Korán elment, hogy lerója kegyeletét.

Apró, ismerős mosoly jelent meg Terissa arcán.

-Annyira gyűlöltem őt annak idején. – Megvetettem azokat az éveket, mikor belé botlottam Miles sírjánál.

Terissa ismét Cameron-ra nézett.

-A dolgok mostanra megváltoztak.

Cameron nyílt kíváncsisággal fürkészte Terissa-t.

-Igaz, – értett egyet a kiborg.

Cameron habozott, mert úgy érezte, valamit fel kell kínálnia, aminek semmi köze Sarah-hoz, Savannah-hoz vagy a saját küldetéséhez.

-Szeretnél…társaságot?

Terissa mosolya szélesebbé vált meglepődésében.

-Ez…nagyon kedves tőled, – mondta és komolyan is gondolta. – De remélhetőleg nem leszek magamban, – és Terissa fejével a raktárépület felé biccentett.
-Óh, – jött rá Cameron a megoldásra.

Néha könnyen el lehetett felejteni, hogy Danny Terissa fia. Olyan kevés a közös bennük. Cameron ismét bólintott és indulni készült.

-Miért kérdezted, Cameron? – tudakolta Terissa megdöbbenve és megindultan attól, amit a gép kínált.
-Én… – Cameron a motivációit mérlegelte, végül az egyetlen logikus következtetéshez érkezett meg.
-Te barát vagy.

Terissa magába szívta a kijelentést egy néma pillanatig.

-5 hónappal ezelőtt nem hittem volna, hogy ez lehetséges, – ismerte be Terissa halk hangon.
-Hogy barátomnak foglak tartani? – kérdezte Cameron a sértettség fura érzésével.
-Hogy úgy fogok rád tekintetni, mint valakire.

Terissa a kezét Cameron csuklójára helyezte és gyengéden megszorította.

-Köszönöm, hogy gondját viseled a fiamnak.

Cameron ki akarta javítani a nőt, de rájött, hogy Danny-t megbízás alapján védi, így Terissa kijelentése nem teljesen pontatlan. A kiborg biccentett, majd elindult a furgon felé, aztán megfordult, mikor kinyitotta az ajtót, hogy láthassa, ahogy a nő fáradtan besétál az épületbe. Egy pillanatra Cameron sajnálatot érzett iránta, és mindenért, amit elveszített.

Mindenkiért, akit Skynet elvett tőle.

Két család. Két halott apa. És két túlontúl különböző fiú. Cameron ezen tűnődött, mikor beült a furgonba. Ahogy elfordította a slusszkulcsot, hirtelen megcsapta őt egy szúrós érzés a nyaka hátsó felén. Nem kell többé Sarah-t kérdeznie. Biztos volt benne, hogy ez az az érzés, amit paranoiának hívnak. Végigpásztázta maga körül a területet és végül kikötött a biztonsági kameránál, ami a helyiség sarkában volt felszerelve.

Az érzés addig nem múlt el, amíg félúton nem járt hazafelé.

….

A levegőben a fém és a kínai étel szaga terjengett. Terissa a fejét csóválva lépett be az épületbe és amint becsukódott mögötte az ajtó, kiűzte fejéből különös találkozását Cameron-nal. Végigment egy rövid folyosón, befordult egy sarkon és egyszer csak ott állt vele szemben John. Aki szégyenlősen mosolygott egyik kezében egy ételes dobozzal, a másikban pedig evőpálcikákkal.

-John, – üdvözölte a fiatal férfit Terissa, miközben hallotta, ahogy fia őfelé fordul a számos számítógépekkel megrakott asztal egyike felől, amiket a két fiatal ezt megelőzően felszerelt.

Egy röpke pillanatig John majdnem úgy szólította a nőt, hogy Tangó. Ritkán találkoztak azóta, hogy visszatért és még meg kellett őt ismernie John-nak másképp is, ahogy egyéb mást is, mint a vezetőt a jövőben, akiért harcolt.

-Terissa, – válaszolt John kissé félszegen.

Terissa megérezte John határozatlanságának eredendő okát és elmosolyodott, majd a fia felé fordult.

-Danny.
-Anya.

Danny a székében ülve húzta az időt. Vissza szeretett volna fordulni a gépe felé behatolni az általa talált kódsorba, de nem mert bűvészkedni apja szellemével az anyja jelenlétében. Különösen nem ma.

-Évek teltek el, – mondta minden bevezető nélkül Terissa. – Remélem ma eljössz.

John egyikükről a másikra nézett és azon tűnődött, hogy mi volna, ha most elhagyná a helyiséget.

Danny pillantása a sötét monitorára esett, majd visszafordult anyja felé.

-Azt tervezte, hogy most elmegy, de azok után, amit talált…
-Ha el kell menned valahová, akkor semmi gond, – mondta John. – Tudom kezelni a dolgokat itt.

Danny felpattant rémületében. Látta anyja makacs tekintetét és tudta, hogy nem fogadná el a nemet, de nem hagyhatta John-t egyedül a kóddal.

-Velünk kéne jönnöd, – motyogta Danny John-nak.
-Danny, – suttogta Terissa. – A nő nem volt ellene az ötletnek, de arra sem volt szükség, hogy magukkal rángassák John-t a csalási drámájukba.
-Menjek, de hová? – kérdezte John.
-Ma van édesapám halálának az évfordulója, – magyarázta Danny.

A fiatal férfi látta, ahogy szavaira feszültség lopódzik John testébe és ez elégedettséggel töltötte el.

-Édesanyád mindig elmegy, – hangsúlyozta ki Danny vádló éllel hangjában.
-Danny, – szólt rá Terissa a fiára ismét, hangja most inkább anyai volt, mintsem meglepett. – Biztos vagyok benne, hogy John-nak más dolga is akad.

Ez így is van, értett egyet magában John. Túl sok dolgot kell most átgondolni, de Danny szurkálódása ideget talált. Nem John ölte meg Danny apját, de szerepe volt a férfi halálában. És szerepet játszott most Danny és Terisa életében. Talán itt az ideje, hogy ezt beismerje.

-Ha minden rendben van, – mondta tétován John Terissa felé, – akkor szívesen elmegyek.

Terissa arckifejezése ellágyult.

-Természetesen, – suttogta a nő. – Biztos Miles is örülne neki, ha mindketten ott lennétek.
-Nagyszerű, – mondta gyorsan ki Danny. – Had kapjam fel a dzsekimet.

John figyelte, ahogy Danny elmegy és közben elindult John Henry chipjéért. Összezavarta őt Danny viselkedése, ahogyan a váratlan meghívás is. Fejcsóválva csatlakoztatta le a chipet, majd elhelyezte az általuk kialakított széfbe.
Danny-nak meg kellett erőltetnie magát, hogy ne nézzen John-ra, mert nem akart túl érdeklődőnek látszani az iránt, amit John csinált. Danny már majdnem az ajtóban volt és épp a kabátjába bújt, mikor John megállította őt.

-Ezt ne felejtsd itt.

John egy Glock-ot nyújtott Danny felé a csövénél fogva. Danny a pisztolyt nézte, még mindig szokatlan volt számára ez az életmód, mintha csak valami akciófilmben lenne. Lényének egy része úgy érezte, hogy ez egyfajta sértés az apjára nézve, hogy magával viszi a fegyvert a sírjához. Habozva nézett anyjára, anélkül, hogy megmozdult volna. Terissa csupán biccentett a fegyver irányába.

-Vedd el! – Sose tudhatjuk, hogy mibe futunk bele.

Danny ajkát biggyesztve teljesítette a kérést. Hátramaradt, mikor anyja és John kimentek az ajtón, majd az övébe rejtette a pisztolyt. Kicsit hülyén érezte magát, de csak addig, míg eszébe nem jutott a kék színű villámló gömb, ami után nyomoztak előző este. Sóhajtott egy mélyet és visszapillantott a széfre, amiben John Henry chipjét tartották. Megtapogatta a dzsekijét, hogy megbizonyosodjon afelől, a pisztolya helyén van-e, majd elindult a többiek után az autóhoz.

****

A késő délutáni nap sugarai elkapták Sarah profilját és közszemlére tették sötét színű hajában levő vöröses árnyalatot. Cameron az az ajtóban időzött, ahonnan észrevétlenül nézte, ahogy Sarah átkutatja Sierra-nak a Kaliba robotikai divíziójáról gyűjtött információit. A nő a homlokát ráncolta az aggodalomtól vagy a koncentrálástól, Cameron nem tudta pontosan melyiktől, de égett a vágytól, hogy az arckifejezést eltüntesse Sarah arcáról. Sarah megérezte a kiborg jelenlétét és végül felnézett, majd vett egy mély levegőt meglepetésében, hogy ott ácsorog még valaki.

-Hé! – krákogta Sarah a torkát köszörülve, mert egy napja már, hogy meg sem szólalt.
-Minden rendben van? – kérdezte Cameron.

Sarah hátradőlt az ágy fejlapjáig, majd kezével a papírok és jelentések felé mutatott, amik nagy összevisszaságban az ágytakaróját borították.

-Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, hogyan szerezte meg a lányunk ezeket itt, – mormolta Sarah.

Cameron belemélyedt a jelentésekbe, majd tekintete tovább siklott Sarah farmernadrágos lábára és fekete pólójára, hogy utána ismét egymásra nézzenek. Neki nem voltak emberi hormonjai, de teste ettől még érezhetett vonzódást és erre a tényre emlékeztette is őt azáltal, hogy a bőrét megbizsergetette. Sarah kócosnak, fesztelennek és hihetetlenül vonzónak látszott.

-Savannah úgy tűnik inkább mászásban a jobb, – suttogta Sarah és eszébe jutott lányuk, ahogy leereszkedett a lugas rácsozatán majd elrohant.

Egyik kezével végigsimította a haját, megrázta a fejét, majd a szemét megdörzsölte.

-Átfutottál már ezeken?

Cameron bólintott és közelebb lépett, mert csábította őt a lehetőség, hogy leüljön az ágy szélére. Mégis inkább állva maradt, mert nem volt benne biztos, hogy a további közeledés nem volna-e már túl szemtelen.

-Ez…elég aggasztó.

Sarah alig hallhatóan felhorkant és ismét megrázta fejét.

-Hogyan jutnak ezek mindig hozzá ehhez a technológiához? – Szerinted Weaver-nek van hozzá köze?

Cameron azon kapta magát, hogy Sarah csupasz lábfejét bámulja, ahogy eszébe jutott, milyen érzés volt, mikor azok végigsiklottak lába hátulján az együttlétük során.

-Mit? – kérdezte Cameron riadtan, mert rájött, hogy nem figyelt Sarah-ra.

Sarah ismét felnézett rá és észrevette, hogy a kiborg elvörösödött.

-Mi jár a fejedben, Bádogasszony? – kérdezte Sarah és érezte a csábítás veszélyének fonalát a kérdésben.

Azt nem tudta, hogy milyen választ is vár Cameron-tól, de a kedvese szeméből áradó méltánylás kellemes meglepetésként hatott. Jó volt valami melegséget érezni az utóbbi hetek átkozott hűvössége után.

-Semmi, amit mondhatnék, – vallotta be Cameron és közben arra eszmélt rá, hogy ahogy John ejti ki a becenevét, az alig hasonlít a Sarah szájából hallottal.

Sarah szája mosolyra görbült, ami semmit nem ért el Cameron vágyával szemben.

-Azt tettem, amit kértél, leteszteltem a hangárnál a biztonsági rendszert.

Cameron tett néhány lépést az ablak felé és kibámult az ablakon.

-És? – kérdezte Sarah

Cameron Sarah-ra pillantott.

-Hát elég tré.

Sarah felhúzta szemöldökét.

-Ez…hmm…
-Dolgozom a szleng szótáramon, – mondta Cameron anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból.
-Sierra-nak volt pár egyszerű elővigyázatossági lépése, de őt ugye nem kereste senki.

Sarah egy újabb lassú levegővétel közben elképzelte, ahogy Sierra éjszakába nyúlóan dolgozik ott, alaposan átvizsgál mindent, amit talált és hagy hátra egy ösvényt a jövőbe a családjának, miután ő elment.

-Helyre tudod hozni?

Cameron egy megsemmisítő pillantás vetett Sarah-ra, amitől a nő kuncogni kezdett. A pillanat szinte normálisnak érződött kettejük között és Sarah sütkérezett az érzésben.

-Köszönöm, hogy rájuk néztél.

Cameront boldoggá tette Sarah hálája, ellépett az ablaktól és megkockáztatott némi közeledést a nő felé.

-Belefutottam Terissa-ba. – A férje sírjához indult.
-Mindig ezt teszi ezen a napon.

Sarah felkapott egy fotót, ami egy HK-t ábrázolt és eltűnődött, hogy vajon mit gondolt volna Miles egy ilyen fegyverről, amit a kreálmánya hozott létre. Lényének egy része örült, hogy a férfi ezt nem érhette meg.

-Ahogyan Te is.

Sarah ismét felpillantott a terminátorlányra.

-Én már voltam a sírnál. – Azt gondoltam, hogy Terissa ma nem akar látni engem.
-Megbocsátott neked, – mondta Cameron azt kívánva, hogy bár ne hozta volna fel a témát, miután a hangulat megváltozott kettejük közt.
-Tudom, – mondta Sarah és ledobta a fotót. – Viszont én nem bocsátottam meg magamnak.

Sarah nyelt egyet.

-Valamit tennünk kell a Kaliba-val. – Nem hagyhatjuk, hogy tovább folytassák a kutatásaikat.

Cameron a fotókat bámulta és közben azon tűnődött, hogy Sierra meglátta-e saját Skynet-e születését a fotókon.

-Tudom, – mondta Cameron és tekintette tétován tért vissza Sarah-ra.

Szinte reménytelennek érezte, hogy visszacsalja Sarah arcára a mosolyt.

-Éhes vagy? – Készíthetek neked egy szendvicset?

Sarah megrázta a fejét, figyelme ismét az előtte heverő bizonyítékokra irányult. Cameron vitatkozni akart. Sarah-nak ennie kell, de a kiborg érezte, hogy elvesztette a jogot arra, hogy erősködjön. Leverten fordult meg és elindult kifelé a szobából. Sarah felpillantott, ahogy Cameron átlépte a küszöböt és rögvest feltűnt neki, hogy a kiborglány máskor oly büszke válla hogy megereszkedett.
Sarah rádöbbent, hogy valószínűleg ő ennek az oka, ezért utána kiáltott kedvesének.

Cameron kivárt.

-Nem bánnék egy csésze teát, amúgy. – Persze csak ha…nem probléma, – mondta Sarah tétova mosollyal.

Cameron-on átsuhant a megkönnyebbülés és válaszul ő is elmosolyodott.

-Azonnal itt vagyok.

Sarah nézte, ahogy a lány elmegy és örömmel konstatálta, hogy visszatért némi látszata kapcsolatuknak, de közben fájt is, hogy még milyen hosszú utat kell megtenniük.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 3 >>

<< Act 1 <<