Act 1

Az eső szinte békés volt. Sarah a veranda gyenge fényében nézte, ahogy hullanak lefelé a cseppek és vesznek bele a félhomályba, mikor a fűben landolnak. Felsóhajtott és visszaült a hintaágyba, a csípős hideget még erősebben érezte teste minden ízületében és sebhelyén, de akkor sem ment vissza be a melegre. A dolgok egyszerűbbnek tűntek itt, ahol volt és párás levegőben lélegezni is könnyebben ment.
Cameron bent volt és vele együtt az emlékek is, amiktől Sarah meg akart szabadulni a viharban. A két ok közül bármelyik elég lett volna arra, hogy kiprovokálja Sarah magányát. Most már nincs semmi, amit el kéne rejteniük egymás elől. Sarah megismerte a titkot, ami Cameron barna szemeiben meglapult. Sarah látta, szinte élvezte, hogy mennyire el akarja mondani Cameron, de akkor túlságosan bele volt keveredve a kapcsolatukba, hogy a változatosság kedvéért szinte jól érezte magát. Mintsem megkockáztassa az igazság kikövetelését belőle és ezzel tönkretegyen mindent.
Míg ez be nem következett amúgy is, amikor is Sierra vére szennyezte be a kettejük közötti teret.
Sarah nyelt egyet, bámulta a sötétséget, közben gondolatai fia körül forogtak, aki elhagyta őt, és a lánya körül, aki meghalt érte.
John ismét elment, magával vitte John Henry-t Sierra hangárjába, mert válaszokat akart. Azóta ritkán beszéltek és Sarah tisztában volt azzal, vele kapcsolatban is ugyanolyan makacs, mint Cameron-nal.
Haragban akart maradni a terminátorral, mert megfosztotta őt attól, hogy megismerje Sierra-t, de eltökéltsége a napok múlásával halványulni kezdett. Már hetek teltek el azóta, hogy a parton Cameron-nak azt mondta, hogy még nem végeztek, de nem sok egyéb változott, ami megtörte volna a patthelyzetet, amibe kerültek. Agyának logikus része azt súgta fülébe, hogy volt oka Cameron-nak arra, amit tett, de akkor az érzelmei eluralkodtak rajta, torka elszorult, és fogait összeszorítva emlékeztette magát, hogy neki meg minden oka megvan arra, hogy dühös legyen. A lefelé tartó spirális a harag irányába a megszokott érzést biztosította, szinte vigaszt, ami beburkolta fájdalmát a maga különös, nyugtató módján.

Harag. Mostanra az érzés olyasmivé vált, amire számíthatott.

Sarah annyira belemerült gondolataiba, hogy még az ajtó nyitódását sem hallotta meg és csak arra figyelt fel, hogy valami szövetszerű hozzáér a karjához. Felpillantott, egyenesen bele azokba a szemekbe, amikre állandóan gondolt. Azok pedig magánnyal és fájdalommal telve néztek vissza rá. Sarah-nak a látványtól elszorult a szíve, de annyira, hogy alig tudott levegőt venni. Mikor végül kifújta a levegőt, a vörösen izzó indulat lecsillapodott a belsejében. Ami maradt, az csak a hiányérzet volt. És az üresség.

-Hideg van, – modta egyszerűen Cameron, de a kijelentés úgy hangzott, mintha többről beszélne a kiborg, mint csak az időjárásról.

—————————————————————————————————————————

-Maradj, kérlek, – könyörgött Sarah.

Cameron bizonytalannak tűnt, de lepillantott a sarokban álló székre, feltételezve, hogy Sarah azért a távolságot tartani akarja. Mikor Sarah megpaskolta a maga melletti helyet, Cameron meglepve nézett bele a jól ismert zöld szempárba.

-Ha úgy gondolod, akkor megtart ez mindkettőnket, – tette hozzá a nő fáradt hangon, de arcvonásain fellelhető volt egy mosoly nyoma is.

A kiborgban, látva, hogy a mosoly egyenesen neki szól, a remény kapott szárnyra, ami végigfutott a bőrén. Valahol processzora csodálta a folyamatot, ahogy az érzés egy fizikai válasz teremt. Ezt libabőr és borzongás követte, amint a kiborg egy oda nem tartozó merengést küldött a másodlagos feldolgozó egységekbe, majd rákoncentrált a Sarah öntudatlan mosolyát övező vonalakra. Cameron bátorságra lelt a másik nő ajkának görbülete láttán és végre megindult az ülőhely felé.

-Meg fog tartani, – mondta halkan a kiborg. – Megerősítettem, hogy elbírja a súlyom. – Savannah szeret itt ülni velem.

Sarah lenézett az összekulcsolt kezeire.

-Szeretett? – kérdezte a nő rekedtes hangon.

Cameron Sarah lehajtott fejét bámulta és a személyes névmás kiejtésekor az alig hallható hangváltozásból tudta, hogy a nő inkább Sierra-ról beszélt, semmint az emeleten alvó kislányról.

-Ő sosem említette, – vallotta be Cameron.
-Említett bármit…? – Sarah hirtelen elnémult és a fejét rázta.

Lassan, attól tartva, hogy ha gyorsabban mozog, akkor Sarah elküldheti, Cameron beleült a hintaágyba. Egyenesen előre nézett utána, mert továbbra sem mert közvetlenül a nőre nézni.

-Azt hittem, nem akarod tudni.
-Meggondoltam magam.

Sarah felnézett és nem fáradt azzal, hogy arcvonásait megfegyelmezze. Cameron hallotta a csupasz szomorúságot, amik a nő szavai mélyén lapultak és tekintete visszatévedt kedvesére. Hátrahőkölt a veszteség és harag kifejeződésétől, de nem fordította el a fejét.

-Mit akarsz tudni? – kérdezte Cameron, mert készen állt arra, hogy minden elmondjon, hogy mindent megosszon a lányról, akit szeretett, azzal az egyetlen személlyel, aki meg tudja őt érteni, hogy mit vesztett el.
-Mindent, – vallotta be Sarah és szorosabban markolta Cameron kezét.

Cameron végigsimította hüvelykujjával Sarah ujjpereceit és elámult azon, hogy egy egyszerű érintés milyen sokat tud jelenteni. Visszaemlékezett, hogy a rendszerből mennyire nagyon szeretett volna kinyúlni és megérinteni a nőt. A vágy, amit nem tudott megmagyarázni akkor, még mindig vezérelte őt.

-Büszke lettél volna rá.
-Az is vagyok, – vallotta meg Sarah és kitekintett az esőn át a hátsó udvar felé, ahol Savannah majd játszani fog. – A mi lányunk. – mondta enyhe hitetlenkedéssel. – Mi voltunk a…
-A szülei, – fejezte be Cameron a mondatot még mindig ámulva magán a gondolaton.

A kiborg felfigyelt rá, hogy Sarah ismét nyel egyet és hirtelen erős vágyat érzett, hogy közelebb húzza őt magához, de nem merte megtenni.

-Tudatni akarta velem…velünk…hogy nem fog megváltoztatni semmit. – Hogy mindkettőnket szeret.
-Akkor miért? – Miért nem akart velem találkozni? – Sarah farkasszemet nézve Cameronnal követelt egyenes választ. – Ha jó anya voltam, akkor…
-Velem sem volt eltervezve a találkozó, – vetette közbe Cameron, majd elhallgatott, mert eszébe jutott a sokk Sierra arcán és a lány próbálkozása, hogy észrevétlenül eltűnjön. – Hanem véletlen volt. -Azt gondolta… – Cameron Sarah-ra nézett és azon tűnődött, hogy vajon megsebzi-e őt az igazsággal.
-Azt gondolta, hogy…?
-Azt gondolta, hogy nem lesz szükségünk többé a parti házra, hogy biztonságban lesz itt anélkül, hogy lelepleződne előttünk, ha errefelé tartózkodik.

A kiborg azt látva, hogy Sarah nem érti, folytatta.

-Nem gondolta volna, hogy idehordjuk őt ezek után is…hogy mi együtt leszünk ebben az idővonalban is, – zárta be nyersen a gondolatot a kiborg.
-De miért gondolta ezt Sierra? – suttogta Sarah sajnálatot érezve a nő iránt, aki mindenét odaadta, hogy megmentse őt.
-John miatt, – válaszolt őszintén Cameron. – Mikor visszaküldte őt…

Cameron ekkor elhallgatott, mert tudta, hogy Sarah kitalálja a többit. Sarah becsukta a szemét.

-Azt hitte, hogy mi nem fogunk… – Sarah a fejét csóválta, megértette, hogy Sierra miért jutott erre a következtetésre.
-Azt gondolta, hogy most, hogy John visszatért az életedbe, akkor majd közénk áll, akkor neked már nem lesz rá szükséged. – Vagy rám.
-Nem volt igaza, – préselte ki magából a szavakat Sarah és megszorította Cameron kezét. – Semmiről sem.

Cameron Sarah arcélét fürkészte. Kedvese összeszorította állkapcsát tehetetlen csalódottságában és nem kerülte el a kiborg figyelmét a nő szeme sarkában összegyűlő könnyek sem.

-Én… – a kiborg habozott kimondani, amire gondolt, mert nem volt biztos benne, hogy meg kéne osztania Sarah-val.

Sarah ismét Cameron-ra pillantott, mert megérzett valamit a lányban, amit hallani akart.

-Mi?
-Én ugyanezt hittem. – Mikor John visszatért.

Sarah hátrakapta a fejét kicsit, mintha megütötték volna, majd szeme összeszűkült.

-Te azt gondoltad, hogy nem fogom Savannah-t szeretni? – kérdezte Sarah és hangjába a harag éle lépett be.

Cameron gyorsan megrázta a fejét.

-Nem. – Azt gondoltam, hogy nem fogsz szeretni…engem.

Sarah felsóhajtott és el kellett fordulnia. Elég őszinte volt magához, hogy értse, Cameron miért gondolhatta ezt. Miért gondolta, hogy nem lesz helye mellette azután, hogy John visszatért közéjük. De akkorra, mikor John visszatért, Sarah már tudta, hogy minden megváltozott. Ő is megváltozott és visszatérni oda, ahonnan indult, öngyilkosság lett volna. Eszébe jutott a mardosó üresség, ami az egyedüllétből táplálkozott és reflexszerűen ujjai ismét megszorították Cameron kezét.
Sarah lepillantott összekulcsolt kezeikre és kicsit szilárdabbnak érezte saját világát, ami alapjaiban rendült meg Sierra halála óta.

-Cameron, suttogta Sarah nagyot nyelve a név kiejtésekor. – Mikor azt mondtam neked…

Ekkor meg kellett állnia, hogy összeszedje magát, mert a szavak még mindig nem jöttek könnyedén.

-Mikor az alagsorban voltunk és azt mondtam neked, hogy én…hogy szeretlek téged…

Sarah a terminátor szemébe nézett és úgy érezte összeomlik, mert Cameron szemében csak zavarodottságot és fájdalmat látott. Megköszörülte a torkát és le kellett pillantania a kezeire, hogy befejezze. Szórakozottan ütögetni kezdte Cameron ujjait nem véve észre, hogy ugyanezt tette az előbb a kiborg is, hogy vigasztalja őt.

-Ez lényem ugyanannak a részéből származik, amelyik szereti a fiamat. – Ugyanabból, amelyik meghalna érte.

Cameron megbabonázva meredt a nőre, és olyan mozdulatlanul ült, ami szinte már lehetetlenség volt, mert attól félt, hogy a legkisebb hirtelen mozdulat is félbeszakíthatja Sarah-t.

-Mikor azt mondtam, hogy szeretlek, akkor…én komolyan is gondoltam, – bizonygatta Sarah. – És azok az érzések…nem szűnnek meg csak úgy…mégha az ember úgy is érzi néha, hogy bár bekövetkezne.

Cameron lassan, óvatosan közelebb húzódott felbátorítva érezve magát az által, hogy Sarah nem mozdult. A nő megígérte neki a parti házban, hogy még nem végeztek, de akkor nem volt abban biztos, hogy el is hiheti ezt neki.

-Bárcsak ki tudnám kapcsolni az érzéseimet, – vallotta be a kiborg.

Sarah enyhe ijedtséggel nézett vissza Cameron-ra.

-Sierra-val kapcsolatban, – tette egyértelművé Cameron, mert későn jött rá, hogy az előző kijelentése hogyan hangzott.

Sarah bólintott, majd összekulcsolt kezeiket az ölébe húzta.

-Ez most új számodra, – ismerte el Sarah. – És én nem voltam túl segítőkész…
-Mert a saját fájdalmaddal foglalkoztál, – válaszolt megértően Cameron.

A két nő egymást nézte a gyenge fényben, közben az eső hozta gyenge szél csípte és benedvesítette bőrüket.

-Mesélj róla, – könyörgött Sarah egy pár pillanatnyi merengés után.
-Hol kezdjem?

Sarah felsóhajtott, érezte, hogy a gyomra mélyén rejtőző feszültség lassan oldódni kezd.

-Kezdd az elején.

****

Weaver pillanatnyi formáját elárasztotta a víz és pocsolyákat formált rajta, de ő nem foglalkozott vele. A veranda a látómezejében volt és éppen fű meg földfoltot utánzott a piknikasztal közelében. Rálátása Sarah Connor-ra és a gépre akadálymentes volt, ő pedig tétlen érdeklődéssel figyelte őket.
Azok ott ketten olyan…közelállóknak tűntek, intézte el magában a kérdést Weaver. Szokatlanul közelállóknak. Sarah Connor tudja, hogy Cameron micsoda és mégis fogja a kezét annak a dolognak, aminek elpusztítására felesküdött. Az érintés úgy tűnt vigasztaló számára, olyasmi, amire most szüksége van.
Az emberek nem csak csalódást képesek okozni, logika sincs sok bennük, tűnődött Weaver.
De azt be kellett vallania, hogy elbűvölte őt a két nő piciny dinamizmusa. Cameron-hoz hasonló terminátorral még sosem találkozott. Semmi nem volt a mozgásában, hangja tétovázó tónusában, mikor megosztotta emlékeit Sierra-ról, ami programozottnak látszódott. A kiborgnak érzelmei voltak. Ennyit tudott Weaver, de nem jött rá, hogy ezen érzelmek mennyire kiterjedtek. Weaver biztos volt benne, ha nem ismerné Cameron valódi természetét, akkor összetévesztené őt egy másik emberrel. Ennek tudata egyszerre volt összezavaró és izgató is számára.

Figyelme most a két nő összekulcsolt kezeire irányult, Cameron ujának mozgására Sarah csuklóján végig. A gyengédség jele…és a vigaszé. Weaver egyiket sem tanulta meg soha kellően alkalmazni Savannah mellett. Mindent egybevetve, Cameron-nál talán többről volt szó, mint az alsóbbrendű chipjéről.
Weaver felidézte saját régi szavait egy gépről, ami átmegy az úton a tilos jelzés ellenére, majd elraktározta magában a gondolatot további feldolgozás céljából egy későbbi időpontra. Fent kialudt egy lámpa, Weaver pedig felpillantott. Savannah éjjeli nyugovóra tért. Már csak a halovány fénye pislákolt benne annak a nőnek, akivé vált egykor, de Weaver lehetőségeket látott a gyermekben. Nagy volt a különbség a mostani a kislány és a régi között, aki félelmében annak idején bepisilt. És az is egyértelmű volt, hogy Savannah-nak a két nő jóval több volt, mint csak egy támasz a túlélésért. Weaver tanácstalan volt ennek mozgatórugói tekintetében, de gyorsan besorolta a hasznos kategóriába. Mostanra James vált alkalmas szövetségessé John Henry megóvása tekintetében és Danny is azt bizonyította be magáról, hogy nem várt módon segítőkész ugyanebben a történetben. Viszont Weaver gyanította, hogy nem ártana egy másik szövetséges sem, különösen olyan, aki úgy tud hatással lenni Sarah-ra és Cameron-ra, mint ahogy Savannah teszi.
Weaver elsiklott az esőáztatta füvön a házig, észrevétlenül felkúszott az oldalán, majd becsúszott az épületbe, hogy jó éjt kívánjon a kislányának.

****

Logikai szempontból Danny tudta, hogy a mozdulatlan figura a sarokban nem árthat neki, de az ésszerűség nem nagyon nyugtatta meg az idegzetét John Henry közelsége mellett. A kiborg egy széken ült a sarokban és a falnak volt támasztva, szerencsére becsukott szemekkel. Akár egy próbabábu, merengett el Danny rajta. A chipje ki volt véve és más hardverelemekhez volt csatlakoztatva az előtte levő asztalon. John Henry ki volt kapcsolva, de Danny nem tudta megállni, hogy ne képzelődjön azon, hogy egyszer csak megmoccan és életre kel, majd úgy indul el utána, mint egy fémzombi.

Danny úgy döntött, hogy ezen az éjszakán agya már nem fog érdemlegeset alkotni és könyökével félretolta a harmadik csésze, kihűlő félben levő kávéját. Ujjait összekulcsolta a feje hátuljánál és kinyújtóztatta a hátát a kis helyiségben. Danny ismét azon tűnődött, hogy miért ebben a kis hangárirodában rendezkedtek be, mikor ott volt maga a hangár is. Az elismerte, hogy a hely egy kissé hátborzongató volt a fotókkal és újságkivágásokkal a falán, de az biztos, hogy sokkal nagyobb volt. John csak annyit mondott, hogy a hangár nem igazán arra van, hogy ők használják, meg hogy valaki máshoz tartozik.

De Danny többször rajtakapta John-t azon, hogy zöld szemei a képeket és a történeteket fürkészik.
Amik úgy tűntek, hogy valamiféle vigaszt jelentettek számára, így Danny inkább befogta a száját.
És távol is tartotta magát a helyiségtől, amikor csak lehetett, mert úgy gondolta, hogy a nem ismerete a dolgoknak sokkal kellemesebb, mint megtudni azokat a titkokat, amik megbújtak a falakon. Ekkor szinte már aludt, úgy, ahogy volt.

Megdörzsölte feje fölött a kezét, majd rákényszerítette magát, hogy elhomályosodott látása kitisztuljon, így el tudta olvasni az adatokat a képernyőjén. Nem sok szerencséje volt John Henry chipjével, így hagyta, hogy számítógépe végezze a dolgát, ő pedig más területeket vett célba.
Dideregve húzta összébb magán a könnyű dzsekijét. Az új, kisebb helyiségük kicsit több volt, mint vékony fémfalak és betonpadló. Kiszolgálta a terveiket, de nem volt tökéletes, különösen, mikor kívül bömbölt a vihar és az eső a tetőt verte.

Viszont úgy tűnt, egyik kényelmetlenség sem zavarja John-t. Ő most éppen aludt egy rozoga priccsen és Danny-nek el kellett ismernie, hogy ez nem volt egy gyakori esemény. John-nak pihennie kellett és felgyógyulnia az utóbbi hetek megpróbáltatásaiból, de úgy tűnt, hogy ehelyett még keményebben nyomta ezzel túllépve teste és agya határain is, csak hogy megszerezze azokat a válaszokat, amiket annyira akart. Minden nappal többet látott Sarah Connor-ból Danny John motivációiban és cselekedeteiben. Tudta, hogy John helyre akarja hozni kapcsolatát az anyjával és az egyetlen lehetőség, amit tenni tudott ezért az volt, hogy megtalálja a választ John Henry tettére, majd megsemmisíti őt, de ez idáig a kiborg ellenállt a titkai felfedésének.

Danny titokban viszont hálás volt. Amióta itt vannak, nem járt a környékükön Sarah. Ahogy Cameron sem. Felsóhajtott és tanulmányozni kezdte azt a tervet, amit John Hunter Killer-nek hívott.
Danny ismét használta a régi backdoor-ját a Kaliba rendszerébe azon meggyőződésében, hogy CAIN már nem jelent fenyegetést. Egyetlen sornyi kódot sem talált az M.I.-ből és minél tovább csinálta a hack-et, annál nyugodtabban lélegzett. Úgy látszott, hogy csakugyan elpusztították CAIN-t és a tény felett nem kívánt bűntudatot érezni. Elfogadta, hogy amit tettek, megtették. Nem vonhatta vissza és nem változtathatta meg a dolgokat, még ha akarta volna sem. Azon tűnődött, hogy a Connor-ok képesek lennének-e valaha úgy állni a dolgokhoz, ahogy ő.

Egy finom sípoló hang vonta magára Danny figyelmét, aki megdermedt a hangra. Pár billentyű leütés és Danny egy rendőrségi jelentésnél találta magát egy titokzatos kékszínű gömbről, ami állítólag egy olyan raktárépületben jött létre, ami tőlük durván 20 percnyire volt. Ismét megborzongott a fiatal férfi, de most a hidegnek ehhez semmi köze nem volt. Megnyalta a szája szélét, ujja pedig a delete gomb felett lebegett. John-nak nincs szüksége erre a figyelmet elterelő tényre, Danny meg nem akart részt venni egy újabb terminátor vadászaton.

-Kevesebb, mint fél óra ide.

Danny felugrott Connor hangjára, amit halkan, de határozottan mormolt el a fiatal férfi a jobb válla felett. Azt se hallotta, hogy John felébredt. Az eső hangját akarta hibáztatni, hogy elnyomta John érkezésének a hangját, de tudott jobbat is.

-Ezt le kell ellenőriznünk, – mondta John most már az álmosság minden nyoma nélkül a szemében és hangjában.
-Fel kell hívnunk édesanyádat és Cameron-t – kérdezte Danny, mert hirtelen szerette volna, ha velük lennének.

Mindkét nő halálra ijesztette őt különböző okok miatt, de Danny azt nem tagadhatta, hogy biztonságosabban érezte magát velük ilyen szituációkban. John megrázta a fejét, miközben magára kapot egy bőrdzsekit.

-Ez csak felderítés. Nem fogom anyámat felkelteni, hacsak nem muszáj.
-De…kezdett Danny tiltakozásba és még szorosabbra húzta magán a dzsekijét.
-Kezelni tudjuk a dolgot, – erősködött John, majd megfordult és megindult kétséget sem hagyva, hogy ezt további fegyverekért teszi.

Danny azt gondolta, hogy ez gyanúsan olyannak hangzott, mint nevezetes utolsó mondat. Legalább John bízott benne, hogy segíteni fog, gondolta Danny morózusan, majd váratlanul felállt, de közben véletlenül beütötte a térdét az asztal aljába. Összerezzent, ahogy több dolog is ráborult a munkaterületre, kávéja volt az egyetlen, ami szerencsére állva maradt. Átnyúlt a billentyűzet felett és felállított egy képkeretet, amiben az apja fotója volt látható. Ismét sikerült rátalálnia a képre. Apja nézet vissza róla, mosolyogva, az időn át. Danny tette ide a képet, hogy emlékeztesse őt céljára és apja áldozatára. Apja halálának évfordulója holnap lesz, emlékezett Danny. Talán idén meglátogatja a sírját az anyjával együtt. Ami túlságosan is régen volt már.

-Kész vagy? – kérdezte John az ajtóból.

Danny alig leplezett undorral az arcán óvatosan felemelte a pisztolyt, amit a számítógépe mellett tartott és a zsebébe csúsztatta.

-Persze, – válaszolta nem túl nagy lelkesedéssel. – Induljunk.

****

Savannah egyszerre találta rémisztőnek és elbűvölőnek a vihart. A mennydörgés hangja gyakran zavarta őt át a szülei hálójába, mikor kicsi volt, de mihelyt ide került, szerette nézni a fények őrült játékát és hallgatni a szakadó esőt. Ámde szülei mostanra itt hagyták, ő pedig eltökélt volt, hogy bátorságot fog mutatni az új mamái felé.

Nem értett meg mindent, amin közösen átmentek, de Savannah elég okos volt ahhoz, hogy tudja, Sarah és Cameron szomorúak és zárkózottak. Figyelmükkel elhalmozták őt, de egymást nem és Savannah mindent megtett, amit tudott, hogy ők hárman minél többet együtt legyenek, ha egy mód van rá. Ezek a pillanatok úgy tűnt segítenek, de mikor mamái azt hitték, hogy nem figyel, akkor mindig visszasüppedtek saját bánatukba.

Walter felugrott az ágyra és felmászott a kislány mellkasára, anélkül, hogy egy pillanatra is meggyűrte volna a takarót. Savannah örült a cica társaságának, gyanította, hogy a kis állat sem kedveli a zajt. Megsimogatta őt a hátán, mire Walter dorombolni kezdett, majd összegömbölyödött a kislány álla alatt. Pár percig ebben a pozícióban maradtak, Savannah meg a semmibe meredve cirógatta a cica puha bundáját, aki önfeledten itta magába a kitüntető figyelmességet. Az alvás szirén hangjai ismét felcsendültek és Savannah kezdett elbóbiskolni, mikor Walter hirtelen megmerevedetett a keze alatt.

A kislány kék szemei kipattantak, csak hogy a falakon a villámlás fényeit pillantsa meg. Ahogy a cica hirtelen felült és halk, fenyegető morgásba kezdett az árnyékok irányába, Savannah azt érezte, hogy kis testén végigsöpör az adrenalin hulláma. Ő is felült, hogy elérje az ágy melletti lámpát. Walter leugrott róla, egy pillanatra sziszegve megállt, majd eliramodott az ajtó irányába. Mikor Savannah keze elérte a lámpa kapcsolóját, ami a szobát az ismerős fénnyel öntötte volna el, azt érezte, hogy egy hideg kéz záródik rá az övére. Fel akart sikítani, de ekkor egy másik kéz meg a száját fogta be.

-Minden rendben, Savannah, – hallatszott az ismerős suttogás.

Egy újabb villámlás fénye felfedte Catharine Weaver alakját a gyermek előtt, aki hirtelen nem tudta, hogy ettől most megnyugodhat vagy még inkább rettegjen. Az alak, ami szülőanyja hasonmása volt, óvatosan leült az ágy szélére.

-Most el fogom venni a kezem. – Ne sikíts, – kérte Weaver megfelelő kedvességgel hangjában.
-Érted?

Savannah bólintott, mire Weaver úgy is tett, ahogy ígérte és elvette kezét egy erőltetett mosoly kíséretében.

-Látom, már van egy cicád, – mondta csak úgy a nő. – Emlékszem, akartál egyet.
-De sosem engedted, hogy legyen, – válaszolta Savannah enyhe vádaskodással hangjában.
-Nem vagyok oda az állatokért, – válaszolt a nő őszintén.
-Mert nem szeretnek téged. – Tudják ugyanis, hogy ki vagy.

Weaver mosolya nem halványodott el.

-És mi a helyzet Cameron-nal? – Biztos vagyok benne, hogy őt sem szeretik.
-Walter igen, – dicsekedett a kislány. Ő szereti Cameron-t.
-Tényleg? – kérdezte Weaver elgondolkozva.

A terminátor nő a folyosó felé pillantott, ahol Walter eltűnt, majd élénk kék szemei ismét Savannah-ra koncentráltak.

-Miért vagy itt? – kérdezte Savannah. – Nem kéne itt lenned.
-Látni akartalak. – Weaver megbillentette a fejét és elmosolyodott ismét. – Hiányoztál.
-Hazudsz, – mondta vádlón Savannah. Te nem vagy a mamám. – Téged csak John Henry érdekel, semmi más.

Weaver a kislányt fürkészte pár csendes pillanatig enyhe meglepődöttséggel a gyermek intelligenciája és ösztönös megérzése miatt.

-Nem, – válaszolta Weaver végül. – Nem vagyok a mamád. – De tényleg érdekel, hogy mi történik veled. – Egy nap felnőlsz és nagy vezető válik belőled, Savannah. – Szeretném látni, hogy ez be is következik. – Úgy gondolom, hogy segíteni tudnánk egymásnak. – Együtt John Henry-vel pedig megállíthatatlanok lennénk.

Savannah összehúzta szemöldökét. Kényelmetlenül érezte magát Weaver szavaira, de nem értette, hogy miért.

-John Henry megölte azt a nőt.

Weaver hátradőlt, nem volt meglepve, hogy az emberek nem mondták meg a gyermeknek, hogy pontosan ki is volt Sierra.

-Nem, – javította ki Weaver Savannah-t. – John Henry nem bántana senkit. – Valami megbetegítette őt, olyasmit tettetett vele, amit ő nem akart.

Savannah az elmondottakat fontolgatta. Lényének egy része hinni akart benne. Szerette John Henry-t és a gondolat, hogy a gép ellenük fordult, jobban felzaklatta, mint amennyire mutatta az új mamáinak. Weaver meglátta az ingadozás jeleit Savannah szemében és fokozta a nyomást.

-Ők ezt nem értik meg. – Bántani akarják. – Szét akarják szedni őt. – Nem értik meg, hogy ez nem az ő hibája volt.

Weaver megcirógatta Savannah vörös haját. A kislány meg sem rezdült az érintésre. Ehelyett, kék szemével felpillantott és belenézett Weaver-ébe nyílt dacossággal.

-Miért vagy itt, – kérdezte ismét a terminátor nőt.
-Mert szükségem van a segítségedre, – válaszolt Weaver kedvesen győzelmet szimatolva. – Végül is John Henry a barátod. – Segíteni akarsz neki, igaz?
-Igen, mondta lassan Savannah.
-Megvédjük a barátainkat, Savannah, – dorombolt Weaver. – Úgy gondolom, bízhatok abban, hogy segítesz őt megvédeni. – Igazam van?

Savannah a nőt bámulta azt érezve, hogy befolyásolják, de nem igazán értette meg. Csak az érzés volt meg, de Cameron mindig arra bátorította, hogy azt sose hagyja figyelmen kívül.

-Menj el.

Weaver arckifejezése megkeményedett, de jeges mosolya a helyén maradt.

-Savannah…
-Menj el, – erősködött a kislány kicsit nagyobb hangerővel.

Mikor Weaver ismét felé nyújtotta a kezét, Savannah hirtelen egy velőtrázó sikolyt adott ki magából. Weaver felállt, metsző pillantást vetett a gyermekre, miközben lentről jövő mozgás jutott a fülébe. Nem volt kétség, Sarah Connor és kis kedvence közeledik, hogy a kislány segítségére siessenek.

-Rossz kislány vagy, Savannah, – állapította meg Weaver hűvösen, majd a kislány előtt folyékonnyá vált és kisiklott az abalakon, pont mikor az ajtó szinte berobbant.

Sarah esett be az ajtón először – Cameron egy pillanattal utána – és előrántott pisztollyal kutatta át az árnyékos részeket a helyiségben. Mikor semmit sem talált, elindult az ágy felé Cameron-ra hagyva a szoba részletesebb átvizsgálását. Átlépett a takarókon és a karjaiba vette a reszkető kislányt, majd csitítgatni kezdte.

-Mi volt az? – Mi a baj?
-Itt volt, – vallotta be Savannah és az ablakra mutatott. – A nő, aki úgy néz ki, mint a mamám.

Cameron azonnal odament az ablakhoz, kinyitotta a zárat és felrántotta. Az eső bevágott az arcába és a szőnyeget kezdte áztatni. Átvizsgálta az udvart minden lehetséges skálán, amivel csak rendelkezett, majd visszafordult a családjához. Összenézett Sarah-val és megrázta a fejét.

-Biztos vagy benne? – kérdezte Sarah a kislányt óvatosan. – Talán csak álmodtál…
-Biztos vagyok benne, – esküdözött Savannah hangjában kisebb nyafogással. – Pont itt volt. – Az ágyon ült.

Sarah ismét összenézett Cameron-nal és mindkettejük szemébe kiült az aggodalom. Cameron lassan elfordult, figyelme ismét az esőre irányult, ami a hátsó udvart verte. Semmi oda nem illőt nem látott.

-Tartsd távol tőle magad, – mondta Cameron mély hangon egy pillantig sem megtévesztve.

Megrázta a kiborgot a tudat, hogy szava üres fenyegetés volt csupán. Ha Weaver eljön Savannah-ért… Cameron visszazárta az ablakot, de a szükségesnél nagyobb erővel. Sarah szemmel tartotta a gép lépteit kifele menet a szobából és követte bakancsainak tompa puffanásait, ahogy ütemesen lelépdel a lépcsőn. Egy pillanattal később a hátsó ajtó kinyílt, majd becsukódott. Sarah tudta, hogy kedvese ki van téve az elemeknek most már és járőrözik. Ahogy Sarah megérezte, hogy Savannah még jobban bebújik az ölébe, rájött, hogy a gyermek ugyanazt az arckifejezést látta meg Cameron arcán, ami a sajátjára is kiült, mikor a kiborg kilépett a szobából.

A félelmet.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 2 >>

<< Epoch <<