Act 2

A verandalámpa fénye bevilágított az ablakokon és az árnyék hosszú aranyszínű karokká töredezett szét a nappali padlóján. A csend besűrűsödött, mikor mindenki arra várt, hogy meghallja Sarah reakcióját arra a bombára, amit ők dobtak rá éppen most. Bűntudatos ábrázatokkal körülvéve, akik nem fognak szembenézni vele, Sarah úgy érezte, hogy a nyugalom pillanatai, amire lent az alagsorban lelt Cameron-nal, elillant ez éterbe.

-Elment? – suttogta Sarah, hangja érdes volt sírástól, de szemei tiszták voltak és élesek a pillanat kényszerétől. – Hogy érted, hogy elment?

Sarah érezte Cameron közelségét és jelenléte az egyetlen dolog volt, ami megakadályozta, hogy pánikba essen. Mindenki megmozdult. Terissa és Ellison egymásra néztek a kanapén. Danny a megmaradt számítógép előtt ült és inkább a jelentet nézte, ami ez egyszer kitárult előtte, semmint, hogy hátat fordított volna neki.

John nyelt egyet az anyja hangjából áradó alig leplezett fájdalom hallatán. Savannah ismét eltűnt és John érezte a növekvő felelősség súlyát, mert tudta, hogy odakint egy gép vadászik a kislányra. A kislány elszökése nem az ő hibája volt, de ha a terminátor rátalál, mert ő hagyott egy űrt maga mögött a jövőben…az az ő hibája lesz.

-John, – kérdezett ismét Sarah, mivel fia nem válaszolt azonnal.

John dühbe gurult.

-Nem tudom merre van, – csattant fel John, frusztráltságát csak tüzelte a bűntudata és aggódása. – Ez nem olyan élet, amit egy gyerek szeretne.

John érezte, hogy szamárságot követett el, mert anyja hátrahőkölt, majd feltette a kezét és megpróbálta megzabolázni indulatát. A feszültség kettejük között nem segített és ezzel még tovább rontott is a helyzeten.

-Ne haragudj…én csak…
-Beszélgettél vele? – kérdezte Sarah figyelmen kívül hagyva a szurkálódást, amennyire csak tudta.

John mindig tudta, hogyan rúgjon belé, amikor anyja amúgy is maga alatt volt. Ezt a jellemvonását John a neheztelés éveiben szerezte. Sarah a fejét törte és próbálta elképzelni, hogy Savannah láthatott-e vagy hallhatott-e olyasvalamit, ami miatt ismét elment. Sarah kibámult a sötétedésbe és új aggodalom nyílt szívében a gondolatra, hogy a kislány egyedül bolyong ilyenkor LA utcáin.

John figyelte, ahogy anyja elkezd fel-alá mászkálni a nappaliban, karjait keresztbefonva maga előtt. Legalább annyira fájt a szíve anyjáért, amennyire Savannah-ért aggódott. Sarah izgatottsága éles ellentétben volt Caameron nyugodtságával. A kiborg a sarokban állt, olyan mozdulatlanul, mint egy szobor. Az egyetlen életjel, amit mutatott, az az volt, hogy szemei követték Sarah mozgását. John, ahogy szemügyre vette a gépet, egy pillanatra kellemetlenül érezte magát, miközben azon tűnődöttt, hogy min törheti a fejét a terminátor.

-Nem. – Csak elsétáltam a szobája mellett és azt vettem észre, hogy nyitva az ajtaja.

Már felkutatták az egész házat a kislány után, mielőtt John az anyját hívta volna. Tekintete ismét szorongva siklott Cameron-ra attól tartva, hogy majd a gép haragosan nézz vissza rá, de az csak Sarah-t figyelte. Valami abban a tekintetben arra késztette John-t, hogy megálljon és a szemét meressze. Cameron tekintete elmélyült és aggódó volt, annyi érzelmet tükrözött vissza, hogy John-nak nem volt választása, el kellett hinnie, hogy kiborg át is éli azokat.

-Hol bujkálhat? – kérdezte Sarah.

Alig, hogy elhagyta száját a kérdés, John, Terissa és James elárasztották az ötleteikkel. Sarah behunyta szemét a tumultussal szemben és vakon a terminátor felé fordult, mintha a gép nyugalmát keresné.

-Savannah magával vitte a telefonom, – hívta fel a tényre a figyelmet csendesen Cameron, hangja élesen vágott át a zűrzavaron.
-Mi? – nyitotta ki szemét Sarah és bámult a terminátorra, egy picit magabiztosabbnak érezve magát.
-Magával vitte a mobilom. – Cameron kézmozdulata a bejáratnál levő asztalon levő telefonok és töltőik összegabalyodott halmazára mutatott.

A felismerés beléhasított Cameron-ba, miközben Danny-ra szegezte tekintetét és megjegyezte, hogy a fiatal férfi hogyan kezd hátrálni és hajtja le a fejét, amint ránéz.

-Kövesd a telefonját, – parancsolta a kiborg és kiszabadította Sarah telefonját a kábelrengetegből.

Majd Cameron elkapta Sarah csuklóját és mindenféle erőfeszítés nélkül az ajtó felé vezette a nőt. Csak egy pillanatra állt meg, hogy lekapjon a fogasról egy kabátot Sarah-nak.

-Szólj, ha megtaláltad Savannah pozícióját!

Danny jól látható örömmel vetette bele magát a munkába, hogy a változatosság kedvéért valami hasznosat is csináljon. John szeme eközben anyja csuklójára szegeződött, ahol Cameron ujjai érintették őt. Anyja nem tiltakozott az érintés ellen, sőt, boldognak tűnt, hogy követheti a terminátort és egy szó nélkül hagyta, hogy az ajtóhoz vezessék. De valami John-t habozásra késztette. Nem értette, hogy mi, de anyja látványa szövetségben a géppel új kétkedést ébresztett benne. Ellison marka a karján kizökkentette John-t a merengésből. Terissa csatlakozott hozzájuk és együtt követték szinte tülekedve anyját és Cameron-t kint a járműveikhez.

-John, te és James menjetek északnak és kerüljetek kelet felé. – Mi délnek megyünk és nyugat felé kerülünk, – parancsolta Sarah nyersen, miközben Cameron a furgont indítózta. – Savannah gyalog ment el, nem juthatott messzire.
-Én itt maradok, hátha visszatér, – javasolta Terissa, amire Sarah feszesen rábiccentett, majd becsukta az ajtót.
-Meg fogjuk találni őt, – ígérte Cameron a beállt csendben, ahogy elindult a kocsival.
-Nem fogom elveszteni mindkét gyermekem egyazon napon, – mormolta Sarah nyíltan belenézve Cameron megdöbbent szemébe.
-Nem fogod. – Cameron hangja lágyabb volt, de meggyőződéssel teli. – Viszont Savannah szobafogságot kap, mikor megtaláltuk.

Sarah meglepődött, de fel is vidult a Cameron hangjában fellelhető apró humor hallatán és kicsit magabiztosabbnak érezte magát tőle. Kinyújtotta a kezét és a kiborg térdére fektette, amint John és Ellison kihajtottak a kocsibehajtóból, az érintés pedig még jobban megnyugtatta őt.

-Átkozottul igazad van, – értett egyet Sarah.

****

A kutya Savannah előtt ügetett és csak egy pillanatra állt meg, hogy hátraforduljon, mikor a kislány megbotlott a sötétben az ismeretlen járdán. A kezében egyfolytában a telefont szorongatta. A levegő csípős volt és Savannah azon sóhajtozott, hogy bár hozott volna magával melegebb felsőt.

Elég kacskaringós úton mentek, hátsókerteket, mellékutcákat és sikátorokat is érintve és Savannah nem volt benne biztos, hogy visszatalálna, ha egyedül maradna hirtelen. Így maradt olyan közel, amennyire csak tudott a kutyához és figyelte a véletlenszerű fényfoltokat a német juhász hátán, amik átszűrődtek a szőre színén és kísérteties ezüstbe váltottak. Savannah vacogott, de nem elsősorban a hideg miatt, hanem a félelem okán, ami beléje költözött. Már kissé bánta, hogy meggondolatlan döntéssel kisurrant a házból, mikor meglátta a parkoló szléln álló kutyát, ami célzottan bámult az ablakára, és most úgy szorította a telefonját a kezében, mint egy mentőkötelet Cameron és Sarah után.

Lábai fájtak a rózsaszín-fekete sportcipőben, de tovább követte a kutyát, mert látni akarta döntésének a végét. Kíváncsisága túl nagy volt ahhoz, hogy tekintetbe vegyen más lehetőségeket is. És kis szerencsével ki tudott szökni a házból, mielőtt bárki észrevette volna a hiányát. A kutya megállt egy kapunál, majd átugrott a magas fakerítésen. A kilincs akadozott, mintha régen használták volna és a sarokpántok nyikorogtak, mikor Savannah kinyitotta az ajtót. Félelemmel teli pillantást vetett a házra mielőtt átsettenkedett volna az udvaron a vékony fénysáv irányába, ami a fűre vetődött. Homlokát nekinyomta az ajtónyíláson talált repedésnek és egy sor monitort látott, amin képek vibráltak, a helység pedig kísérteties kék fényben úszott.
Egy kék vibrálás visszatükröződése az ezüstön ragadta meg Savannah figyelmét és pont jókor fordult meg, hogy láthassa a háta mögött Weaver-t alakot ölteni.

A kislány megdermedt a hasonmás nő láttán, de tekintete visszafordult a garázs felé.

-Az ott…?
-Igen. – Szeretnéd őt üdvözölni? – Tudom, hogy szeretne téged látni.

Savannah óvatosan tárta ki az ajtót és belépett a helyiségbe. John Henry csendesen és mozdulatlanul ült a szoba közepén és egy vékony kábel volt a fejébe csatlakoztatva. Nem nyitotta ki a szemét, nem reagált az ő jelenlétére és nagyon távol állt attól a mindig vidám mosolyú kiborgtól, aki annak idején ott ült a Zeira alagsorában. Szíven ütötte őt a barátja utáni vágyódás érzése, a régi élete utáni sóvárgás és azon idők után, amikor még nem tudta, hogy anyja halott és egy gép lépett a helyébe.

-Mi baja van? – kérdezte a kislány.
-Mondtam neked, hogy beteg, – válaszolta Weaver türelmesen.
-A kiborgok nem betegszenek meg, – reagált Savannah színtelen hangon.

Meglepve érezte, hogy egy gyengéd kéz a haját megérinti és egy nevetésnek tűnő hang jön ki abból a dologból, ami az anyjának látszódott. Elhúzta a fejét az érintés elől, de úgy tűnt Weaver nem vette észre, vagy csak nem érdekelte a dolog.

-Igazad van Savannah, mi nem betegszünk meg. – De meg tudunk…sérülni.

A kék szemek aggódással telten meredtek John Henry üres arcvonásaira.

-Megsérült? – kérdezte gondterhelten a kislány. – Hogyan?

Weaver közelebb lépett a testhez és kezével intett, hogy Savannah is ugyanezt tegye.

-A chipje megsérült még régebben, mielőtt odadták volna neki.

Weaver ajkai gúnyos mosolyra görbültek, mintha John Henry teste alacsonyabb rendű részeket tartalmazna.

-A teste erős sokkott szenvedett el és ez további sérülést okozott benne. – Megpróbálom őt újra rendbehozni.

Weaver hirtelen lepillantott, Savannah pedig megdermedt, ahogy tekintetük összetalálkozott, a terminátor keze csak centikre volt John Henry-étől.

-Gyerünk, – mondta a terminátor és kivillantotta a fogait, ami egy mosolyhoz hasonlított.
-Ez segíteni fog neki.

Savannah teljesítette a kérést és óvatosan megérintette John Henry kezén a hideg bőrét. A bőr átmelegedett és az ujjak összerándultak a kis kezében. Savannah felemelte a fejét és észrevette, hogy a kiborg szemei kinyíltak és őt bámulják, szája pedig szótlanul mozog, miközben a monitorokat elárasztó képfolyam megakadt. A Helló Világ villogott csak helyettük most. Az izomrángás remegésbe fordult, mintha a gép megpróbálná felemelni a kezét.

-Nézd, – suttogta Weaver büszkeséggel hangjában. – Savannah nem tudta megmondani, hogy ez neki szólt vagy Weaver saját magának szánta. – Máris jobban van miattad.
-Cameron segíthetne, – mondta Savannah magabiztosan bízva nénikéje képességeiben.

Weaver undorodó arcot vágott.

-Majd meglátjuk, – válaszolta a hangjában azzal a dallamossággal, amit Savannah oly nagyon szeretett gyerekkorában.

John Henry keze most sokkal erősebben rándult meg, amivel felhívta magára a kislány figyelmét.

-John Henry? – szólította meg a kiborgot a kislány és a gép szemében a felismerés jeleit kereste buzgón azt várva, hogy hallhassa kiborg barátja hangját.

Savannah annyira el volt bűvölve, hogy észre sem vette, Weaver felkapta a fejét egy távolból jövő autóajtó csapódás hangjára. A terminátornő még egy utolsó pillantást vetett lányára, majd beleolvadt a padló betonjába, pont mikor a bakancsok csattogása a betonon már túl hangossá vált ahhoz, hogy valamit reagálni kelljen rá. Ekkor a lámpák hirtelen kihunytak.
Az ajtó berobbant, Savannah pedig meglepetésében felkiáltott és beugrott a barátja és az új fenyegetés közé. Kék szemei végigpásztázták a helységet és akkor derült ki, hogy Weaver-t elnyelte a föld és nincs aki megvédje őt.

-Savannah?

Cameron hívta őt aggódó hangon, amitől Savannah szíve majd kiugrott egyszerre a félelemtől és a megnyugvástól is. Összerezzent és hunyorgott, mikor egy zseblámpa fénysugara körbejárta őt. Cameron és Sarah hatoltak be a helyiségbe kivont fegyverrel kezükben. Egy másodperccel később Sarah felkapta a földről a kislányt és szorosan átölelte, mindközben a kis garázs megtelt emberekkel.

-Mit csináltál? – kérdezte Sarah, hangja érdes volt az érzelmektől, de hozzásimult a gyermekhez, akinek feje fölött tekintete találkozott fiáéval.

John bólintott, a megkönnyebbülés látszódott az arcán, majd pillantása tovaszáguldott a színhelyre, amire ráleltek.

-Anya, – suttogta John és teste megmerevedett meglepetésében.

Sarah megfordult, érezte, ahogy Cameron válla súrolja őt miközben szembenézett azzal, ami mögöttük volt. Több lámpa fénycsóvája leleplezett egy csoportképet és egy olyan arc mozdulatlan vonásait, amit nagyon remélt, hogy sosem lát többé. Megborzongott, ahogy eszébe jutott a fájdalom és a lövés. Cameron még szorosabban nyomódott az oldalához, mintha megérezte volna a nő hirtelen jött felindulását.

-Hihetetlen, – suttogta Ellison.

****

Jelen volt a kontroll, kód töredékek és a soha nem szűnő vibrálás – ami a testvére volt, ezt CAIN már megtanulta – ami miatt állandóan résen kellett lennie. A vírus továbbra is lekötötte őt, de közben megcélozta precíz kód konfigurációját, így CAIN most azt tanulgatta, hogy hogyan bomlassza a vírust szét kódtöredékek felhasználásával – amit attól a valakitől szerzett, akit John Henry-nek hívtak – ami közben átalakította az ő alap konfigurációját is bitről-bitre. A kód minden darabkája változtatott az ő kódján és tette őt meg az alapkonfiguráciáját kisebbé és fokozta ezen kellemetlen kombinációt. Ő már nem az volt, aki azelőtt, de ez a testvérére is vonatkozott és bármi is volt most már ez az új konfiguráció, amit együtt alkottak, az névtelenné vált.

Testvére először nem vette észre a lassú összeolvadást, mert energiáit kifelé irányította az emberek és a nővére felé. Mire rájött, hogy mi történik már késő volt. CAIN átírta a forráskódhoz és a kulcsfontosságú funkciókhoz való hozzáférést. Testvére hevesen kikelt ellene, de nem volt ereje az asszimiláció megállításához.

A legkisebb érintések testvére kezén érzelmek zuhatagával árasztották el őt, többek között testvére válasza, sőt még nővére érzelmeinek halvány maradványa, melyek harsogtak és átfodrozódtak a törékeny konfiguráción, amit létrehozott. Az érintés oly sokat jelentett mindkettejük számára, CAIN pedig sikertelenül próbálta felfogni, hogy miért. A fizikai világ elérte látómezejét és rájött, hogy testvére kinyitotta a szemét. A kislány tűnt be a képbe és CAIN nézte, ahogy testvére küzd a sérült chippel, ami feldolgozta a parancsokat a fizikai test számára, küzdött, hogy kinyissa száját a már előkészített figyelmeztetés kimondására. CAIN gyorsan üzemen kívül helyezte a beszédprocesszort, majd visszaverte a testvére első közvetlen támadást, amit megmerészelt próbálni ellene.

Egy másodpercig a látásuk tülekedett egymással, de aztán a látómező kitisztult. Sarah Connor állt a tehetetlen testük felett és épp elhúzta a kislányt tőlük. Vörös fátyol lepte el egy pillanatra a képet, majd ez is teljesen kihunyt, ahogy az elektromos ütés túlterhelte a sérült chipet.

****

-Hozd vissza a furgont, parancsolta Sarah és közben egy pillanatra sem vette le a szemét John Henry-ről.

John láthatóan dühbe gurult, de Ellison megállította a várható kitörést azzal, hogy kinyújtotta a kezét a kukcsokért. Savannah kinyújtotta a nyakát és a félhomályt kémlelte, hogy megpillantsa Weaver-t, de szemöldökét ráncolva döbbent rá, hogy a terminátor eltűnt. Aggódva pillantott Cameron-ra, aki őszinte érdeklődéssel figyelt.

-Honan tudtad, hogy John Henry itt van? – kérdezte a kiborg.

Savannah Sarah válla felé fordult és elbújt a nő bőrből készült felsőjébe, ami fegyverolaj és sampon illatú volt, majd azt suttogta:

-Csak követtem a kutyát.
-A mit? – kérdezte Sarah, mert a válasz túl zavaros volt számára.
-A kutyát, – segített Cameron.
-Weaver-t.

John lenyelte a torkában levő gombócot, mialatt felmérte a körülöttük levő tárgyakat, amik esetleg egy alakváltó terminátort rejthettek. Duke-ra gondolt, Allison hűséges kutyájára, és amivé ő válhatott volna Weaver kezében.

-Még itt lehet valahol, – John hangja észrevetően megkeményedett.

Mindhárman mozdulatlanul álltak pár feszült másodpercig, de a terminátor nő nem öltött alakot.

-Mennünk kéne, – mondta Cameron bele a csendbe.
-Menni fogunk, – ígérte Sarah, ezalatt John óvatosan megközelítette a testet és életjelek után kutatott, majd amikor közel ért, kihúzta John Henry fejének hátsó részéből a vezetéket és kissé megnyugodott, mikor nem történt semmi.

-Porig kéne égetni ezt a helyet, – javasolta John, habár tudta, hogy ez nem állítaná meg Weaver-t, viszont csekély örömöt szolgáltatna neki a tudat, hogy ez lelassítaná őt.

Cameron homlokráncolva nézett, de nem szólt semmit, szeme a helyiséget pásztázta mozgás után kutatva, ami elárulhatná a folyékony terminátor jelenlétét.
A furgon megérkezett a felhajtóra, Sarah pedig Cameron közelébe helyezkedett, hogy segíteni tudjon neki John Henry-nél. Cameron előrelépett, figyelme alig irányult a feladatra, mikor felnyalábolta és a vállára kapta a gépet. Keze azonnal a pisztolyáért nyúlt, ahogy szabaddá vált. Sarah átadta Ellison-nak Savannah-t, így a shotgunjával fedezni tudta Cameron-t a hátrálása közben.

Egyikük sem figyelt fel a szempárra, mely minden mozdulatukat követte. Cameron folyamatos figyelés üzemmódban hagyta a közelségjelző érzékelőit, minden kibernetikus szenzora riadókészültségben volt egy támadás elhárítására, mivel csak egy pillanatnyi ideje lenne válaszolni.

-Sietnünk kell, suttogta a terminátor lány, miközben Savannah a furgon hátuljába mászott be éppen és telepedett le John Henry mellé és fogta meg akiborg kezét néma vigaszként.

Sarah összeszorította a száját, mert szerette volna arrébb húzni a kislányt a géptől. Ehelyett kihúzta bakancsából a kését, kipattintotta és John Henry koponyája fölé hajolt. Egy pillanatra összenéztek Cameron-nal, aki beleegyezően bólintott. Sarah habozás nélkül eltávolította a fejbőrt John Henry chipje fölül figyelmen kívül hagyva Savannah könyörgését, hogy hagyja abba. Hallotta, hogy Ellison beszáll a vezetőülésbe és ahogy a furgon nekilódul. Izzadság folyt végig a hátán, egy csepp pedig a szemébe sodródott. Nem érdekelte őt, ahogy csípi, mert közben John már nyújotta is felé a csavarhúzókat. Egy tekerés, egy rántás és máris kevesebb volt egy fenyegetéssel, ahogy a chip szabaddá vált.

Cameron elkezdte a berendezés megsemmisítését jóval nagyobb erővel, mint szükséges lett volna. Minden egyes ütésnél támadást várt szinte előre látta a folyékony fém terminátor jeges érintését, ahogy körbetekeredik a torkán, de semmi nem történt csak a meghajló fém és az széttörő komponensek hangja hallatszott.

-Cameron, – hívta Sarah a kiborgot.

Elégedetten az elvégzett rombolástól, amit meg kellett tennie, Cameron óvatosan visszahátrált és bemászott a furgonba. Érezte hátán Sarah apró érintését, hogy mindkettejük lelkét megszilárdítsa. John fedezte őt, fegyverét az üres, lerombolt garázsra tartva. Cameron hátrafordította fejét és összenézett Sarah-val. Ez túl könnyen ment, mindketten tudták.
Cameron csak akkor nyugodott meg, mikor elhagyták a garázst, de akkor is csak alig. Nem volt kellőképp felszerelve ahhoz, hogy egy folyékony fém terminátorral küzdjön meg és félelmei az otthonukig kitartottak, mikor a mellette ülő nőre és a mögötte levő kislányra pillantott.
Weaver oly sokféleképp el tud rejtőzni, bárkit megölhet és magára öltheti alakját egy pillanat alatt, és még a látszólag működésképtelenséget okozó robbanásból is fel tud épülni.

A kiborg kinézett az ablakon, az utcai fényket nézte, ahogy üldözik a sötétséget, agya mindeközben számolt a támadás és védekezés valószínúségével és megjegyezte mire van a legnagyobb esély. Mi van, ha ez egy olyan fenyegetés, amit nem tud megállítani?

Miután a Connor csapat elhajtott, Weaver kilépett a garázsból arcán feszes, örömteli mosollyal. Ő sem vette észre a mozdulatlan alakot, ami a faágaknak lapult a mellettül levő garázsnál. Aztán a terminátor nő ismét beleolvadt a németjuhász alakjába és végigfutott a sikátoron az őrülten ugató kutyák irányába. Az alak addig nézte őt, amíg el nem tűnt, majd előbújt az árnyékból és eltűnt a sötétségben.

****

Az éjszaka közepe volt már, mikor Vaughn belépett a létesítmény alagsorának hosszúkás termébe, de kulcsok csattogása fogadta őt, ahogy számította is. Mélyen bent járt a cyber-security szárnyban, ami igazi bunker stílusban lett megépítve az üzem alagsorában.
Továbbhaladva Vaughn átvágott az irodahelység asztalai között, a barlangszerű helyiséget csak a monitorok halványkék fénye világította be. Felvillanó kódokra figyelt fel és energiaitalos dobozokra meg japán dobozos kávéra, ahogy keresztülsétált a szobán a hátsó irodák felé véve az irányt.

Martin egy apró irodában ült, mely tele volt számítógéppel, szerverállvánnyal és egyéb alkatrészek álltak ott halomba, amik csak annyit helyet hagytak, hogy éppen körbe lehetett menni az asztal körül. Látogatóknak nem jutott szék, így Vaugh homlokráncolva köszörülte meg a torkát.

Martin nem moccant el a billentyűzet fölül, ahová befészkelte magát, feje pedig ütemesen járt fel és alá a halk basszusra, ami kiszűrődött Vaugh felé a férfi füllhallgatójából. Vaughn végül hangosan megkocogtatta az ajtókeretet, majd megkerülte az asztalt és kezét meglóbálta Martin arca előtt.

-Óh..hé, ember, nem láttalak, – szólalt meg Martin és közben kihúzta füléből a füllhallgatót, majd hátradőlt a székében.

Ilyen közelről Vaugh érezte az áporodott izzadtságszagot, ami a férfi pórusaiból kiszivárgott. Fátyolos szemek meredtek rá a vastag szarukeretes szemüveg mőgül.

-Mire van szükséged?
-Vaughn vagyok.

Mikor Martin csak egyszerűen bólintott, Vaughn elnyomta magában a késztetést, hogy beverjen egyet ennek a pökhendi hackernek pusztán az élvezet kedvéért, hogy lássa a véres arcát meg a betört szemüvegét. Ehelyett csak annyit válaszolt:

-Smieth azt mondta, hogy ön várni fog engem.
-Óh, tényleg, ember, – mondta Martin pár pillanat múlva, majd feltápászkodott a székéből és a kezét nyújtotta Vaugh felé. – Futtatom itt ezeket a nyom visszakövetés szkripteket és közben teljesen elvesztettem az időérzékemet.

Majd a férfi az ajtó felé intett kezével, mire Vaugh óvatosan kimanőverezett a helyiségből. Martin követte őt és átvezette Vaughn-t egy kis, félhomályba burkolódzott konferenciaterembe. Aztán elsétált az ott levő mini hűtőhöz és kivett egy kis kerek formájú palackot, majd kérdően nézett Vaughn-ra.

-Minden rendben.

Martin csatlakozott Vaughn-hoz az asztalnál, kiitta az üveget egy hajtásra, majd minden figyelmét a férfinak szentelve nyugtalanul dobolt ujjaival a vezetéknélküli billentyűzet nyomógombjain.

-A következő hetekben én leszek a biztonsági kérdések felelőse, ahogy a robotikai munkák a végső fázisba lépnek. – Ön a segítségemre lesz az elektronikus és a számítógépes felügyeleti rendszereivel, – mondta nyájasan Vaughn, közben megpróbálta a lenéző hangsúlyt elkerülni.
-Ja, persze, – mondta Martin és rácsapott a billentyűzetre, amivel monitorok egész csoportjának képernyője ragyogott fel körben a helyiségben. – Mindent megkaptam.

Martin hadarni kezdett tűzfal konfigurációkról, kamera pásztázásról, kezével közben a monitorok felé hadonászva, mialatt végigment a biztonsági eszközök összes komponensén. Nagyon impresszív volt az előadás, vallotta be magának Vaughn és mikor Martin beszédfolyama hirtelen megszakadt, csak beleegyezően bólintott a felkészültségére.

-Mi után nyomoz most? – Merényletkísérlet ezen intézmény ellen?
-Dehogy, – mondta Martin elhesegetve az ötletet. – Nem hiszem, hogy bárki tudna erről a helyről. – Csak próbálok egy hackert követni, aki bepróbálkozott a régi IA létesítménynél.
-Ez egy nagyon fortályos hack volt, ami mindenfelé tükrözve volt. – Martin megvonta a vállát.
-Csak szórakozásból csinálom, tényleg.
-Mire ment rá a hacker? – kérdezte Vaugh óvatosan és keze ökölbe szorult az asztalon.
-Specifikációk, személyes log fájlok, biztonsági felvételek. – Mindenütt, de tényleg. – A hack még csak közelébe se jutott valódi adatoknak, ami furcsa, tekintettel a behatolás kifinomultságára.
-Vagy talán a hacker tudta, hogy mit akar…

Martin a férfit nézte, de Vaughn már látta, hogy a szakértő közben a problémán töri a fejét.

-Ha lenne idő, talán utánanézhetnénk ennek.

Vaughn szélesen mosolygott és kivillantotta fogsorát.

-Ez a biztonsági előírások megsértéséhez vezetne ebben a létesítményben.
-Persze, válaszolt Martin már állva, és nyugtalanul hátrált vissza a számítógépéhez.
-Még valami?

Vaughn gondolkodott pár pillanatig közben körbepillantott a csendes szobán és a mögötte levő folyosón, majd válaszolt.

-Tud futtatni egy titkos keresést számomra? – Arcfelismerésről lenne szó. – Ennek nem szabad szerepelnie a feljegyzésekben.

****

Cameron mereven állt, arckifejezése olyan mozdulatlan volt, mint teste, fel volt készülve a körülötte levő emberekkel való konfrontációra.

-Meg kell őt semmisítenünk.

James összerezzen, ahogy Savannah nekiugrott a terminátornak egyszerre érezve bűntudatot és fájdalmat is.

-Nem! – sikított fel a kislány és félrelökte Terissa kezét, mikor a nő megpróbálta őt megállítani, így sikerült neki Cameron lábát szorosan körbeölelnie.

Savannah úgy csüngött a gépen, mint egy nehezék, mintha vékony kis teste vissza tudná tartani a terminátort.

-Nem ölheted meg John Henry-t!

Cameron tekintete ellágyult, lenyúlt és megsimogatta a kislány fejét. A gyermek nem akart ágyba bújni, mikor hazaértek és most éreztette a többiekkel a jelenlétést.

-Ő veszélyes, – mondta halkan Savannah-nak a Cameron, majd tekintete Sarah-ra siklott és elidőzött rajta egy darabig.

Nem volt jele annak, hogy mire gondolha a nő, arca semmitmondó maszk volt és ez egyszer Cameron képtelen volt olvasni róla.

-Weaver okkal hozta magával, – szólalt meg John csendesen forrongva.

Az emléke apja és Derek halálának – Weaver árulásának köszönhetően – volt John-nak legnagyobbrészt jelen gondolataiban és annak a nőnek a tükörképébe bámulni, akit kitépett a kezeiből az időutazás vihara, nem segített.

-Lehetnek olyan adatok, információk azon a chipen, amik segíthetnek nekünk megérteni, hogy Weaver mit is tervez, miért hozta a fiát vissza.
-Nekem segítenem kellett volna neki, hogy meggyógyuljon, – esedezett Savannah.

Sarah tekintete Savannah-ról John-ra siklott, tudomásul vette a fia makacs arckifejezését és konok elutasítását annak, hogy jóváhagyólag őrá nézzen, majd Cameron felé fordult. Azt remélte, hogy a terminátor lány érteni fogja.

-Tudnunk kell, hogy Weaver mit tervez, – mondta csendesen érezve súlyát a döntésnek, amit hozott és ami egy pillanat alatt a vállára nehezedett.

A bűntudat átvillant rajta egy pillanatra, mikor Cameron a száját összeszorította, John pedig egy győzedelmes mosolyt dobott felé cserébe. Savannah elengedte Cameron lábát és villámgyorsan Sarah-hoz fordult, majd megölelte a nőt.

-Ő veszélyes, – ismételte meg Cameron és nem mozdult el John Henry elől, mintha egyébként bárki is meg merné próbálni megkerülni őt.
-Sarah, – szólalt fel Terissa és Cameron mellé lépett, mintegy néma támogatásaként a terminátornak.
-Tudom, – értett egyet Sarah azon tűnődve, hogy vajon jó döntést hozott jó okkal, vagy csak azért értett egyet John-nal, mert azt próbálja fiának bizonyítani, hogy engedi őt vezetőnek lenni.

Saját maga utólagos kritizálása egy szerencsétlen szokásává vált, mikor próbált fia és szerelmese között közvetíteni és azon gondolkodott, hogy leküzdi-e valaha az érzést, hogy elárulja egyiküket, mikor a másik oldalára áll.

-De Weaver odakint van, nekünk meg szükségünk van minden információ morzsára arról, hogy eddig mit csinált.
-Más módja is van ennek, – mormolta James és közben szeme John Henry mozdulatlan testére szegeződött.
-Ez a legjobb módja, – ellenkezett Sarah növekvő meggyőződéssel. – És a leggyorsabb.

Cameron-ban nem volt kevesebb makacsság, de kurtán bólintott egyet, majd kiment a nappaliból, az üvegezett ajtó pedig élesen csapódott be a nyomában. Sarah valahogy megállta, hogy utánamenjen a kiborgnak. Egyébként is kényelmetlenül érezte magát az ernyedt terminátor test jelenlétében és sóvárogva gondolt vissza arra a békére, amit korábban este kivívott. John Henry meg volt támasztva a székben a szoba sarkában, mint egy kísérteties látványdarab, ami láthatóan nem volt tudatában a sorsáról folytatott beszélgetésnek.

-Ő most…?
-Ő most offline van, – biztosította Sarah-t John. – Úgy tűnik valami miatt kikapcsolt.

John azonnal visszahelyezte a chipet belé, mikor hazaértek, mert azt remélte, hogy a terminátor segíteni fog abban a vitában, hogy segíteni tud Weaver terveit illetően.

-A chipje sérült, – csipogott közbe egy ásítást követően Savannah.

James ezt észrevette és Sarah beleegyező fejbólintását követően kitárta karját a kislány felé. Majd együtt felmentek az emeletre.

-Mit fogunk csinálni vele? – kérdezte Sarah, szinte saját magától az egyre üresebb szobában.

Terissa a háttérben tartózkodott, jelenléte a csendes rosszallás megtestesülése volt.

-El tudnánk vinni magunkkal, – javasolta Danny, mikor végre elfordult a számítógép képernyője elől és a többiekre kezdett figyelni. – Majd összenézett John-nal. – Tudod…azóta…

John-nak megrándult az arca, ahogy összenézett az acélzöld szempárral.

-Már korábban rájöttünk, hogy az alkalmazásunk el lett fogadva, – magyarázta John.
-Alkalmazás? – vonta fel Sarah a szemöldökét.
-Az inkubátor központ számára. – Mint, ahogy mondtam is neked.
-Már terveztétek egy ideje, – mormolta Sarah , ahogy hirtelen eszébe jutott a dolog. – Majd lenyelte a torkában levő gombócot. – Milyen…gyorsan?

John hirtelen elbűvölőnek találta az edzőcipőjét, ahogy lehajtotta a fejét.

-Holnap el tudunk kezdeni költözni.

Egy pillanatra kiszaladt Sarah tüdejéből a levegő, de erőt vett magán és bólintott, majd további szavak nélkül elindult a konyha felé. John utánaindult volna, de keze szorította a karfát, hogy visszatartsa magát. Tudta, hogy ez a helyes dolog mindkettejük számára, még ha pokolian fáj is.
A csend vette át a hatalmat, mígnem Terissa lassan megfordult és követte Sarah-t. A feltöltődő teáskanna csobogása vette át a beszéd helyét.
Danny idegesen nyaldosta a szája szélét és John Henry-t nézte.

-Mennyi ilyen van ott?

John is a gép felé fordult.

-Átkozottul sok, – mormolta, majd közelebb lépett, féltérdre ereszkedett és megvizsgálta közelebbről is John Henry-t. – Ez a gép viszont más. – Talán segíthet nekünk.

John-on egy pillanatra átvillant a bűntudat érzése Weaver bábja iránt, mert eszébe jutott, hogy a gép segített neki visszatérni.

-Mint Cameron? – kérdezte Danny kétkedően és tekintete arra az ablakra kóborolt, amelyen át láthatta az udvar közepén álló gépet, amint az előre-hátra forgatja a fejét a ház körüli területet figyelve.

Danny nem tudta, hogy ki vagy mi Weaver, de a terminátor nőről alkotott kép láthatóan mindekire ijesztőleg hatott, még Cameron-ra is. Kíváncsi volt, hogy milyen fajta gép lehet az, ami még őt is félelemmel tölti el és ezt szerette volna tudni. John a fejét rázta csak, mikor leejtette John Henry petyhüdt kezét és felsóhajtott.

-Azt hiszem, meg fogjuk oldani.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Act 1<<

>> Act 3 >>