Act 1

A méregdrága szőnyeg elnyelte a székek hangját, mikor közelebb húzták őket a konferenciaterem hosszú, fényes asztalához. Vaughn körbetekintett az ízléses, mégis semmitmondó dísztárgyakon, az elpuhult kezeken és az átlagos fekete öltönyökön.
Képtelen volt palástolni a megvetését. Ezek az emberek, akiknek sosem kellett szembenézniük döntéseik következményeivel, itélhetik meg az ő tetteit, és ahogy bámulták őt, mintha a levasalt öltöny hajtókájukról lepöckölendő pihének néznék, pontosan leírta számára, hogy miként fognak ítélni.

Szabad utat engedett megvetésének, ami szemében és ajka alsó ívében is látható is volt, miközben egyik öltönyös a másik után kerülte el a tekintetét. Tartottak tőle. Mindig is félték őt és végül kaptak egy esélyt, hogy tegyenek valamit ez ellen.

Smieth halkan szólalt meg, de a terem azonnal elcsendesedett, így minden szava tisztán hallható volt. Vaughn csak félig-meddig figyelt oda a felettesi köszöntésre és az elővigyázatos vállalati frázisokra, míg meg nem hallotta azokat a szavakat, amiket már várt: a mesterséges intelligencia project ejtését. Akkor felpillantott célbavéve a műveleti vezetőt és egyértelműen fogalmazott: hibás döntés. A megjegyzését követő beszélgetések azonnnal elhalkultak, amint Smieth válaszolt.

-Ön világosan állást foglalt a döntéssel kapcsoltaban. – Viszont ez nem vita tárgya.

A felettes tekintete tükrözte a többi jelenlevőét is.

-A döntés azért született meg, hogy a robotikai szerződéseinkre tudjunk elsődlegesen koncentrálni és nem az M.I.-vel kapcsolatos megállapodásainkra. – Ami a fő intelligencia kutató létesítményünk megsemmisülésének a következménye. – A földi és légi robot prototipusaink fejlődése több, mint kielégítő, és az M.I. projektből felszabaduló források segítségével megszilárdíthatjuk a pozíciónkat a robottechnológia területén.

-Ahhoz, hogy folytatni tudjuk a robotikai munkát, szükségünk van az M.I.-re, – morgolódott szinte Vaughn. – CAIN odakint van.

Az egyik közelben ülő öltönyös felvihogott.

-Odakint? – mint az X aktákban? – Fejezze be az összeesküvés elméleteket. – Az M.I. program, amin dolgozott, nem menekült meg és nincs odakint. – Megsemmisült, mikor a programot futtató szerverek a levegőbe röpültek.

Vaugh előrehajolt a székében, szeme veszélyesen elkeskenyedett és keze lecsúszott a dereka felé. A férfi elsápadt és hátrébb húzódott a székével.

-Egy egyszerűsített M.I.-n fogunk dolgozni, amit a prototipusokba integrálunk majd, – mondta Smieth nyájasan közbeavatkozva. – És szintén növeljük a forrásokat a meglevő gyártelepeink biztonsági rendszereit illetően.
-Sarah Connor…
-Ő rendőrségi ügy. – Már elég időt és energiát vesztegettünk rá, hogy megtaláljuk.

Smieth a tekintetével félbeszakította Vaughn-t, szeme céltudatos és acélszürke volt.

-A költségek korlátozó tényezővé váltak. – Ha a nő ismét csapást mér ránk, akkor foglalkozni fogunk vele, de addig az ipari kémektől épp úgy kell védeni magunkat, mint a fizikai támadásoktól. – Megértette mindenki?

Minden asztalnál ülő bólintott, Vaughn-t is beleértve. Vaughn a fogát csikorgatta, miközben ajkai tettetett mosolyra görbültek. Smieth egy kézmozdulattal bocsátotta el a hallgatóságát.

-Frederick? – Ha lenne szíves… – szólította meg Vaughn-t, pont mikor felállt, és a férfi nem túl nagy örömmel vágott át a tengernyi öltönyösön, hogy csatlakozhasson Smieth-hez a terem elülső részében.

A lenyugvó nap könnyfakasztó volt intenzitásával, ahogy a Smieth háta mögött levő üvegfalon át besütött. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a főnöke úgy helyezkedett, hogy Vaughn kedvezőtlen pozícióba kerüljön, a férfi pedig elfojtotta magában a vágyat, hogy kivágja Smieth azokon a nagyon is valóságos ablakokon.

-Komolyan gondoltam. – Minden erőforrásra szükségünk van, hogy megvédjük a projektet, amin dolgozunk a katonai szerződés érdekében.
-A nő fenyegetés számunkra. – És még pszichopata is.
-Nincs egyértelmű bizonyítékunk arra, hogy ő tette. – Csak az ön gyanúja és egy első kézből kapott információ az egyik vastagnyakú verőember alkalmazottjától, szól emellett. – Tényleg azt gondolja, hogy egy ilyen termetű nő képes lenne megállítani azokat a férfiakat?
-Volt segítsége, – mormolta Vaughn.

Ezen már túl voltak. Újra és újra. Senki nem hitt neki. Senki nem hitte, hogy Connor okozta az összes pusztítást. CAIN minden nyomot kitörölt a biztonsági felvételekből. Hogy miért, Vaughn nem tudta. Csak annyit tudott, hogy az M.I. több, mint hülyét csinált belőle. Ha nem kívánta volna annyira látni, hogy a nő megfizet mindenért, akkor boldogan hagyta volna, hogy a Kaliba ás CAIN a saját kárán tudja meg az igazságot.

-Olyan segítség, ami előremozdíthatja a robotika programunkat.
-Maga szerint, válaszolt kimérten Smieth, egyértelmű volt, hogy nem hisz Vaughn-nak.
-A nő elsődleges célja az M.I. kutatás tönkretétele. – Ha még életben van, akkor azt hiszem, hogy a robotikával nem fog törődni, de ha mégis, akkor ismét lesz alkalma vadásznia rá. – Addig, koncentráljon a gyárbiztonságra. – Megbíztam az egyik legjobb kiber-kém hackerünket, hogy dolgozzon magával.

Vaughn ismét bólintott, mialatt indulata jeges labdaként pattogott gyomrában. Sikerült kisétálnia a teremből és végigmenni a folyosón az irodájáig, úgy hogy kontrol alatt tartotta magát, de kollégái a vállalatnál nagy ívben elkerülték, mert érezték a veszélyt. Ők nem voltak hibásak, Vaughn tudta, mialatt szemében a halál látványa kavargott és a visszafogott vállalati dekoráció vérvörös árnyalatúnak látszódott.
Sarah Connor-t minden áron meg kell állítani, és azt a kiborgot, amit házikedvencként tart, darabokra kell szedni.

****

-Dühösnek tűnik.

Sarah összeszorította száját Savannah ártatlan megjegyzésétől, amit fiára tett. John a felhajtón várakozott, mikor megérkeztek. Karját szorosan keresztbefonta melle előtt és komor arcot vágott.

-Úgy néz ki, ahogy mostanában szinte mindig, – tette hozzá Cameron pártatlanul és aggódva pillantott Sarah-ra, miközben a nő leállította a motort.
-Ő is ki akart jönni a partra? – érdeklődött a kislány és közben a rózsaszín teniszcipőjében a hátsó ülésen ugrált.

Sarah sóhajtott egyet, majd vállával meglökte az ajtót, hogy kinyissa és közben tekintete összeakadt Cameron-nal, aki ugyanígy tett.

-Jó móka lesz, – zsémbelődött a nő.
-Szerinted én… – kezdte Cameron, de rögtön el is hallgatott, mert Sarah megrázta a fejét.
-Számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, – mormolta Sarah. – Elég hosszú ideje kerülgettem már.

Cameron úgy tűnt, nem óhajt ezzel egyetérteni, de aztán csak bezárta az ajtót.

-Jól éreztétek magatokat a parton? – kérdezte John, hangja feszült volt és kimért.

Sarah-n azonnal eluralkodott a bűntudat érzése. De elnyomta magában a megbánás érzését amiatt, hogy együtt volt Savannah-val és Cameron-nal. Nekik szükségük van arra, hogy egyyütt legyenek és ő nem fogja elfogadni ezt az érzést a fia dühe miatt. De John-nak rá is szüksége van, ismerte be magának. Elszalasztott egy fontos beszélgetést vele, ami már túl hosszú ideje húzódik és most mindeketten megfizetnek ezért.

-John, – kezdte Sarah, de a neve hallatán fia hátat fordított és visszament a házba bevágva maga mögött a bejárati ajtót. – Csodás, – morogta Sarah és követte fiát a házba belépve.

Amint belépett, John ismét rákezdett, a szarkasztikus hang, amit tőle tanult el, bántotta Sarah fülét.

-Esetleg egy üzenet? – ráta a fejét John. – Azok után, ami történt, csak úgy felkerekedtek és elmentek?

Cameron óvatosan leemelte a táskát Sarah válláról, megfogta Savannah kezét és felvezette a kislányt az emeletre, magukra hagyva Sarah-t és John-t egy bocsánatkérő pillantással. Sarah nézte őket, ahogy felmennek és azt kívánta, bárcsak követhetné őket. Savannah elszontyolodottnak tűnt, Sarah pedig magát szidta amiatt, hogy ilyen helyzetbe hozta mindannyiukat.

-Miért nem megyünk vissza ki és beszélgetünk? – javasolta halk, de éles hangon Sarah.

John felhorkant, de eleget tett a kérésnek, majd magában morgolódva kilökte maga előtt a hátsó ajtót. Az ajtó nekivágódott a ház oldalának, majd visszacsapódott. A csattanás elnyomta John hangját egy áldott pillanatra. Sarah nem volt ehhez megfelelő hangulatban, de tartozott fiának egy bocsánatkéréssel és egy magyarázattal. Hogy a magyarázat igaz lesz-e, vagy hazugság, abban még ő sem volt biztos. John már a hátsó udvarban lépdelt, mikor anyja csatlakozott hozzá, akire ismét rátört a Cameron jelenléte utáni sóvárgás. Miközben nem parancsolhatta meg a terminátor barátnőjének, hogy dobja ki az ajtón a fiát, mert üvöltözik rá, a gondolat mégis zavaróan jelen volt fejében.

-Mi a fenét gondoltál? – kérdezte John. – Elmentek úgy hárman, hogy senkinek nem szóltok, hogy hol lesztek?

Az idegesítő tónus John hangjában kitörölt minden nyugalmat, amit Sarah-nak sikerült kivívni az elmúlt pár órában.
-Hagytunk üzenetet, – emlékeztetett Sarah védekezőn, de a kifogás gyenge volt még az ő fülének is.

Sarah szembenézett fiával, karjait pedig védelmezőn keresztbefonta melle előtt. Az utolsó összecsapásuk rögtön félbeszakadt, mikor személyeskedésbe fordult és nem volt biztos abban, hogy készen áll folytatni a vitát onnan, ahol abbahagyták.

-Ja, remek kommunikációs stratégia, – füstölgött John teljes joggal. – Még a telefonhívásomra sem reagáltál. – Ha én tettem volna így…bármikor…akkor, te…
-Ez most más volt, – válaszolt Sarah élesen félbeszakítva John-t.

John hirtelen megállt, szemei összeszűkültek.

-Más? – Én ezt mondom majd.

Egy pillanatra John annyira dühösnek tűnt, hogy nem találta a szavakat, amiket mondani akart.

-Mióta veszünk ki szabadnapot? – Mióta feledkezhetünk el a küldetésről, hogy aztán a homokban játszadozhassunk?
-John, – mormolta Sarah és fia indulata láttán összeszorult a gyomra.
-Vagy azt kéne kérdeznem, hogy te mióta veszegetsz ki szabadnapot? – folytatta a fiatal férfi. – Hányszor könyörögtem neked gyerekkoromban csak egyetlen napért…csak egyetlen nap, amikor nem kell megmentenünk a világot?

Sarah vissza tudta még most idézni fia könyörgéseit és azt kívánta, már nem először, hogy bárcsak egyszer is törődött volna azokkal.

-Emlékszem, válaszolta Sarah óvatosan.
-Mi baj van veled? – kérdezett John ismét ezúttal kissé ijedten. – Olyan…olyan, mintha más ember lennél – Mintha skynet megállítása nem számítana többé.
-Tudod, hogy ez nem igaz.
-Tényleg?

John leült a piknik asztalra, zöld szeme zavartan meredt anyjára. Sarah nyelt egyet.

-Mérges vagy és minden jogod megvan rá, hogy így érezz…
-Ne nézz a feljebbvalódnak, anya, – vágott az anyja szavába John. – Visszatértem ide…
-Emberek haltak meg azért, hogy visszatérhessek, hogy én lehessek az a vezető, akivé válnom kell majd.

Könnyek csordulétak John szemébe, de nem hullottak alá. Derek-re gondolt, Allison-ra, Sierra-ra, az apjára… Mindannyian kockára tették az életüket, hogy visszaküldjék őt, hogy esélyt adjanak neki, hogy rendbehozhasson mindent.

-Úgy tűnik, nem változott semmi. – Még mindig te adod a parancsokat és nekem pedig el kell fogadnom amit mondasz egyetlen kérdés nélkül.
-Ez nem a vezetésről szól… – kezdte Sarah.
-Mert még mindig te vagy a főnök! – Nekem csak addig van megengedve az irányítás, amíg egyetértesz velem.

Sarah sóhajtott és lehajtotta a fejét. John nem tévedett, de nehéz volt elengedni, és még nehezebb, mikor nem hallgat őrá. Úgy tűnt, John azt gondolja, hogy a vezetés arról szól, hogy ki hozza a döntéseket, ki áll fel és mondja el a tervet és nem egy stratégia formába öntésének támogatásáról, amibe mindannyian be vannak vonva.

Ő nevelte így, vallota be magának. Annyi éven át csak ő volt egymaga, egy gyermekkel, akit meg kellett védenie. Ritkán volt saját magán kívül adósa másvalakinek, ő hozta a döntéséeket, amit kellett – egyoldalúan – John pedig figyelet és tanult tőle. Úgy tűnik túl jól.

-Nem értem, – mondta John, Sarah pedig visszahőkölt a fia hangjából áradó zavarodottság miatt. – Azt hittem ez az, amit akartál számomra.
-Nem. – Sarah hangja kemény volt, mint az acél. – Sosem akartam ezt az életet neked.
-Megettem mindent, amit tudtam, hogy megvédjelek. – Mindent, hogy megállítsam skynet-et.

Sarah megragadta a korlátot, hogy támaszt nyerjen dühe és csalódottsága ellenében.

-Ez az, amire születtem anya, – emlékezetett John. Ezért vagyok itt. – Azt hittem, hogy az embereid tudják ezt. – Azt hittem, hogy segíteni fogsz, hogy vezetővé váljak…
-Próbálok, – vágott vissza Sarah. – De nem hallgatsz rám.
-És miért kéne rád hallgatnom? – válaszolt John, szavaitól meghökkent Sarah.
-Azóta más vagy, amióta visszatértem. – Valami megváltoztatott téged, különösen Cameron-t.
-Olyan, mintha…

Sarah megdermedt és várta, hogy szembenézzen az igazsággal, amit eddig elkerült.

-Mintha, mi? – kérdezte Sarah azon tűnődve, hogy vajon kihallotta-e fia a szavaiból az aggodalmat oly tisztán, ahogyan ő.
-Mintha rossz múltba jöttem volna vissza, – fejezte be a mondatot John egy mérges fejrázással.
-Te nem ugyanaz az ember vagy, akit itthagytam. – Te gyűlölted a gépeket, alig viselted el Cameron-t és most…most minden idődet vele töltöd. – És még saját magadat is kockára tetted, hogy megmentsd őt.
-Szükségünk van Cameron-ra, – vetette közbe Sarah.
-Azért van rá szükség, hogy teljesítse a küldetését! – Hogy megállítsa Skynet-et!
-Megakadályozhatta volna az Ítélet napját. – kiabálta John, hangsúlya megemelkedett az utolsó két szónál, mire Sarah elfordult, mert érezte, hogy a tüske az elevenébe szúrt.

A kétségei Sarah-nak közelebb voltak a kelleténél, körmeit belevájta a korlátba és a gyomra összeszorult, ahogy a már eltemetett bűntudat ismét feléledt és mardosni kezdte legbelül.

-Kihoztad őt a rendszerből…de miért? – Hogy elmenjen a tengerpartra veled? – Hogy Savannah játszópajtása legyen? – John hangja lehalkult, amikor levonta a következtetését.
-Az én anyám nem ezt tette volna.

Sarah-nak elakadt a lélegzete, ahogy a szavak keresztülvágtak rajta, mint egy beretva. Vajon annyire megváltozott, de mielőtt végiggondolhatta volna a kérdést, már tudta a választ. Megváltozott, teljesen, véglegesen. Megadta magát az érzelmeinek, még azt is megengedte magának, hogy ezen érzelmek átformálják őt. De még mindig az az ember volt, aki mindenét odadta volna, hogy megvédje fiát. Még mindig a fia anyja volt.

-És az anyám elhagyta volna ezt a helyet a veszély első jelére. – Te is tudod, hogy itt nem biztonságos többé. – Akár egy célkeresztet is festhetnénk a tetőre.

Sarah felemelte a fejét, háta kiegyenesedett, ahogy tekintete végigsepert a hátsó udvaron, ami annyi emléket őrzött már Savannah-ról, Cameron-ról, sőt még a napon játszadozó Walter-ról is.

-Nem megyünk el innen. – mondta Sarah John-nak. – Savannah-nak szüksége van otthonra.
-Savannah-nak? – A kislány neve szinte a hitetlenkedéstől fojtogatva jött elő John-ból.
-Ő még csak egy gyermek.
-És mióta törődsz mások gyermekkorával? – folytatta vádlón John, Sarah pedig szinte hallotta a sírást fia hangjában, a fájdalmat, amit életük okozott neki. Azon tűnődött, hogy vajon rájön-e fia valaha, hogy mibe került neki azzá az emberré válnia, akinek mindenen rajta kell tartania a szemét. Hogy megértene-e mindent, amit próbált másként csinálni Savannah számára.

-Azt hiszem, már minden lehetséges, – vonta le keserűen a következtetést John.

Sarah összerezzent és ajkába harapott, hogy ne kezdjen el sírni.

-Ez nem igazságos, – sóhajtott Sarah.
-Semmi sem igazságos, – mondta anyjának John, de hangjából áradt a gyötrődés.

Egymást bámulták, anya és fia, közöttük tengernyi fájdalom és bánat húzódott meg.

-Próbálom elkerülni ugyanazokat a hibákat, John.
-Ő nem te gyereked, – válaszolta John, de hangjában nem volt rosszindulat. – Az én vagyok.

Sarah-nak a szíve szakadt meg fiáért, mindannyiukért. Miért olyan bonyolult ez?

-A szülei meghaltak. – A gépek el akarják őt pusztítani. – Van családja, akik megtudják őt védeni?
-Szóval, mit teszünk? – Örökbe fogadjuk őt? – Felneveljük, hogy legyen egy tartalék vezetője az emberiségnek?
-John…
-Vagy azt gondolod, hogy jobban csinálná?

Sarah a fejét rázta és közben az orrnyergét dörzsölgette, úgy érezte, hogy szörnyű fejfájása lesz rögvest.

-Mit akarsz, mit mondjak? – Mi az, amit hallani akarsz?
-Nem akarok semmit, hogy mondj. – Azt akarom, hogy a dolgok ugyanolyanok legyenek, mint voltak mielőtt elmentem. – Majd John vett egy nagy levegőt. – Vissza akarom kapni az édesanyámat.
-Itt áll előtted, John. – Nem mentem sehová…
-Te más vagy. – Minden más.
-Nem…
-Anya, – John hangja csaknem elcsuklott. – Mi folyik közted és Cameron között?

Sarah nyelt egyet és viaskodott a bensőjében feltámadó méreggel szemben. Úgy érti vajon a kérdést fia, amitől legjobban tartott?

-Szükségünk van rá, ismételte meg Sarah, szeme a horizontot kereste, mintha az segíthetne rátalálni a helyes szavakra, melyek makacsul kijátszották őt.

-Meg kell állítanunk Skynet-et. – Emlékszem, mikor ez volt az elsődleges dolog számodra. -Ez és hogy megvédj engem. – Nem ezt a…gépet.
-Ő nem egy…
-Nem, mi? – Nem egy gép?
-Nem egy terminátor, – mondta Sarah szenvedélyesen.
-De igen, az. – Annak építették, arra tervezték őt.
-Ő…
-Te mindig is megértetted ezt, még amikor én nem is. – Te voltál az, aki megtanított arra, hogy ne bízzak a gépekben. – John a fejét ingatta. – Nem tudom elhinni, hogy nekem kell erről kioktatnom téged.
-John…
-Ezt tette hát veled? – kérdezt vádlóan John.

Sarah lehalkította a hangját.

-Mit is tett velem? – kérdezte feszült hangsúllyal, miközen szíve hevesen vert mellkasában.
-A vérátömlesztés. – A vére. – A nanobotok. – Ezek a kis gépezetek elrontottak valahogy téged?
-Megváltoztattak?
-Nem.
-Mert az én anyám, akit ismertem, az nem helyezte volna előrébb egy gép életét a magáénál.
-A fiáénál.
-Én nem…
-Még nem.

A durva szavak végül kikezdték Sarah nyugalmát, bezárta a kettejük között lévő távolságot, miközben dühösen villogott a szeme.

-Ez nem egy mindent vagy semmit játék, John. – Cameron azért van itt, hogy megvédjen minket, mindannyiunkat. – Hogy segítsen nekem téged óvni. – Nekem…szükségem van rá.

Ekkor hangja egy pillanatra elcsuklott Sarah-nak a szavak igazságánál.

-Nem tudom többé tovább csinálni ezt egymagam.

John mereven nézte anyját, szemében a sajnálat és a fájdalom elegyével.

-Nem is kell. – Itt vagyok én, hogy segítsek. – Visszatértem…

John fokozatosan elhalkult, mert nem állt még készen arra, hogy elmondja anyjának, azért jött vissza, hogy átvegye a feladatait, levegye válláról a terhét.

-Nincs már szükségem arra, hogy vigyázz rám.

Vett egy mély levegőt, majd kifújta, amitől csökkent némileg a benne levő feszültség.

-Valójában ezért akartam beszélni veled. – Danny és én azon gondolkodunk egy ideje, hogy saját magunk hajtunk végre támadásokat.
-Mi?

Sarah úgy érezte, egy pillanat alatt kifogy belőle a levegő és meg kellett támaszkodnia a pikinik asztalon a döbbenettől.

-Ez egy jó taktika, hogy több bevetési központottal rendelkezzünk, – magyarázta gyorsan John nem nézve anyjára.- Így, ha bármi történik az egyik bázissal, marad tartalék.

John felemelte a kezét, hogy útját állja a tiltakozásnak.

-Rengeteg időt vagyunk online és sok energiát használunk el arra, hogy futtassuk számításokat.
-Ez egy jelzés lehet annak, aki megfigyeli a rendszert, egy idevezető út a kertvárosban. – Azon gondolkodunk, hogy a bázist felállíthatnánk egy technológia fejlesztő központban, amivel elleplezhetnénk a nyomainkat. – Olyannak látszanánk, mint egy kezdő számítógép kocka.

John anyja szemébe nézett, tekintete szilárd és esedező volt egyszerre.

-Elvegyülnénk, ami sokkal jobb, mint egy csomóan együtt élni ebben a házban.
-Tehát el akarsz hagyni? – szakadtak ki a szavak Sarah-ból, John pedig lesütötte a szemét.
-Azt hiszem, most jött el az ideje, – válaszolt halkan John.

Mikor Sarah fájdalommal teli tekintetel nézett rá, John kinyújtotta a kezét anyja keze felé.
Sarah azonban kitért a gesztus elől és hirtelen elfordult. Hosszú hallgatás után John végül sarkon fordult és egy szó nélkül lépett le és eltűnt a házban. Mialatt szeme hozzászokni próbált a nappali sötétjéhez, elbotlott egy székben. Szitkozódva lökte félre és elindult a lépcső irányába, csak hogy megtorpanjon, mert meglátta Cameron-t, aki a legalsó lépcsőn állt és szótlanul őt nézte. John zavart tekintettel nézett vissza a kiborgra, aki fejét kissé oldalra fordítva bámulta őt barátságtalan pillantást vetve rá. Az útját fontolgatva indult meg John Cameron mellett az ajtó felé és közben végig érezte a terminátor tekintetét a háta közepén.

****

-Mit gondolsz, min veszekednek?

James nem vette le a szemét a kezében tartott könyvről, de pontosan tudta, hogy Terissa régóta áll már az ajtóban és az anyja és fia között kibontakozó drámát nézi.

-Találd ki, – válaszolt a férfi vontatottan.
-Bizonyára nagyon nehéz ez, – mormolta a nő. – Tudván, hogy te vagy, akinek az emberiség vezetőjévé kell válnia. – Hogy te az a nő vagy, akinek fel kell ezt az embert nevelnie …

Ekkor James felpilantott a nőre.

-Emlékszem, hogy volt idő, amikor tisztelet nélkül említetted Sarah nevét.

Terissa oldalvást a férfira pillantott, de az ismert mosoly ott volt az ajkán. Majd ellépett az ajtótól.

-Úgy hiszem, előfordulhat még, amikor ugyanígy fogok tenni.
-Az a nő képes kihozni jópár válogatott káromkodást az emberből. – James egy könyvjelzőt helyezett a viseltes lapok közé és becsukta a bibliáját ma estére. – Hallottam John-t és Danny-t beszélgetni…

Terissa sóhajtott egyet és leült James ágya szélére. Ők ketten barátoká váltal, mikor James még ügynök volt és a nő észrevette magán, hogy amikor a dolgok kezdenek kicsúszni a kezük közül, akkor gyakran kutat a férfi ismerős vonásai után a túlzsúfolt házban.

-Sehogy se tetszik ez nekem, – mondta Terissa.
-Amúgy meg igazuk van. – Felhívhatjuk magunkra a figyelmet ebben a házban. – Talán ez a legjobb megoldás.
-Emlékszel mit mondtam a foglyokról?
-Hogy buta madarak?

Terissa ismét elmosolyodott, de most halványabban.

-A felröppenés váltja ki a lövést.
-Ők már nagy fiúk. – Nem lesz semmi bajuk.
-John hozzászokott ehhez. – Az én fiam viszont nem.

James felállt és odaült Terissa mellé az ágyra.

-Szükségük van mindkettejükne arra, hogy egy kis ideig távol legyenek. – Hasznukra fog válni.

-James megveregette Terissa kezét, ami a nő térdén pihent.

-És azt is tudod, hogy Cameron találni fog módot arra, hogy rajtuk tartsa a szemét.

Egy pillanatra barátságos csend ült a szobára.

-Talán nem csak nekik kéne elmenniük, – suttogta végül Terissa

Egy ajtó bevágódott alattuk. Csendben hallgatták, ahogy valaki átviharzik a házon és kilép az ajtón. Pillanatokkal később a furgon motorja feldübörgött és a jármű letolatott a kocsibejáróról.

-Talán, – értett egyet James gyanítva, hogy egy kis szabad tér minkenkinek jót tesz.

****

Órák teltek el anélkül, hogy Sarah mutatkozott volna. Cameron ráhagyta, mert azt gondolta, hogy eljön majd hozzá, mikor készen áll, de miután Savannah már elaludt Sarah ágyában, Danny és John meg az emeleten pakoltak, a kiborg nem tudta tűrtőztetni tovább vágyát, hogy lássa kedvesét. Lesétált a rozoga alagsori lépcsőn, olyan halkan, amennyire csak tudott, de Sarah figyelmét csak a rögtönzött boxzsák kötötte le, ami egy gerendáról lógott le és ami vadul himbálózott a nő átal bevitt ütésektől az apró helyiségben.

A látvány egyszerre volt felizgató és aggodalmat keltő. Cameron szótlanul figyelt feszült érdeklődést mutatva a az ívelt izmok iránt, de közben a nő megszaladt pulzusát is monitorozta. Senki sem tudta volna tartani azt a tempót, amit Sarah diktált a zsákon és Cameron úgy döntött, elidőzik a látványon kicsit, még ha jelenléte talán nem is szívesen látott. Mindent hallott, ami Sarah és John között lezajlott az udvaron és ijesztő mennyiségű önuralomra volt szüksége, hogy ne avatkozzon közbe.

Titokban egyetértett John döntésével, hogy saját maga kezdeményez akciókat, még ha nem is tetszett neki túlságosan a választott társa. De John megsebezte az anyját. Cameron nem tudta, hogy ezt céltudatosan tette-e, de nem is törődött vele. A nagyrabecsülés hiánya a fiúban mindenért, ami áldozatot hozott anyja a védelméért, összetörte Sarah-t. Cameron képes volt átérezni a fiú fájdalmát és zavarát, de ez nem volt kifogás számára, hogy így beszéljen az anyjával.

-Sarah, – szólalt meg Cameron csak hogy azonnal el is némuljon a nőszigorú fejrázása láttán.
-Most ne, kislány.

Cameron pár pillanatig csak nézett, majd a zsák mögé lépett és könnyedén elkapta, mikor az feléje lendült. Sarah a mozdulattól meglepetésében megállt, de hezitálása csak egy másodpercig tartott. Cameron szótlanul, szilárdan tartotta a zsákot, miközben Sarah ütések özönét zúdította a megviselt borításra. Izzadtságcseppek folytak le homlokáról és keveredtek el könnyekkel az arcán. Cameron csendben várt, miközben Sarah az edzéssel a dühét csillapította és ezzel a kimerültségig hajszolta magát. Nem volt könnyű ezt nézni, de Cameron tudta, hogy Sarah mindig így csinálja.

Újabb 15 perc telt elt, öttel több, mint amit Cameron megtippelt, majd Sarah nekidőlt a zsáknak ahogy a belső harca levezetődött.

-Miért olyan nehéz? – kérdezte hirtelen ziháló lélegzettel. – Egyszer már elhagyott. – Nem kéne… -Én…

Cameron elkapta Sarah-t, mert a nő elkezdett lefelé csúszni, majd a karjába vette, mint egy gyermeket, akinek a könnyei most kezdtek igazán ömleni. Félig-meddig azt várta, hogy eltaszítja őt Sarah, de a nő kezei belemarkoltak a pólójába és közelebb húzta őt magához.
Ahogy Sarah összeomlott Cameron karjaiban, a kiborg nem talált szavakat azokra az érzésekre, amik végigsöpörtek rajta. Sarah nagyon ritkán mutatta ki sebezhető voltát és Cameron most kezdte csak megérteni a bizalom azon szintjét, ami kellett Sarah-nak ahhoz, hogy kimutasson bármi gyengeséget és kevésbé fogadjon el vigasztalást, mikor azt felkínálják.
Szinte több volt ez, mint a vágyának kifejeződése, ez az egyszerű cselekedet az érzelmekről és a mély kötelékekről szólt, melyek kettejük közt létrejött, Cameron pedig dédelgette a pillanatot, mint ahogy azért is megtett mindent, amit csak tudott, hogy ezt még jobbá tegye.
Szíven ütötte őt a kapcsolatukban beállt változás valósága. Sarah nem próbált visszavonulni vagy falat húzni kettejük közé. Nem volt akadály Cameron előtt, hogy olyan vigaszt kínáljon, amit szeretne és nem volt ellenállás Sarah felől sem, hogy elfogadja azt.
Cameron-nak elállt a gépi lélegzete, mert rájött, hogy ez a szerpe Sarah életében és ebben a pillanatban úgy érezte, bármit megtenne, hogy ez így is maradjon.
A roham lassan elmúlt, Sarah elcsendesedett és ismét egyenletesen szuszogott Cameron nyakába. Eltelt pár pillanat, mire a kiborg rájött, hogy Sarah mondott valamit és ahelyett, hogy visszajátszotta volna a szótöredéket, rá nem jellemző módon visszakérdezett.

-Mit mondtál?
-Belefáradtam a harcba. – Még a szavak is a kimerültségtől voltak terhesek. – Belefáradtam a John-nal, a jövővel, Skynet-te való küzdelembe, a veled és magammal folyó küzdelembe.

Cameron latolgatta, hogy mit mondjon, miközben visszagondolt a sok veszekedésre, ami köztük zajlott az elmúlt hónapokban és azt érezte, hogy a nő szavaira válaszként mázsás súly telepedik a végtagjaira.

-Akor nem fogunk többé harcolni, – válaszolt végül Cameron, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon.

Sarah belekuncogott Cameron nyakába.

-Tényleg úgy gondolod, hogy ezt megtehetjük?
-Nem, – válaszolt őszintén a kiborg, mert pontosan tudta, hogy továbbra is titkot rejteget Sarah elől. – De megpróbálhatjuk.

Sarah felemelte a fejét, szemei vöröskarikásak voltak, de tiszták.

-Igen, – megpróbálhatjuk, értett egyet Sarah fáradt mosollyal.

Kezét felemelte és ujjaival végigsimította Cameron arcélét. Tudta, hogy helytelen, hogy ami kettejük közt van, annak nem lenne szabad léteznie, de Sarah azt is tudta, hogy lelke éhezne enélkül most. Cameron őt figyelte, csupasz kíváncsisággal és egyértelmű aggodalommal barna szemeiben. Az a tekintet beszippantotta őt és Sarah nem küzdött teste szüksége ellen és száját Cameron-éhoz érintette.

-Szeretlek, – suttogta, végül engedve, hogy a három szó kicsússzon a száján.

Sarah érezte, hogy Cameron meglepetésében megmerevedik, kinyitotta szemét, hogy a terminátorra kukkantson kiíváncsian arra, hogy nem mondott-e olyat, amit nem kellett volna. Cameron arckifejezése nevetést próbált Sarah szájára kicsalni, de a nőnek sikerül elnyomnia magában. A kiborg tátott szájjla bámult, szemei szélesre nyíltak a meglepetéstől.

-Itt vagy még, Bádogasszony? – cukkolta a terminátor lányt Sarah kedvesen.

Cameron szemei lassan a karjában levő nőre fókuszáltak és melegség, egy leírhatatlan érzés öntötte el egész testét.

-Komolyan? – kérdezte Cameron a csodálkozás olyan jelével hangjában, amit Sarah sosem hallott még azelőtt. – Még akkor is, mikor felbosszantalak és titkokat tartok?

Sarah mosolya vesztett kevesett a hevességéből, de bólintott és karjait szorosabbra fűzte a kiborg nyakán.

-Még akkor is. – De próbálj ne tenni többé ilyet, ok?
-Sarah, én…

A fölöttük kopogó bakancsok hangja és egy hangos kiáltás a konyha felől félbeszakította a kiborgot, bármit is akart mondani és Sarah nyöszörögve hajtotta fejét Cameron vállára.

-Na most megint, mi van?

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

<< Toy Soilders <<

>> Act 2 >>

Egy gondolat ezen: “Act 1

  1. Pingback: TSCC: The Virtual Season 2. évad 3. rész | Terminator Hungary