Act 4

A mentacukor íze olyan volt, mintha egy olyan régi, szétporladó állapotban leledző cukorkát vett volna a szájába, ami már régóta élte életét valaki zsebének a mélyén. Savannah mindenesetre elszopogatta, mert torka fájt a csendes sírástól, ami akkor történt meg vele, mikor a rendőrautó hátsó ülésén ült idefelé a rendőrőrsre. Bárcsak ne hagyta volna el Sarah-t, Cameron-t és

Mr. Ellison-t. Még John-t is szívesen látta volna ebben a pillanatban, döbbent rá.

Most a lábát lóbálta hat inch-csel a padló fölött és ölében kedvenc zsiráfját ölelgette. Szemmel tartotta a hátizsákját, ami elhagyatottan ült egy kedves rendőrbácsi asztalának a közepén. A férfi Alvarez nyomozóként mutatkozott be, de mindenki csak Alvie-nek szólította. Nagydarab ember volt, idősebb, mint Mr. Ellison és egy szürke kócos hajfürt tekergett sötétbarna hajában.

Barátságos szeme és vicces kiejtése volt, de Savannah nem volt hajlandó beszélgetni vele. Már így is elég problémát okozott Cameon-nak és Sarah-nak, és úgy tűnt, még többet is fog.

Alvarez nyomozó éppen telefonált, közben néha olyan grimaszt vágott felé, aminek egyébként megnyugtató mosolynak kellett volna lennie. Savannah nem vett róla tudomást, komor kék szemei egyfolytában a kis helységet kutatták, mert az remélte, hogy rátalál valami olyasmire, amiről ő még maga sem tudta, hogy mi is az.

Ez a valami határozottan nem az a férfi volt, aki éppen belépett. Savannah felegyenesedett a székében, ahogy a jeges borzongás végigfutott rajta. Ahogy a férfi mozgott, ahogy üres tekintete körbejárt mindenen, ami a látóterébe került…már azelőtt tudta, hogy ki is ez a férfi, mielőtt az becsukta volna maga mögött a bejárati ajtót.

A rémület hulláma borította el Savannah-t, aki lecsúszott a székről, pont mikor a detektív is letette a telefont.

-Hé, te ott, – szólt oda barátságos nevetéssel Alvarez nyomozó, mikor elkapta a kislány karját.

-Hát te hová indulsz?

Fiatal esze szerény tapasztalattal rendelkezett a hazugságok terén, mégis elő tudott varázsolni egy tökéletes ürügyet.

-A WC-re.

Alvarez nyomozó elmosolyodott.

-A harmadik ajtó jobbra.

Egy gyenge köszönést elrebegve, Savannah melléhez szorította a zsiráfját és megpróbált nem szaladni. Elhaladt a WC mellett, közben vetett egy gyors pillantást hátra és megkönnyebbülten látta, hogy a detektív éppen feltúrja a zsákját és őrá nem fordít figyelmet. Savannah-t annyira lefoglalta a detektív figyelése, hogy nem vette észre az alakot, aki az útjába került, csak amikor már nekivágódott az erős lábainak. A kislány felkapta a fejét, azt várva, hogy egy másik rendőr tisztet fog látni. Megdöbbenve fedezte fel Terissa Dyson ismerős arcát, aki merően nézett le rá.

Egy kiáltás hallatszott a bejáratnál levő asztaltól, majd ezt követte egy lövés összetéveszthetetlen hangja, utána pedig csak sikoly és a halál. Savannah elsírta magát az őt átölelő meleg karokban.

-Menjetek! – üvöltötte egy hang, amit Savannah nem ismert fel.

Látott egy szemüveges férfit a kislány, aki feléje rohanva fegyverét előhúzta a tokjából és megsorozta az előcsarnokot, mindeközben megmentője megfordult és futni kezedett.

-Gyerünk! – üvöltötte Auldridge ismét és kezét Terissa háta közepére téve nógatta a nőt, hogy mozogjon.

Erős fegyvertűz tört ki mögöttük, mialatt a férfi vállával nekifeszült egy kijárati ajtónak, de az zárva volt. Terissa nem vesztegetett el időt, hanem megpördülve lerohant egy szomszédos szobába. Savannah karjaival satuként szorította a nő nyakát, de nem sírt. Terissa zihálva kapkodta a levegőt, még csak vissza se nézett, hogy Thomas jön-e utánuk.

Mikor az ügynök megkapta a hívást, hogy Savannah Weaver-t megtalálták, Terissa-val együtt azonnal a rendőrőrsre hajtottak. Terissa attól a pilanattól kezdve, hogy beléptek az épületbe, úgy érezte, hogy valakinek a célkeresztjében van. Látta, amikor a kislány leugrik a székéről és elindul le a hallba és akkor tett egy kerülőt, hogy elkapja őt. Valószínűleg ez mentette meg az életüket.

-Közeledik! – figyelmeztetett Savannah Terissa nyakában, mert látta, ahogy a terminátor befordul a sarkon és tüzet nyit mindenkire, aki az útjába került. A rendőrök rángatóztak és hadonásztak a golyózápor alatt, vérük befröcskölte a falat és a padlót. Savannah mégsem fordította el a fejét.

Az épületrész, ahová jutottak, az ajtók labirintusa volt. Terissa választott egyet nem vesződve azzal, hogy bezárja és térdre ereszkedve, négykézláb mászott egy asztal felé, nyakában ott csüngve a kislánnyal. Mindketten behúzódtak az asztal alá és tehetetlenül várták, hogy mi fog történni.

Egy újabb gépfegyversorozat mennydörgése hallatszott az előcsarnokból. Terissa becsukta a szemét és magához húzta a gyermeket, közben pedig suttogva imádkozni kezdett. Az ajtót feltépték és Terissa minden izma megfeszült, ahogy felkészült a fájdalomra. Készen állt arra, hogy elfogadja, ez itt a vég.

-Savannah? – kiáltott ekkor egy ismerős hang.

****

Thomas úgy érezte, hogy tűz hasít a bal bokájába, majd megbotlott és a földre zuhant. Csak annyit látott, hogy Terissa tovább rohan a gyermekkel a karjában és a kilátástalan helyzet ellenére is remélte, hogy végül találnak kiutat ebből a pokolból.

Az ügynök a hátára gördült és izzadt markával ismét stabil fogást keresett a pisztolyán, majd megcélozta a fémszörnyet, ami cammogva közeledett felé. A terminátor fél arca odalett, a fényes króm kilátszott a szétszakadozott hús alól. Mikor a gép rázoomolt, egy emberi és egy gépi szemmel, Thomas számára a világ hirtelen lelassult a terminátor kezében felemelkedő fegyver láttán, mivel tudta, hogy a gép garantáltan nem fogja a lövést elhibázni.

Mielőtt bármelyikük is lőhetett volna, a terminátort egy gyors mozdulattal félretaszította egy törékeny alak, ami szabályszerűen nekirepült, majd mindketten egy asztalban landoltak. Thomas leeresztette a fegyverét és megpróbálta levonszolni magát a földszintre, az előcsarnokba. Ahogy hátrapillantott, Cameron ismerős arcát fedezte fel, aki közben felállva megragadta a terminátort a kabátja hajtókájánál, majd ismét a padlóhoz vágta. Az asztal darabokra tört, a padlólap pedig megrepedt a becsapódás erejétől, de a gépet nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni a küldetésétől. A terminátor megragadott egy asztalláb darabot, majd kitépte és Cameron fejére sújtott vele. Cameron előredőlt és felbukott, Thomas pedig megesküdött volna, hogy egy fájdalmas nyögést hallott a terminátor lány irányából.

Hirtelen karok nyúltak a férfi hóna alá és talpra segítették. Thomas felkiálltott a fájdalomtól, de megmentője támaszt nyújtva neki, levette a terhet a fájó testrészről. A két ember tekintete összetalálkozott, de szavak nem hagyták el ajkukat. John Connor, mintha mi sem lenne természetesebb, megfordult és gyakorlatilag lecipelte az ügynököt a földszintre.

****

A szék nagy erővel csapódott az ablaknak. Az üvegszilánkok lezáporoztak a barnára égett fűre az épület tövében. James lesöpörte a törmeléket a szék maradványaival, majd megfordult és felkapta Savannah-t. Leeresztette a kislányt a fal mellett, köszönhetően annak, hogy az első emeleten voltak. Savannah lehuppant a földre és sikerült talpon maradnia, de ahelyett, hogy elfutott volna, ahogy megbeszélték, a kislány visszafordult és megvárta a két felnőttet.

-Te jössz, – szólt James Terissa-nak, hangja nem tükrözött meglepődést, pedig volt benne része, mikor rátalát a nőre ennek a pokolnak a közepén.

Összekulcsolták ujjaikat, majd James lendületet adott Terissának, aki átküzdötte magát az ablakpárkányon és leereszkedet kívül, viszont sokkal keményebben landolt, mint Savannah. Terissa érezte, ahogy az üvegtörmelék felhasítja tenyerét, mikor a földre zuhan.

James gyorsan követte őt, mert a kiáltozások és a fegyverropogás ismét felhangosodott.

Felkapta egyik kezébe Savannah-t, a másikkal megragadta Terissa-t és magával vonszolta a nőt egy közelben parkoló fehér furgonhoz. Az oldalsó ajtó kivágódott, Terissa pedig szembe találta magát Sarah Connor-ral. Életében nem érzett még ekkora örömöt Terissa, hogy láthatja Sarah-t és alig tudta visszatartani magát, hogy meg ne ölelje.

-Terissa, – kiáltott fel meglepetésében Sarah.

Ebben a pillanatban Savannah kitépte magát James kezéből és Sarah karjaiba vetette magát. Sarah felnyögött és elvesztette az egyensúlyát, de akkor is kapaszkodott a kislányba, karjaival körbeölelve őt, úgy dőltek le a furgon fém padlójára.

-A terminátor az épületben van, – jelentette James.

Sarah nyelt egyet, ahogy felegyenesedett Savannha-val a karjaiban.

-Sejtettem, – mondta vontatottan, mikor fegyverropogás visszhangja hallatszott be kívülről összevegyülve távoli szirénák hangjával.

James behúzta a tolóajtót maga mögött és ott ültek mindannyian egymást bámulva. Sarah tekintete találkozott Terissa sokkolt pillantásával, de a nő szemében olyan tűz is égett, amit már régen nem látott. Egyikük sem szólt egy szót sem, mikor Terissa Savannah hátára helyezte a kezét szavakkal ki nem fejezhető vigaszt nyerve a mozdulattal, majd mindenki azt várta, hogy mi lesz a következő lépés.

****

John óvatosan leengedte egy fal tövéhez Auldridge-t, ezzel segítve levenni a súly a sérült lábáról. Látta, ahogy Ellison, Terissa és Savannah kimenekülnek a betört ablakon keresztül, ő pedig égett a vágytól, hogy kövesse és fedezze őket.

-Menj utánuk, – mondta Auldridge, szemtanúja lévén ugyanannak, mint John. – Segíts nekik!

John állkapcsa össszeszorul, ahogy lepillantott a férfira.

-Ha erre jön a gép, ne tanúsítson ellenállást. – Ne célozzon rá, csak játsza a halottat.

-De az tudni fogja, hogy…

-Igen, de csak akkor törődik magával, ha fenyegetést jelent számára. – Ha békén hagyja őt, az

is békén fogja hagyni magát. – Érti?

Az ügynök számolt azza, hogy ha valaki tud valamit a terminátorokról, akkor az az előtte álló fiatalember. Bólintott egyet.

-Menjen, – sürgette ismét John-t levegő után kapkodva. – Vigye ki innen őket!

John nem fáradozott azon, hogy egyetértően bólintson. Megfordult és futni kezdett, otthagyva az ügynököt, akire így egy bizonytalan kimenetelű jövő várt.

****

A fájdalom szörnyűséges volt.

Cameron megpróbálta alaposan átgondolni ezt, de teljes látómezeje vörösben játszott a riasztások miatt, melyek az optikáján keresztül-kasul viilogtak, ráadásul még vér is szivárgott a bal szemébe. A másik terminátor nagyobb volt és erősebb nála. Emiatt jelentős szövet és izomsérülésket szenvedett, még ha az endoskeletonja relatíve sértetlen is volt.

Egy újabb lövedék ütötte át a bőrét a jobb oldalán, ő pedig tehetetlenül kiáltott fel, ahogy a lövés ereje nekicsapta a hátát a könyörtelen padlólapnak. A terminátor alakja fölé emelkedett, fegyverének csőtorkolata pedig a fejére mutatott.

-Merre van a lány? – kérdezte a gép mechanikus hangon.

Cameron beakasztotta lábát a terminátoréba, majd átkulcsolva a végtagot feldöntötte a kiborgot, aki közben elsütötte a fegyverét. A golyó azonban ártalmatlanul zúgott el mellette és egy közelben levő asztalba csapódott. De ekkor már Cameron a terminátoron volt, megragadta a nyakánál a gépet és nekicsapta a fejét a padlónak. A burkolat szilánkokra tört, az éles darabok felsértették a terminátor lány arcát, de ő nem folglalkozott vele, csak az lebegett előtte, hogy megállítsa a gépet még azelőtt, hogy bánthatná azokat az embereket, akikről gondoskodott.

Körülöttük semmi más nem volt, csak halál és pusztulás. A rendőrök egyike sem élte túl a támadást. Csak ők ketten álltak harcban a hideg küldetéstudat és az érzelmek heves tüze közepette.

A terminátor félrelökte Cameron-t, aki a falnak csapódott és lecsúszott a tövébe, ahol úgy maradt pár pillanatra. Próbálta visszanyerni teherbíró képességét a szörnyű fájdalom figyelmen kívül hagyásával, mert az azzal fenyegetett, hogy teljesen leállítja a működését. A gép azonban nem adott esélyt számára, fölkapta a földről és kivágta őt a golyólyuggatott ablakon a csupasz aszfaltra.

Cameron távolról érzékelte Sarah hangját Savannah-éval vegyülve, ahogy az ő nevét sikoltják.

Aztán csak a felvisító gumik hangja jött és a terminátor lány már csak azt látta, hogy a furgon, amiben az ő teljes világa volt bezárva, sebesen elhajt. Megkönnyebbülést érezve hunyta le a szemét.

****

-John, húzódj le! – kiáltozta Sarah elborzadva, hogy fia otthagyta Cameron-t.

John meglepődve nézett anyjára.

-Cameron azt akarja, hogy Savannah biztonságban legyen, hogy mindannyian biztonságban legyünk. – válaszolt John tovább haladva lefelé az utcában, mivel a szirénák hangja egyre közelebbről hallatszott.

Végül is megértette Cameron szerepét, azt, amit anyja időről időre próbált belesulykolni, erre hirtelen úgy tűnt, mintha azt akarná, hogy hagyja figyelmen kívül az össze leckét, amit belévert gyerekkora óta. Savannah közben elsírta magát, inkább Cameron után, mint sem a megpróbáltatások miatt, amin keresztülment. Karjai Sarah nyaka köré fonódtak, forró könnyei pedig Sarah bőrére ömlöttek.

-A pokolba, húzódj már le! – ordított Sarah, féltése Cameron iránt egy jelentős adrenalin löketet adott fáradt, gyógyulásban levő testének.

-Anya…

-Most, a fenébe is!

A furgon megbillent a hirtelen fékezéstől, majd közvetlenül amellett a furgon mellett állt meg, amivel Ellison és Cameron érkezett ide. Ellison feltépte az oldalajtót és megindult, hogy magához vegye Savannah-t. Finoman kivette Sarah karjaiból a kislányt, közben a nő nyugtató szavakat súgott a fülébe és megsímogatta a fejét, majd Ellison megához ölelte a Cameron-ért és Sarah-ért síró kislányt. Terissa kiugrott a furgonból, tekintete először Ellisont és Savannah-t követte, majd Sarah-n nyugodott meg, aki makacsul a furgon padlóján ült.

John is kiszállt, bevágta az ajtót, majd megkerülve a furgont Sarah-oz lépett, hogy segíthessen neki.

-Cameron tudja, hogy hol lakunk. – Meg tudja találni a hazavezető utat, anya. – mondta John, közben anyja karját megfogta, hogy kisegítse őt a járműből, de Sarah elrántotta karját fiától.

-Visszamegyek érte, – erősködött Sarah. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt őt.

John zavartan pislogott.

-Fáradt vagy. – Nem gondolkodsz tisztán…

-Add ide a kulcsokat, – kérte Sarah és kinyújtotta a tenyerét.

-Nem engedhetem, hogy az életedet kockára tedd egy gépért, – válaszolt John, és hirtelen Terissa-ra bámult, aki még mindig ott állt mellette mozdulatlanul.

Terissa nem követte Ellisont, aki a másik jármű felé tartott. Sarah pedig úgy érezte, hogy lassan kiderül az igazság. Minden pillanat, amit Cameron nélkül töltött, csak a félelmét növelte és káosszal töltötte meg fejét és a szívét.

-John, – nem foglak újra kérni, add ide azt a rohadt kulcsot!

Terissa John felé nyúlt és kirántota a fiú zsebéből a kulcsot. John csak bámulta az anyját a sokktól, képtelen volt felfogni, miért olyan eltökélt abban, hogy segítsen annak a kiborgnak, akit régebben ő maga dobott ki az ablakon.

-Anya…

-Gyerünk! – parancsolta Sarah, a torkát sírás fojtogatta. – Te vidd haza Savannah-t!

Sarah nem várt válaszra és behúzta az ajtót a sértett arckifejezést vágó fia orra előtt. Majd Terissa felé fordult, aki besiklott a kormánykerék mögé.

-Te mit csinálsz?

-Azt nem tudom, hogy mi a baj veled, – mormolta a másik nő, – de azt látom, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy vezethess.

És a motor felpörgött. Sarah nézte, ahogy John kinyitja a másik kocsi ajtaját, ő pedig beült az anyósülésre. Fia habozott, aggódva és dühösen nézett vissza rájuk. Sarah nem volt hajlandó ránézni fiára, mikor elhaladtak mellettük és megfordulva megindultak vissza a csatatérré változott rendőrőrsre.

****

A szirénák már nagyon közel voltak. A többi rendőr érkezése már küszöbön állt. Cameron inogva állt fel és azt próbálta eldönteni, hogy elfusson vagy fejezze be, amit elkezdett. A terminátor folytatni fogja a Savannah utáni vadászatot és amennyire Sarah után akart menni, ennek tudata másik irányba billentette a mérleget, így megindult vissza az ajtó felé.

A fájdalom miatt nehézkesen mozgott, sőt még gondolkodni is nehezére esett, de véghez vitte, amit akart és erőszakkal pakolta egyik lábát a másik után. Ajtó üvegének visszatükröződésében meglátta magát, a szörnyű sérüléseket és golyó ütötte nyomokat a testén, de a fém nem látszódott ki, állapította meg tárgyilagosan. Még egy kis fémszilánk sem látszódott ki a sebeiből.

Figyelme a visszatükröződött alakjáról a terminátorra terelődött, aki éppen egy shotgunt emelt fel az ajtó túloldalán. Cameron oldalra vetődött és elkerülte a rengeteg lövedék becsapódását, amik apró darabokra törték az ajtó üvegét. Távolról hallotta, hogy a fegyver a földre hull, mikor a terminátor eldobta azt. Mialatt Cameron azon küszködött, hogy állva maradjon, a terminátor megragadta a vállánál és ő ismét a levegőben volt. Majd az aszfalnak csapódott és egy járőrkocsinak csúszott, ami megremegett a becsapódástól.

Az összes processze lázadozott és azt közölték vele, hogy a fájdalom túl nagy már, hogy a rendszer kezelni tudja. Cameron érezte, hogy elkezd leállni, érezte, ahogy a kisebb folyamatok egyenként cserbenhagyják. Ahogy felnézett, a terminátort látta cammogva közeledni magafelé.

És most első alkalommal tudta, meg Cameron, hogy milyen érzés az, amikor egy gép elszánt arra, hogy megsemmisítsen téged bármi áron. Becsukta szemét, mert tudta, hogy a harc véget ért és beletörődött, hogy Sarah Connor csókjának az emléke lesz az utolsó dolog, ami végigfut az áramkörein.

Gépfegyvertűz hangja csattant fel, mire Cameron szeme megrebbent és kinyílt. Pont elkapta a pillanatot, ahogy a terminátor vaskos teste megrándul a beléje csapódó lövedékek miatt. Tekintete az ajtóra siklott, ahol Auldridge ügynök állt megtámaszkodva és tüzelt, beleűrítve a fegyvere tárát a terminátorba, amivel Cameron legvalószerűtlenebb hősének szerepét öltötte magára.

A terminátor otthagyta Cameron-t és az ügynök felé indult, miközben a lövedékek kilyuggatták a felsőtestét és arcát. A fegyver üresen csettent, Auldridge pedig azzal küszködött, hogy egy új tárat helyezzen bele. Keze vértől és izzadtságtól volt sikamlós.

Cameron maga alá húzta a lábát és nehézkesen felállt. Ekkor egy ismerős fehér furgon tűnt fel a sarkon, majd belehajtott a terminátorba és belezúzta egy járőrkocsiba. A kocsi karosszériája úgy megcsavarodott és meghajlott, mintha vékony bádoglemezből lett volna.

Cameron Auldridge felé tántorgott, kitépte kezéből a fegyvert és megragadta a férfit a gallérjánál. Ezalatt a terminátor azon küzdött, hogy kihámozza magát a jármű roncsaiból.

A furgon ajtaja hátrasiklott, Cameron pedig bedobta Auldridge-t a járműbe, majd ő maga is

a fémpadlóra zuhant. Ekkor az ajtó bezáródott és a jármű hátrabillenve a lendülettől, nagy sebességgel elhajtott.

-Cameron.

Sarah arca úszott be a terminátor lány látómezejébe, a nő arcába az aggódás és a félelem vonalai vésődte bele. Cameron Sarah kezét érezte magán, amint a sérüléseit méri fel. Kezei melegek és kérgeseg voltak, az érintés oly ismerős volt, mint Sarah szemének zöldes árnyalata.

-Savannah? – érdeklődött a kiborg félelmet keltő gyengeséggel még saját fülei számára is.

-Biztonságban van, – biztosította őt Sarah. – Savannah biztonságban van.

Cameron bólintott, majd hagyta, hogy szemei lecsukódjanak megadva magát az elkerülhetetlennek, aztán rendszere offline üzemmódba váltott.

****

-Rendbe fog jönni? – kérdezte Auldridge.

Sarah elfordította a fejét és Cameron-t nézte, miközben Terissa Auldridge-t segítette kiszállni a furgonból. Látva Cameron élettelen testét, Sarah-nak elszorult a szíve és el kellett fordulnia. Ismét az ügynökre próbált koncentrálni, aki ott folytatta az FBI-nál, ahol Ellison abbahagyta.

-Nem tudom, – vallotta be Sarah.

-Ő nem olyan, mint a többiek. – Az ügynök hangja elgondolkodó volt.

-Ő más, – értett egyet Sarah, mostanra jobban elfogadva az igazságát a ténynek, mint valaha.

-És most mi lesz? – kérdezte az ügynök. – Azt várja, hogy csak úgy besétálok a munkahelyemre, mintha mi sem történt volna?

Tekintete elkóborolt a lakóház ismeretlen bejárati ajtajáról, amit kibérelt, majd ismét Sarah-ra nézett.

-A rendőrség tudni fogja…

-A rendőrség semmit sem fog tudni, – szakította félbe az ügynököt Sarah, de hangjában nem volt indulat. – Cameron hatástalanította az összes kamerát még azelőtt, hogy bementek volna az épületbe. – Ha szerencséjük van, akkor látni fogják, ahogy a terminátor bemegy az épületbe és még talán azt is, hogy lő egyet-kettőt. – A többit… – És Sarah megrázta a fejét.

-De Savannah… – A hatóságok tudni fogják, hogy még mindig odakinn van valahol.

-Ezt eddig is tudták. – válaszolt egyszerűen Sarah. – Ez nem a maga harca. – Azt javaslom, hogy térjen vissza a saját életébe, Auldridge ügynök. – Engem meg felejtsen el. – És a fiamat is.

-Hogyan várja el tőlem, hogy ezt tegyem? – Miután láttam mindent… – kérdezte a férfi Sarah-t, majd arca megvonaglott a fájdalomtól, mert Terissa fogást változtatott rajta, miközben kísérte őt.

Terissa és Sarah sokatmondóan néztek egymásra. Terissa bólintott, Sarah pedig felsóhajtott.

-Megvan a telefonszáma, – válaszolt a férinak végül elnyűtt mosollyal Sarah. – Ha szükségünk van a segítségére, hívni fogjuk.

-Anélkül is hívjanak.

Auldridge Terissa felé fordult.

-Tudnom kell, hogy magukkal minden rendben.

Terissa fáradtan a férfira mosolygott.

-Menjünk be, – utasította a férfit gyengéden.

Sarah nézte őket egy darabig, majd visszafordult Cameron-hoz. Térdreereszkedett mellette, ujjaival végigsimította a terminátor lány haját.

-Gyerünk, Bádogasszony, – suttogta neki. – Ébresztő.

Nem volt válasz. Cameron úgy nézett ki…Sarah még a gondolatot sem volt képes befejezni. Lehunyta szemét az égető könnycseppek miatt, közben hallotta Auldridge házának ajtaját becsukódik és a könnyed lépteket, amik előre jelezték, hogy Terissa visszafelé jön.

-Ne hagyj el engem, Cameron, – suttogta a terminátor lánynak. – Most ne. – Azután, amik történtek.

****

John és Terissa félreálltak, mert Terissa és Sarah Cameron cipelte be kettejük között. Kicsit megkésve ébredt rá Sarah, hogy Terissa-t gondolkodás nélkül a házukba vezette, megosztva vele a titkaikat egyetlen kérdés nélkül. Nem tudta pontosan, hogy ez a fáradtság eredménye volt, vagy csak a Cameron iránt érzett aggódása, ami elhomályosította ítélőképességét. Csak annyit tudott, hogy hálás volt a másik nőnek, hogy itt van.

Savannah az öntudatlan terminátor felé szaladt, miközben a két nő a kanapéra fektette a gépet. Együtt igazították meg a terminátor végtagjait olyan helyzetbe, hogy kényelmes legyen neki, pedig mindketten tudták, hogy mennyire értelmetlen is, amit csinálnak.

Sarah John felé fordult.

-Hozd ide légy szíves a szerszámosládát és néhány…

-Tudom, mire van szükség ilyenkor, – szólt John, majd sarkon fordult és elindult a garázs irányába.

James közelebb lépett, közben Savannah-t figyelte, aki a padlón ült Cameron oldalán és az élettelen terminátor kezét fogta. Összeszorult a torka a látványtól.

-Magához tért legalább egy kicsit? – kérdezte James Sarah-t.

Sarah megrázta a fejét.

-És Auldridge-el mi van?

-Hazavittük. – Egy golyó van a bokájában, de túléli, – válaszolt Terissa, először szólalva meg azóta, hogy elindulta haza a furgonnal.

-Miért voltatok együtt? – tette fel James a kérdést, ami Sarah-ban csak periférikusan fogalmazódott meg.

Terissa ajkai egy vékony vonalba szorultak össze.

-Hosszú történet. – Eltart Cameron ébredése utánig.

James-t látszólag kielégítette a válasz.

-Készítek mindenkinek valami harapnivalót, – közölte az ottlevőkkel.

Majd a férfi kezét Sarah vállára helyezte, mintegy szótlan vigaszként. Sarah enyhén meglepődve pillantott a kézre, majd ráhelyezte a sajátját. Megszorította picit, majd elengedte, James pedig a konyha felé vette az irányt. Közben elhaladt John mellett.

-Szükség van egy kis vízre meg egy törlőruhára, – mondta feléjük John, majd a szerszámosdobozt az asztalra helyezte.

Tekintete Savannah-ra siklott.

-Anya…

Sarah megrázta magát, így próbált a bódultságtól megszabadulni. Tudomásul vette fia megjegyzését és bólintott.

-Terissa, lennél szíves…

-Természetesen.

Terissa örömmel állt fel, mert kapott valami értelmes tennivalót. Suttogott néhány szót Savannah fülébe, majd a kislány vonakodva bólintott és elengedte Cameron kezét.

-Annyira sajnálom, – mondta Savannah, mikor elhaladt Sarah mellett. – Mondd kérlek, hogy minden oké lesz vele.

Sarah lehajolt, a kezeivel átölelete a kislány fejét, így szemtől szembe kerültek egymással.

-Esküszöm, – ígérte meg Sarah.

Savannah ugyan szipogott, de állát magasra emelte, hogy megmutassa, elhatározott szándéka, hogy bátor lesz. Megragadta Terissa kezét és együtt megindultak a konyha felé, hogy segítsenek James-nek ennivalót készíteni.

Sarah nézte őket, ahogy elmennek, majd visszafordult a fiához, aki a szerszámosdobozzal a kezében ácsorgott mellette.

-Szükséged van segítségre? – kérdezte John.

-Meg tudom oldani, – válaszolt Sarah fáradtan és kinyújtotta a kezét a fogóért.

John kelletlenül csapta a szerszámot anyja tenyerébe. Majd egy pillanatig egymást bámulták.

-Nem túl jó jel, hogy ilyen hosszú ideje offline állapotban van, – mormolta John, Sarah-ban pedig felszabadult valami attól, hogy végre hallott némi Cameron iránt érzett aggodalmat fia hangjában.

-Tudom. – Ide tudnád adni a vizet?

-Anya…

-John, kérlek…

John felsóhajtott, de eleget tett a kérésnek, majd anélkül, hogy hátrapillantott volna, kiment a szobából.

Sarah egy fából készült széket húzott át Cameron oldalához és lecsillapodva, kényelmesen elhelyezkedett rajta. Utolsó tartalékait is felemésztette, mikor Cameron-t felhúzta és lehámozta róla a véráztatta dzsekit, hogy megvizsgálhassa a sérüléseket.

Sokkal könnyebb lehúzni rólad a ruhát, mikor ébren vagy, – mondta magában Sarah káromkodás helyett. És sokkal kellemesebb is, – tette még hozzá magában.

Felcsavarta Cameron ujjatlan trikóját, hogy feltárja az elsődleges sérüléseket, amik a lövedékektől származtak. Sarah figyelme annyira a bordázaton látható belapított fémre koncentrálódott, hogy elszalasztotta John-t megkérni arra, hogy tegyen egy vízzel teli mosdótálat meg pár törülközőt a háta mögött levő asztalkára. Habár kezei készen álltak a munkára, fejében az elmúlt hónapok eseményei kavarogtak a Zeira alagsorától kezdve a lélekölő magányosság első hónapjáig John távozása után. Felidézte Cameron kezének érintését az övén, miközben a tönkrement testet égették, ahogy ezt a pillanatot átélte, mint hosszú-hosszú idő óta az első dolgot, ami kellemes volt. Elutasította a gondolatot, hogy mi történne, ha Cameron nem ébredne fel, ennek még csak a lehetőségét sem volt hajlandó számításba venni.

Egy újabb golyó koppant az asztal végén levő cukorkatartóban, Sarah pedig sóhajtva nézte Cameron hasán a bőrt, amit elcsúfított egy horzsolt seb. Tekintete felkúszott a Cameron arcán végigfutó vágások mellett a csukott szemekre és reményét nem elvesztve várta, hogy azok végre kinyíljanak. Fájdalmasan ismerős volt a helyzet.

Majd felegyenesedett, közelebb húzta a széket és egy törülközőért nyúlt, amit vízbe mártott mielőtt elkezdte letörölgetni a vért, a piszkot és az üvegszilánkokat a sebzett bőrről.

-Jobban tennéd, ha nem hazudtolnál meg, – figyelmeztette Sarah a magatehetetlen kiborgot, hangja szelíd és kötekedő volt még úgy is, hogy ki kellett pislognia némi homályosulást a szeméből. – Azt ígértem Savannah-nak, hogy rendbe jössz. – A kislány azt hiszi, hogy ez az ő hibája.

Sarah széttépte a törlőkendőt és törölgetni kezdte Cameron hasán a vért. A bőr képzeletében sima és érintetlen volt és ajkai odanyomódnak – ez lebegett a szeme előtt.

-És azt hiszed rólam, hogy meggondolatlan vagyok. – Legalább nem megyek neki terminátoroknak egymagam.

-De igen.

A hang halk volt, egy gyönge mormolás, de a szavak tiszták volták. Megkönnyebülés futott át Sarah-n, aki egy pillanatra lehunyta szemét, mielőtt újra kinyitva bele nem nézett Cameron barna szemeibe, amik zavartak voltak, de legalább kinyitotta őket a kiborg.

-Baleset volt, – válaszolt Sarah kesernyésen.

-Savannah?

-Ő jól van. – Aggódik miattad.

Sarah mosolya elhalványult, ahogy közelebbről nézte a terminátort, mert a megkönnyebbülése sem tudta elrejteni azt a fájdalmat, amitől szenvedett. Sarah nem tudta megállni, hogy ne simítson ki egy elkóborolt hajfürtöt a homlokából, viszont rosszallóan nézet, ahogy a kiborg elhúzódott az érintéstől.

-Mi történt veled?

-Túlterhelés.

Cameron válasza kurta volt, ahogy a mennyezetet bámulta közben.

-Mitől? – Több, mint 120 másodprcig voltál kiütve. – Olyannak tűnt, mintha elájultál volna.

-Így is történt.

Sarah habozva húzta vissza a kezét a csípőjéhez, mivel Cameron úgy tűnt, nem akarja az érintést. Lenyelte a bántást, ami égette a torkát és megnyalta szája szélét.

-A fájdalom túl nagy volt, – találgatta Sarah szinte sutogva.

Cameron bólintott.

-És mi fáj a legjobban? – kérdezte a kiborgot, közben azt kívánva, hogy bárcsak tudna tenni valamit érte.

Cameron rábámult, fizikai és érzelmi kínok viaskodtak benne a dominanciáért, ahogy belenézett Sarah zöld szemeibe.

-Minden, – vallotta be.

Sarah valahogy tudta, hogy amire a terminátor lány utal, az messze több, mint a fizikai sérülése.

Újra nyelnie kellett és nem tudta mit mondjon.

-Nem tudod…kikapcsolni? – A fájdalmat?

-Te nem, – suttogta Cameron.

Sarah erőtlenül felhorkant.

-Bárcsak ki tudnám, Bádogasszony.

Sarah megkockáztatott egy újabb visszautasítást és kezével félresimította Cameron haját a halántékánál, hogy feltárjon egy újabb sebet. Ez alkalommal a kiborg nem kapta félre a fejét és engedte az érintést.

-Én sokkal gyorsabban gyógyulok, mint te, – adta tudtára Sarah-nak az amúgy is ismert tényt.

-Pár órán belül sokkal jobban leszek.

-Tehát addig néznünk kell, hogy hogy szenvedsz? – kérdezte Sarah csípősen.

Cameron elfordította a fejét, mert nem tudott mit kezdeni a Sarah szemeiben látható zűrzavarral.

-Vissza tudom állítani egy kezelhető szintre.

-Akkor csináld! – parancsolta Sarah nyersen, nem törődve azzal, hogy az utasítás hangnemével túllépe-e bizonyos határokat, ha a végeredmény az, hogy Cameron-nak csillapodnak a fájdalmai.

Cameron becsukta a szemét és egyrészt próbált úrrá lenni a fájdalmán, másrészt, hogy szavakat találjon egy további magyarázathoz.

-A fájdalom…sokkal nagyobb, mint azelőtt bármikor. – Amikor én még egy…

A kiborg küszködött az utolsó szóval, mert tartott attól, hogy a jelző még mindig érvényes rá, legalább is Sarah fejében biztosan.

-Egy terminátor? – találgatott Sarah és hátradőlt a székében.

-Igen. – Azelőtt…én nem éreztem. – Nem így.

Sarah finoman törölgetni kezdte Cameron karját, hogy eltávolítsa a vér és aszfaltmaradványokat és közben a nemrég történtek kavarogtak a fejében.

-De ez harcképtelenné tett. – Azt hittem, hogy te… – Sarah harcolt a szó ellen “meghaltál”, mert nem akarta bevallani, hogy milyen közelinek érezte azt, ami a legnagyobb félelme volt.

-Úgy vélem, érezni nem teljesen olyan jó dolog, mint ahogy mondják, ugye? – viccelődött Sarah alig hallhatóan, de mosolya nem kicsit hamis volt.

Cameron, hogy együtt érezzen Sarah-val, szabad utat engedett a megrendítő nagyságú fájdalomnak, mely sokkal nagyobb volt, mint amit bámely emberi lény túl tudott volna élni. És ő ezt csak Sarah-ért tette.

Sarah sóhajtott, nem volt meggyőződve arról, hogy tetszik neki, amit a kiborg vállalt.

-Tudok még valamit tenni érted?

-Én… offline tudok maradni, – vallotta be Cameron. – Egy kis ideig még.

Cameron képes ilyenkor a környezet, a fenyegetések észlelésére, de pár értékes órára távol tudja tartani magát a fájdalomtól, amit Sarah elvesztése okozott számára, valamint a terminátor is megszűnik számára, amelyik Savannah vesztét akarta. Olyan ez számára, mint amikor időt akar nyerni valaki.

Sarah lassan beszívta a levegőt és Cameront nézte értő szemekkel.

-Minden itt lesz továbbra is, mikorra felébredsz, Bádogaszony, – suttogta Sarah.

-Tudom, – válaszolt halkan Cameron, majd lecsukta szemét és megadta magát a vágynak, hogy olyan közel kerüljön az alvó állapothoz, amennyire csak tud.

****

Órákkal később a házban sötétség volt és nyugalom. Sarah zavaros álomból ébredt és erősen fülelt, hogy hallani-e bármiféle mozgás keltette zajt. Mindenki aludt, beleértve Cameron-t is, Sarah pedig nem tudta megállni, hogy ne másszon ki a takaró alól és ne ellenőrizze a kiborgot.

Először John-t nézte meg és mosolyogva figyelte, ahogy elterpeszkedik a fia az ágyban. Magán tartotta az összes ruháját és csak a bakancsát vette le. Savannah volt a következő, akinek törékeny kis teste összegömbölyödött kedvenc zsiráfjával. Sarah hosszan időzött az ajtóban, fájdalom járta át lelkét amiatt, amit a kislánynak rövid élete során már át kellett élnie. Sóhajtás hagyta el ajkát, majd óvatosan becsukta az ajtót és nesztelen léptekkel zokniban lement a lépcsőn a nappaliba.

Cameron számítógépeinek képernyővédői bevilágították a helyiséget, a színes minták tekeregtek és ugrándoztak monitoruk börtönébe zárva. Szemöldökét ráncolva vette észre, hogy a kanapé üres, zöld szemei Cameron ismerős alakja után kutattak a félhomályban, eredménytelenül.

Miután átkutatta a földszintet, Sarah úgy döntött, hogy szétnéz az udvarban is. Itt meg is találta a kiborgot, aki a holdvilág gyenge fényében elveszettnek és magányosnak tűnt. Sarah úgy érezte, elszorul a szíve. Tétován töprengett azon, hogy vajon van-e joga Cameron egyedüllétét megzavarnia. Felsóhajtott, tudta, hogy addig hiába is menne vissza aludni, míg nem beszél a terminátorral.

Kissé hebehurgyán nem figyelt arra, hogy a nedves fű átáztatja majd a zokniját és átcsoszogott a piknikasztalhoz. Látta, hogy Cameron vállai megfeszülnek a léptei hallatán, ő pedig bűntudatot érzett magában, ahogy helyet foglalt a padon.

Szótlanul ültek egymás mellett a nedves északai levegőben. Tücskök ciripelése töltötte ki a kettejük között levő csendet, Sarah pedig becsukott szemmel adta át magát a kis állatok éjszakai koncertjének. Gyerekkorában imádta a tücskök hangját, de élete útján valahol elveszett számára ez az apró öröm is.

Sarah mélyet lélegzett, beszívta a fű és a nemrég pácolt fa illatát, amin ült. Mikor ismét felpillantott, azt látta, hogy Cameron nézi őt csendes vágyódással teli kifejezéssel az arcán. De csak egy pillanatot tudott ebből Sarah elkapni, mert Cameron hirtelen elfordította a fejét és ismét az udvart bámulta.

-Most veszekedni fogunk? – kérdezete Cameron, de hangját nem emelte fel.

Hagyd, hogy Cameron rátérjen a lényegre, gondolta Sarah bánatosan. Szája sarkában egy apró mosoly görbült, de nem hagyta Sarah, hogy ki is teljesedjen. Semmi vicces nem volt abban a helyzetben, amiben találta magát.

-Nem, – válaszolt Sarah puhán, és kezét a karján levő friss kötésre helyezte. – Nem fogunk veszekedni.

Cameron ismét Sarah-ra nézett, majd le, a karjára, barna szemeiből a gyanú és a döbbenet egyvelege tükröződött vissza.

-Rájöttél, hogy mit tettem.

-Van egy tippem, – erősített rá Sarah és közben Cameron-t tanulmányozta.

A fedetlen sebei már meggyógyultak, a többin pedig kötés volt. Sarah bűntudatot érzett és el kellett fordítania a fejét, mert nem kis szerepe volt abban, hogy ezek a sérülések bekövetkeztek.

Cameron tekintete Sarah arcélén kalandozott.

-Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megmentsem az életed.

Sarah vett egy mély levegőt.

-Ezzel vitatkoznék.

-Haldokoltál.

A terminátor hangjának tónusa arra késztette Sarah-t, hogy ismét őfelé forduljon. A tisztán kihallható fájdalom a terminátor lány hangjában elszorította Sarah szívét.

-Tudom.

-És csak úgy hagynom kellett volna, hogy megtörténjen? – kérdezte Cameron. – Hogy elmenj?

Sarah meggörbítette bal kezének ujjait. Nem érzett fájdalmat, még csak visszamaradt érzékenységet sem.

-Belém oltottad Skynet-et, – mondta ki végül a szavakat fennahangon Sarah, hangot adva a gondolatoknak, amik ébredése óta gyötörték őt.

-Azt tettem, amit kellett ahhoz, hogy életben tartsalak, – pontosított Cameron egy csöppnyi bűntudat nélkül. – És újra megtenném, ha szükséges lenne.

Egymást bámulta a két nő a holdfényben. Sarah fordult el először.

-Nem is tudom, mit gondoljak erről… – kezdte Sarah.

-Hadizsákmány.

Sarah összeráncolta homlokát a válasz hallatán.

-Hogy, mi?

-A véremre úgy is tudsz gondolni, mint Skynet-re… vagy úgy is tudsz, mint hadizsákmányra.

-Biztos nem haboznál felhasználni semmilyen Skynet technológiát a harcodban, hogy megállítsd őt, ha rátehetnéd egyre is a kezed.

-Ez nem ugyanaz, – vitatkozott Sarah, még ha fejében el is kezdődött a párhuzamok felmérése.

-Pedig, de. – Ez egy olyan előny, amivel azelőtt nem rendelkeztél, viszont, mivel meghódítottál engem, most már a tiéd.

Sarah oldalra billentette a fejét és leplezetlen kíváncsisággal szemlélte Cameron-t

-Én meghódítottalak téged, Bádogasszony? – cukkolta Sarah a kiborgot.

-Igen, – válaszolt halka Cameron és elfordította a fejét.

Sarah nyelt egyet és úgy érezte, hogy lélegzete felszínessé válik.

-Cameron…

-Végül megértettem, – szakította félbe Cameron Sarah-t.

Sarah tétovázott, majd szája szélét megnyalva próbálta felvenni a beszégetés fonalát.

-Mit értettél meg?

-Hogy miért szent az emberi élet, – válaszolt Cameron. – Mikor azt gondoltam…mikor azt gondoltam, hogy meg fogsz halni, rájöttem, hogy sosem fogunk többet beszélgetni. – Sosem fogsz többé összezavarni, sosem hozol zavarba az akcióiddal.

Sarah csendben figyelt.

-Többé nem fogok mosolyt csalni az arcodra, ha mondok valami olyasmit. – Sosem fogunk veszekedni. – Sosem fogunk felolvasni Savannah-nak.

Cameron megállt egy pillanatra, hangja feszültebbé vált.

-Belőled csak egy van…csak egy Sarah Connor van, és ha te meghalsz…

-Jó memóriával rendelkezel, – mormolta Sarah szembemenve a belülről jövő figyelmeztetéssel, hogy ne érezzen így. – Képes vagy visszaemlékezni minden egyes másodpercre minden egyes…

-De ezek csak emlékek, – vágott közbe Cameron. – Nem ugyanaz.

A zöld szempár Cameron-t tanulmányozta az erőtlen fényben

-Nem, – ismerte be Sarah. – Tényleg nem ugyanaz.

-Bármit megtennék érted, – folytatta Cameron brutális őszinteséggel. – De megmenteni téged…olyan dolog volt, amit elősorban magamért kellett megtennem.

Sarah ismét nyelt és a földet bámulta. Érzelmei összevisszaságban voltak, küszködött velük, hogy átvergődjön rajtuk és megragadjon egyet, amibe aztán majd belekapaszkodhat. Ekkor Cameron váratlanul felpattant, mintha nem tudná tovább kezelni a növekvő feszültséget. Csaknem a lépcsőnél járt már, mikor Sarah hangja hirtelen megállította őt.

-Tehát…akkor nekem olyan titánium csontjaim lesznek? – És tejet sem ihatok többet?

Cameron lassan megfordult és meghökkenve Sarah-ra bámult, mert amit hallott, az olyan volt, mint ha cukkolták volna. Habozva tett pár lépést visszafelé Sarah irányába.

-Csontjaid továbbra is ugyanazokból az organikus összetevőkből állnak, amik eddig is alkották.

-A francba, – válaszolt Sarah játékos mogorvasággal. – És még szupererős sem leszek? – Akkor mi ebben a mókás?

Cameron tovább közeledett.

-Te ezen viccelődsz?

-Mi mást tehetnék, Cameron? – Fejbe is lőhetném magam emiatt, de ha mégsem teszem, akkor valahogy együtt kell élnem ezzel.

Sarah sóhajtott és mindkét kezével a hajába túrt.

-De azt tudnom kell, hogy mit fog ez tenni velem…a véred…milyen hatással lesz rám?

-A vérem apró nanogépeket tartalmaz, – magyarázta Cameron.

-Robotokat, – mormolta Sarah és próbált nem jeges rémülettel belegondolni a ténybe.

-Ez egy ma is létező technológia…de még gyerekcipőben jár, – folytatta Cameron. – Nem Skynet hozta létre. Csak olyan programozásssal rendelkeznek, amivel fel tudják tárni és ki tudják javítani a sérüléseket a gazdatestben.

Majd a kiborg visszaült a padra.

-Ezek az apró nanogépek hozták helyre a csontodat és a szöveteket a karodban. – Emiatt viszketett oly nagyon.

-És milyen méretűek ezek a gépek? – kérdezősködött tovább Sarah.

-Mikroszkópikusak. – Csupasz szemmel láthatatlanok.

Cameron Sarah-t szemlélte. A nő már csinált váratlan dolgokat válaszreakcióként. Régebben ez a gondolat annyira bosszantani tudta volna, amennyire csak egy gép képes bosszúságot érezni. Most csak egy apró tudatalatti mosolyt csal ki szája szélére Cameron-nak.

-Akkorák, mint azok a baktériumok, amik amúgy is a testedben élősködnek…vagy a kórokozók, amik majdnem megöltek.

Sarah bólintott.

-Összehasonlítva a kis gépeidet a fertőzéssel és a baktériumokkal, sokkal jobban érzem magam, hogy azok úszkálnak bennem, köszönöm, – válaszolt szárazon Sarah.

Cameron mosolya szélesedet kicsit.

-Én csak azt akartam mondani, hogy…

-Tudom mit akartál, – válaszolt vigyorogva a Sarah.

-Nem vagy dühös? – kérdezte végül Cameron pár szótlan pillanat múlva.

Sarah az ajkába harapott és a választ fontolgatta.

-Nem vagyok dühös, – erősítette meg. – Kicsit ijedt vagyok, – tette hozzá némileg halkabban, de nem vagyok dühös.

Sarah zöld szemei Cameron-on arcán nyugodtak, elmélyedten tanulmányozta a kiborg ajkának fényét a holdvilág alatt, majd fejét felemelte és tekintete újra összetalálkozott Cameron szemeinek felfoghatatlan barnaságával.

-A véremben levő kis robotok tűnnek a legkisebb problémámnak jelen pillanatban, – suttogta végül.

A szúnyoghálós ajtó ekkor kivágódott és Savannah a szemeit dörzsölve kilépett a verandára, miközben nénikéi hirtelen hátrafordulva őt nézték.

-Ti mit csináltok itt kint? – kérdezte a kislány álmosan.

-És te mit csinálsz itt? – dorgálta meg Cameron a kislányt teljesen más hanglejtéssel. – Neked most aludnod kéne.

A terminátor lány felpattant, a pillanat közte és Sarah között az éterbe illant, ő pedig erőfeszítés nélkül a karjaiba kapta a kislányt.

-Rosszat álmodtam, – nyafogott Savannah. – És egyikőtök sem volt ott.

Sarah csatlakozott Cameron-hoz és gyengéden visszasimított egy hajfürtöt Savannah füle mögé.

-Mit szólnál, ha mindketten mellédbújnánk az ágyba és együtt felolvasnánk egy mesét? – kérdezte Sarah a kislányra mosolyogva, aki álmos lelkesedéssel bólintott az ötletre.

Sarah összenézett Cameron-nal, látta ahogy a terminátoron először habozik, majd ő is rámosolygott a kislányra. Sarah érzett belül valami kellemetlent a távolság láttán, amit Cameron kettejük közé lopott, de semmit nem tett ellene, mert tudta szíve mélyén, hogy mindkettejük számára ez a legjobb megoldás.

Sarah tartotta az ajtót, míg Cameron be nem vitte a kislányt. Felborzolódott a pihe a nyakán, mielőtt átlépte volna a küszöböt, majd visszafordult és kinézett az udvar felé, túl a kerítésen, de semmi aggodalomra okot adó dolgot nem látott. Egy virtuális vállvonással nyugtázta a dolgot és becsukta maga mögött az ajtót.

Húsz perccel később egy alak ugrott be az udvarba a ház körül álló fák egyikéről. Addig bámulta Savannah ablakában a fényt, míg a szoba el nem sötétedett. Sierra ekkor elmosolyodott a vállában érzett fájdalom és a szemében csillogó könnycseppek ellenére is.

-Jó éjt, – suttogta a családjának, majd alakja ismét beleolvadt a sötétségbe.

 

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

 >> Dark Come Soon >>

<< Act 3 <<

Egy gondolat ezen: “Act 4

  1. Pingback: TSCC: The Virtual Season – 8. epizód | Terminator Hungary