Act 2

A terror diszharmonikus szimfóniájában Sarah sikolyai kísérték a számítógép visítását, amitől Savannah nagy szemeket meresztett és felkészült egy valóságos támadásra. Cameron nem sokkal tudott többet tenni, mint a kislány irányába pillantani, mivel Sarah vakon csapkodó karjainak kereszttüzében állt, a fájdalmaktól szenvedő nő ereje zavaros rémálmok kényszerítette pánikban tért vissza és habár ez nem volt hozzámérhető egy terminátor erejéhez, mégis fel tudta tépni Cameron bőrét kiszámíthatatlan vadságában.

Egy fegyver nélküli, hason fekvő ellenfél aligha lehet egyenrangú ellenfele egy jövőből jött gyilkológépnek és ha Sarah ellenség lett volna vagy akár egy szövetségese annak, akit a gép kevésbé becsült, akkor Cameron pontosan tudta volna, hogy mekkora ellenerőt alkalmazzon. Programozása 18 különböző támadásai technikát tartalmazott speciálisan olyan helyzetekre, melyek az ellenfele halálát eredményezik és ezen felül 14 olyan módot is, amelyek végtagtöréssel járó eszméletlenséget okoznak.

Azonban arra az esetre semmit sem tartalmazott memóriája vagy élettapasztalata, amikor egy olyan törékeny, haldokló nővel kell foglalkoznia, akinek semmiképpen sem akar sérülést okozni. Már maga a gondolat, hogy fájdalmat okozhat Sarah-nak, is megállásra kényszerítette a kiborgot, és a határozatlanság burkolta homályba elméjét, mivel két dolog csapdájában vergődött, a következő mozdulata gyakorlatias volta és az empátia között, mivel átérezte Sarah jól látható szenvedését.

Félretolta Sarah hadonászó karjait Cameron és lazán körbeölelte a görcsökben rángatózó nőt, testük precízen kiszámolt távolságban volt egymástól Sarah rángatózó mozgásának határait figyelembe véve, így nem nehezedett indokolatlan nyomás az akaratlan mozgásokat végző végtagokra.
Lényegében ez egy egyszerő ölelés volt, de volt benne valami különös anyai abban a módban, ahogy a kiborg átfogta Sarah testét és emellett még halk, nyugtatót szavak is hullámoztak a levegőben.

Savannah felnézett, könnyei felszáradóban voltak, ahogy Sarah sikolyai elkezdtek halkulni és a fület bántó zaj helyett már csak a riasztó éneklése volt hallható. A kislány, testéből bizonytalanságot kisugározva állt, majd közelebb húzódott az ágyhoz, kezeivel pedig a veszélyes szituáció miatt bizonytalan mozdulatokkal megsimogatta zaklatott nénikéjét. Cameron rámosolygott a kislányra és csendes egyetértéssel figyelte, ahogy Savannah végigfuttatja az ujjait a Sarah nedves, csapzott haján, de mielőtt elkezdhetett volna ámélkodni Savannah nyugodtsága által előidézett érzéseken, tompa lábdobogásra figyelt fel, mely a lépcsők felől jött és Ellison küszöbön álló érkezését vetítette előre.

Először a férfi fegyvere jelent meg, szinte berobbanva az ajtón és alakja a megsemmisítés benyomását hordozta magában, semmint a sietséget, ahogy ott állt a bejárat árnyékában zihálva és fegyverével pontosan a gépre célozva. Eltelt egy másodperc, kettő, végül Ellison leengedte a fegyvert és teljesen belépett a szobába.

-Nem hallod a riasztót?

Hangjából kihallatszott a szemrehányás, de Savannah riadt szemeit látva és ahogy szenvedélyesen kapaszkodott a nénikéibe, Ellison nem hagyott szabad folyást félelmeinek és kiábrándultságának, melyek gondolatait színezték.

Cameron élesen nézett a ráirányított fegyverre.

-Nem vagyunk közvetlen veszélyben, – válaszolt tárgyilagosan, láthatóan nem aggodódva egy esetleges biztonsági rés miatt.

Cameron nem világosította fel Ellison-t a riasztó hangjának fokozódó magasságáról, frekvenciájáról és az ezeken alapuló különböző szintű fenyegetésekről.
Ellison vitatkozott volna, de a helyzetet felbecsülve ő is hasonló következtetésre jutott, mint a gép, habár még mindig szorongott egy újabb kibertámadás lehetősége miatt.

-A számítógépek lassan megzavarodnak.

Ellison szemei Sarah felé kóboroltak, ahogy ott feküdt mélyen a kiborg karjaiban és úgy döntött tartózkodni fog John nevének említésétől, legalábbis addig, míg nem tud Cameron-nal négyszemközt beszélni. Nem tudta, hogy Sarah mennyire van tudatánál és értené-e, amit mond, amivel azt kockáztatta volna, hogy még jobban felzaklatja az amúgy is vergődő nőt.

-Látnod kell, mit mutat a gép, – mondta a szakértő határozottságával Ellison.
-Most, azonnal.

Sarah-t otthagyni Cameron számára elképzelhetetlennek tűnt, de ugyanakkor a sürgősség tónusát is érzékelte az ügynök hangjában, viszont a férfi látható vonakodása attól, hogy Sarah előtt beszéljen, felbosszantotta és megfosztotta a terminátor lányt annak kényelemétől, hogy figyelmen kívül hagyja a kérést.

-Azonnal visszajövök, – mondta Sarah-nak Cameron és óvatosan visszahelyezte az ágyba a nőt.

Sarah szemei ismét lecsukódtak, mintha álomba merült volna.

Majd Cameron egyik kezével megfogta Savannah kezét, a másikkal pedig kisimította a kislány ijedt szemeiből a haját. Oly fiatal volt még és már annyi fájdalmat meg szenvedést látott, hogy a kiborg eltökélte, megkíméli a kislányt Sarah megpróbáltatásainak borzalmától. Rámosolygott a kislányra. Megnyugtató arckifejezése ugyan hadilábon állt az őket körülvevő hangzavarral, de mégis elég volt arra, hogy kicsaljon egy válaszmosolyt a kislányból.
Cameron Savannah-val az oldalán követte Ellison-t a lépcsőkön le a földszintre, türelmetlensége a kislányéhoz hasonló volt, ahogy kérdezte:

-Mi az, amit látnom kell?

Ellison a középső monitorra mutatott, ahol John Connor képei terpeszkedtek.

-Vajon visszatért?

Megalapozott volt a feltételezés, hiszen az ügynök nem tudott más okot elképzelni, hogy John képe mi másért lenne oly feltűnően kijelezve. Egyetlen billentyűleütéssel hallgattatta el a riasztót Cameron és másodperceken belül lehívott egy áttekintést azon adatokból, amik azokhoz a képdarabokhoz tartoztak, amiket Ellsion ezt megelőzően a képernyőn látott. Az arcfelismerő szoftver, amit a kiborg klónozott, mialatt a rendszerben volt, felderítette, hogy 91.3% valószínűséggel a kép valóban Jonn Connor-é volt.

Újra a fiú képére pillantott Cameron, ami még a maga pixeles mivoltában is lecsendesítette kezét a billenytűzeten és egy pillanatra a konfliktusba került vágyai csapdájába merült. John visszatérése, ami után Sarah epedezett, feltételen boldogságot fog okozni anyjának, de ezzel együtt visszavonhatatlanul meg fog változni a kettejük között létrejött kapcsolat is. Tudta, hogy kicsit önzően gondolkodik, de kicsit mégis neheztelt a fiúra és azt kívánta, hogy bárcsak válasza más lehetne, mint az igazság.

-Igen.

Cameron összehangolta az arcfelismerő program eredményeit a CCTV térképével és a terület más computerizált felügyeleti rendszereivel, majd az információt átküldte Ellison mobiljának a GPS-ébe.

-38 perce van Mr Ellison, hogy ráleljen John pozíciójára, aztán térjen vele vissza a házba.
-És hogyan…?
-Az útvonalat közvetlenül a mobiljára küldtem, – majd a kiborg rámutatott a mögötte levő monitorra, melynek a képernyőjén a belvárosi területek koordinátái látszódtak.
-Monitorozni fogom John pozícióját és frissíteni fogom az útvonalat az adatok függvényében, – folytatta Cameron, majd hangja megkeményedett.
-Semmilyen körülmények között ne térjen el a kijelölt útvonaltól.
-Megértette?

Ellison megborzongott a gép hangjának tónusán és a terminátor lány újabb titkainak lelepleződésén.

-Nem, nem értem. – Ellison rápillantott a mobiljára és az útvesztőre, amit Cameron alkotott egy egyszerű tíz percnyi útból. – Mi a fene ez?

Nem sok idő volt a magyarázatra, de Ellison vonakodónak tűnt elindulni enélkül, így Cameron úgy döntött, ellátja a férfit a legalapvetőbb információkkal.

-Mikor a rendszerben voltam, felinstalláltam egy visszacsatoló kört a helyi felügyeleti rendszer hálózatába, ami abban a pillanatban bekapcsolódik, amint egy elő kép John Connor-ről rögzítésre kerül. – A kör hatása pontosan 38 perc 27 másodpercig tart, utána a kép nyomonkövethetővé válik. – Habár nem találtam bizonyítékok arra, hogy CAIN volna egy hasonló keresést, azt nem tudom garantálni, hogy nem telepített fel ilyet.

-Nem tudod egyszerűen kitörölni a képet?
-Nem.

Mikor Ellison még mindig nem mozdult meg, Cameron a csuklójára mutatott. Az ingerültség, amit érzett, lekezelő hangsúlyban mutatkozott meg.

-Az idő létfontosságú, Mr Ellison.

A férfi összeszorította a fogait.

-Miből gondolod, hogy John velem is fog jönni?

Még az együtt töltött hónapok után sem bízott meg Sarah teljesen benne, ezt tudta Ellison, így azt gondolta, egy kissé nevetséges azt feltételezni, hogy fia vakon fogja őt követni, különösen az utolsó összetalálkozásukat figyelembe véve.

-Indulnia kell, bízni fog magában. – Nekem Sarah mellett kell maradnom.

Nem volt helye vitának és Cameron elvesztette türelmét Ellison habozása miatt.

-Azt tervezi, hogy elárulja Sarah-t ? – kérdezte Cameron a férfit.
-Nem.
-Akkor John bízni fog magában.

Ha a jövőben bebizonyosodik, hogy Ellison hazudott, John búvóhelyet fog keresni magának és Cameron elrendezheti a férfi visszaszerzését és jó útra térítését, miután foglalkozott a korábbi ügynökkel, de addig bízni fog Ellison szándékaiban.

-Indulnia kell. – Most!
-Mi van akkor, ha ő nem John?

Ellison hinni akart benne. Elrohanni és visszahozni Sarah fiát, de túl sok időt töltött Weaver mellett ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa a személyiségcsere lehetőségét.

-Mi van, ha Weaver-t láttuk, vagy valami más gépet?

Cameron már a határán volt, hogy megragadja Ellison-t a gallérjánál és kidobja az ajtón.

Ha több figyelemet szentelt volna az útvonalnak, amit átküldtem a mobiljára, akkor már tudná a választ a kérdésre.

És rámutatott az élénk narancsszínű körökre, amik körbepontozták a térképhálót. Ezekből kettő megfelezte a fehér vonalat, ami kiemelte azt az útvonalat, amit kidolgozott John visszatérése számára.

-Az útvonala elviszi magát egy kisállat kereskedés és a helyi park mellett, mindkettő választ kell, hogy biztosítson a kérdésére, de ha így sem sikerül kipuhatolnia egyértelműen a helyzetet, újra tudom tervezni, hogy egy harmadik lehetősége is legyen.

Ellison, legalábbis átmenetileg, megnyugodott a választ hallva és miután észlelte a küszöbön álló veszélyét annak, hogy kidobják a házból, sarkon fordult és csendes megkönnyebbüléssel elindult, hogy kiszabadult ebből a környezetből, ami leszállt rájuk Sarah betegségének visszatértével.
Cameron egy újabb ablakot nyitott a számítógépben és elindított egy szisztematiukus keresést, ami a jelen pillantban online elérhető egészségügyi eszközökre vonatkozott. Információk tömkelege gördült le a képernyőn szédítő sebességgel. Groteszk képek tűntek elő duzzadt és üszkösödő végtagokról, melyek összezsúfolták John fotóit és adtak hátborzongató érzetet a kiborg kereséséhez.

Látszólag nem sok változás történt a doktornő kezdeti diagnózisa óta, de az önmagában is leleplező volt, ahogy rávilágított a különbségre Sarah állapotának markáns romlása és a javulás között, amit Cameron észlelt szinte azonnal a transzfúzió bekötését követően. Ha a vérsejtek katonák lettek volna egy hadseregben, akkor Cameron azt mondta volna, hogy lerohanták őket, felsőbbrendű képességeikben akadályoztatva voltak a nagyszámú ellenség által, amivel szembenéztek. Egy jó tábornok, és Cameron egy tökéletes tábornoknak lett programozva, pontosan tudná, mit kell tennie ilyen szituációban és ha Sarah állapotának figyelését csak úgy folytathatta, mint egy taktikai manővert, akkor ismerte a precíz taktikát, amit be kell vetni.

****

Egyedül volt.

A sikolyok elhaltak és úgy tűnt, a szellemek is köddé váltak. Sarah próbált visszaemlékezni a ködbe vesző arcokra, a félelme okaira, de mindent, ami idáig előkerült, most a zavarodottság szemfedele borított be. Az agónia tüze, melyek oly tisztán látszódott, a siklyokkal együtt halványult el és tompa fájdalom bölcsője ölelte most körbe azon a helyen, ahol előzőleg a fájdalom emésztette. Átmeneti nyugalom volt ez a rémálmok között, ahol egy pillanatig lelki szemeivel képes volt látni a sors hálóján kívül megélt életet, ahol ő csak Sarah Connor volt, egy kisvárosi pincérnő jó barátokkal és rossz randikkal. Egy nőt, akinek a kiborgok semmi mást nem jelentettek, mint a filmrendezők és örök számítógépes kockák agyszüleményét. Egy olyan élet volt ez, mely hajdan lassúnak és ismétlődőnek tűnt, de ennek megszűnése óta eltelt években Sarah visszanyerte ezen időszak megbecsülését a normális, természetes mivolta miatt.

Hazug.

Riley lépett elő a homályból, teste a picérnők olyan olcsó fajtájú uniformisába volt csomagolva, amit Sarah hordott fiatal korában. Az emlékeiben élő halvány rózsaszín felcserélődött piszkosfehérre, ami kiemelte Riley bőrének halálos sápadtságát és a megfeketedett sebhelyeket, amik körbevették lesoványodott nyakát. A szoknya szakadt volt, szélei kirojtosodtak és sokkal többet fedtek fel Riley eres bőréből, mint amit az egyébként perverz ex főnöke annak idején helyesnek tartott volna.

Te választottad ezt az életet Sarah, nem pedig az téged.
Nincs igazad.

Nem volt más választása – szavai szimplán ketté hasadtak – éppen hogy a szörnyeteg egy további áldozata volt ő, amit azért küldtek, hogy elpusztítsa őt.

Ebből az életből én semmit nem választottam.

Riley felnevetett, a halál bűze kísérte minden lélegzetét, mikor közelebb lépett oda, ahol Sarah állt, képtelen lévén mozdulni, mint egyfajta rabul ejtett közönség.

Gyere velem, ha élni akarsz, – utánozta Kyle szavait eltorzítva gúnyos hangsúlyával Riley. – Ez nem választás volt?
Az a szörnyeteg megpróbált megölni, nem volt…
Választásod?

Riley szembetűnő kétszínűséggel mosolygott.

Oké, akkor én adok neked, az életben maradás ösztöne kiűzi belőlünk az összes rémséget.

Riley még közelebb lépett, hangja szemérmetlenül bizalmaskodó volt, ahogy suttogta:

De a te választásod volt, hogy lefeküdtél vele, nemde? A te választásod volt, hogy kihordtad azt az átkozott gyerekét.
Az nem olyan választás volt.
Nem?

Riley keze körbesiklott Sarah torkán.

Kényszerített?

Ujjait belevájta a puha bőrbe, feltépte a húst és vérrel vörösre maszatolta Sarah nyakát.

Lefogott téged és nem érdekelte a sikításod?
Nem!

****

Savannah csendben figyelte, ahogy Cameron a számítógép előtt ül és a videót nézni, és mialatt a képanyag átfolyt a képernyőn, úgy tűnt nem vesz tudomást a monitor bal felén levő térképhálózatról, amit korábban Ellison-nak ő mutatott meg. Savannah nem látta pontosan , hogy mi van a videón, mert Cameron úgy ült, hogy kitakarta a monitor egy részét, de a tompa zümmögés azokra a régi fekete-fehér TV műsorokra emlékeztette a kislányt, amit Miss Perry nézetett velük a Nők Történelmi Hónapja során. Remélte – Cameron kedvéért – hogy ezek nem annyira unalmasak.

A videó zümmőgésétől és billentyűzet felől jövő időnkénti kopogástól eltekintve, a ház kísérteties csendben volt. Sarah kiáltásai csendesedtek és Savannah nem hallott más fájdalomra utaló hangot. Ez megnyugvást kellett volna hozzon, de a csend miatt a kislányt mardosta a félelem és folyamatosan készenlétben tartotta őt, szemei állandóan az emelet felé tévedtek és új veszély jeleit fürkészték, mert tudta, hogy azok csak rájuk várnak.

Cameron háta megmerevedett és gyorsan letörölte a videót, amit eddig nézett. Savannah felállt, mert arra számított, hogy Cameron rohan vissza Sarah-hoz, de ehelyett azt kellett látnia, hogy a terminátor az ajtó felé veszi az irányt. A riasztó kikapcsolódott és az ajtó kitárult, mielőtt a látogató kezének bütyke hozzáérhetett volna, hogy bekopogjon. Ritka alkalom lehetett volna ez az aggodalomra, de Cameron közönyösnek tűnt nyílt viselkedésével, ahogy bevezette az idegent az új otthonukba. A jövevény, egy Cameron korabeli nő, kiszámított közömbösséggel lépett be a helységbe, bájos arcvonásait a nyugtalanság fedte be.

-Savannah, ő a barátom, Sabine.

Savannah-nak felkeltette a kíváncsiságát a helyzet. Még csak nem is sejtette, hogy Cameron-nak barátai lehetnek, legalábbis rajta és Sarah-n kívül.

-Helló.

A kislány kezet nyújtott az ismeretlen nőnek és szeleburdin rámosolyodott, mikor Sabine viszonozta a gesztust, ami egy határozott kézfogásban teljesedett ki kettejük között.

-Én is Cameron barátja vagyok, – magyarázta Savannah.

Sabine elmosolyodott, de Cameron-on nem látszódott, hogy hallotta a kinyilatkoztatást.

-Nálad van, amit kértem?

Sabine lekapta a méretes hátizsákját és Cameron felé nyújtotta.

-Minden benne van, amit akartál, – erősítette meg.

Savannah lábujjhegyen állt, de úgy sem tudott belenézni a hátizsákba, viszont bármi is volt benne, az jól láthatóan örömöt szerzett Cameron-nak. A kiborg belenyúlt és előhúzott egy kis dobozt, aminek az alakja az ő X-Man ceruzatartójához hasonlított, amit tavaly karácsonyra kapott édesanyjától. Savannah meg akarta kérdezni, hogy mi az a doboz, mivel Cameron meglehetősen tüzetes vizsgálatnak vetette alá, de tartott tőle, hogy kérdése megválaszolatlan marad.

Cameron szemmel látható elédettséggel tekintett a Sabine-tól kapott holmira, majd félrehúzódott a fiatal nővel és elkezde az ügyek jelenlegi állásáról tájékoztatni őt, különös tekintettel Ellison útjáról az “eltűnt” John hazahozására. A terminátor lány úgy döntött, nem terheli a másik nőt a félbetört és lidérces jövővel, és nem csak azért, mert kevés volt az idő, hanem mert Sabine azon kevés ember közé tartozott, aki egyszer már bebizonyította használhatóságát anélkül, hogy bármi terjengős és komlikált magyarázatra tartott volna igényt. Cameron vállára vette a hátizsákot és Savannah elé térdelt, a kislány lelke pedig szárnyakat kapott a neki szentelt figyelemtől.

-Azt szeretném, ha most itt maradnál Sabine-nal, oké?

Savannah inkább Cameron-nal ment volna, de sosem hagyna figyelmen kívül egy olyan kérést, ami egy baráttól jön.

-Oké.

Emellett Sabine-nak némi segítségre is szüksége lehet, mikor Mr Ellison visszatér, mert gondolta, hogy a férfi sem tud arról, hogy Cameron-nak lehetnek ismeretlen barátai és bosszús lehet, ha azt gondolja, hogy a nő csak úgy beesett az utcáról.

Cameron bólintott, figyelme pedig már másra terelődött, mikor elindult az emeletre vezető lépcsők felé és a döntés felé, ami az emeleten várt rá.

****

A kiskutyus szinte extázisban csaholt, mialatt a barátságos kinézetű fiatalember körül rohangált. Gazdája, egy tömzsi, az ötvenes éveiben járó hölgy, akiről csak úgy sugárzott a büszkeség, a kicsi Dotti-ról mesélt a fiatal férfinak és az ő komoly megjelenésű barátjának. Normális esetben elkerülte volna az ápolatlan, koszos fiatalembert, de a fiú gyakorlatilag az útjába vetette magát azzal, hogy az állat előtt ülve elbűvölő hangon gügyögött a kiskutyának. A hölgy azonnal kíváncsi lett, hogy a fiatal férfi vajon azon fiatalok közé tartozik-e, akik kedvelik a színes italokat a pohár szélén esernyővel és passion fruittal* dekorálva. Mert ez inkább magyarázná a barátja gazdaszerű kinézetét, mintsem annak meglehetősen unalmas öltözetét, de John szerencséjére a nőt túlságosan elragadta a fiú kitüntető figyelmének varázsa ahhoz, hogy az előítéletei a felszínre törjenek.

 * passion fruit – golgota gyümölcs

-Barátságos kiskutyus.

Ellison vonakodva engedte meg a túlméretezett kis patkánynak, hogy megszaglássza a kinyújtott kezét, majd hátrébb lépett és John-t várta, hogy a fiú végre elszakadjon a kutyától és annak túlbugó gazdájától. John leporolta a térdeit és elköszönt a kiskutyától meg a gazditól, mosolya pedig eltökélt kifejezésbe váltott, ahogy felpillantott a férfira.

-Most már elégedett?

John nem a plusz biztonságot sajnálta, de annyi ideje távol az otthonától kissé más hazaérkezést képzelt el, mint egy nedves csókot a szájára egy miniatűr Yorkshire Terriertől.

-Vigyen az édesanyámhoz.

John felszedése sokkal simábban ment, mint Ellison elképzelte és a fiatal férfi készsége, hogy elfogadja az ő szerepét Sarah csapatában, lecsendesítette félelmeit az általa választott úttal kapcsolatban. A fiúnak még beszélnie kell a jövőbei tartózkodásáról persze, de erre lesz még elegendő idő. Ahogy a dolgok állnak, a jelenlegi helyzet Sarah egészségi állapotát tekintve messze sürgetőbb kérdéseket vetett fel. Ellison ránézett a mobilján kijelzett útvonalra, ami előírta neki, hogy mielőtt visszatér az autójához, tegyen még pár kört a lakótömbök körül. Most döbbent rá, hogy mennyire megszaporodtak a kamerák a belvárosban, és miközben az USA-ban nem voltak annyira gyakoriak, mint más országokban, mégis úgy kezdte érezni magát, mint Winston Smith*, akit minden irányból megfigyelt a Big Brother.

* Az “1984” – eredeti címén Nineteen Eighty-Four, George Orwell-től – szatirikus politikai regény és szerelmi történet főhőse

-Erre.

John nem kérdezett rá a sorrendre, vagy a furcsa útvesztőre, amit Ellison a közönséges utcákból teremtett. Az ő pillanatnyi nyugtalanságát anyja hiánya okozta.

-Miért nem édesanyám jött el értem?

John tudta, hogy a körülmények gyakran diktálják csapatok, katonák bevetését, de anyját is ismerte és tudta, hogy ő lenne az első, aki találkozni akarna vele visszatérésekor. Ellison dadogott. Tudta, hogy a kérdés elő fog kerülni, de ahogy John őt nézte szinte kétségbeesetten az anyjáért aggódva, az ügynök ráeszmélt a fiú fiatalságára, és erre nem volt felkészülve.

-Az édesanyád beteg.

Nem szándékozta elmondani, hogy a nő haldoklik, még nem, hacsak a fiú nem kezd erőszakoskodni.

-És most pihen.
-Pihen?

John-ban a hitetlenkedés és az indulat kavargott, úgy támadt rá az ügynökre.

-Mi baja van?

Anyja nem pihenne, ha az élete függne tőle és azt sugallni, hogy lustálkodással tölti napjait az ágyban, mikor újra egybeforrhatna egyetlen gyermekével, nevetségesnek tűnt.

-Megsebesült?

Egy lőtt seb képes lenne lelassítani őt, legalábbis időlegesen, ha ebbe nem értjük bele a keresztülhajtást a fél államokon orvosi kezelés után kutatva.

-Egy autóbalesete volt.

Ez volt az igazság, de Ellison nem csapta be magát azzal, hogy ez nem hazugság, még ha valójában tényleg így is történt.

-Mennyire súlyos a sérülése?

A sarkot megkerülve Ellison meglátta autóját feltűnni maga előtt, John kérdése pedig beleszürkült a háttérbe, mert az ügynök az előttük levő területet pásztázásával foglalkozott. A sarki autójavító műhelyből csak úgy áradt ki az utcára a zaj és a vibráció, ami csak csekély zavart okozhatott a felügyeleti berendezésekben, melyeket távolléte alatt létesíthettek. Cameron high-tech megközelítése kameramentes utat biztosított számukra, de semmit olyat nem tartalmaztak a számítógépes fájljai és programjai, amik kizárhatták volna az emberi tényezőt és noha Ellison tett óvintézkedéseket, azt nem vehette biztosra, hogy sem őt, sem John-t nem szúrja ki majd valamelyik Kaliba alkalmazott.

Három férfi állt egymással beszélgetve a szemközti sarkon, ahol a javítóműhely oldalsó bejárata volt. Egy autó tartózkodott tétlenül a járdaszegélynél kb. 30 lábnyira az ő járművétől és két felismerhetetlen figura görnyedt az első üléseken.

-John, vedd magadhoz ezeket, – mondta Ellison és átnyújtotta az autója kulcsait. – Szeretném, ha te…

John megragadta Ellison-t a karjánál és visszahúzta őt.

-Mennyire súlyos a sebesülése édesanyámnak? – kérdezte újra a férfit szinte az arcába fröcskölve nyálát, mivel John szabadjára engedte félelmét és kétségbeesését, ami egy indulatkitörésben manifesztálódott.

-Most nincs időnk erre…
-De jól van?

John abban a tudatban élt eddig, hogy anyja több, mint egy éve halott, de mindig is feltételezte, hogy ha valaha visszatér, akkor lesz ideje rendbehozni a dolgokat.

-Az Isten szerelmére Prophet, mondd már, ugye nem halt meg?

Ellison homloka összeráncolódott a név hallatán.

-Nem, nem halt meg.

A kényszerűség a beszélgetés gyors befejezését diktálta, de Ellison lelkiismerete nem hagyta, hogy a fiú hamis reménybe ringassa magát.

-Sarah nagyon beteg, John és nem tudom, hogy túléli-e, de jelen pillanatban életben van. – válaszolt Ellison

Nem sok ideig tart majd ez az állapot, de ha most haza tudná biztonságban vinni a fiút, akkor még lenne ideje elbúcsúzni tőle.

-Amint a kocsiban leszünk, mindent elmagyarázok. – Ígérem.

Az ügynök ellenállt a vágynak, hogy lerázza magáról a fiú kezét és türelmesen várta a döntését. Ekkor egy pár veszekedő gyerek mászott be a gyanús autó hátsó ülésére, ami gyorsan el is hajtott. A váratlan zaj John-t akcióra serkentette és egy nemtörődöm biccentéssel elengedte Ellison karját, majd elvette a kulcsokat.

-Tehát mit kell tennem?

****

A dallamos emelkedő és ereszkedő hangok ingerelték Sarah érzékeit és a rémülete labirintusából való menekülés hamis ígéretével kínozták őt. Próbált segítségért kiáltani, de a szavak elhaltak ajkán, a kétségbeesés keserű íze pedig ellepte gondolatait és kiszorította tüdejéből a levegőt. Szája tátva maradt, ujjai őrjöngve markolták torkát, mialatt Riley, kezeit az övére helyezve kilopta lélegzetét az ajkai közül. Elvágódott, teste görcsben rángatózott, miközben az élet elszivárgott csontjaiból, ő pedig megadta magát az elfeledettség vonzásának.

Hűs kezek simultak Sarah-éra és óvatosan lefeszítették az ujjakat a nő torkáról. A halál fekete ködfátyla vonakodva húzódott vissza és lassan, mintha az egész jelenetet egy feledhetetlen nagyság komponálta volna meg, a megmentőjének képe kiélesedett.

Cameron?

A lány, a nő, aki valójában gépnek született, állt felette, ismeretlen szívélyesség mosolya ragyogta be alakját és enyhítette Sarah emlékeinek fájdalmát.

Téged hallottalak?

Sarah a lázálmában azt gondolta, hogy a hang John-é volt, de Cameron-t látva, ahogy ott állt fölötte, rájött, hogy mindig a lány volt, aki mellette sétált és még az ő ellenséges érzületének sem sikerült a gépet kiűznie az életéből. Cameron térdre ereszkedve a karjaiba vette Sarah-t, a mozdulat szinte egyenesen egy némafilmből jött, de ennek ellenére kellően lenyűgöző volt.

Soha sem foglak elhagyni.

A szavak a románc rózsaszín árnyalatával voltak bevonva, de volt valami szentimentális is benne, ami Sarah tudatalattiját marcangolta, mert egy másik időre és egy másik gépre emlékeztette, aki a jövőből a fia védelmére érkezett. Az ormótlan fém és hústömeg nem idézte fel benne a későbbi model zavarodottságát, de még a gyűlölete és félelme között is elismerte Sarah a gép küldetésének értékes voltát. Ő sosem hagyta volna magára John-t, nem úgy, mint akik előtte jöttek és sosem engedte volna, hogy bántsák. Lényegében tökéletes apja volt az ő apátlan fiának.

-És ez hogyan érint engem? – kérdezte Cameron egy piruett közben, aminek végén óvatosan egy különös ágy pazar és selymes finomságú redői közé helyezte becses terhét. – Én kevésbé vagyok olyan tökéletes?

Túl tökéletes volt, túl művi. Még Sarah fiatalkori ábrándjai sem ékesítették soha az olcsó románc mélységét, amit rémélmai, úgy tűntek, hogy céltudatosan kényszerítenek rá elgyötört agyára. Az egész hibás volt. A selyem takaró kényeztető érzésétől a Cameron arcán látható rajongásig, az összes csak fantázia volt, de egyik sem tőle származott.

-Nem, te jobban szereted, ha az álmaid kicsit valóságosabbak, ugye Sarah?

A levegőt betöltötte a romlás dohos szaga és Sarah már egy másik idő másik helyén találta magát, ahol a takarók durvának érződtek és combjai égtek a szenvedélyes együttlét emlékétől.

-Kyle?

A férfi az árnyékban állt, arcát sötét homály burkolta be. Annak az apának és szeretőnek néma emlékeztetője volt, akit Sarah megpróbált lecserélni.

-Egy géppel, Sarah?

Kyle előlépett az árnyékból, fiatal arcára a halál sápadsága vetült, de mégis ki tudta fejezni utálata teljes mértékét.

-Tényleg olyan keveset jelentettem neked, hogy le tudtál cserélni egy ilyen szörnyetegre?

Az elutasítás megakadt Sarah ajkán, miközben azon küzdött, hogy odamenjen a férfihez és elutasítsa a vádat, ami kettejük közé állt, de mozdulni sem tudott. Lábai a kimerültség mocsarába ragadtak, az alvás illúziója csak rángatta testét és a vágyai ellenére elgyengítette őt. Egy pillanatra a halál visszavonult Kyle szemeiből és remény terült el arcvonásain, mialatt gyorsan fogyó hittel várakozott arra, hogy Sarah majd visszautasítja vádját.

-Sarah meghozta döntését.

Cameron jelent meg Kyle vállánál, szemei belül gépi tűzzel égtek, miközben a szoba átalakult körülöttük és egy másik hotelszobára cserélődött fel.

-Rád már nincs tovább szükség.
-Nem! – harsant fel Sarah hangja és hiábavalóan karmolászta a levegőt, hogy megállítsa a férfi hátrálását.
-Ne hagyj el megint, kérlek, – könyörögte, a könnyek elhomályosították látását és csak nézte, ahogy a férfi ismét eltűnik az életéből.
-Cameron, állítsd meg őt! – parancsolta Sarah, irónikus kívánsága azonban nem hatott lázas elméjére.
-Kérlek, ne hagyd őt elmenni.

Cameron lesütötte szemeit és a győzelemre készült.

-Nem kaphatsz meg mindkettőnket Sarah, választanod kell.

A kiborg elfoglalta helyét Sarah mellett az ágyban, ujjai lassan végigfutottak a Sarah arcába lógó izzadtsággal teli, csapzott hajon.

-Múlt vagy jövő, Sarah? – Melyik legyen?

A választás egy illúzió volt. Minden választása, Sarah jól tudta, semmi több nem volt, mint a végzet próbája, ami kínpadra küldte lelkét. Alig volt több ő egy olyan bábunál a nagy színjátékban, ami kétségbeesetten szabadulna a zsinóroktól, de híján van Pinoccio varázserejenének. Sarah azt akarta, hogy legyen vége már a rémálomnak. Azt akarta, hogy térjen vissza Riley a kínzásával, a pokol a tüzével, bármi, ami eltünteti a lehetőségek délibábját.

-Nem foglak elhagyni, – ígérte Kyle, halk szavai átszivárogtak Sarah védelmén és megcsúfolták ellenállását. – Hacsak el nem taszítasz magadtól, – folytatta a férfi.

Majd leült Sarah mellé az ágyra, kezét pedig birtoklóan Sarah-éra helyezte.

Sarah a realitások szorításában ült. A jövő, amit szétszakadni látott és a jövő, ami sosem jött el. Sok éven át Kyle vitathatatlan szeretetének biztonsága mögé rejtőzött, arra használva őt, hogy elmeneküljön az emberi érzelmek mocsarából és távol tartsa magát a kíntól, hogy egy másik szerető férfi vesztét lássa. Elhagyta Charlie-t, mielőtt szerelme elpusztíthatta volna mindkettejüket, de végül ugyanúgy szinte belehalt ő is. A pajzs, amit érzelmei fölött tartott, fanyarrá és barátságtalanná tette a mellőzöttség érzésével együtt, de még nem volt késő, ezt Cameron megmutatta neki. Ami történt kettejük között egy botlás volt, amit az elszigeteltség és a bánat okozott, de mégis a valóság volt és nem egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy visszaszerezze azt, amit már elvesztett.

-A jövő még nincs megírva, de a múlt örökre elszállt.

Kyle szavai voltak ezek, amit John ösztökélésére magolt be, de a hang Cameron-tól jött, ami céljait szimpla ellentmondásba taszította.

Kyle visszahúzta a kezét, de nem szégyenében vagy elfogadásként, hanem inkább dühében, amiatt a lény miatt, ami párbajra merte hívni uralmát, melyet Sarah élete fölött gyakorolt.

-Nem hallgathatsz arra a gépre. – Ez bármit mondana vagy megtenne, csak hogy véghez vigye küldetését.

A levegő meglibbent majd lenyugodott közöttük és Kyle hirtelen ott állt előtte, keze a nő hajába túrt miközben húzta magához őt, majd szájuk egybeforrt egy régóta eltagadott szenvedély olthatatlan vágyában. Egyetlen együtt töltött éjszakájuk emlékei megütköztek a pillanat valóságosságával és közben a halál rotható íze árasztotta el Sarah érzékeit, hogy aztán felfalja az undor. Keserű íz rohant fel torkába, ahogy ellenállt a férfi közeledésének, de Kyle elszántsága nem engedte, hogy elfogadja a vereséget és állhatatosan folytatta, de a szerelem és az odaadás, amit próbált közvetíteni, eltorzult a halál igazsága által, amin nem tudott változtatni. Sarah kitépte száját a szerelmééből, tüdeje levegőért sikoltott, miközben öklendezett a férfi ízétől.

-Mennem kell.

Ha életben lett volna, akkor a csata könnyedén az övé lett volna, de holtan Kyle csak szenvedést kínálhatott abból, ami végül nem valósult meg.

-Szeretlek, Sarah.

A férfi eltávozott, még mielőtt Sarah-ban tudatosult volna eltűnése és ismét egyedül maradt a terminátorral, az egyetlen társával, épp úgy, mint ahogy egyedül maradt Cameron-nal és egy rögtönzött családdal John távozását követően. Sírni szeretett volna, gyászolni a szeretetet, amit nem kapott meg, de 18 éven át gyászolta Kyle-t és itt volt az idő, hogy tovább lépjen. Hogy hová, nem tudta, de visszaút nem volt.

-Sosem hagynálak el.

A szavak vaspáncéllal erősített bizonyossággal lettek kimondva, nem volt nyoma kényeskedő románcnak, mely megfertőzte régen első kifejezéseiket.

-Minden, amit tenned kell, elfogadni azt, amit nem lehet megváltoztatni.

Zavarodottság borította el Sarah elméjét, miközben próbálta kibogozni Cameron szavainak értelmét, de mielőtt kérdései alakot öltöttek volna, megérezte a lány kezének hűvös érintését a bőrén, ahogy közelebb jött, ajkai pedig kitörölték Kyle érintésének keserű emlékét egy lehetőségeket kínáló, életteli csókkal.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 3 >>

<< Act 1 <<

Egy gondolat ezen: “Act 2

  1. Pingback: TSCC: The Virtual Season – 7. epizód | Terminator Hungary