Act 2

 

Legközelebb, mikor Sarah felocsúdott annyira, hogy visszatértek emlékképei, inkább
korán volt még, mint későn. Mikor megpillantott egy alakot a mellette levő székben, akkor megpróbált ugyan felülni, de minden elkezdett forogni körülötte. Ami kevés a gyomrában volt, az is menten kikívánkozott, de mielőtt még elszégyellhette volna magát, egy műanyag tálat helyeztek a kezébe és gyengéd ujjak visszatartották a haját.

-Nyugodtan, ne küzdjön vele!

A hang valahonnan ismerős volt, Sarah pedig ahhoz túl rohadtul érezte magát, hogy a fegyveréért nyúljon, így hagyta a nőt, hogy a segítségére legyen, míg ki nem hányta magát annyira, hogy a lábujjain kívül mindene olyan lett. Mikor befejezte, egy nedves törülközőt nyomtak a reszkető kezébe, amivel meg tudta törölni az arcát. A hideg víz jó érzést keltett, de igazából egy fogkefére vágyott, meg egy kis erőre, hogy eljusson a mosdóig.

-Ki…?
-Nem emlékszik rám?

Egy suhogás hallatszott, majd egy klikk és a szobát az olvasólámpa fénye árasztotta el. Úgy tűnt, az elektromos szolgáltatás helyreállt. Sarah pislogott a vakító fényben és minden úszott a szemei előtt, miközben fókuszálni próbált. Ismét pislogott és a szőke nő képe, aki ott ült mellette az ágy szélén, lassan kiélesedett.

-Maga az az orvos…aki kivette a lövedéket belőlem.
-Felicia Burnett, – erősítette meg a doktornő. – Azt hiszem sosem mutatkoztunk be egymásnak igazán.

Sarah hitetlenkedve nézett le a felajánlott kézre, azonban Felicia fáradtan rámosolyodott, így óvatos mulatsággal fogadta el Sarah a kezet, ha lehet így reagálni egy bizarr kézrázásra a betegágyában egy olyasvalakivel, akit egyszer régebben egy fegyverrel elrabolt.

-Sarah Connor.
-Ismerem magát.

Felicia elengedte Sarah kezét és elvette a tálat, majd a padlóra helyezte és befedte egy törülközővel. Aztán adott Sarah-nak egy csésze jégkását és segítette neki kényelmesen elhelyezkedni az ágyban.

-Láttam magát a hírekben. – Most ezt egye meg lassan. – Ki van száradva, de jelenleg a gyomra nem képes befogadni nagyobb mennyiségű folyadékot egyszerre.
-Maga miért van…? – Sarah próbálta vonakodó agyába préselni Felicia jelenlétét, de képtelen volt kifürkészni a rejtélyt, hogy a nő hogyan jelenhetett meg az ágyánál.

Egy pillanatra meg is rémült, hogy hallucinál.

-A barátja igen meggyőző tud lenni. – Felicia nyomatékosításként gyengéden megütögette a csésze oldalát, mert Sarah nem mutatta jelét, hogy hozzá kíván nyúlni a jégkásához. – Igyon!
-A barátom? – Sarah csak rázta a fejét, mert képtelenségnek tartotta, hogy Ellison Savannah biztonságának kockáztatásával hozzon ide egy orvost, így nem marad más…
-Cameron hozta ide? – kérdezte Sarah összerezzenve a Felicia által használt meggyőző szótól.

Ha Sarah csak kicsit is ismeri Cameront, akkor tudnia kellett, hogy nem sok beszélgetés bonyolódott le a két nő között.

-Hát így is lehet mondani, – egyezett bele Felicia, majd másra terelte a szót. – Meg kéne újra vizsgálnom önt, amint megitta. – Egy előzetes vizsgálatot már végrehajtottam, mikor ide
jöttem, de annak már jópár órája.

Sarah beleegyezően bólintott, közben ide-oda mozgatta szájában a jégszilánkokat és engedte, hogy azok a nyelvén elolvadjanak. Arra várt, hogy elméje kitisztuljon végre annyira, hogy átgondolhassa a helyzetet és ne csak szimplán reagáljon a dolgokra. Rengeteg átgondolásra váró dolog volt. Cameron megszegte saját szabályait és ha nem is szó szerint, de a Sarah-nak tett ígéretét is azzal, hogy idehozta Felicia-t. Ezzel mindannyiukat veszélybe sodorta. Felicia egyszer megtartotta Sarah titkát, de az akkor volt és a tétek közben megváltoztak. Sarah sejteni vélte Cameron motivációit.
A terminátor helytelenül reagálta le Sarah összeomlását és az ígéretet, amit a nő követelt tőle, de a saját biztonsági protokolljainak a megsértése a kétségbeesés, a félelem következménye volt.

-Cameron-nak nem kellett volna azt tennie, amit tett, – vallotta be Sarah, miközben a csípős hideg mélyebbre hatolt, mint a jég a szájában, és egészen a csontjáig hatolt. – Magának nem kéne itt lennie.
-Úgy tűnik, az életem már csak ilyesmikből áll. – Felicia elvette a félig üres csészét és az ágy melletti kisasztalra helyezte, majd a vérnyomásmérő mandzsettát odaerősítette Sarah sérült karja köré.
-Most megnézem a vérnyomását, – mondta, habár felesleges volt, a doktornő hangja ekkorra felvette azt a nyugtató tónust, amit legutóbbi összetalálkozásukkor használt.

Sarah egy pillanatra eltűnődött, hogy milyen lehet a doktornő betegekkel szembeni viselkedése, mikor nem kell féltenie az életét, de a karjában növekvő nyomás nehézzé tette a koncentrálást.

-Meglehetősen nyugodtnak tűnik doktornő, ahhoz képest, amibe cseppent.
-Halálosan rémült vagyok. – Felicia leolvasta a kijelzőt, majd eltávolította a mandzsettát. – De életem legutóbbi 3 évét ilyen körülmények között töltöttem el. – Ön az, akinek ezt igazán meg kéne értenie. – Az önről készült anyagokat figyelembe véve, azt gondolnám, hogy magának szakértőnek kéne lennie az olyan szörnyűségekben, amikhez csak az emberi elme képes hozzászokni.

A mandzsetta hirtelen kioldása és a tépőzár hozzáérése Sarah bőréhez, már-már gyötredelmes volt. Aztán Sarah megpróbálta félrekapni a fejét a fülébe dugott hőmérő hidegsége elől, de
csak egy elhajlásra futotta tőle, annyira gyenge volt, Felicia pedig együtt mozdult vele.

-Az nem igaz, – tiltakozott Sarah, mert hirtelen képtelen volt elviselni, hogy a doktornő őrültnek és gyilkosnak tartsa. – Amit rólam mondanak, az hazugság…

-Kérem ne… – szakította félbe Felicia őt, mielőtt még Sarah kigondolhatta volna, hogy milyen igazságokat vagy hazugságokat fog mondani, és ezzel a doktornő az első jelét árulta el valami olyasminek, ami nem tartozott a szakmai aggodalom körébe. – Ne hazudozzon nekem és ne tetesse, hogy nem kellett itt teremnem azonnal, mert a további lehetőségeim mindössze egy golyóból álltak. – Torkig vagyok mindkettővel már, hogy egy egész életen át tartson. – Csak hagyja, hogy tegyem a dolgom.

Képtelen lévén hozzátenni a dolgokhoz valamit még, Sarah engedett és félszeg csend burkolta be őket, mialatt Felicia megvizsgálta a másik fülét is. A hőmérő éles csipogása visszarántotta Sarah elkalandozó figyelmét Felicia lelki állapotáról a sajátjára.

-Nem leszek jobban, ugye? – kérdezte annyi időre megszakítva a feszült csendet, hogy megerősítést nyerhessen, amit már régebben gyanított.
-Nem, – vallotta be Felicia kereken a fülébe akasztva egy sztetoszkópot, majd a hallgatót betolta Sarah inge alá. – Most vegyen egy mély levegőt.

Sarah engedelmeskedett, vagy legalábbis megpróbált. De nem úgy tűnt, hogy a ziháláson kívül futja-e többre neki. Felicia rosszalló képet vágva helyezgette a sztetoszkópot, majd pár mozdulat után félretette a műszert és ujjait Sarah csuklójára zárta, hogy ellenőrizze a pulzusát.

-Ez… – Sarah nyelt egy nagyot, mielőtt hangot tudott volna adni legnagyobb félelmének.
-Rák?

Felicia előbb befejezte a pulzusmérést és csak utána válaszolt Sarah kérdésére.

-Ez nem rák. – Tudja még használni a bal karját?

Sarah erőt vett magán és kitárta a karját a mellkasának szorított helyzetből, ahol némi támaszt lelt fájó végtagja. Karja súlyosnak és merevnek érződött, emellett úgy tűnt, már a fájdalom sem tartozik hozzá. A szabálytalanul elhelyezkedő foltok és izzó vörös vonalak melyek a bicepsz alatti régi sebhely alól indultak ki, egy gyulladt szövevénybe futottak össze a mellkasánál. Sarah megpróbálta az ujjait behajlítani, a fájdalom pedig igen gyorsan jelentkezett. Zihálva küszködött a könnyeivel, Felicia pedig segített neki visszahelyezni a karját a teste mellé.

-Ha ez nem rák… – Sarah lassan lélegzett a fájdalom miatt. – Milyen más alternatívák vannak?
-A felkarcsontban egy fertőzés található. – Felicia hangja szelíd volt, a megállapítás pedig végleges. – A sérülésből ítélve az első repedés a csontban legalább hat hónappal ezelőtt következett be.
-Az begyógyult… – kezdett tiltakozni Sarah, de Felicia megrázta a fejét.
-Begyógyult, – magyarázta Felicia. – De, mikor a csont összeforrt, csapdába zárt baktériumokat, elszigetelve azokat a teste többi részétől és ezzel mintegy koncentrálta a fertőzést. – Tapasztalt mostanában jelentősebb súlyvesztést, állandó kimerültséget, fejfájást, paranoiát vagy koncentrálási problémát?
-Az összeset, – vallotta be Sarah és forogni kezdett vele a világ a gondolattól, hogy a tünetek, melyeket figyelmen kívül hagyott hónapokon át, egyáltalán nem a rák előfutárai voltak.
-Ez nagyobb kárt okozott volna?
-A fájdalom kontrollálható, – mutatott rá Felicia kísértetiesen visszhangozva Sarah régebbi érzékcsalódásában jelen levő Kyle szavait, a férfiét, aki végigvezette őt a Felicia-val való régebbi találkozójukon.
-Az immunrendszere kimerítette minden tartalékát, ahogy próbálta elnyomni a fertőzést, de az kikezdte a csontját belülről. – Még egy kis ütés is képes lehet eltörni a csontot, amitől a fertőzés kiszabadulhatna a véráramba.
-Volt egy autóbalesetünk… – merengett fennhangon Sarah végül összerakva a történet minden elemét.

Az utolsó képkockától csaknem megállt a szíve.

-Vérmérgezés, – suttogta. – Láttam ilyet a dzsungelben, mikor John-t képeztem ki. – Lövedék okozta sebtől…
-Vérmérgezés, – értett egyet Felicia. – Kórházba kell mennie.
-Ott helyre tudják hozni? – kérdezte Sarah, de már a kérdés pillanatában tudta, hogy a válasz lényegtelen.

Hiszen a kórház szóba se jöhet. Felicia habozott.

-Ha eltávolítják a sérült csontot és szövetet, akkor lehet esélye. Ebben a helyzetben valószínűsíthető, hogy amputációt javasolnak majd az egész karjára vonatkozólag és szüksége lesz vérátömlesztésre és antibiotikumokra is.
-És ha nem megyek? – szakította félbe Sarah a doktornőt, az őserdei amputációk látomása felfordította a gyomrát és a rosszullét kerülgette.
-Akkor meghal. – Felicia nem tett kísérletet arra, az igazságot elkendőzze. – Nem ma, és talán holnap sem, de hamarabb, mint később. – Lelassíthatom antibiotikumokkal, vérátömlesztéssel, sebészeti beavatkozással, de meg nem tudom állítani, itt nem.

A doktornő körbenézett a szobában, az unalmas bútorozást, a szürkésbarna falakat.

-Itt meg fog halni Sarah.

****

A reggel ismét egyedül találta John-t. Kyle hajnalban elment szolgálatba, így John tudott egy órácskát aludni, mielőtt a saját napi programja elkezdődött volna. Kimerültnek kellett volna lennie, de eltekintve a hangja megerőltetésétől az apjával folytatott diskurálás után, ami felölelte az éjszaka nagy részét, meglepően jól érezte magát.
A Sierra-val való beszélgetés kilátása volt csak az egyetlen dolog, ami tompította a testét átjáró melegséget. John nem igazán gondolta, hogy a lány megakadályozná őt a hazatérésben. Egyik fele azt súgta, hogy anyja nem nevelhetett fel olyan gyereket, aki felnőve kegyetlenné válik, de ez nem azt jelentette, hogy a lánynak meg kell könnyítenie az ő dolgát. John gyanította, hogy Sierra-t személyisége az ellenkezés irányába viszi majd.
A protokoll is megkövetelte és az illendőség is úgy kívánta, hogy John megvárja, míg Sierra
érte küldet valakit. Sierra még a közismert szerepében is annyival John felett állt, hogy minden joga megvolt elutasítani a vele való találkozást mindaddig, míg neki az nem megfelelő és a különleges helyzetük ennek az etikettnek bármilyen megsértését ahhoz tette hasonlóvá, mint amilyen a cápa csalizás. John mindenesetre elindult, hogy megkeresse a lányt.
Emlékeznie kellett volna, hogy kivel áll szemben.
Az alagutak forgalmasak voltak és John számára nem volt gond olyanokat találni, akik látták Sierra-t ezen a reggelen. A probléma inkább az volt, hogy mindenki máshol látta a lányt. John megtett vagy tíz mérföldet ebéd előtt keresztbe-kasul járva a bázist, majd beletörődött, hogy egy nő, aki nem akarja, hogy megtalálják, az orránál fogva vezeti.
Egy elhagyatott, rendkívül keskeny részén az alagutaknak, ahol csaknem egy órát vesztegetett el, John végül piszkosan, lábfájással küzdve feladta. Tangó már a visszavezető úton a szállására talált rá és megsajnálta.

-Jó rongyosra futtatott téged a lány, ugye? – kérdezte Tangó mikor letelepedtek a nő szállásán. Tangó adott John-nak egy nedves törülközőt és egy csésze teát, a fiú mindkettőért hálás volt. Majd megtörölte az arcát és válasz helyett csak morgás hallatszott a törülköző mögül, Tangó pedig kuncogott egyet.

-Sajnálom. – Tangó kicsit komolyabbra váltva letelepedett a John melletti párnákra. – Ez nem volt igazán vicces. – Sierra-t úgy szeretem, mint a lányomat és tisztelem őt, amennyire csak egy emberi lényt lehet, de ha van egy nagy hiányossága, akkor az az, hogy képtelen megszabadulni az olyan dolgoktól, amire egyszer rákattan. – Van amikor ez előnyére válik, de legtöbbször csak fájdalmat okoz neki. – Időnként pedig másokat sebez meg vele.
-Akkor jó tudni, hogy most a felém irányuló gyűlöletbe lovalta bele magát…

John ezt már a csészéjébe morogta bele és annak felfedezése sem csillapította haragját, hogy nem ő az egyetlen, aki azt gondolja, Sierra-nak előnyére válna saját hevességének csillapítása egy kicsit…vagy nagyon.

-Nem gyűlöl téged, – javította ki John-t Tangó. – Verseng veled…nem tud túljutni a gondolaton, hogy fenyegetés vagy számára és minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy kritizáljon téged.
-Ez nem személyeskedés, ő egyszerűen ilyen.
-Egy szadista? – sugalmazta John, miközben egy különösen érzékeny zúzódást dörzsölgetett a könyökén, amit akkor szerzett, mikor átesett egy betontuskón az egyik kivilágítatlan alagútban.
-Csak ijedt, – riposztozott Tangó. – Néha azt hiszem, hogy az egész elátkozott élete egy nagy ijedtség. – Attól fogva, hogy az a gép megölte a szüleit. – Az tette őt ennyire szigorúvá és túlságosan keménnyé.

John megvonta vállát.

-Nem ő az egyetlen, akit megrémítettek.
-Nem, nem csak ő. – Tangó letette az üres csészét a padlóra és egyik kezét John-éra helyezte.
-A sok közös dolgotok közül ez az egyik. – A másik az elvesztett szeretteitek.

John felsóhajtott és érezte, ahogy mérge tovatűnik.

-Azt mondja hagyjam, hogy ő tegye meg az első lépést?
-Ha csak nem élvezed a hiábavaló üldözést, igen, valószínűleg ez a legjobb választás számodra.
-Remek. – John még egy utolsót kortyolt a teából majd a csészét két kezében tartva folytatta.
-És akkor mit tegyek addig, míg várakozok?
-Először is, – Tangó kimérten felállt és kezét John felé nyújtotta, hogy felsegítse a fiút.
-Megebédelünk, majd megbeszélünk pár olyan dolgot, amit tudnod kell, mielőtt visszatérsz.

****

-Akkor meg fog halni…

A konyha közvetlenül Sarah hálószobája alatt volt, így Cameron minden szót hallott, ami a doktornő és Sarah közti beszélgetés során elhangzott még úgy is, hogy a víz a mosogatóban csobogott. Sarah hangja halk volt és elfulladó, mintha a beszéd egy olyan ütközet lenne, melynek ő van a vesztes oldalán. Felicia határozottabb volt, de a félelem az ő hangában is
tetten érhető volt. A két nő jól összeillett a saját félelmeik árnyékában élt életükkel, miközben minden egyes nap a túlélésért küzdöttek.
Sarah napjai viszont meg voltak számlálva. Cameron kihallotta a nő hangjából, ahogy elfogadta a diagnózist, a halálos ítéletét.
Cameron-nak egy pillanatába telt behatárolni a sérülés keletkezésének a helyét – a memóriája tökéletes volt – de egy évvel ezelőtt figyelme középpontjában John volt. Sarah inkább csak a fiával való kapcsolatán és a küldetéseken keresztül létezett számára.
Cameron először a felkar sérülést akkor vette észre egy rutin szkennelés során, mikor az éjszakát annak idején a templomban töltötték. Sarah ott találta őt a feszület alatt. Az volt az a nap, mikor elromlott és amikor John visszahozta őt.
A terminátor lány feje fölöttről jövő hangok és a kezeit körüláramló víz zaja hirtelen blokkolódott, ahogy egy különös morajlás elnyomta az audió bemenetét, ahogy csak most tudatosult benne, hogy ez az ő hibája.
Kinyitotta szemét és meredten bámulta a mosogatóból kifolyó rózsaszínú vizet, ami a zoknijára folyt és a fehér pamutban lassan, cseppenként elnyelődött. Cameron ismét pislogott egyet, majd kezét kiemelte a vízből és feje oldalra billent a hosszú üvegszilánk láttán, mely a tenyeréből kiállt. Egy megkésett szúró fájdalom nyilallt az ujjaiba, miközben a szintetikus vér
újabb cseppje hullott a vízbe és ő eközben csak annyit tudott tenni, hogy bámulta a kezéből a mosogatóba, majd onnan a zoknijára hulló cseppeket.
Sarah haldoklott.
Két szintetikus lélegzet között Cameron összetörni látta az egész világát, apró repedések terjeszkedtek szét látómezejében, míg a színek el nem halványultak és az élénk vörös a tenyerén volt az utolsó, ami elszivárgott. A tenyeréből kiálló üvegszilánkért nyúlt, de centikkel elhibázta, ahogy a szenzorok bementi jelei megkeverték a kéz-szem koordinációját. Feje hirtelen oldalra rándult, amikor próbálta látását fókuszálni, majd sikerült megragadnia a csúszós üveget és kitépnie. A fájdalom, amit nem érzett, mikor átszúrta magát átsistergett szenzorain, mint egy villámokkal terhes vihart.
Sarah el fog menni. Örökre. Nem lesz többé beszélgetés. Nem lesz több érintés. És mosoly sem lesz többé, meg azok a mély zöld szemek sem.
A valóság beette magát minden rendszerébe. Mint egy vírus, ami Cameron azon erőfeszítései elől futott, hogy leküzdje őt, az igazság a terminátor lány minden részét megfertőzte. Nem volt kapcsoló, amit átbillentve megállítható lett volna a szívfájdalom. Nem volt olyan program, melyet bevetve el lehetett volna téríteni a hirtelen támadt bánatot, ami egészben elnyelte
őt.

-Nem, – suttogta Cameron a konyha csendjébe. – Nem! – sikította második alkalommal.

A maradék üveg szerte szét repült. A hirtelen kitörő hév vágta a padlóhoz. Az üveg megsemmisülése jó érzést keltett. Egyszerűen kellett. Egy szék volt a következő. Cameron két kézzel kapta fel a padlóról és a falnak csapta úgy a bútordarabot, hogy az a darabjaira tört. A harag volt az egyetlen dolog, aminek értelme volt most. Átégett a fájdalmon, célt adott neki, időleges haladékot adott a fájdalom elől, ami fenyegette igazi józanságát.
Az ajtóbejáratnál Savannah figyelt tágra nyitott szemekkel. Magához szorította a zsiráfját és Cameron-t nézte, ahogy őrjöng. A kiborg hallotta a lépteket, érzékelte a zaját Ellison érkezésének a doktornővel a nyomában. A férfi keze Savannah vállára simult és maga felé húzta a kislányt, pont mikor Cameron minden lesöpört a konyhapultról. A mikró a földre hullott és felrobbant egy villanás és dörrenés közepette, megtöltve a levegőt az égő fém fanyar szagával.
A kiborg megragadta, ami a székből megmaradt és kivágta az ablakon át úgy, közben azt kívánva, bárcsak olyan fájdalmat tudna vele okozni, amekkorát csak lehet. Azt kívánva, hogy bárcsak az ereje meg tudna állítani valami mikroszkópikusan kicsit attól, hogy elvegye tőle azt az egy dolgot, amit mindig is akart magának. Sarah el fog menni. De nem mehet el. Nem teheti.

-Cameron! – üvöltötte Ellison, mikor a kiborg a jobb kezével a konyhaszigetet vette célba.

A férfi hangja olyan volt mint egy mennydörgés a tiszta időben, parancsoló és alkudozást nem tűrő. Cameron fejét hirtelen felkapta, szemei pokoli vörösben izzottak. A doktornőnek elállt a lélegzete és hátrafelé botladozott, a félelem arca minden egyes vonásába belemaródott. Cameron a nőre pillantott, a nőre, aki kimondta Sarah halálos ítéletét. A kiborg határozottan előrelépett egyet. Ellison tovább ismételgette Cameron nevét, de egy halkabb hang volt az, mely végül keresztülhatolt a gép dühén és fájdalmán.

-Cameron nénikém…?

Savannah még a hálóingében volt félig Ellison mögött az ajtóban. Hangja remegett, szemei először Cameron-ra, majd a pusztításra szegeződtek és félelemmel voltak tele.
A kék tekintet azonnal keresztülhatolt Cameron azon részén, amit a lelkéhez lehetett hasonlítani. Rémülten és sebzetten megdermedt, szemeiben a vörös elhalványult és csak reszketett, ahogy a rombolás szüksége összetalálkozott benne a vigasz utáni vággyal. Képtelen volt elviselni , ahogy Savannah nézett rá. Mintha ő egy szörnyeteg lenne, vagy még rosszabb…mintha elárulta volna őt.

-Én…Cameron nem találta a szavakat, hogy mentegesse magát, sem Ellison-nak, sem Savannah-nak. A nyelv maga úgy tűnt, ellene fordult.

Ellison suttogva szitkozódott és Savannah-t közben a kijárat felé noszogatta.

-Menj fel a szobádba és zárd be az ajtót, – parancsolta a férfi a kislánynak, majd belépett a konyhába.

Cameron hátrébb lépett, mert nem tudta, hogy mi mást tehetne anélkül, hogy tovább rontaná
a helyzetet. De szemei Savannah szemeit kutatták és rá is találtak. A kicsi lány nem törődött Ellison instrukcióival és csak körözött a konyhán kívül.

-Ne félj, – suttogta Cameron, ahogy újra rátalált a hangjára és szembenézett az egyetlen olyan ember elvesztésével, aki sosem látta őt először gépként, majd közvetlen utána emberként.
-Kérlek…

Savannah habozott, kis kezei úgy szorították az ajtó keretét, hogy belefehéredtek az ujjai. Cameron előrelépett egyet Ellison szitkozódása közepette, amivel azt okozta, hogy Savannah még távolabb húzódott. Ekkor megállt. A bizalom és a szeretet kötelékei, melyek kettejük között formálódtak azóta, hogy egy reggel a kislány Cameron sérült testének narancs dzsúzt hozott, meginogtak és csaknem elpattantak. Ha Savannah elfut, a kötelékek teljesen megsemmisülnek és semmi nem marad, ami összetartaná őket.

-Kérlek, – suttogta Cameron újra esetlenül térdre hullva, ahogy rendszereinek összes komponense összeakadt. Nem törődött az éles fájdalommal, ahogy az üvegcserepek és faszilánkok áthatoltak a nadrágján. A fizikai fájdalom félresöprődött az érzelmek kavargó örvénye által. Bőre be fog gyógyulni, de az a része, ami miatt ő már többnek látszódott, mint csak egy gép, az talán soha.
Savannah megriadt picit, mikor Cameron összeroskadt, de nem hátrált meg, még ha térdei reszkettek is. Nem tudta, mit tegyen. A vörös szemű gép, mely a konyhában tombolt az ő Cameron-jának nézett ki és annak is hallatszott, de ha Savannah valamit is megtanult rövid életében, az az volt, hogy a kinézet megtévesztő lehet és ő már tudta, hogy vannak rossz gépek is.

-Menj az emeletre, Savannah, – szólt újra Ellison a helység túloldaláról.

Ijedtnek tűnt a férfi hangja, de Savannah tudta, hogy Ellison tart Cameron-tól. Úgy tett mindig, mintha nem, de mégis félt tőle. Nem bízott benne, de Sarah nénikéje igen.

Savannah lenézett Cameron-ra. A kiborg a padlón térdelt, vér szivárgott a linóleumra a
térdeiből és kezeiből, ami összevegyült a vízzel és a törmelékekkel. És ő is ijedtnek tűnt.
Ijedt attól, amitől Savannah is, hogy magára marad. Savannah sem akart elmenni. A nénikéivel akart maradni. A kislány eleresztette a falat és előrelépett egyet.

-Savannah…
-Minden oké, Mr. Ellison, – nyugtatgatta a férfit Savannah. – Cameron nem fog bántani engem.
-Tudom, édesem. – A férfi nagyon lehalkította a hangját és nyugtatóan szólt, amiért Savannah megorrolt kicsit.

Ellison pillantása a sokkolt doktornőre vetődött és magában szitkozódott, mert nem tudta, hogyan kéne veszekednie most első ízben.

-De ő most nincs magánál, – folytatta Ellison. – Most el kell mennünk egy kis időre és mikor visszatérünk…
-Nem! – Savannah újabb lépést tett meg előre. – Én nem megyek! – Cameron a barátom!
-Ő egy gép, – javította ki a kislányt Ellison határozottan és megragadta a vállánál, hogy kitessékelje őt a helységből.
-Nem érdekel! – sírt szinte Savannah, majd kitépte magát és Cameron karjaiban kötött ki fejét a kiborg álla alá nyomva, majd sírásban tört ki, mikor Cameron közelebb húzta őt.

Egyikük sem vette észre, hogy Ellison, miközben kinyújtotta karját, hogy visszahúzza Savannah-t, hátrébb húzódott. Cameron talán nem bántja Savannah-t, de abban nem volt biztos, hogy őt sem bántaná. És Ellison nem akarta, hogy a kislány bárkit is olyan helyzetben lásson, ami életveszélyt hordozhat számára.
Cameron felemelte fejét annyira, hogy tekintete találkozhasson Ellison-éval, aki éppen hátrafelé húzódott, de a férfi nem látta azt a fenyegetést, amire számított. Nem tudta, hogy ehelyett mit látott, de bármi is volt, az megnyugtatta elméjét. Ha ez volt az, amire mindkettejüknek szükségük volt, akkor ő nem fogja tőlük elvenni. Csak remélni tudta, hogy Savannah elég Cameron-nak, hogy józan maradjon. A férfi tudott Sarah diagnózisáról és a bánat, meg a keserű aggodalom kavargott benne. A kislánynak elégnek kell lennie, vagy az ég segítsen rajtuk, ha Sarah végleg kileheli a lelkét.

-Cameron, – szólt halkan Ellison, miközben a remegő doktornőt tessékelte kifelé a helységből.
-Nem fogom bántani őt, ígérte Cameron, majd elméjéből eltávolította a férfit és minden figyelmével a kislány felé fordult, akit a karjaiban ölelt.

Ellison bólintott, nem volt nagyon azért meggyőzve, de érzékelte, hogy nincs beleszólása ebbe a dologba. Hátralépett és megragadta a doktornő karját.

-Tartozom önnek egy magyarázattal, – mormolta a nő felé.

Felicia Cameronra bámult, lélegzete heves zihálásba váltott, miközben a korábbi FBI ügynök elvezette őt.

-Sarah nénikém haldoklik? – kérdezte Savannah, mikor már egymagukban voltak.
-Nem, válaszol hevesen Cameron.
-De az a nő azt mondta…

Cameron kicsit szorosabbra zárta karjait.

-Nem hagyom, hogy meghaljon.
-Ígéred?
-Esküszöm!

Savannah bólintott Cameron mellének támaszkodva. Mindketten tudták, hogy ez üres ígéret volt. Savannah már tudta, hogy az emberek egyszer meghalnak, de segített neki a tudat, hogy Cameron ugyanabba a kétségbeesett reménykedésbe kapaszkodik, mint ő.

-Túl szorosan tartasz, – szólt a kislány pár perccel később, miközben ide-oda mozogva próbált kényelmesebb pozícióba kerülni.
-Ne haragudj. – Cameron engedett egy kicsit az ölelésből, de nem túl sokat.
-Most már jó. – Savannah beletörődött a kényelmetlenségbe, tudta mit kell tennie egy gyereknek anélkül, hogy értette volna a hogyanját, hogy Cameron-nak szüksége volt őt ölelni legalább annyira, mint amennyire, hogy őt öleljék.
-Tarts olyan szorosan, ahogy csak szeretnéd.

****

Nem Sierra volt az, aki John-ért jött, mikor az est már belenyújtózott az éjszakába, hanem Weaver. A német juhász rátalált a generátor világítású garázsban, ahol annak idején megkezdte a kiképzését Derek-kel és Jesse-vel. John hónapok óta nem járt erre, viszont a nem túl részletesen felfestett célpontok kibírták a mostani kiképzések impulzus fegyvereinek találatait is. A karabélyok a fegyvertartó állványon az olajtól csillogtak és frissen krétázott vonalak húzódtak a padlón 10, 20, és 50 yard távolságot megjelölve. Néhány katona és újonc, akik közül senki sem ismerte őt, még itt tartózkodtak, hogy befejezzék a ma éjszaka utolsó ellenőrzését, hogy minden a helyére került-e és rendesen meg van-e takarítva.
John egy kis lövészetere jött, hogy megpróbálja kikapcsolni magát, míg várakozik, de amint ideért, azt érezte, hogy valami különös melankólia uralkodik el rajta. Félig-meddig azt várta, hogy a hely elhagyatott lesz, vagy legalább üres, erre itt van felkészítve a következő napi gyakorlásra. A férfiak és a nők az ellenállástól holnap itt lesznek és az azt következő nap, és itt fogják csiszolgatni tudásukat egy olyan csata számára, amire minden kilátásuk megvolt, míg nem az utolsó ember is el nem esik. Ez nem valamiféle gondosan kidolgozott színhely volt John javára berendezve, nekik ez volt az életük.
Weaver mancsai hátborzongatóan csattogtak a betonpadlón, ahogy beügetett a garázsba. Jobban formálta meg a kutyát, mint a nőt, de most, hogy John már ismerte, észre tudta venni a pici hibákat, amik a mozgásában voltak. A T1001-es csaknem katonai precizitással mozgott – fejét inkább felfele tartotta, mint egyvonalban gerincével – és olyan átgondolt tudatossággal, amivel egy állat egyszerűen nem rendelkezhet.
John, miután feladta, hogy gyakoroljon, letelepedett egy padra, ami a helység egyik sarkában állt. Jó rálátása volt a bejáratra, de Weaver-nek mégis keresnie kellett volna őt. Jeges érzés kúszott végig John gerincén, mikor a kutya nézelődés nélkül közvetlenül a lábaihoz lépdelt, mintha pontosan tudta volna a helységbe való belépés előtt, hogy ő hol tartózkodik. Minden, amit tudott, ő is tudta. Bárhová követhette őt, ahová csak akarta, bármit hallhatott, amit akart és nem tudta volna ebben a T1001-est megakadályozni. Csak úgy, hogy elmondja valakinek, mi is ő de talán még akkor sem.

-Mit óhajtasz? – érdeklődött John, mikor a terminátor letelepedett a hátsójára közvetlenül előtte, fülei felcsapva, a borostyánkő szemek várakozóan tekintettek a fiúra.

Weaver csak pislogott rá.

-Ok, a kutyák nem beszélnek. – John felpillantott és körbenézett, hogy az utolsó lőszerkészletet bepakoló katonák hallótávolságon belül vannak-e, majd előrehajolt és alkarjával a combjára támaszkodott. – De te nem kutya vagy.

Weaver fülei egy pillanatra hátrafordultak, majd ismét előrefordította őket egy olyan kutyaféle vállrándítással. Kinyújtotta mellső lábait és finoman megérintette őt a mancsával a nadrágjánál. John összerándult és megborzongott az érintéstől, Weaver pedig…nos, felsóhajtott. Vagy legalábbis ez volt az egyetlen szó, amivel John le tudta volna írni azt, ahogy a terminátor nő az orrán keresztül kilélegzett és a szemeit forgatva tisztán nekiszegezte, hogy meg tudnád állni egy pillanatra, hogy ne légy idióta?

-Én nem dolgozom neked, – pisszegte John.

Az Army címkék Weaver nyakörvén megzörrentek, mikor megrázta a fejét. Felemelkedett a földről, mancsait a padra helyezte és orrával megfricskázta a fiú nyakában lógó órát, még mielőtt el tudta volna azt rántani. Majd visszahuppant a földre és elügetett a garázsbejáratig, ahol hátranézve várakozni kezdett.
Az üzenet olyan egyértelmű volt, mint a többször leközölt televíziós hírek közhelyei.

-Mióta őriznek terminátorok kislányokat? – morogta John magában, de csak ellökte magát a padról és követte Weaver-t a garázsból kifelé egészen a lejtős alagútig. – Csak hogy pontosan tudd, ha Sierra lent van egy üregben valahol, akkor ott fogom hagyni.

Weaver nem tisztelte meg őt válasszal szóban sem, sőt, sehogy sem. Csak vezette őt át a bázison, elhaladtak Tangó szállása mellett és lementek egy olyan folyosóba, ahol John még sosem járt. Egy kanyar mellett Weaver váratlanul megállt és halkan mordult egyet, hogy John is megálljon. Egy fémes csillanás és a kutya átváltozott, Weaver most mint Tangó állt John előtt, ujját a szájára szorítva. Addig várt, míg John nem bólintott, majd folytatva útjukat, befordultak a sarkon.
Továbbmenve az alagútban két őr állta el az útjukat. John egyiküket sem ismerte személyesen, de látta már őket máskor errefelé. Egyik katona sem adta semmilyen jelét annak, hogy ismernék őt, vagy Tangó képében Weaver-t és profi elfogulatlansággal kérték el tőlük a belépési kódot nem hagyván kétséget afelől, hogy a kezükben tartott rémisztő kinézetű fegyvereket habozás nélkül használnák Tangó ellen is, ha rájönnének, hogy ő egy gép.

Mindketten megkönnyebbültek, mikor Weaver hiba nélkül átjutott az ellenőrzésen.

-A főnök nincs túl jó hangulatban Tangó, – figyelmeztette az egyik katona Weaver-t mogorván és John felé intett kezével. – A kölyköt valószínűleg itt hagyod ez alkalommal.
-Szükségem van rá, sajnos, – válaszolt Weaver jeges, autentikus mosollyal. – Rövidre fogjuk a dolgot.
-Örülnénk neki, – tette hozzá a másik katona. – Ha meg tudnád győzni őt, hogy pihenjen, az még jobb lenne.
-Meglátom, mit tehetek, – ígérte Weaver és az őrök intettek nekik, hogy mehetnek.

John árulónak érezte magát, ahogy egy szó nélkül otthagyta az őröket. Próbálta azzal a tudattal nyugtatni magát, hogy Weaver nélküle is ugyanilyen könnyen átjutott volna és hogy, ha leleplezte volna a terminátor nőt, az csak a két őr halálát jelentette volna. De ez csak üres vigasz volt. Minden percében elárulta az ellenállást azzal, hogy senkinek beszélt a köztük levő folyékony fém terminátorról.
Számos ajtón haladtak át, de az alagút üres volt. Weaver elvitte John-t az utolsó ajtóig, ami után már csak egy halom törmelék látszódott, ahogy padlótól a mennyezetig beborította a folyosót.
Az omlás réginek tűnt, a moha benőtte a repedéseket és a törött beton szélei már simára koptak. John kíváncsi volt, hogy ez egy olyan hely volt-e, amit az ellenállás szándékkal zárt le,
de nem volt lehetőség ezen elidőzni most.
Weaver a zárhoz emelte a kezét. John összeborzadt, mikor a terminátor nő ujjai megszűntek ujjak lenni, de nem nézett másfele. Egy ezüstös fém kacs belefolyt a kulcslyukba, miközben Weaver többi része az ajtón kívül maradt. Egy kattanás hallatszott és Weaver keze visszahúzódva újra kézzé formálódott, a változás pedig addig folytatódott, míg Catherine Weaver nem állt John előtt ismét. Ugyanabban a bőr steampunk szerelésben, amit akkor kreált magának, mikor ideérkeztek.

-Csak ön után, – kínálta fel a belépést Weaver igazi ősi skót ritmusban. – És kérlek… tudom, hogy a lányom kissé… problémás lehet, de szükségetek van egymásra, így hát próbáld nem felhergelni őt. – Az tovább késleltetne mindent.
-Ő nem a maga… – csattant fel John elfordulva az ajtó felől, de azonnal le is halkította hangját, mikor rájött, hogy Duke gyorsan távolodó farkának beszél. – lánya, – fejezte be a mondatot John sután.

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 3 >>

<< Act 1 <<