Act 1

Act 1

Savannah hozzá volt szokva az iskola miatt, a korai keléshez. Otthon volt egy saját ébresztőórája, egy kis sárga kacsa, pocijában az órával, mely addig hápogott, míg fel nem kelt, és ki nem kapcsolta.
Édesanyja azt mondta neki, fontos, hogy maga gondoskodjon arról, hogy időben ébredjen, mivel ő, munkája miatt, nagyon elfoglalt, meg persze John Henry miatt is.
Itt most nem volt iskola, nem volt kacsa, a mama sem és John Henry sem. De ő mégis korán kelt.
Kiválasztotta ruháit, kék kockás felső, fehér ing és vékony pamut harisnya. Miután felöltözött, összehajtotta pizsamáját és a párnája alá helyezte, majd beágyazott. Ez a rész már nehezebb volt. A rózsaszín pléd túl nehéz volt, és a lepedők nem szerették, ha őket ráncigálják előbb, de a kislány azért megpróbálta.
Ezután betopogott a fürdőszobájába, megmosta arcát, majd megfésülködött. Kibontott haját még nem tudta visszakötni saját maga, ezért úgy hagyta, leengedve. Mr Ellison meg fogja neki csinálni később, ha majd megkéri rá. Savanna esetleg megkérhette volna Sarah nénikéjét is, de kicsit tartott tőle.
Mr Ellison azt mondta neki, Sarah kitalál dolgokat, de Savannah úgy gondolta, Sarah, egyszerűen csak nem kedveli őt. És idáig úgy tűnt, Mr Ellison-t sem.

A konyhában sötét volt még, mikor a kislány lejött a lépcsőn, de a fények kigyúltak, mielőtt odaért volna.
-Köszönöm, Cameron, – mondta automatikusan, választ sem várva.

Cameron többnyire csak Sarah nénjével társalgott, de Savannah azért állandóan próbálkozott. Mr Ellison elmagyarázta neki, hogy Cameron nincs hozzászokva ahhoz, hogy kisgyerekekkel foglalkozzon, meg azt is elmondta neki, hogy Cameron és Sarah túl egyformák saját dolgaikban, de aztán arra kérte Savannah-t, hogy ezt inkább ne ismételgesse senkinek.
A konyhaszekrény túl magas volt ahhoz, Savannah elérje, így egy széket húzott oda, amire felmászva már meg tudta kaparintani a csészét, és egy tálat is. A hűtő egyszerűbb eset volt, a gabonapehely pedig a kamrában várt rá.
Savannah visszatette a széket a helyére, majd egy helyre összepakolta reggelijét. A konyhaasztal felé menet óvatosan egyensúlyozott egyik kezében a tállal, a másikban pedig a juice-zal. Kicsit illetlennek tűnt, hogy Cameron-tól távol helyezkedett el, de Sarah nénje összetörte az asztalát, és a terminátor lány most magában ült a széken, egyedül.
Savannah a tálat és a csészét visszatette az konyhapultra, és húzni-vonni kezdte az asztalt. A lábak csikorogta, nyöszörögtek a padlólapokon és a kislány beleizzadt, mire a helyére cipelte azt, Cameron-nal szemben. De, amint az asztal a helyére került, Cameron is sokkal emberibbnek tűnt.
Megelégedve munkájával, Savannah átvitte reggelijét Cameron új asztalához. Rövid gondolkodás után visszament a konyhába és egy másik pohárba is töltött juice-t, amit Cameron-nal szemben tett le az asztalra. Aztán felmászott egy kis nyikorgó hang kíséretében, és ráült székére.
-Jó reggelt, – csiripelte, de majdnem el is dobta kanalát, mivel az előtte levő képernyő életre kelt.
-Jó reggelt Savannah, jól aludtál?
-Igen, köszi – nyöszörögte meglepődve, és örült, hogy van valaki, aki beszédbe elegyedik vele.
Mr Ellison próbálkozott ugyan, de nem volt benne túl jó, és sokszor el is felejtette.
-Hogy vagy?
-Én nem szoktam aludni.
-Óh… – gondolkodott el rajta Savannah.
-Soha nem szoktál elfáradni?
Hosszú szünet következett és Savannah figyelme újra a reggelije felé terelődött, mielőtt Cameron válaszolt volna.
-De, igen, el tudok fáradni.
-Ezért van a tested kikapcsolva? – érdeklődött Savannah. – Elfáradt? – Mr Ellison azt mondta, alszol, hogy jobban legyél.
-Hamarosan jobban leszel?
-Nem.
-Miért nem?
-Mert a testem megsérült.
-Mr Murch meg tud javítani. – John Henry-t is segített megjavítani, – nyugtatta meg Savannah Cameron-t, ahogy befejezte a reggelijét.
Az edényeket elmosta, leöblítette, majd a mosogatóba tette. Bizonytalanul, hezitálva állt a konyha szélén. Senki sem volt még fenn, de ha fel is kelnek, akkor sem lesz mit csinálnia, azonkívül, hogy visszamehet a szobájába babázni, vagy könyvet olvasni. Visszasétált hát Cameron-hoz.
-Itt maradhatok veled?
-Miért?
-Nem akarok egyedül lenni, – ismerte be a kislány.
-Mit szeretnél csinálni?
-Színezhetnénk, – javasolta. – Van egy hercegnős kifestőm és új színeseim is. – Nem szeretem túlságosan a hercegnőket, de van néhány aranyos lovacska és más állatok is.
-Mi mást szeretnél hát színezni?
-Hmmm, kalózokat…karddal, és egy hajót, és kincseket…és egy beszélő papagájt!
-Oké!
A printer felzümmögött és Savannah figyelmétől kísérve elkezdte a lapokat kiköpködni magából. Savannah felkapta őket, hogy kikeresse, amiket kért. Kalózok karddal, hajók és papagájok. Volt még olyan is, amely kicsit rá hasonlított és egy másik is, hosszú hajjal és szemkötővel.
-Köszönöm!
-Szívesen!
Savannah visszaszaladt a szobájába a színesekért, közben a papírokat otthagyta az asztalon. Rövid idő múlva újra az asztalnál ült és boldogan színezte a kis kalózlány csizmáját. Elhelyezett a rajzlapjai közül egyet Cameron előtt és a gép kezébe tett egy színes ceruzát, behajlítva ujjait addig, amíg engedték.
Cameron teste ernyedt és élettelen maradt, de Savannah nem törődött vele. Fenntartotta csevegésük nyugodt folyását, időnként felpillantva, hogy leolvassa Cameron válaszát.
Nem volt sokkal különb ez, mint amikor John Henry-vel beszélgetett számítógépén, a suliban, még akkor sem, ha Cameron kicsit merevebb volt. A hasonlóság könnyített egy kicsit Savannah zavarodottságán és magányán.
Mr Ellison azt mondta neki, hogy a mamája és John Henry egy utazáson vesznek részt. Nem tudta megmondani, hogy mikor jönnek haza, de biztosította afelől, hogy egyszer visszatérnek. És, hogy addig is, ő, Sarah nénikéje és Mr Murch fogják gondját viselni.
Savannah nem pontosan arra gondolt, hogy Mr Ellison hazudik, hanem csak tudta, hogy az emberek néha nem térnek vissza. Apja sem tért vissza és Dr Sherman sem. Az emberek állandóan elmennek, és néha örökre.
Savannah már majdnem befejezte a képét, miután megkérdezte Cameron-t, hogy mi a véleménye, milyen színt kéne használnia a papagájhoz, mikor hallotta, hogy a kávégép bekapcsolódik a konyhában.
Felnézett, csak hogy lássa, ahogy a kurzor magában villog és a képernyő is üres.
Savannah várt egy percet, de Cameron nem szólt semmit.
-Cameron? – szólította meg ő, kíváncsian, hogy min is gondolkodik ilyen komolyan.
-Sarah ébren van.
-Le fog jönni? – érdeklődött kicsit idegeskedve a kislány.
-Hamarosan

****

John felébredt a kórházban. Nem aludni ment oda, és pár percébe beletelt, míg összerakta magában, hogy hogyan került a keskeny fekvőhelyek egyikébe. Utoljára Terissa szállásán volt…
Majdnem betegre sírta magát a nő karjaiban és Terissa csaknem addig tartotta őt, míg be nem fejezte, lassan átmenve szipogásba és össze-összerázó csuklásba. Akkor leültette John-t egy halom díványpárnára és készített neki egy csésze teát a kis gázégőjén.
A ranghoz tartozó kiváltság, mondta meleg mosollyal Terissa, mikor átnyújtotta neki a fémbögrét.
A tea híg volt, és nem volt benne sem tej, sem cukor, de John-nak jól esett a mozdulat és a melegség a kezeiben. Még a civilizáció legkisebb ízét is üdvözölte az elmúlt pár hét után. Azt gondolta, nagyjából felnőtté vált anyja kiképzése alatt, mely a legnehezebb és legtávolibb terepen zajlott le, amit csak találhatott. De erre semmi sem készítette fel, ami itt volt. A merő rombolás és nyomor összecsaptak feje fölött. Tiszta szoba, tisztességes ennivaló, sőt, fogkrém…amit az élet alapvető szükségleteinek tartott, itt mindez luxusnak számított.

-Jobban vagy? – érdeklődött Terissa pár perccel később, mellette ülve.
-Igen, köszönöm.

John kezei, mint egy bölcső fogták közre a csészét, alig megdöntve, hogy a fénynek szabad utat engedve az megvilágítsa a leveleket, melyek alul hevertek, körös-körül. Kíváncsi volt, maradnak-e emberek, aki majd olvassák azokat, és mi áll majd az övében, ha lesz neki. Talán nincs már egy jövője sem, talán csak egyet kapott, és ha azt eldobja… nos, ez, az a jövő.

-Hogyan történt meg vele…? – nem tudta befejezni a gondolatot, nem tudta kimondani a szavakat.

Meghalt az édesanyja? Nem számított. Sarah Connor több volt, mint az anyja, gyermekkora hőse volt, a testőre, az egész átkozott világa. És ez volt a baj. Túl közel álltak egymáshoz. Anyja túl erős volt, túl nagy lánggal égett, túl követelőző volt. John-nak szüksége volt térre, de Sarah azt akarta, küzdjön meg érte, kényszerítve fiát, hogy tolja ki a távolságot kettejük közt, hogy levegőhöz jusson. Most, hogy végül elengedte fiát, fia vissza akarta kapni őt.  A bűnösség érzete összeszorította gyomrát a tea körül, mely kellemetlenül zuborgott odabenn. Ha az ő hibája volt…

-Jelen pillanatban ez nem számít, – mondta Terissa udvariasan, ideiglenes kegyelmet garantálva John számára.
-Majd beszélünk róla egy másik este.

John bólintott, furcsa nyugodtsággal. Egyébként, ő maga sem volt biztos benne, tényleg akarja-e tudni. A rák, egy rendőr lövedéke, vagy egy terminátor, nem volt szükség rá, hogy bármelyik is megerősítésre kerüljön. Jobb inkább nem tudni.

-Nem volt egyedül, mikor megtörtént, ugye? – kérdezte puhatolózva, mert annyira azért szüksége volt, hogy legalább enyhítsen bűnösségén, még ha ezt a szót nem is érdemli meg.
-Úgy értem, volt valakije?

Terissa hezitált egy pillanatig, el majd visszafordulva felé, mintha arról döntene, mennyit is mondjon el neki. John nem hibáztatta őt. Terissa bizonytalankodása mardosta, de minden joga megvolt a nőnek ahhoz, hogy gyűlölje, ehelyett jól tartja őt, teával kínálja, így aztán lenyelte a fájdalmat és várt, csendesen.
-Volt valakije, – mondta végül Terissa.
John úgy érezte, fájdalma enyhült valamelyest, és annak helyére a kíváncsiság költözött, mely elkezdte felfalni őt. Kíváncsi volt, ki volt az. Nem maradt senki, senki, akiben bízhatott volna. Egy újabb kérdés derengett fel.
-Kyle, – bökte ki. – Az én…ő mennyit tud?
Terissa rápillantott, majd felemelkedett.
-Ez kettőtök ügye, – mondta, ezzel tisztázva, hogy mennyire bíztak meg benne, ennek ellenére megkerülve a kérdést. – Meg kell, hogy kérdezd őt, majd. Kicsit kivárt, majd… – De csak személyesen, kérlek.
-Ami a jelent illeti, a bázis úgy tudja, hogy te csak egy menekült vagy.
-Ami a jelent? – követte őt John felállva, és üres poharát az asztalra helyezve.
-Igen, ami a jelent, – ismételte Terissa. – Majd beszélünk újra. – Most elküldetek valakiért, hogy visszakísérjen a szobádba.
Terissa elérte az ajtót, de a kilincs kiugrott ujjai közül, le-fel rángatózva, ahogy valaki feltépte az ajtót oly keményen, hogy az nekivágódott a falnak. Egy vöröses hajú tornádó söpört be a helységbe, sistergő düh forgatagában, bevágva maga mögött az ajtót.
-Hol van?
Terissa a behatolást nyugodtan vette, arcizma sem rándult, úgy tartotta pozícióját, de John hátrébb húzódott a félhomályba, azzal a szorongó meggyőződéssel, hogy a kérdésben ő volt az ő.
-Sierra…kezdte Terissa türelmesen, de a vörös nő nem is figyelt rá.
Belőtte magát John-ra másodperceken belül, jégkék szemei összeszűkültek.
-Ismerlek téged? – suttogta John.
Tökéletesen biztos volt magában, hogy a magas, vörös hajú nőt, ki előtte állt, sosem látta még azelőtt. Egyértelműen emlékezett volna rá, viszont, volt benne valami ismerős. Tisztára, mint egy katona, ugyanolyan egyszerű öltözetet viselt, mint mindenki más. Sötét nadrág, begyűrve magasszárú bakancsába, és egy viseletes, ujjatlan ing, mely felfedte a vékony izomzatú karokat egy halálfejes tetoválással a jobb vállánál. Fényes, vörös haja bozontosan arcába csapva, és bizonyára valami záporesőből jött, mert nedves tincsei tüskékben hullottak alá szögletes arca körül.

Az utolsó dolog, amire John emlékezett, mielőtt szemeit kinyitva megpillantotta volna a kórházi szobájának plafonját, egy óra volt, mely a vörös nő nyakában lógott, na és az arca felé lendülő ököl.

-Ébren vagy.

John sebesen visszazökkent a valóságba, feküdt az ágyban, karja félig felemelve védő pozícióban, még mielőtt felfogta volna egyáltalán a szavak értelmét. A nő, akit Terissa Sierra-nak hívott, önelégülten vigyorgott. Az ágy melletti széken csücsült, haja teljesen száraz volt, amiből John kitalálta, hogy minden bizonnyal egy-két órán át eszméletlen volt.
Állkapcsa sajgott, ő óvatosan mozgásra ösztökélte, de arcizma összerándult, mikor a fájdalom az elviselhetőség felől elindult abba az irányba, mely azzal fenyegetett, hogy visszaküldi őt az eszméletlenségbe.

-Nem neked köszönhetően, – mondta szándékosan durva hangsúllyal. – Miért is kaptam az ütést?
A vigyor letörlődött a nő arcáról.
-Azért a pár évtizedért kaptad, amit átéltünk. – Örülj, hogy egy zúzódással megúsztad.

Leugrott a székről egy olyan ember kíméletlenül kemény, karcsú bájával, akitől nem idegen, testét fegyverként használni. John látott már ilyet azelőtt. Anyja pontosan így mozgott.

-Gyerünk már, megígértem Terissa-nak, hogy visszaviszlek a szobádba egy darabban.
John körbetekintett. A kórház egy csendes sarkában voltak, ahol mindössze egy beteg feküdt hallótávolságon belül, aki vagy aludt, vagy eszméletlen volt.

-Ismersz engem, – vádolta a nőt John mogorván.
-Ja, – értett egyet Sierra készségesen. – És te is engem…vagy ismertél régebben.
John, rosszalló pillantás kíséretében megpróbálta átgondolni, a fejében kavargó zűrzavaros dolgokat.
-Ez egy csúnya jobbhorog, – ismerte be kelletlenül, kicsúszva ágyából és magára hagyva a kérdéseket, melyek a személyről szóltak, aki tudta, mi fog történni, hogy ki is ez a nő, és hogy ő maga pontosan mit is tett, amit a nő ennyire személyes sértésként értékelt.

-A legjobbtól tanultam.

Sierra visszavezette John-t a szürke cement és fémcsövek labirintusába, közben meg-megállva pár másodpercre szót váltani, vagy csak odabiccenteni a mellettük elhaladó katonáknak. Allison és Kyle csak jól ismertek voltak a bázison, viszont Sierra-t mindenki ismerte. John tiszteletet, sőt még megilletődést is látott a fiatal katonák arcára kiülve.
Egy szót sem szólt John, mikor az alagút egy olyan részéhez értek vissza, amit elég jól ismert ahhoz, hogy onnan egyedül is tájékozódni tudjon. De Sierra azt mondta, hogy a szálláson akarja őt látni, és teljesen biztos volt benne John, hogy a nőnek ezt szándékában is áll véghezvinni, akár tetszik neki, akár nem.
Sierra tétován állt John ajtaja előtt, először tűnve határozatlannak, mióta John megismerte. Csak pár ember volt az előtérben, így John kinyitotta az ajtót és jelezte a nőnek, bejöhet. Sierra követte egy szó nélkül és bezárta az ajtót.
-Nem mondhatsz semmit, – szólt erélyesen Sierra, mikor magukra maradtak. – Tangó is ezt mondta, ugye?
John bólintott, lehuppanva az ágyra.
-Azt mondta, ne keltsek feltűnést.
-Mi felállítottunk egy osztagot John Henry felkutatására. Sierra hangja puha tónusba váltott az M.I. nevének említésekor, tekintete ellágyult, de oly gyorsan el is tűnt, hogy John-ban alig tudatosult, amit látott.
-Míg, meg nem találjuk őt, addig nincs változás.
-És mi a helyzet Weaver-rel? – érdeklődött John, kezdődő gyanakvással, hogy kivel is beszélget.
Sierra felhorkant, és a kettejük között meglévő feszültség emelkedése megerősítette sejtését.

-Utána fogunk nézni, de valami azt súgja nekem, hogy ő előbb fog ránk találni, mint mi őrá.
Annak a valaminek valószínűleg igaza van, mormogta John, összerándulva a másnap rá váró fájdalom gondolatától, amikor is Jesse és Derek visszakapja őt, ismét.

-És mit mondjak majd a Tangó-val való találkozásomról? – Na és ez? – mutatott rá sajgó állkapcsára, mivel biztos volt benne, hogy az mostanra csodás, lilás-fekete színben játszik.

-Gondoltunk erre, – Sierra pár hajtincset a füle mögé símított és hátrébb dőlt az ajtó irányába.
-A kékes fény, amiről Kyle-nak beszéltél… – Információt kaptunk a SPIDER embereitől, mely azt sugallja, hogy az egy új idegfegyver, amivel Skynet kísérletezik. – Jelenleg még nem tudjuk, miként működik, viszont te vagy az egyetlen, akinek első kézből van információja róla. – Így, ezért érdeklődnek irántad fentről.
Majd rámutatott állkapcsára.
-Ezt illetően pedig, mialatt kikérdeztünk téged, egy villanásra visszaemlékeztél, elestél, és beverted a képed.
John a félreérthetetlen elégedettséget találta látni Sierra szemeiben. Ez a vékony és halálos nő oly messzinek tűnt a csendes kislánytól, akinek a cipőfűzőjét tanította bekötni, mint tigris a kismacskától. De, tagadhatatlan volt a hasonlóság Weaver-rel, a szemeiben, a hajában és az arcvonásaiban. Pillanatnyilag nem tudta, miért oly mérges rá a nő, de határozottan az volt.
Az indítékokat és a személyiséget félretéve, John-nak be kellett vallania, Sierra sztorijának van létjogosultsága. Alapos és egyszerű, megmagyarázza tájékozatlanságát, és bármely furcsaságot, mit mondhatott. Minden, amit tennie kell most, ködösítenie a múltjáról és az emberek pontosan azt fogják feltételezni, hogy még felgyógyulóban van.
Azt sürgősen tudni szerette volna, hogy kik is a SPIDER-ek, de elintézte egy vállrándítással, hogy ez is egy olyan dolog, ami váratni fog magára.
-Rendben, – értett egyet John. – De, feltehetek még egy kérdést?
Sierra, nem Savannah, keze már a kilincsen volt, de kivárt, egyik vöröses szemöldökét felhúzva.
-Mit?
-Az órád…
John rámutatott a zsebórára, ami Sierra nyakában lógott, az óra, melyet olyan jól ismert, hogy becsukott szemmel is látni tudta.
-Honnan szerezted?
Sierra kezével védőn eltakarta az órát, tekintete hűvössé vált.
-Nekem adták, – mondta simán, kinyitva az ajtót. – Sok dolgot hátrahagytál, John, és néhányat örökre.

****

Sarah lemosta arcáról a rémálmai és nyugtalan éjszakája okozta izzadtságot, bőrét durván átdörzsölve, mintha a szappan és a víz megfelelő erővel alkalmazva, ki tudná sikálni agyából a rémképeket. Halál, háború, rombolás, a téma mindig ugyanaz volt, de mostanában az álmok egyre élénkebbek, egyre élesebbek lettek.

Sarah tudta, hogy látni fogja bennük John-t. Számtalan, különböző módon látta meghalni, és minden alkalommal lekésett arról, hogy megakadályozza. Ezek voltak azok a rémálmok, melyek oly ismerősek voltak. Ezen álmok sújtották őt azóta, hogy fia megfogant, mikor még azt sem tudta, kire fog hasonlítani, hogy mennyire fogja szeretni.

Voltak váratlan álmai is Sarah-nak, egy olyan John-ról, aki elveszett és egyedül sírdogál a sötétben egy anya után, aki sosem érkezik meg. Az utóbbi pár napban elkezdett felriadozni, újra és újra, miközben fiának zokogása visszahangzott szobája csendjében. Kipattanva ágyából, már félúton lesz az ajtó felé, mire rájön, hogy John elérhetetlen messziségben van tőle.
Bárhol, vagy bármikor van most John, ő többé már nem tud belopózni fia szobájába az éjszaka kellős közepén, hogy megnézze, lélegzik-e, vagy hogy lenyugtassa, ha rémálmai lennének. A hideg víz nem hozott feledést Sarah-nak, de az egyszerű rutin a földön tartotta őt.

Ahogy szobáján át, kilépett a keskeny emeleti folyosóra, egy pillanatra megállt, hogy fegyverét becsúsztassa nadrágja hátuljába, ahol az megnyugtatóan támaszkodott gerincének. Valószínűleg nem lesz rá szüksége. A raktárépületben rengeteg helyen voltak fegyverek elrejtve és Cameron is tudatná velük, ha bárki megközelítené a raktárépületet. De, a töltött fegyver kézközelisége jobb hangulatba hozta Sarah-t. Ez volt az ő kis titkos, de halálos takarója, az egyetlen dolog, ami megmaradt neki.
Minden más, megszűnt létezni.

Egy dolgot kivéve.

Sarah először tétovázott, majd felkapta az asztalról John óráját. Megfordította kezében, közben próbálta elrendezni magában, mit is jelent ez számára, mit is érezzen felőle. A benne levő detonátor fájdalmas emlékeztető volt a titokra, melyet Cameron és John elrejtettek előle, de azt is jelképezte egyben, hogy a gép bízott John-ban, és az elhatározottságot is, hogy véget vet létezésének, még mielőtt veszélyeztetné fiát.

Bizarr módon úgy érződött, mint egy ajándék, egy áldozat. Sarah-é lett. És John hordta azelőtt.
-Bassza meg, – mormogta Sarah és a nyakába akasztotta az órát, becsúsztatva inge alá. A fém szinte azonnal átmelegedett, mintha mindig is odatartozott volna. Kissé jobban érezve magát, lekapcsolta a villanyt és elindult lefelé a földszintre.

A lámpák fel voltak kapcsolva, de ezt nem gondolta át azon vágya mögött, hogy a kávégépet valaki más remélhetőleg már bekapcsolta. Reménykedése megerősíttetett az orra által, még azelőtt, hogy elérte volna a konyhát. Murch talán már ébren volt, és már csak az ő kávé készítő szakértelme miatt is, Sarah valószínűleg megtartotta volna őt maga körül. Belökve viszont a számítástecnika területére, Murch azonnal nélkülözhetetlenné vált.

Sarah magához vett egy bögrét a konyhaszekrényből, pereméig töltötte, még mielőtt felfogott volna bármit is a konyhában lezajlott eseményekből. Az üres rész, ahol az asztal volt, egy pillanatra megijesztette, míg szélesebb pillantást vetve, meg nem látta annak új helyét.
Zsigerei összerándultak együtt az elmozdítás és az ok miatt is, hogy miért is volt szükség Cameron asztalát kicserélni. Oly közel volt azon az éjszakán ahhoz, hogy veszítsen. Nem érezte magát oly elveszettnek, annyira reménytelennek a Pescadero óta.
John elvesztésében a horgony veszett el, ami megakadályozta, hogy elszálljon saját őrülete viharában. Ha Cameron akkor nem szólal meg…

Sarah megrázta fejét. Nem számít, mi történhetett volna. A mi lett volna, ha…gyorsabban kergetné az őrületbe, mint a világ összes fehér fala, vagy pontjai. Neki arra kell fókuszálni, ami van, most pedig arra, ami megállítja Skynet-et, még pedig azért, hogy bármilyen is legyen az a jövő, ahová fia ment, az jobb legyen annál, amit látni szokott álmaiban. Ezért neki józannak kell maradnia és kell, hogy beszélgessen Cameron-nal.

És a kalózkirálynőről beszélve…Sarah keresztülvágott a helységen, kezében a kávéscsészével. Egy gyors pillantás, az asztalon rajzok és színesek mindenfele, és mellette egy jól láthatóan ideges Savannah.
A kislány kényelmesen térdelt az egyik támla nélküli széken, egy lila színest szorított öklében, kék szemei tágra nyitva és csak nézett tétován.

-Jó reggel Sarah néni, – köszönt játékosan.

Sarah összerezzent a családias hangnemen, amit Ellison hozott el számára. Ez, a felelősség olyan szintjét jelentette, amire Sarah még nem állt készen. A kislány egy kötelezettséget jelentett, ami persze kisebb veszélyt jelentett számukra, mint ők maguk Savannah számára, de ez csak rontott a helyzeten. Nem akart gyermekvért a kezein. Volt már azokon elég vér.

-Jó reggelt, – válaszolt Sarah. – Mik ezek itt? – mutatott az asztalra, szemeit közben Cameron központi képernyőjére emelve, egyik szemöldökét kérdőn felhúzva.
A hosszú hajú, szemkötős kalóz félig kiszínezett rajza határozottan emlékeztette valamire, ami kíváncsivá tette Sarah-t, hogy nem Cameron volt-e, aki felkarolta ezt a kalózkirálynő gondolatvilágot.

-Színezünk, – mondta Savannah, a kuzor pedig folyamatosan villogott, mintha zavarban lenne.
-Nos, – folytatta Savannah, – Csak én színezek. – Cameron nem igazán tud, mert elromlott.
-Meg tudod őt javítani?

Sarah belenézett a komoly arcocskába, többet látva benne, mint egy gyermek szükségét abban hinni, hogy a felnőttek mindent rendbe tudnak tenni, azt is látta, hogy Savannah elfogadja a lehetőségét annak, hogy Cameron nem javítható, ugyanakkor a kétségbeesett reményt és a nagyon is ismerős magányt is felismerni vélte a kislány arcán.

-Meg fogjuk próbálni, – ígérte Sarah és a kislány bólintott.
-De, miért nem mégy és nézed meg, hogy Mr Ellison felkelt-e már?
-Ok.

Savannah felkapta a rajzot, amin dolgozott és magával vitte, feltételezhetően azért, hogy a férfinak megmutassa. Sarah felsóhajtott az újabb megrövidített gyermekkor láttán, és lecsusszant az üresen hagyott székre. Kávéját az asztalra helyezte, felkapott egy másik rajzot és szembefordította a képernyővel.

-Színeztek?
-Savannah szomorú volt.
-És erre a művészet a megoldás?
-Ő kérte.
-És miért lettél hirtelen ilyen készséges?
-Hozott nekem juice-t…és tudom milyen érzés egyedül lenni.
-Hmm…horkant fel Sarah, elfedve a kellemetlen érzéseit, amit Cameron, most már másodjára tett utalása az egyedüllétre, okozott. A rajzot visszatette az asztalra.

Azóta, hogy megosztják egymással démonjaikat, a Miranda lerombolása utántól, ő és Cameron tapogatózva keresték a módját annak, hogy megértsék egymást. Régebben John volt a kapcsolat közöttük. Vitatkoztak róla, védték őt, küzdöttek figyelméért. Most, hogy ő már nincs, elvesztették azt az erőt, ami egyidejűleg elválasztotta és összetartotta őket. Ami maradt, úgy tűnt egy különös, katonák közötti bajtársiasság, nemesítve az elkerülhetetlen bizalmassággal, amit előidézett az elmúlt két év jobb szakaszainak közös eltöltése, és az, hogy megpróbálták egymást megérteni.

-Nem tudsz.
Egy pillanatra azt gondolta Sarah, hogy Cameron kitalálta gondolatait.
-Nem tudok, de mit?
-Nem tudsz megjavítani.
Sarah megnyugodva fújta ki a levegőt. Cameron a kibertérben kezelhető volt számára, de Cameron a fejében, az valami teljesen más.
-Honnan tudod?
-A testem meghibásodott.
-A tested?

Sarah végignézett a terminátor nyugodt alakján. A kalóz szemkötö elfedett egy olyan sérülést, mely sokkal lassabban gyógyult, mint várta volna. Tény, hogy sok nap telt el úgy, hogy látott volna bármilyen előrehaladást a test gyógyulásában.

-Nem az én testem. – Többé már nem. – Nincs benne chip, csak fém és hús.
Cameron első értékelésének – mely az emberi halálról szólt – szörnyű visszhangja végigfutott Sarah gerincében, megborzongtatva őt.
-Szerezhetünk egy új chipet…
-Nem.
-Nem?
-Nem, ez nem elsődleges cél. – A test sérült, el kéne égetni. – Jobb nekem itt, a rendszerben.

Sarah nem jött rá, hogy amikor Cameron azt mondta neki régebben, hogy jobb számára a chipet John Henry-nek adni és beköltözni a rendszerbe, azt úgy értette, véglegesen.
Feltételezte, hogy Cameron teste gyógyulni fog, ahogy eddig mindig, és hogy találni fognak egy másik chipet, ahogy régebben is tették. A Miranda-nál történtek, feltehetően csak egy anomália volt, ahogy véghezvitték az akciót. Sarah-nak hiányzott a terminátor a háta mögül, hiányzott a szilárd biztonságérzet, hogy van valaki az oldalán, aki csaknem elpusztíthatalan.

-Nekem úgy kellesz, hogy mobil vagy, – ragaszkodott nyersen elgondolásához Sarah.
-Ha meg akarjuk állítani Skynet-et, akkor kell, hogy legyen valaki mögöttem, kezében fegyverrel, és nem egy megdicsőült kereső alkalmazásra van szükségem.
-Ott van Ellison. – Ő egy képzett FBI ügynök.
-Csak egy zsaru, – vitatkozott Sarah. – Nem ugyanaz. – És nem is volt, – még ha Sarah nem is tudta pontosan, miért.
-Csaknem elegendő.

A képernyőn megjelenő szavak véglegesnek tűntek, és Sarah szinte hallotta Cameron hangját, szokásos, acélosba átmenő monotonitását, benne meggyőzéssel és emberszerű makacssággal.
-Cameron… – kezdte Sarah, csak hogy lábát húzva, lassan elsétáljon onnan, mikor a képernyők hirtelen elsötétültek, semmit sem hagyva, csak egy pörgő színes kereket, és ezzel árultak el valami gyanúsan olyasmit, ami egyfajta humorérzék lehetett.

 

Fordította: Joe Maschine

Lektorálta: Lasaro

>> Act 2 >>

<< The Ties That Bind <<