Monthly Archives: augusztus 2009

Terminator Salvation – Rendezői változat

És igen! A Terminator Salvation rendezői változata megkapta a T-filmeknél “szokásos” R-besorolást. Ugyebár a mozikban a szelídebb verzió, PG-13-as korhatáros változat ment, a rajongók nagy bánatára. Ennek oka pedig a “véres erőszak és nyilvánvaló meztelenkedés” volt, mely képsorok kivágásra kerültek a mozis változatból, ám McG ígéretett tett arra nézve, hogy dvd-n majd megtekinthetik a rajongók a kérdéses képkockákat.

A dvd-n és Blu-Ray-en megjelenő Director’s Cut pontosan 30 perc 10 másodpercnyi extra jeleneteket fog tartalmazni, köztük azokat is, amik miatt felugrott a korhatár.

Elvileg csak két teljesen új jelenetsor lesz (ezek okozták a korhatár-emelkedést):

* egy brutálisnak nevezett jelenetet arról, amikor Sam Worthington karakterét, Marcus Wrightot vállon szúrja egy bandita egy csavarhúzóval
* Blood Moongood meztelenkedése (értsd: nem lesz rajta felső) valami menekülés közben

McG állítása szerint ugyanis azért vágta ki Moongood merész villantásait a filmjéből, mert nem akarta, hogy Blair karakterét az alapján ítéljék meg, hogy egy húzósabb akció közben lerántja magáról a ruháját, s elvileg nagytotálban lesz látható melltartó nélkül.
Felmerül a kérdés, hogy McG akkor meg minek forgatta le a kérdéses mozdulatokat? Csupán a férfirajongók kedvéért, hiszen nyilvánvaló hogy Blood kisasszony formás kis idomokkal rendelkezik?

Végleg elvesztek a Terminator franchise jogai???

Veszélyben az 5. T-film, ugyanis egy múlt heti bírósági döntés értelmében a producerek elvesztették a Terminátor-széria jogait!
De hogyan is jutottuk idáig?

Részletek mögött a cikk folytatása.

Frissítve: A Halycon bejelentette a fizetésképtelenséget és csődvédelmet kért! (részletek a tovább mögött)

Mennyire vagy TSCC függő?

Tudósok összeállították a TSCC-függőség jeleit. A kutatóknak eddig 71 tünetet sikerült azonosítania. A tudomány mai állása szerint a tünetegyüttesek a Terminátor-szindróma egyik megnyilvánulási formáinak tekinthetőek.

Te mennyire vagy függő?

“Elrontottam a T4-et” McG nyilatkozik

Tegnap már kikerült a főoldalra a hír, miszerint McG teljesen komolyan gondolja egy esetleges 5. film terveit és úgy néz ki zöld utat is kap a projekt – ami nekünk rajongóknak egyrészt azért jó, mert láthatjuk kedvenceinket, kombinálhatunk stb., másrészt viszont a T4 óta fenntartásokkal kezeljük az ilyen kijelentéseket.

Ma napvilágot egy rövidke interjú McG-vel, melyben elismeri, néhány dolgot igenis elbaltázott a Terminator Salvationban, de a legközelebb figyelmesebb lesz, a “T5 sokkal jobb film lesz”

Az “új” világ 2.

A barlang

Kevesebb, mint két óra múlva egy csatorna fedő nyílt ki a város határában. Kis idő elteltével egy fegyveres katona bukkant fel a járatból, majd körbe nézett, ez után egyik kezével visszanyúlt a csatornába és jelezte, hogy tiszta a terep. További katonák léptek ki a csatornából, ketten akik fülvédőt viseltek a nyakukban, robbantási kábelt vittek egy nagy gurigán magukkal, amint felértek, munkához láttak. Gyurmaszerű robbanószert erősítettek több helyen az öles olajvezetékre. Majd belenyomták a „masszába” a gyutacsot.
– John, biztos nincs szükséged egy emberem segítségére sem? – Aggódott Martin.
– Nem, egyedül megyek, így legalább hű leszek a szavamhoz, egymagam megyek követként, megvan mindenem az útra, egyébként sem hiszem, hogy hasznát venném fegyvereseknek. Lopakodnom kell, nem harcolni, több embert könnyebben kiszúr a Skynet.
– Jól van, nem vitatkozom, bízom benned!
– Uram készen állunk a robbantásra vissza kell húzódnunk az alagútba! –Szakította félbe a beszélgetést az egyik „robbantási”. Mindannyian visszamentek az alagútba feltették a fülvédőket majd jelt adtak. A „robbantási szakértő” visszaszámolt a kezével majd…BUMM… óriási öblös robbanást hallottak amint levették a fülvédőt, még mindig érezték, hogy sípol a fülük.
– Indulnod kell! Ezt biztos hallották a gépek is! Sok sikert! – Ordította a százados Johnnak.
John kiugrott az alagútból másik két katona kíséretében, akik létrát vittek a magasan futó vezetékhez. A vezetékhez, amelyen most a robbantásnak köszönhetően egy nagy lyuk tátongott. John felmászott, betette az olajtól még mindig bűzlő vezetékbe az eddig hóna alatt tartogatott gördeszkát, a hasára vette fel a hátizsákját, melyre egy kézi tükör volt felerősítve, hogy lássa, ha valahol a vezeték meg van sérülve. Ezután feladták a fegyvereit egy M-4 Carbine-t és anyja shotgunját. John háttal felfeküdt a gördeszkára majd elrúgta magát.

John körülbelül egy napig folyamatosan haladt. Itt-ott lejtett a vezeték ezeken a részeken kényelembe helyezte magát evett, ivott, máshol azonban meg kellett állnia a vezeték sérülése miatt szerencséjére ezek a sérülések sehol sem voltak túl nagyok, mindössze pár méteres lyukak voltak. Egy idő után érezhetően emelkedni kezdett a vezeték, John figyelmesen nézte a tükörben látott képet szerencséjére nem hazudott a látása alig 100 méter után következett egy nagy lyuk, amelyen kifért. Egy kisebb esést követően fellélegezve konstatálta, hogy túljutott a városon és most egy hegyláncolat emelkedik előtte. Laguna Hills! Túl volt több mint az út felén és most gyalog kell megtennie az elkövetkezendő utat a hegyek között egy kiégett erdő maradványain át. John elindult iránytűjével a kezében kicsit ugyan eltért a vezeték miatt a megadott útiránytól, de mikor egy magaslatról visszanézett Los Angelesre, akkor úgy érezte a lehető legjobb utat választotta.

A város sötétségbe burkolózó romjait lopakodó bombázók fénycsóvái világították meg, a turbináik süvítő hangja még ilyen nagy távolságból is jól kivehető volt, az élettelen környezet némaságából. John megborzongott, hat-nyolc ilyen gépet látott, melyek mindegyike nagyobb volt, mint egy busz, ennek ellenére könnyedén siklottak az égen, miközben éberen kutatták a halott város romjait, annak utolsó túlélői után, azért hogy teljesítsék a parancsot, amire alkották őket: TELJES KIIRTÁS.

John tovább haladt, habár korom sötét éjszaka volt, úgy gondolta ura a helyzetnek, de ekkor a sötétből egy hatalmas, közel merőleges sziklafal sziluettje bontakozott ki. John elhatározta, hogy inkább megkerüli, a természetes akadályt, minthogy a sötétben megpróbálja megmászni, elindult hát az általa helyesnek vélt irányba, körülbelül fél óra séta múlva John hirtelen megdermedt, mintha valami neszt hallott volna. Végül tovább indult talán, csak a képzelet játszik vele, vagy átvészelte valami állat az egész erdőt felégető háborút? Azonban még haladt időről időre ez volt az érzése, hogy valaki, vagy valami követi a sziklafal tetején. Ezt az érzését csak megerősítette, hogy többször apró szikladarabok hulltak alá a magasból. John maga elé vette a gépfegyverét, és megszaporázta a lépteit. Idővel a kezdeti izgalom kezdett alábbhagyni, hisz ha valamiféle gép lett volna fent, vagy valami, ami ártani akart Johnnak már rég megtehette volna a sziklafal adta helyzeti előnyét kihasználva. Miközben ezt gondolta megállt, hogy ellenőrizze a térképet és az irányt, mert a falnak, amely mentén már jó ideje haladt még mindig nem akart vége lenni. A térkép szerint szerencsére lassan véget kell, hogy érjen nyugtázta John, majd továbbindult, de ekkor valami „nagy” suhant el John mellett, aki ösztönösen megpördült, hogy ne veszítse szem elől a „láthatatlan ellenséget”. A magasba emelte a gépfegyverét és úgy fürkészte a sötétet, ekkor a háta mögött újból hangokat hallott, de a száraz gallyak roppanása mellett most már morgás is hallatszódott. John rájött, hogy valamiféle állatokkal áll szemben amik, hallhatóan körbevették őt, és vélhetően prédaként tekintenek rá, ezért ösztönösen a fal felé hátrált, hogy abból az irányból ne kerülhessenek a háta mögé. Síri csönd következett, amelyet John perceknek érzett, de amilyen váratlanul jött a csend olyan gyorsan szakadt meg amint elindult a támadás, mely bal kéz felől indult meg John vaktában tüzelt, a gépfegyver hangja visszhangot vert a magas sziklafalon, mely felerősítette azt, és messzi kilométerekre továbbította. John befejezte a tüzelést, nyüszítést hallott maga előtt, majd újból csend. Kutyák?- kérdezte magától hitetlenkedve miközben néhány lépést tett a nyüszítés irányába, de ugyanakkor kissé eltávolodott a menedékként szolgáló faltól. Ekkor folytatódott a támadás, egyenesen a háta mögött valami gyorsan közeledett így Johnnak épp csak annyi ideje, volt hogy megforduljon, és arca elé kapja szabad kezét, védve az arcát, mert a kutya a nyakára támadt, de az útban lévő karnak köszönhetően elvétette azt, így John alkarját kezdte marcangolni. A veszett dög a földre vitte Johnt, aki ráadásul elejtette a fegyverét, ami karnyújtásnyinál messzebb került tőle. Maradt a szemtől szembeni harc, John habár több ütést mért a kutya oldalára az nem eresztette a karját, így megpróbálta elérni a fegyverét, ez már majdnem sikerült mikor, érezte, hogy a lábát is elkapta egy dög, ami olyan erővel rántgatta, hogy ismét távol került a gépfegyvertől. Ekkor a shotgunjához kapott, ami a hátizsákja alá volt felerősítve, egy háti tartóba, azonban ezt nem bírta előhúzni hisz a fegyverre nehezedett az egész testsúlyával, és még a kutya súlyával is, ami a mellkasán „egyensúlyozott”, miközben fogai egyre mélyebbre mélyedtek John karjába. Ebben a látszólag kilátástalan helyzetben a kutyák egyszer csak elengedték „áldozatukat”. John felpattant és előrántotta a shotgunt azonban erre nem volt már szükség, mert a vad kutyák amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan nyelte el őket a sötétség. John fújtatott és szíve majd kiesett a mellkasából. Nem értette, miért eresztették el, de felkészült arra, hogy bármelyik pillanatban újból rátámadhatnak. A dögök azonban nem jöttek, és John is hamarosan megértette ennek az okát, hirtelen sivító zajt hallott, és még mielőtt felfoghatta volna már egy lopakodó bombázó reflektor fényében állt. A másodperc tört része alatt értette meg John, hogy azzal, hogy a fegyverét használta idecsalta a gépet, ezért futamodtak meg a kutyák, nem az ő „hősies” ellenállása miatt, ráadásul kelepcébe került mögötte a hatalmas kőfallal, így csak a gép felé menekülhet. Még ezt gondolta már cikkcakkban szaladt, a gép alá futott, majd elhagyta azt, a bombázó megfordult és tüzet nyitott az első rakéta célt tévesztett, de ez is elég volt, hogy Johnt egy fához vágja a légnyomás. A nagy ütéstől John egész teste lezsibbadt nem kapott levegőt, és vért köhögött amint megpróbált levegőhöz jutni, így feküdt ott a sárban, a fa tövében, tehetetlenül, és várta a halált. A bombázó azonban láthatólag elveszthette egy pillanatra áldozatát, mert alább ereszkedett, alacsonyabbra, mint a sziklaszirtek, talán a robbanás hője vagy a hideg sár, ami John testére tapadt zavarhatta meg az infra érzékelőjét egy pillanatra. De ez az átmeneti zavar csak két-három másodpercig tartott, mert John hamarosan ismét egy reflektor fényének közepében találta magát. Hát itt a vég… gondolta miközben az erős fény elvakította, de ekkor valami mozgást látott meg a bombázó mögötti sziklafalon, láthatóan egy ember méretű valami rugaszkodott el a sziklaszirtről, és egyenesen a gép turbináján landolt, majd hirtelen eltűnt. A turbina, amelyen az előbb, még ez a „valaki” állt eleinte még a szokásosnál is élesebb sípolást hallatott, miközben füst szállt ki belőle, majd leállt, ennek hatására a gép hirtelen elkezdett oldalra húzni, majd rövid zuhanás után úgy 100 m-re becsapódott a földbe. A becsapódást egy robbanás követte… ez a robbanás volt az utolsó dolog, amire John emlékezett.

John arra ébredt, hogy tűz pattogást hall közel magához, és hogy izzik az egész teste. Kinyitotta a szemét és valóban, egy tábortűz mellett feküdt. Szemben vele egy emberi alak, amely csak alakjában volt emberi, arca inkább emlékeztetett egy rothadó koponyára, és valóban, bőre lényegében eltűnt az arcáról, így szabadon hagyva annak izmait, és kivillantva, itt-ott a fehér koponyacsontot, mely még visszataszítóbb kontúrt adott a tábortűz fényében. De a legvisszataszítóbb az egész teremtményben a szemei voltak melyek, csak úgy fedetlenül meredtek ki a koponya szemüregéből, bevéresedve, folyamatos, gennyes könnyekkel áztatva végig a megnyúzott arcot.
– Mi vagy te? – Bukott ki a kérdés Johnból.
– Grrr… Téged meg honnan a búsból szalajtottak? Nem láttál még sugárfertőzöttet?
– De-de, bocs biztos csak beütöttem a fejem, azért kérdezek ilyen hülyeségeket! – Szabadkozott John, mert ekkor már eszébe jutottak Martin szavai a sugárfertőzöttek kinézetéről.
– Helyes! Azt hittem már valami bajod van a kinézetemmel! – Morgott tovább száraz krákogó hangján a fertőzött.
– Hol vagyok? – Kérdezte John sziszegve, miközben fogát összeszorítva felülésre bírta összezúzott testét.
– Mi ezt a helyet csak „barlangnak” hívjuk, egyrészt, mert valóban egy földalatti barlang, másrészt befogadja az olyan embereket, mint én, vagy ahogy mondani szokás az árnylakóknak a legjobb hely egy árnyékos barlang. De udvariatlan vagyok! A nevem Bob… itt lent Dr. Bob.
– Engem hívj csak Johnnak! Szóval doktor vagy? –Tette fel vidáman a kérdést, mert most már tudta, hogy elérte úti célját.
– A háború előtt annak készültem, de a háború rávitt arra, hogy az elméletet, amit könyvekből tanultam átültessem a gyakorlatba. De mióta a táborba érkezett Mis Brewster átvette a főorvos szerepét… mint ahogy idővel minden más szerepet is – Morgott újra Bob.
– Mis Brewster?… Kate Brewster? – Kapta fel a fejét John.
– Többnyire ragaszkodik a Kate-hez, bár én még asszisztens létemre is ragaszkodom a Dr. jelzéshez. Bár el kell ismernem kudarcot vallottam, mint doktor, hisz saját magamon sem tudtam megfékezni ezt a „dögvészt”… Igaz mentségemre szóljon, hogy eddig még senkinek nem sikerült ellenszert találnia rá.
– Ne haragudj Dr. Bob, de beszélhetnék Kate-el?
– Hova ilyen sietős? Itt lent lassan telnek a napok… a hetek… ráérünk még beszélgetni! – Sopánkodott Bob, akinek láthatólag örömet szerzett az új jövevény.
– Ne haragudj Dr. Bob, de Kate régi… a lényeg, hogy üzenetet hoztam, és szeretném minél előbb eljuttatni hozzá! – Bob láthatólag nagyot csalódott, az új érkezőben, ezért kelletlenül folytatta.
– Ha ennyire fontos, akkor ne várassuk meg, bár ilyenkor fontos dolga szokott lenni… furcsa, hogy manapság mintha kerülné a társaságomat. Pedig eleinte sokat dolgoztunk együtt…
– Ne haragudj Dr. Bob, de tényleg MOST szeretnék Mis Kate-el találkozni!
– Jól van, na! Én is voltam fiatal, de hidd el John, nem vezet jóra, ha szeleburdi vagy, fő a türelem, tudod nagy erény az… egyébként is furcsa, hogy így ideérkezésed után nincs semmi kérdésed, pedig biztos vagyok benne, hogy nem jártál még itt, mert ha jártál volna, akkor biztos emlékeznék rád, tudod én már nagyon rég itt vagyok és mindenkire emlékszem…név szerint. Na ezek után se merült fel benned egy kérdés sem?
– De! HOL VAN MIS KATE?
– Jól van! Nem kell így ordítani! Már egyébként is mondtam, hogy nem ér rá napok óta a laborjába van bezárkózva! És csak reggelizni, ebédelni és vacsorázni jár ki. Sőt még engem sem enged be, hogy segítsek neki! – Habár Johnnak lett volna ötlete arra, hogy miért nem engedi Kate munka közbe magához Bobot amennyire tudta, összeszedte minden udvariasságát, és a lehető legnyugodtabban tette fel a következő kérdését:
– Mikor lesz a legközelebbi étkezés?

Ezután Dr. Bob közölte a John számára kellemetlen hírt, miszerint sajnos nem rég ebédeltek, így vacsoráig legalább öt óra hossza van még, de Bill, a szakács gyakran csúszik a vacsorával így elképzelhető, hogy hat óra lesz az ötből! Így Johnnak nem volt mit tennie önként visszafeküdt a matracára és hagyta, hogy Dr. Bob meséljen, meséljen… és meséljen. A hosszú idő alatt, John („kemény munkával”) viszonylag sok fontos információt tudott kihúzni Bobból így tudta meg, például, hogy Kate egy Crystal Peak nevű helyről jött, de kérdés nélkül is, kapott számára kevésbé fontos információkat, ilyen volt az is, amikor Bob nagy lelkesedéssel elújságolta, hogy az első igazi műtétjét, önként jelentkező híján saját magán hajtotta végre. Ez a „műtét” egy foghúzást takart, melyet ő, akkor még „simán Bob” úgy hajtott végre, hogy egy madzagot kötött a fogára, melynek a másik felét egy kísérleti rakétához erősített, majd meggyújtotta a kanócot. Az eredmény olyannyira átütő volt, hogy nemcsak a rossz fogától, hanem állkapcsának egy nagyobb részétől is sikerült megszabadulnia, melyet a lendületben lévő rossz fog tépett ki magával együtt, így rögtön adott volt a második műtét, mely még az előzőnél is sikeresebbnek volt mondható. E műtét során ugyanis sikeresen pótolta állkapcsának hiányzó darabját.
– Ezzel a tettemmel érdemeltem ki a Dr. Bob nevet! – Mondta elérzékenyülve, könnyes szemmel a doktor. – John halvány mosoly kíséretében, elismerően bólogatott. Ekkor távoli csörömpölés hallatszott, mintha valaki kolompot vert volna.
– Kész a vacsora! Az ebédlőnk bizton kijelenthetem, hogy a legkényelmesebb és leghangulatosabb ebédlő a környéken… – Beszélt tovább Bob, de szavait már nem hallotta John, mert ekkor már csak a kolomp hangját követte.

Schwarczi visszatér(t volna)?

A dolog erősen pletykaszagú volt már a kezdetektől fogva, de azért lehetett reménykedni. Íme a teljes sztori:

A feltételezés apropóját azt adta ugyanis, hogy Arnold “Terminator” Schwarzenegger a napokban állítólag tett egy olyan kijelentést, miszerint szívesen dolgozna újra James Cameronnal, s a rendezőnek is kedvére lenne a dolog. Persze nem a T5-ről van szó (egyelőre?).
J. Cameron jelenleg az Avatar c. film utómunkálataival van elfoglalva, de a következő projekje nem más lenne, mint az 1994-es sikerfilmje, a Két tűz között (True Lies, főszerepben Schwarzi) folytatása, True Lies 2. néven, az eredeti szereplőgárda nagy részével.
A hírt alátámasztotta az is, hogy Arnie jelenleg még ugyan Kalifornia  állam kormányzója, de már korántsem olyan jól megy a sora, mint politikai karrierje elején. Még 14 hónapra szól a megbízatása, s előfordulhat, hogy utána visszatér a filmiparhoz.

Ezek a tények pedig  okot adtak arra a találgatásra, hogy az esetleges 5. Terminátor-filmben már tevékenyen részt vállalna, nem pedig csak a CGI-arcát adná a dologhoz.

Néhány nappal később azonban Tom Arnold, a True Lies másik főszereplője elismerte, ő volt az, aki az egészet kitalálta, és kicsit kozmetikázta a tényeket.
Tény azonban, hogy valószínűleg elkészül a film folytatása, de szinte biztos, hogy nem TL 2. néven – ezt még maga Arnie mesélte korábban a Times magazinnak. Innen indult az egész.
Tegnap James Cameron pedig több forrásnak is megerősítette, hogy esze ágában sincs saját magának megcsinálnia ezt a filmet. Döntését azzal indokolta, hogy szeptember 11. után nem igazán lenne kedve egy ilyen alkotáshoz, és nem is érezné helyénvalónak (az első rész ugyanis az ügynökös-terroristás vonalon mozgott).

Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy Schwarzi hiába “áll most parkolópályán”, folyamatosan bombázzák filmajánlatokkal, így nem esne nehezére újra visszarázódnia a kerékvágásba, ha mégsem választanák meg  meg mégegyszer (aminek nagy az esélye…).
Ezen kívül pedig köztudott, hogy maga Arnold is bánja már, amiért nem vett rész komolyabban a T4 munkálataiban.

Hol vannak ők?

A rajongók számára is egyértelmű volt, hogy miután a FOX hivatalosan is megerősítette a nézőket abban, hogy a sorozat nem tér vissza, gyorsan kell cselekedni. Azonnal megkezdődött a kampány, hisz élőszereplős sorozat lévén a készítők, szereplők hamar új munka után néznek.
A sorozat hivatalos törlését lassan több, mint két hónapja jelentette be az amerikai FOX csatorna, s úgy néz ki, ez az idő elég volt arra, hogy mindenki találjon magának megfelelő munkát.

Természetesen a filmek szereplői sem tétlenkedtek, így őket sem hagyjuk ki a “helyzetjelentésünkből”.
A részletek mögött bővebben…

Az “új” világ

Az „új” világ

John ott állt egy szál kabátban a nagybátyjával szemben, s nem értette, hogy mi történik, hogy miért nem ismeri őt fel.
– Tudod mit? Azt hiszem, híres leszel, az öcsém most tért vissza és rajtad van a kabátja.
Mosolygott Derek, érezte, hogy nincs mitől tartania, sőt viccesnek tartotta a helyzetet, hisz ezt az ártalmatlan kölyköt az imént kis híján lepuffantotta az egyik katonája. Talán meg is tette volna, ha nem látja meg rajta a kapitány kabátját. Derek felnézett és meglátta öccsét, aki épp akkor fordult be a sarkon személyes kíséretével. Az öccse azonnal megtorpant amint meglátta az idegent, aki mélyen a szemébe nézett. Volt valami érdekes és egyben ijesztő ebben a tekintetben, mert az mintha a sajátja lett volna, és ezt csak tetézte, hogy az egész kölyökről az ő fiatalkori énje jutott az eszébe. Így álltak egymással szemben hosszú másodperceken keresztül, mintha megállt volna az idő, John habár még soha nem látta az apját, érezte: Ő az!
Végül mégis ő kapta el előbb a tekintetét, mert, ugyan álmaiban sokszor megjelent az a vágy, hogy találkozhat apjával, egy másik személy az utóbbi időben legalább annyira álmai részét képezte. És most ő lépett ki a sötétből egy vékony, barnahajú lány. Barna szemei teljesen elkábították Johnt, vidám mosolya, amint letérdelt a kutya mellé, s simogatni kezdte, egy angyal fényében tetszelgett. Mintha ő világította volna meg ezt az egész sötét világot…

Visszakaphatnám a kabátom? – Törte meg a csendet Kyle, hangja tekintélyt parancsolt melybe most gúny vegyült. John csak állt, és remegett minden porcikájában. Megviselte az időugrás és ezen a látottak mind csak súlyosbítottak, nem ilyennek képzelte el az apja első mondatát, segélykérően pillantott a lányra, aki most a kutyát figyelte miközben azt simogatta, a lány mintha megérezte volna a pillantást, felnézett, egyenesen a szemébe. John-nal forogni kezdett a világ majd hirtelen minden elsötétült.

John egy sötét alagsori folyosón futott, léptei visszhangot vertek a falon. Könnyei verejtékével elkeveredve hullottak a földre. Végre meglátta a célját, egy résnyire nyílt vastag fémajtót a folyosó végén. A nyíláson erős fény szűrődött ki mely hirtelen megtört egy kecses női alakon. John Felkiáltott!
– Maradj velem!
John először a saját kezét látta meg a levegőben mellyel rémálmában Cameron felé nyúlt, majd egy másik kezet, melyet a csuklójánál ragadott meg. John követte a kart majd szíve nagyot dobbant.
-Ca..Cam…Camer…- végül feladta, nem, nem lehet ő! John elengedte a lány csuklóját, és zavartan az arca felé nyúlt, hogy letörölje könnyeit. A lány azonban utánanyúlt a kezének és finoman megszorította.
– Allison Young!
– John… John Connor.
– Nos, John örülök hogy jobban vagy, féltem, hogy nagyobb bajod esett mikor elájultál.
A lány erre a mondatra alig észrevehetően elpirult. John letörölte a könnyeit és körbenézett. Egy nagy helyiségben feküdt a padlón, apja kabátja eltűnt róla helyette egy szakadt farmer és egy piszkos, valaha zöld színű katonai pulóver éktelenkedett a testén. A feje alatt összegyűrt rongyok szolgáltak párna gyanánt. A helyiségben több ember is feküdt hasonló módon, mint ő, ruhástól a padlón vagy régi újságokon, és összegyűrt rongyokon. A teremben félhomály uralkodott, a magas mennyezeten itt-ott pislákolt egy-két öreg fénycső, ezek fénye visszaverődött a márvánnyal borított falról melyen temérdek lövésnyom éktelenkedett, John felismerte egy metrómegállóhelyen vannak.
Most újra Allisonra terelődött a figyelme, aki időközben felállt „székéből”, mely nem volt más, mint egy szerszámos láda.
– Alison… törte meg a csendet John.
– Majd máskor, most mennem kell a parancs szerint, jelenteni az egyik tisztnek, hogy felébredtél! Ne aggódj, egy szót se szólok a rémálmodról… manapság mindenkinek az álmába beférkőznek ezek az új T-800-asok. – S még ezeket, a szavakat mondta arcáról eltűnt az előbbi gyermeteg pajkosság. Eközben az egyik alvó hangosan felnyögött álmában.
– Maradj itt, és ne csinálj semmi zűrt… ja, a ládában találsz vizet!- mondta Alison miközben sietősen elindult.

John figyelte amint a lány alakja eltűnik a félhomályban, majd kinyitotta a ládát, melyben valóban volt két palack víz. John meghúzta az egyiket a víz íze keserű volt, John emlékei megelevenedtek erre az ízre…

Az esőerdőben lombkoronáján csak foltokban szűrődött át a fény, John hosszú ideje gyalogolt egymagában hátán egy hatalmas hátizsák volt, mely körülbelül fele annyit nyomott, mint, ő maga. Vállán átvetve egy AK-47-es gépkarabély pihent, testéhez hozzátapadt a ruhája mely már teljesen átázott a verejtékétől. John kényszerűen nyúlt kulacsához felnyitotta és megpróbált belőle, egy pár csepp vizet inni, mindhiába, a kulacs már vagy fél napja teljesen üres volt. John idegesen végignyalta ajkait, a szárazságtól feldagadt nyelvével. Hirtelen megtorpant, orrán végiggördült egy csepp verejték, a következő pillanatban már le is dobta a táskáját fegyverével együtt, és eszeveszett iramban kezdett el rohanni. Most már egyre közelebbről hallotta a fülének oly kedves hangot, a víz semmivel össze nem téveszthető nyugodt csörgedezését. Végre meglátta a patakot, térdre borult előtte, kezéből tölcsért formált majd megmerítette hűs vízzel.
– Ne!- szólalt meg egy hang John háta mögött. Az anyja állt ott, kezében John táskájával és fegyverével.
– John, remélem, tudod, hogy megbuktál, egy igazi katona soha nem hagyja el a fegyverét és a felszerelését, de te a felszereléseddel együtt az agyadat is elhagytad. –mondta szemrehányóan az anyja.
– Az ilyen esővíz táplálta patakok tele vannak baktériumokkal, amik hasmenést és hányást okozhatnak, ami legyengüléshez vezet, és ez itt az őserdő közepén egyenlő a halállal.
– Ne felejtsd el mit tanítottam!- dobta oda Johnnak a táskát.
– Aki egy sereget fog irányítani az először tanuljon meg magának parancsolni!- Ismételte John anyja régi tanítását. Eközben elővett egy kis tablettás dobozt a táskájából és beledobott egy tablettát a kulacsába, amit az imént töltött tele.
– És most komolyan várnom kell két órát még hat a neomagnol?- Kérdezte John, de addigra anyja már eltűnt a sűrűben.

John arra lett figyelmes, hogy a teremben még sötétebb lett. Felnézett, egy ember állta el a pislákoló lámpák fényét.
– Szevasz John- mondta a katona. John meglepődött, valahonnan ismerős volt a hang, és ez a közvetlenség, nem idegenre vallott. John felpattant, s még felállt átsiklott a katona öltözetén. Szokásos szürke katonai gyakorlót viselt, melynek a név részén a következő felirat volt olvasható: Bedell.

John nem hitt a szemének mióta időt ugrott, egyre másra érték az agyát az erősebbnél erősebb, hihetetlen impulzusok.
– Te?- kérdezte John.
– Na ja, látom, meglepődtél, nem mondom egy órája, mikor először láttalak itt a menedékben, én is alig hittem a szememnek, de most gyere, fontos, hogy négyszemközt beszéljünk! Bedell gyors léptekkel vezette Johnt. Egy valamikori mozgólépcsőhöz vezetett az útjuk a lépcső alján befordultak. Bedell megállt, majd elkezdett a zsebében kotorászni. John szemügyre vette a „kunyhót”mely a lépcső alatti holttérben volt kialakítva. Fala bontott téglából volt emelve. Ajtaja valamiféle hullámlemez volt, melyet egy lakat rögzített a helyére, mely ebben a pillanatban kinyílt jelezvén, hogy a kalyiba gazdája hazaért. A benti rész egy légterű volt melyet egy ócska tarka függöny választott két részre. Berendezése puritán mindösszesen egy asztal egy fegyveres láda két szék és egy a függöny mögé rejtett ágyból állt.
– Foglalj helyet-mutatott Martin az egyik székre. John szó nélkül engedelmeskedett, majd megvárta még vendéglátója is helyet foglal.
– Nos, üdvözöllek szerény hajlékomban – mondta Bedell, eközben meggyújtott egy olajlámpást, mely egy terminátor „koponyájából” lett kialakítva. –gondolom tele vagy kérdésekkel hát jobb, ha engem kérdezel, mert más esetleg nem nézné jó szemmel a kérdezősködésed. –John biccentett, majd feltette első kérdését: Melyik évet írjuk?
– 2025
– Hírek?
– Már több mint két éve zaklatnak minket az új T-800-asok, egyébként semmi változás, többnyire itt lent élünk. Ételért illetve felszerelésért szoktunk felmenni, a környező területeket az őrszemeink figyelik, és ha a fémek megjelennek, akkor többnyire továbbállunk az alagútrendszerben, illetve a kisebb csapatokat megtámadjuk.
– Szóval magatoktól nem indítotok támadást a gépek ellen?
– Ahhoz kevesen vagyunk.
– Mégis mennyi ez a kevés?
– Nagyjából 200-an élünk a „menedékben” ebből kb. 150-en foghatóak harcra, a többiek sérültek illetve van 10-12 gyerek. Régen sokkal többen voltunk akkoriban, valóban a fő célunk a gépek szétzúzása volt, de idővel belső viszályok alakultak ki és a körülbelül 1000-főt számláló csapat több darabra hullott szét.
– Hol vannak most ezek a csapatok?
– Többnyire egy-két napi járóföldre alapítottak új tábort ahol a saját szabályaik szerint élnek.
– Szabályok, mesélj az itteni szabályokról!
– A szabályokat a vezér hozza, ez esetben Reese ezredes. Nincs túl sok szabályunk, Kyle Reesnek illetve, mikor nincs a táborban a bátyjának Dereknek a parancsait mindenkinek be kell tartania. A következő rang itt lent, az őrnagy ezt a rangot mindig a rangban felette álló tiszttől kapják ez esetben Kyle és Derek, nevezhet ki őrnagyokat. Jelenleg nincs ilyen rangú ember a tárborban az utolsó ilyen ranggal rendelkező ember túl nagy befolyással bírt a táboron belül Jake Iron volt a neve, mikor száműzte Kyle, nem csak ő ment el, hanem vele tartott a katonáinak nagy része közel 100 ember, ez nagyjából egy éve történt, ekkor döntött úgy a vezetés, hogy túl kevés az emberünk ahhoz, hogy további támadó hadjáratokat indítsunk a gépek ellen.
– Értem- mondta maga elé meredő tekintettel John- Mi volt ennek az őrnagynak a bűne, amiért száműzték?
– Ja igen, tényleg nem fejeztem be a szabályokat. Na szóval egy olyan bűn van, amit ha elkövet valaki a menedékben, akkor azért száműzetés jár, ez pedig nem más, mint az emberölés.
– Ha ezt a főbenjáró bűnt követte el, akkor hogy lehet, hogy mégis, ennyi ember követte?
– Kicsit komplikált a dolog. Vannak olyan emberek, akiket mások nem vesznek ember számba őket többnyire árnylakóknak, nevezik. Azért nem veszik őket emberi számba, mert a nukleáris háború után sok torzszülött született, mások azzá váltak, akiknek a látványa olyannyira visszataszító, hogy a társadalom kitaszította őket, ez esetben Jake egy ilyet ölt meg. Talán Kyle megkerülte volna a törvényt de, Jake-el már előtte is voltak nézeteltérései, és ez az incidens betöltötte Kyle-nál a poharat, ugyanis ezt az árnylakót követként küldték, hogy tárgyaljanak egy esetleges szövetségről. Nos ez sok embernek nem tetszett, de egyedül Jake volt az, aki hatalmánál fogva szembe, mert szállni a Reese fivérekkel és egyszerűen keresztüllőtte a szerencsétlen követet. Sokak nem sajnálták, hiszen csak a romlott fertőt látják az ilyen árnylakókban, ők jól fogadták az őrnagy eme lépését, és mikor Kyle parancsmegtagadást és törvénysértés miatt száműzte, mellé álltak, és önként elhagyták a menedéket. Nagyjából ennyi a történet, és most beszéljünk a te sorsodról és az elkövetkezendő feladataidról. –Ekkor mélyen John szemébe nézett, de látta, hogy a fiú szeme tele van érdeklődéssel, így hát folytatta:
– Mióta megláttalak az óta már beszéltem Derekkel, ő meg akart figyeltetni pár napig, de meggyőztem, hogy ismerlek és megbízható ember vagy, így bátorkodtalak a katonáim közé venni, így mostantól közlegény vagy, minden tisztnek engedelmességgel tartozol, ha kérdezik ki a felettesed, akkor Martin Bedell százados a válasz értve? –John biccentett.
– A válasz: Igen uram mostantól!- mondta cinkos mosollyal az arcán Bedell.
– Igen uram! –mondta John, és közben viszonozta a mosolyt – Lenne még egy kérdésem uram!
– Kérdésre megadva az engedély, na most így kettőnk közt bökd csak ki – mondta a százados, miközben már fogait megvillantva nevetett.
– Ki ez az Allison Young? – Bukott ki a kérdés Johnból.
– Ja a tizedes, akit megkértem, hogy szóljon, ha felébredtél, ő egy ifjú tehetség olyannyira, hogy tizenhárom évesen már Kyle a személyesen figyelemmel kísérte a tetteit és mikor tizennégy évesen harcképessé vált a személyes emberei, közé fogadta.
– Tizennégy évesen katona?
– Igen itt lent korán érnek az emberek tíz éves kortól már a tisztek parancsait követik a gyerekek többnyire muníciót, és bombákat gyártanak, illetve a tehetségesebbek a harcmezőn végeznek gyűjtőmunkát, vagy teljesítenek futárszolgálatot. Ezek a tettek mind nagy jelentőséggel bírnak, hiszen a későbbi feletteseik az ekkor látottak alapján veszik be őket tizennégy évesen a csapataikba, és innentől teljes értékű katonának számítanak, jut is eszembe, nem fejeztem be veled kapcsolatban a dolgokat. Tehát közlegény vagy, elmúltál tizennégy, kijár neked egy fegyver, és még egy pár cucc. Szóval, induljunk is a fegyvertárba, mert nekem nemsokára munkám akad, a többi dolgot, majd már útközben beszéljük meg. – Bedell felállt, majd megdermedt, hirtelen megpördült.
– Egy kérdésem azért nekem is lenne: Nem látszol sokkal öregebbnek, mikor utoljára láttalak, mikor ugrottál időt?
– 2009-ben- válaszolta John.
– Hm… Gondolkozott Bedell egy évvel az ugrásod után kitört a háború. Szívesen kérdezősködnék, hogy miért jöttél át az időn, de most induljunk, majd máskor visszatérünk erre.

Martin a tőle megszokott futólépésben felszaladt a lépcsőn majd hirtelen megállt annak a tetején és miután meggyőződött róla, hogy senki sincs hallótávban bizalmas hangon Johnhoz fordult.
– John ugye tudod, hogy igyekszem mindent megtenni érted, de bizonyos dolgokban szabály szerint kell eljárnom, így az a nagy problémám, hogy a közlegényeknek nem jár külön kunyhó, így kénytelen leszel az alattunk elterülő táborhelyen „lakni” a többi közlegénnyel és tiszthelyettessel együtt. – John lenézett az alattuk elterülő metró megállóra, és most látta, hogy katonás rendben krétával négyzetrács van rajzolva a betonra, az így keletkezett négyzetekben egy-egy alkalmi fekhely egy láda és egy név állt a betonra rajzolva. John meredten nézett, végül Bedell törte meg a csendet.
– Ha jól látom ott a második sor közepén már be is, rendeztek neked egy kis helyet.
És valóban azon a helyen ahol John nem rég feküdt felkerült egy név a padlóra: John Conor.
– Még a nevemet sem ismerik! – Bukott ki Johnból.
– Még nem… még nem.- nyugtázta a százados, na gyerünk tovább hadd, lássuk miből élünk!
Továbbhaladtak és hirtelen egy hatalmas fal alakja bontakozott ki a félhomályból. A fal törmelékből volt emelve közel két méter magas és legalább egy méter széles volt, közepén egy nagy valószínűleg gyári vaskapu állt melynek a két oldalán egy – egy géppuska fészek volt kialakítva a fal tetején. Az ajtó előtt további őrök álltak géppuskával a kezükben mellettük kutyák hevertek a földön. Mielőtt John jobban szemügyre vehette volna a falat Bedell megszólalt: – Ez itt a fő védfal a falon túl körülbelül száz méter van a kijáratig ezt a géppuskások, őrzik. Létfontosságú, ez a fal ez védi a fő útvonalat a menedék „szívébe”, amint látod a fal mögött, rögtön nyílik két alagút a Jobb oldali az étkezde, a bal oldali a fegyvertár mindkettőben akad dolgunk először a fegyvertárba, megyünk.

A fegyvertár folyosója egy valamikori szerviz helyiség lehetett, keskeny volt és nem túl hosszú a bejárat nem volt csak egy derékig érő téglafal, magasodott ki a semmiből, amelyen egy ajtónyi rést hagytak. Az „ajtó” előtt egy fegyveres őr állt a pult mögött pedig egy ősz kecskeszakállas öregúr ücsörgött egy széken. Amint meglátta a közeledőket felállt és tisztelgett.
– Jó napot százados miben segíthetek? – kérdezte az öreg.
– Jó napot Bruce ennek az új közlegénynek kellene valamiféle fegyver.
– Áh új közlegény végre valami jó hír. Fáradjanak beljebb! A terem végében vannak a közlegényeknek szánt fegyverek. John-ék végighaladtak a folyosón melynek a padlóját két oldalt lőszeres dobozok borították falára, pedig gépfegyverek, shotgunok elvétve rakétavetők és harckocsikból kiszerelt gépágyúk voltak felaggatva, végül elérték a fegyvertár végét ahol a legegyszerűbb kézifegyverek, pisztolyok sorakoztak a falon.
– Nos ezekből választhatsz – Tárta szét a karját Bedell.
– De hisz ezek szinte semmit sem érnek a gépek ellen! – fakadt ki újból John.
– Közlegények nem viselhetnek komolyabb fegyvert a menedékben, mert, a komolyabb fegyvereket a tiszteknek tartják fent, kaphatnak a közlegények is a kétoldali falról fegyvereket, de kizárólag kinti szolgálatra adják ki, vagy ha a menedéket támadás éri, ez a szabály ezt el kell fogadnod, és itt az ideje, hogy megkomolyodj, mert ma már másodszor fakadsz ki apróságokon, amit egyelőre nem befolyásolhatsz. Hiába reklamálsz, valóban ezekkel, a fegyverekkel többnyire csak megcirógatni tudod a fémeket, de hát ez van, inkább azon törd a fejed melyik stukkerrel szeretnéd őket kényeztetni? – váltott újra barátságosabb hangnemet a százados. John elpirult, most vette csak észre, hogy Martin arca sápadt, szemei alatt óriási sötét karikák éktelenkednek, s mikor mosolyog arcát temérdek ránc árnyékolja be, láthatóan fáradt és gondterhelt, első ránézésre 40-es férfinak tűnt pedig valójában alig múlt harminc. És mégis, most ez a férfi szárnyai, alá vette őt John Connort aki most nélküle, lehet, hogy egy fogdában ülne. John belátta, hogy hálával tartozik mind ezért, és hogy Bedellnek legkevésbé egy lány módjára, siránkozó férfira van szüksége. Tekintete valószínűleg elárulhatta Martinnak a gondolatait, mert a százados, mint ha mi sem történt volna hirtelen a régi barátságos hangnemmel szólalt meg.
– Ó nézd egy régi Glock 17L az egyik legjobban bevált 9mm-eres valóságos legenda, ráadásul, ahogy nézem szép állapotban, van. – John végigmérte a fegyvert a fegyver hibátlan volt egyedül a markolatába vésett bele valaki egy évszámot az évszám a következő volt: 1989.
John végigmérte a többi pisztolyt a legtöbbjük régi forgótáras revolver volt, egy-két félautomata is akadt köztük de az mind-mind megviselt állapotban volt.
– Igazad van, ez a pisztoly a legjobb választás! – nyugtázta John, majd elindultak Bruce-hoz, aki megnézte a pisztolyt.
– Jó választás! Kinek a nevére írhatom?
– John Connor nevére mondta Martin John helyett. És Bruce lenne egy személyes kérésem!
– Igen?- nézett fel a fegyvermester kérdő tekintettel.
– Szeretném, ha egy kicsit feltuningolnád ezt a fegyvert, nézd át nekem, tedd teljesen automatává, ha tudod, szereld fel kihajtható fém válltámasszal, továbbá dobj rá egy lézercélzót, és számolj fel két darab extra harminchárom lőszert, befogadó tárat.
– Ha jól értem akkor lényegében gépfegyverré kéne alakítanom ennek a közlegénynek a fegyverét. – nyugtázta a kérdést Bruce.
– Látom most is értjük egymást. – mosolygott Bedell.
– Tudja százados, hogy egy ilyen kérés már majdhogynem szabályellenes, mondhatni pengeélen táncol, de önért megteszem, remélem, valóban kiérdemli a közlegény a figyelmét! … No fiam itt írd alá, hogy átvetted a fegyvert. – mutatott Bruce egy lapra. – Holnap reggelre jöhetsz a fegyveredért! – John aláírta a lapot, majd elbúcsúztak a vén rókától.
– Na gondolom, megéheztél ennyi izgalom után, és mázli, hogy itt a fegyverraktár mellett van az étkezde.
– Igen, éhes vagyok…és köszönöm a segítségét.
– Nincs mit ha jól emlékszem lógtam neked eggyel. Na gyerünk, nézzük mit vadászott ma vacsorára Izolda.

Mint kiderült Izolda egy idős, német származású szakácsnő, aki feltűnően már-már krónikusan sovány, ezzel a furcsa párosítással már az első pillanatban valahogy ellenszenves volt Johnnak. Ezt a furcsa ellenszenvet tovább fokozta Izolda öltözete: Egy fehér konyharuhát viselt, amely azonban inkább volt mindenféle más színű csak fehér nem a ráömlött, ráégett sok-sok ételmaradéktól, Izolda arca beesett volt, leginkább egy koponyára hasonlított. Zsíros, szürke haja fejkendő híján, a vállát csapdosta.
– Jó estét Izolda! – Köszönt Martin illendően, John követte példáját.
– Jó estét a katona uraknak is! – vicsorgott vissza Izolda.
– Mi a mai specialitás?
– Ma igazán jó napom volt! Szolgálhatok friss, nyárson sütött patkányokkal. Aztán ma érkezett egy kartonnyi 2017-ben lejárt szavatosságú kutyakonzerv, nemsokára kész lesz belőle a pörkölt, köretnek tudok ajánlani egy kis régi krumpli porból készült burgonyapürét, sajnos nem állt össze teljesen de minden bizonnyal fogyasztható. – Villantotta ki bizalom gerjesztően azt a kevés fekete fogát Izolda ami, még volt neki. John arcáról a: Most ez biztosan valami hülye vicc! Kifejezést olvasta le Bedell ezért újból a segítségére sietett.
– Két darab szép nagy nyárson sült patkányt kérünk! – mondta a százados. John kérdően meredt Martinra, s miközben a szakácsnő a vacsoráért hátrasietett, Bedell Johnhoz fordult és suttogva magyarázta: – Figyelj, tudom, hogy ez most így elég durva lehet neked, de mi már megszoktuk, szintén csak annyit tudok mondani, hogy ez van, persze egy héten egyszer legalább akad normális étel, ez most nem éppen az a kategória de a lényeg, hogy friss! Ezt jól jegyezd meg! Ha ilyen ételekkel találkozol, törekedj arra, hogy mindig a legfrissebbet válaszd ilyen gyatra kaják mellett a legrosszabb, ami történhet veled a gyomorrontás. – Ekkor megjelent Izolda, vézna kezeiben egy-egy nagyra nőtt patkánnyal. John végül hitetlenkedve, de elvette a „pálcára szúrt ínyencséget”. Bedell Johnhoz fordult: Bon appétit! –megint mosolygott, ezzel elérte, hogy John is kövesse példáját. Miután John legyűrte félelmét és egyben a patkányt is teli hassal utólag nyugtázta a tényt, hogy a patkány íze valójában nem is olyan vészes. Elköszöntek Izoldától aki, figyelmeztette őket, hogy ne feledjék napjában csak háromszor, szolgálja ki őket! Mert ennyi jár a katonáknak, a főzőtudományából, se több, se kevesebb.

– Nos John, most elválnak útjaink nekem most, munkám van! – Mondta az étterem előtt Martin.
– Százados, ha gondolja szívesen magával tartok, mert így őszintén nem hiszem, hogy érdekelne a mai tévéműsor. – Martinnak valószínűleg ínyére lehetett a hangnem, mert mosolyogva biccentett. Elindultak visszafelé le a lépcsőn, át a pihenőtáboron, az út egyre elhagyatottabbnak tűnt, egyre kevesebb lámpa égett, és így egyre sötétebbé vált az alagút, az évtizedek törmeléke nem volt eltakarítva, mindössze egy szűk folyosó vezetett át rajta. Egy helyen ahol már-már koromsötét volt Bedell felemelte kezét, jelezve, hogy itt megállnak. A százados halkan elővette M4-carbin-ját a hátán viselt tokból. John most látta csak meg, hogy mit figyel a védelmezője. Egy sötét, ráccsal levédett aknajárat nyílt előttük a falból. John megértette a parancsot, halkan megragadta majd leemelte a nehéz rácsot, ez alatt a százados fegyverét előre dugta a járatba majd egy szemvillanásnyi idő alatt maga is utána fordult.
– Tiszta! Továbbhaladunk. – Nyugtázta. Ahogy haladtak előre egy idő után halkan majd egyre hangosabban végül tisztán kivehetően emberi hangokat hallottak, és egyre tisztábban látták, hogy az alagút végén erős fény világít. Végül elérték uticéljukat, egy hatalmas terem nyílt a szűk folyosóról, a teremből, további alagutak nyíltak, és közepén egy nagy szobor állt. A helyiségben vagy húsz-harminc ember serénykedett, egyesek takarítottak mások már a kitakarított részre székeket hordtak, megint mások egy emelvényt eszkábáltak össze régi fadeszkákból. Ahogy a munkások meglátták Bedellt vigyázba vágták magukat, és egy katona jelentett neki a munkafolyamat állásáról.
– Igen, holnap lesz már egy hete, hogy készülünk a holnapi ünnepségre. – Magyarázta a százados Johnnak.
– Miféle ünnepség?
– Minden évben megrendezzük ezt az ünnepséget az első vezetőnk tiszteletére, ő volt az, akinek itt a legtöbbet köszönhetjük, mikor kitört a háború, ő már mintha előre fel lett volna készülve, itt az alagutakban fegyvereket, muníciót és élelmet halmozott fel, és a legnagyobb profizmussal fogta össze a túlélőket. Az ő idejében volt a legnagyobb a csapat és az a hangulat! Még most is beleborzongok, ha azokra az időkre gondolok, szó szerint vadásztuk akkoriban a fémeket. Aztán ahogy meghalt lassan hanyatlani kezdett a műve, de a holnap talán egy új kezdet, mert ha bár szétesett a csapat, ezt a napot minden vezér tiszteli ezért sokuk itt lesz holnap, a katonáival együtt. Lesz egy tárgyalás a vezetők között aztán egy ünnepség zenével, bőséges étellel és még egy kis pia is fog akadni, ha minden jól megy. – John már az utolsó szavakat nem hallotta – csak a szoborra tudott figyelni, amely a saját anyját ábrázolta.

A meglepetés vendég

John aznap este alig aludt, felkavarta, hogy így kellett az édesanyját újból látnia. Akkor ott, nem is tudott megszólalni, Bedell hiába faggatta, mi baja még neki sem volt képes megnyílni, így tértek vissza a menedék szívébe. Ez már jó pár órája volt és azóta John szinte csak perceket aludt. Így reggel az első ébredőkkel együtt elindult, elment az étkezdébe, ahol szerencséjére, az ünnepre való tekintettel sült disznóhúst szolgáltak fel. Ahogy végzett John betért a fegyverraktárba ahol átvette az immáron teljesen átalakított Glock 17-esét. Mikor kilépett a fegyvertárból egy ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Jó reggelt újonc! –Derek Reese állt előtte.
– Jó reggelt…uram.
– Ahogy látom alakul a hozzáállása újonc.
– Igen uram!
– Az jó ilyen korán kelő katonából kevés van a menedékben, de amint a szemén látom nem aludt jól, menyjen pihenjen egyet amíg van rá lehetősége lassan ideérnek a vendégek aztán bedurvulunk este – Mosolygott Derek jelezve, hogy csak formaság végett magázódik.
– Igen uram! – viszonozta John a már-már formai mosolyt.
– Komolyra fordítva a szót, holnap reggelre már Bedell százados meg fogja kapni az önre bízott munkák listáját. Addigra már teljes körű menedéklakónak fog számítani, így hát nem árt, ha addig pihen ameddig lehetősége, van rá. – Ezzel a mondattal Derek, befejezettnek tekintette a társalgást és gyors léptekkel elindult a kapu felé mely megnyílt előtte…

John úgy tett, ahogy nagybátyja tanácsolta, délután arra ébredt, hogy nagy a sürgés-forgás körülötte, rengeteg ember igyekezett kisebb-nagyobb csoportokban át a menedék pihenőhelyén mindannyian a már tegnap John által is felfedezett „ceremónia” terem felé tartottak. John hirtelen Allisont pillantotta meg egy kis csapat élén, mely két-három korabeli srácot foglalt magába. Allison is észrevette Johnt, mosolyogva kiszabadult a köréje gyűlt srácok gyűrűjéből és Johnhoz lépett.
– Héj hétalvó, remélem, nem akarod lekésni az év partiját – Mondta nevetve a lány.
– Senki nem mondta, hogy ilyen csinos lányok is lesznek, de most már látom, hogy érdemes benéznem!
– Jaj, már te is kezded! – Rémüldözött Allison miközben szemeivel gyilkos pillantást vetett a mögötte álló bandára.
– Látom, nem szereti az ilyesfajta bókokat tizedes. – Váltott komoly hangnemre John.
– Helyes meglátás katona, öntől ennél sokkal jobb bókokat várok! Akkor ott találkozunk… Mondta búcsúzás helyett, mert már ekkor egy fiatal, robosztus srác a csuklójánál fogva elkezdte behúzni a rá várakozók gyűrűjébe.

John kis idő múlva Allisonék után indult, még így is elérte a buli elejét, zene még nem hallatszott a teremből jelezve, hogy még tárgyalnak a vezetők. A terem előtt fegyveres katonák mindenkitől elvették a fegyverét, John is csak ezután jutott be. A teremben nem látott egy ismerős arcot sem, így újra anyja szobrára terelődött a figyelme. Lassan odalépett a körülbelül másfél méter magas talapzaton álló mellszoborhoz. A mellszobor talapzatán egy vékony csillogó fém táblán egy név állt: Sarah Iron alatta pedig a következő felirat csupa nagybetűvel: NINCS VÉGZET… John elgondolkozott…de hirtelen egy hang szólalt meg a hangfalakból az emelvényen egy nyurga húsz év körüli srác állt:
– Tisztelt hölgyek, urak bent még mindig tart a tanácskozás de mi már ösztönzőleg elkezdenénk a partit természetesen csak fél hangerőn, de azért hadd hallják a bentiek, hogy miről szól ez az este!
Ebben a pillanatban felcsendült prodigy-smack my bitch up című örökzöld slágere, a tömeg sikítva ujjongott, ekkor pillantotta meg John, Allisont a tömegben, aki már valószínűleg régebben figyelhette Johnt, mert tekintetük azonnal találkozott. Allison elindult John felé, aki végül a lány elé sietett.
– Szia, végre, elbírtam szabadulni Rickytől meg a többi tuloktól! – Sóhajtott a lány. – Na, mesélj, hogy tetszik a menedék?
– Eddig tetszik, bár „Ízletes” Izoldának nem igazán jön be főzőtudománya.
– Elég irtózatos dolgokat tud kitalálni! – Nevetett Allison. Ekkor azonban elkomorult az arca.
– John, most kerülök egyet mert Rick erre jön, remélem megunja a dolgot leissza magát aztán már nem zavar.
– Miért? Kid neked ez a Ricky?
– Nekem senkim, de ő úgy gondolja, hogy én hozzá tartozom, kicsit gyengeelméjű szegény de erős, mint a bivaly, szóval jobb, ha nem állsz az útjába! – Fejezte be a mondandóját Allison majd kecsesen elvegyült a tömegben. A zene ekkor felhangosodott jelezve, hogy a tárgyalásnak vége. John gondolatai újra anyja körül forogtak, hisz tegnap még látta, de az a pillanat 16 évvel ezelőtt volt és ez a tudat szinte megőrjítette.
– Hello – Köszönt rá újból Allison.
– Ő…Szia, na leráztad…
– Beszélnünk kell! Most! – majd megragadta John kezét és egy, a teremből nyíló sötét folyosó felé húzta. Végül odaértek.
– Mi olyan fontos? – Kérdezte John.
– John Henry-t elfogták a gépek! – szólalt meg Allison Young, Weaver hangján.
– Weaver?
– Igen én vagyok.
– Hogy jutott be?
– Nem lényeges, a lényeg, hogy John Henry-t ki kell szabadítani, még ma, mert elfogása után átprogramozóba vitték.
– És én, hogy segíthetek kiszabadítani?
– Te semmiben, én megyek, a te feladatod figyelmeztetni az embereket, hogy jönnek a gépek!
– A gépek?…De hát, hogy találtak ide?
– Én küldtem őket! – Hangzott a rövid válasz.
– Mocskos áruló! – Ordította John.
– Csak úgy tudom kiszabadítani John Henry-t, ha a gépek elvonják a csapataikat a gyárból. De most indulj! – John belátta, nem tehet mást, mint, hogy követi Weaver utasításait. Megforduld, de abban a pillanatban egy ököllel nézett farkasszemet. Nem volt ideje kitérni, az ütés erejétől a földre zuhant.
– Megvagy, te gané! Mit képzelsz, mit csinálsz a nőmmel? – Rick újra a magasba emelte a kezét, amint látta, hogy John megpróbál felállni.
– Ne! –kiáltotta John, de ekkor már késő volt Rick jobb halántékát egy vékony „fém kés” ütötte át melynek a vége a bal szemgödrén át állt ki.
– Indulj…most! – mondta Weaver majd egy pillanat múlva alakját elnyelte a sötét folyosó. John beszaladt a terembe de az már teli volt emberekkel, a zene ordított a hangfalakból. John megpróbált utat törni a tömegbe, hirtelen Allison állt vele szemben.
– Hé! Veled meg mi történt? – John egy pillanatra lelassított, csak most érezte, hogy valami meleg folyik végig az állán… minden bizonnyal vér.
– Gépek! – Próbálta túlordítani a zenét John!
– Milyen képek? –Nézett rá Allison értetlenkedve, de ebben a pillanatban óriási villanás töltötte be a termet, amint a helyiség egyik fala berobbant. A robbanáshoz közel állók azonnal szörnyethaltak, a kicsit távolabb állók pedig a földre zuhantak a légnyomás erejétől. John-ék a terem közepén álltak. John nem hallott semmit, a füle felmondta a szolgálatot, csak annyit látott, hogy a robbanás nyílásán át T-600-asok özönlenek a terembe, kezükben gépfegyverek, gépágyúk, amelyek szórják a golyót. Allison dermedve állt a jelenség előtt, de John átkarolta a lány derekát és berántotta anyja szobra mögé. John hirtelen erős sípolást hallott majd fokozatosan visszanyerte a hallását. Kinézett a szobor mögül. Első ránézésre legalább tíz
T-600-ast számolt. A menekülő emberek könnyű célpontok voltak, tömegesen hullottak el, a terem padlója már teli volt holttestekkel és leszakadt végtagokkal. Valamit tennie kellett! A szobor csak átmeneti védelmet nyújt, és a gépek gyorsan közelednek. John Allisonra nézett, de rögtön látta, hogy a lányt jobban megviselte a robbanás, mint őt. De ekkor a lány válla mellett újból meglátta anyja feliratát: NINCS VÉGZET…
– Csak ha bevégzed! – John hangja, olyan erőt sugallt, mint még soha, ez egy diadalittas kiáltás volt, mert John rájött anyja üzenetére. A következő pillanatban a könyökével, már be is ütötte a vékony fém táblát, mely mögött egy kis rejtett rekesz volt, benne anyja shotgun-jával és egy M32-es gránátvetővel. John azonnal megragadta az utóbbit, kifordult a fedezékből és tűz alá vette a gépeket. Három gránátot lőtt ki ebből kettő is terminátort ért, ezek darabokra robbantak, ezáltal több gépet is megsértettek repeszként szétrepülő darabjaikkal, egyik másik közelükben levő gép négykézlábra esett, de szinte mindegyikük elvesztette a koordinációját. John elérkezettnek látta az időt a kitörésre, Allisonra pillantott. A lány anyja shotgunjával a kezében, bíztató pillantást vetett Johnra. A következő pillanatban már mindketten a legközelebbi a teremből nyíló folyosó felé rohantak. John további két gránátot lőtt ki fedező tűzként, elérték a folyosót, most már csak teljes erejükből rohanniuk kell, és bízni a szerencsében, hogy nem veszik őket üldözőbe. Nem így történt, hirtelen golyók süvítettek el mellettük, John hátrafordult, két gép is a nyomukban volt. John kilőtte utolsó gránátját mely az egyik gépet el is találta, mely a találatnak köszönhetően derékban kettészakadt, a golyózápor abbamaradt, John eldobta a gránátvetőt és tovább rohant Allisonnal, majd befordultak egy mellékfolyosóra. Már épp kezdték úgy érezni, hogy megmenekültek, de ekkor fém lábak szapora kopogását hallották meg a hátuk mögött, a fémes csengés egyre hangosodott, John hátranézett, és sejtése beigazolódott, a másik T-600-as melyet csak a robbanás szele és a másik gép darabjai értek, meghibásodott fegyverét hátrahagyva a nyomukba eredt. A gép egyre közeledett már alig volt tíz méter a menekülők és az üldöző között, ekkor Allison többször hátrafordult futás közben és a shotgunnal több lövést leadott a gépre, mely ettől lelassult, de továbbra is kitartóan követte őket. Az egyik ilyen lövés közben azonban a lány megbotlott, a folyosón heverő törmelékben, és elesett. John csak a lány sikolyát hallotta, megfordult, és borzalmas látvány tárult a szeme elé:
Allison a hátára esett, magánál volt, de látszott, hogy nincs esélye, a gép utoléri, addig, amíg van a puskában lőszer, talán távol tudja tartani a gépet… utána vége. John legalább annyira kétségbeesett volt, mint a lány, megdermedt a félelemtől, de ez csak egy pillanat elejéig tartott, mert ekkor meglátott egy csákányt a földön heverni… Tudta ez az utolsó esélye. Felkapta a csákányt és felbőszült ordítás kíséretében rohanni kezdett. Allisonnak addigra kifogyott a lőszere, a T-600-as már csak pár lépésre volt tőle, majd odaért és lehajolt hozzá, fém ujjai, mint egy satu fonódtak a torka köré, és már nem látott mást csak a gép vérvörösen izzó szemeit, melyek szinte égették a bőrét. Ekkor egy alak suhant el a T-600-as mellett, és a vörösen izzó szemek lassan kialudtak. A gép elengedte a lányt, de a következő pillanatban már felé dőlt, de ekkor két kar megragadta a több mázsás gépszörny egyik karját és elrántotta oldalirányba, így védve meg a lányt. Az oltalmazó kar John Connor-é volt, aki maga is elvesztette az egyensúlyát, és Allison mellé zuhant. Így feküdtek percekig egymás mellett, olyan közel, hogy érezték a másik testének finom remegését.

Tájkép, csata után

A folyosó falán lépések visszhangzottak. John figyelt fel rá először, hang nélkül nézett a lány szemébe, úgy, hogy az rögtön tudta mire kell figyelnie, most már látszott a szemén, hogy ő is hallja a közeledő lépteket. A lehető leghalkabban álltak talpra majd minden idegszálukat megfeszítve figyeltek. A lépések egyre közeledtek. John-ék felkészültek rá, hogy újból az életükért kell harcolniuk, de ekkor egy szempillantás alatt megnyugodtak, mert a közeledő lépésekhez nagyon is emberi hangok, fáradt lihegés, fújtatás tartozott. Majd a folyosók kereszteződéséből, előbukkant Bedell százados és még közel fél tucat ember tetőtől talpig fegyverben. A százados szörnyen nézett ki, fáradt, és izzadt arcára vastag, véres porréteg tapadt. Ruhája megszaggatva, szinte rongyra emlékeztetett, Bal lábára sántított, melynek oka egy komoly sérülés lehetett, mert minden egyes lépésnél vér bugyborékolt ki a bakancsa szárából.
– John, Allison! Hál’ Isten, hogy megvagytok! Nem esett bajotok?
– Nem, megvagyunk! – Vette magához a szót Allison.
– Remek, fogjátok! –Dobott két gépfegyvert John-ék kezébe. – Még lehetnek az alagutakban, bár az a legfurcsább, hogy hirtelen nagy erőkkel visszavonultak, holott, teljesen megsemmisíthettek volna bennünket. Valami nagyon nem stimmel itt, ha engem kérdeztek! John nagyon jól tudta, hogy a gépek amiatt a személy miatt vonultak vissza, aki megmutatta nekik a búvóhelyüket…Weawer!
– Hé, melyikkőtök ment neki egy csákánnyal ennek a fémnek? – Rúgott bele Bedell a lába előtt heverő élettelen T-600-asba.
– John mentette meg az életem! –Nézett a lány John szemébe olyan mély tisztelettel, amitől John maga is meglepődött, csak most tudatosult igazán benne, hogy Cameron bármennyire emberi volt, akármilyen hi-tech szoftverek irányították a mesterséges, vagy talán valódi érzelmeit, mégis csak egy gép volt, és talán pont azért volt olyan emberi, mert erről a lányról másolták, akinek egyetlen pillantásában annyi érzelem van, hogy abba szinte beleszédül az ember.
– Szép teljesítmény! – Szakította félbe John gondolatait a százados. – John Connor, nem csak bátor vagy, hanem ahogy látom a szerencse kegyeltje is! Ez egy javított 600-as volt, fej sérülése lehetett, mert a processzorvédőt és a körülötte levő coltant már csak egyszerűbb ötvözettel pótolták.
– Ez hogy lehet? – Nézett kérdőn John.
– A skynet híján van a coltannak, a régi 600-asok teljesen coltan vázat kaptak, manapság már csak javítgatják őket, de nem coltannal, mert azt az újabb modellekbe tartogatják! Na de most induljunk, jó pár dolgot át kell mentenünk a B menedékbe, mielőtt visszatérnek a fémek!

Johnt nem hagyták nyugodni a történtek még segédkezett a fegyverraktár átpakolásában, végig máshol járt az esze. Őrjítőnek érezte, hogy most valószínűleg azért él, mert a múltban megsemmisítették a gépek egyik coltan raktárát! Vajon az édesanyja is ugyanezt érezte, mikor megtudta, hogy a jövőből érkezett férfi ágyékából származó gyermeket hordja a szíve alatt? Valószínű…ekkor megszakadt a gondolata, mert Bedell közeledett újból, meglehetősen sápadt volt már ekkor és csak fejével jelezte, hogy beszélni kíván Johnnal. Egy félreeső helyre vezette, majd újabb biccentéssel jelezte, hogy itt megpihennek. Leültek, majd a százados bizalmas hangon Johnhoz fordult.
– Baj van! Bíztam benne, hogy egy másik csapattal van, de most már bebizonyosodott, hogy elfogták…
– Mégis kit?
– A vezért…Kyle Reese-t! –John szíve nagyot dobbant az apját elfogták a gépek, az anyja mesélt neki erről gyerekorrában. Azt is mondta, hogy neki kell majd kiszabadítania, de nem gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan be fog következni! Most újból gyengének, esetlennek és gyereknek érezte magát a feladathoz. Remegő hangon kérdezte:
– Hova vitték?
– Munkatáborba és még vagy 200 embert. Halálra fogják őket dolgoztatni, vagy ami még rosszabb, felhasználják őket az új beszivárgók elkészítéséhez. Egy biztos…-itt nagyot nyelt- csak hónapjaik vannak hátra.
– Ki kell őket szabadítanunk! –Bukott ki Johnból, bár ő sem értette miből merített hirtelen ekkora erőt!
– Sajnos ehhez a szavaknál több kell! 100 halott maradt a teremben talán 200-an élhették túl a támadást, de ami még rosszabb az, az, hogy ez egy kevert társaság! Jake meghalt az emberei valószínűleg ezért minket fognak okolni és elhagyják a menedéket. Mi is vezér nélkül maradtunk, ráadásul Derek is megsérült, így most senki sincs, aki összefoghatná az embereket, és már csak órák kérdése, hogy kiderüljön, hogy nincs vezetőnk! Én ide sajnos kevés vagyok – Sóhajtott Bedell – De ami rajtam múlik, azt megteszem! Megpróbálom addig titokban tartani a történteket, ameddig csak tudom, hogy minél több dolgot tudjunk átmenekíteni a B menedékbe, de most indulnom kell! A százados megpróbált felállni azonban fájdalmas szisszenést hallatva vissza esett ülő helyzetbe.
– Áá… rohadtul fáj a lábam, egy kibaszott fém totál átlőtte. – Johnnak ekkor eszébe jutott, hogy anyja shotgunjának a tusában van egy rejtett rekesz melyben anyja a legfontosabb túlélő eszközöket tárolta úgy, mint iránytű, gyufa, tű és sebészeti cérna. Megtalálta a körmével az illesztést majd erősen meghúzta a rekesz kinyílt, és valóban mindaz benne volt, amit John keresett.
– Várj! –Mondta John! – Össze tudom varrni a sebed!
– Hát legyen, de gyors légy! – Nyugodott bele Bedell. John gyors és precíz mozdulatokkal összeöltötte a sebet. A százados megnézte a munkát, majd útjára indult, de előtte még egy halvány mosoly kíséretében Johnhoz fordult!
– Szép munka tizedes!
– Tizedes?
– Ja nem mondtam még? Ha nem lenne egyértelmű a menedékért elkövetett tetteidért, előléptetés dukál, merthogy te voltál, aki feltartottad a T-600-asokat így sok ember életét mentetted meg! A formaságokat majd később intézzük. – Kacsintott Johnra, majd sérülése ellenére sietősen elbicegett. John megilletődve figyelte, majd elgondolkodott azon, hogy életében most először mentett meg teljesen önállóan emberi életeket, ez melegséggel töltötte meg a szívét, és érezte, hogy önbizalma kezd visszatérni. Eközben szinte automatikusan csomagolta vissza a puska tusába a kis túlélő csomagot hirtelen valami furcsát tapintott meg benne. Kis habozás után kiöntötte a már bepakolt dolgokat, majd a fény felé fordította a puska rejtett rekeszét. Egy lap volt megszorulva a tus belsejébe. John megfogta a körmével, majd kihúzta a lapot, csak ekkor látta meg, hogy a lap valójában egy félbehajtott fénykép az édesanyjáról. A fényképen anyja egy dzsipben ült, mellette egy németjuhász. John még soha nem látta ezt a képet, talán ezért fogta meg annyira. Anyja fiatal volt a képen, kevéssel múlhatott húsz, de a tekintete már akkor is olyan komoly és katonás volt, mint ahogy John mindig is ismerte, de nem! Ebben a tekintetben más is volt. Mély szomorúság tükröződött benne, ahogy anyja a távolba néz… mintha a jövőt látná.

Johnt az újabb „sokkból” egy tiszt szavai zökkentették ki. A munka tovább folytatódott, végül az emberek összehangolt munkálatainak köszönhetően sikerült a megadott helyre átköltöztetni a berendezések többségét, majd aláaknázták az elhagyott menedéket. Ezalatt az idő alatt már érezhetően nőtt az izgalom a katonák között futótűzként terjedt a hír, hogy senki nem látta a munka közben se Kyle Reeset se Jake-et, ellenben egyesek látni vélték Derek Reese-t eszméletlenül, amint egy hordágyon vitték. Munka végeztével az emberek egy kisebb csarnokban verődtek össze, ahol már csoportokban beszéltek a hallott esetenként vélni látott pletykákról. John meghúzta magát az egyik félreeső sötét sarokban, fáradt volt az adrenalin majd az egész napra továbbnyúló pakolás elvette minden erejét, szeme lecsukódott. Már majdnem elaludt mikor arra lett figyelmes, hogy hirtelen minden elcsendesült, szokatlan volt ez a csend az előbbi minden irányból irányuló enyhén visszhangos beszédhez képest, ezért kinyitotta fáradt szemeit.

Bedell százados egy széken állt és csendre intette a tömeget. Arca sápadt volt teste finoman reszketett, mely betudható volt a sok vérveszteségnek, mikor azonban megszólalt hangja eltökélt volt, rögtön érezni lehetett, belőle, hogy valami komoly mondanivalója van, hogy most valami megváltozott, és most szinte egy másik Martin Bedell állt a katonák előtt. Nem az a jól ismert „laza” százados, aki mindig mindent megpróbált, a katonák felé lazán, viccelődve elmondani, legyen az akármilyen komoly dolog. Nem, ez most valami egészen más, valami egészen komoly, tragikus mondanivalója van!
– Tisztelt ellenállók… először is köszönöm, hogy így együttes erővel, összehangoltan, és nem utolsósorban sikeresen áttelepítettük a berendezéseket…- Síri csönd, az emberek nem ezt a jól ismert, (számukra, most szinte lényegtelen) tényt várták. A százados folytatta…- A táborban járó hírekről szeretnék egy pár szót szólni, hogy tisztázzam a helyzetet. Derek Reese alezredes valóban megsérült, de állapota kielégítő, most még mesterségesen altatják, de valószínűleg egy hét múlva „talpraállhat”. Kyle Reese ezredest elfogták a gépek…- (általános felháborodás, zavar az összegyűltek között) Bedell meg sem várta, hogy elüljön a beszéd, folytatta – Jake százados a fémekkel folytatott harcban hősi halált halt. –Fejezte be a százados majd várta, hogy elcsendesedjen a tömeg. De nem csendesedett, csak egyre erősödött a hangzavar, ahogy erősödött a kétségbeesés, úgy lehetett egyre durvább kijelentéseket hallani, a most mi lesz velünk? – Kérdéstől, egészen a – Mind meghalunk! Kijelentésig. Egyes csoportok a hír után láthatóan, elkezdtek csomagolni, azzal a céllal, hogy azonnal elhagyják a menedéket. John nem hagyhatta ezt, tudta, hogy itt az alkalom, nem engedheti szétszéledni az embereket, mert ha ez megtörténik, akkor az apja Kyle Reese meghal, és a gépek végleg győzelmet aratnak. Ezért, amilyen határozottan csak tudott elindult a százados felé, amint kilépett az árnyékból egyre több ember hallgatott el, vagy kezdett halk suttogásba amint meglátták. – Nem ez a srác volt az? – De ő tartotta fel a fémeket – Milyen fiatal! – Mit akarhat? – hallatszott minden felől. John egyenesen Bedell századoshoz sietett és szót kért, a százados megadta a kért szót és megfáradva lelépett a rozoga székről. John felállt, mikor ez megtörtén már csak itt-ott hallatszott a teremben csoportos beszélgetés.
– Tisztelt… ellenállók! A nevem John Connor… tizedes. Látom egyesek indulni készülnek. Kérem őket, hogy ezt ne tegyék! Ha megteszik a Skynet győz, hiszen szétszórja a nagyobb ellenálló csoportokat egyenként gyengék vagyunk, csak bujkálnánk, de együtt képesek vagyunk megállítani a Skynetet! – (Általános hőbörgés) – Hegyibeszéd! – ordította be az egyik ingerült katona! – Mit javasol? – kérdezte határozottan a tömegből Allison Young – próbálva segíteni Johnt. – Őőő… a javaslatom… Ki kell szabadítanunk a foglyul esetteket! – Általános röhögés, – Ez bolond! – vihogott az előző „ingerült katona” – a mondat hallatára még Allison is szomorúan elmosolyodott. De igyekezett Johnak segíteni, úgy ahogy tudott így megint, a tömeg hangjává vált és amilyen hangosan csak tudta kijelentette a nyilvánvaló tényt: – De hiszen kevesen vagyunk! A Skynetnek nem mehetünk neki százan?
– Igen valóban, kevesen vagyunk, de ha saját magad nem is számolod ,akkor is, körülbelül 200-an vagyunk nem is azt mondom, hogy most rögtön támadjuk meg a Skynet főhadiszállását, csak azt a helyet ahol a foglyokat őrzik. És azt sem ma vagy holnap, hiszen most fontosabb a közel 100 sebesült ellátása! – Ezzel a kijelentéssel láthatóan többen egyetértettek, mert csendesebbé vált a tömeg. John kicsit felbátorodva folytatta – Még a sebesülteket ápolják én vállalom, hogy egy héten belül összehívom a környező ellenálló csapatokat, hogy együttes erővel összehangolt támadást indíthassunk a fogolytábor ellen, ahol rokonaink, barátaink vannak, ha ez sikeres lesz, nagy érvágást fog jelenteni a Skynetnek, hisz rengeteg katonáról van szó! Nem kérek semmi segítséget az akcióhoz, de arra kérek mindenkit, hogy erre az egy hétre maradjunk még együtt, a betegek mellett, hogy a továbbiakban a lehető legkevesebb legyen a veszteségünk. Egy hét múlva… ha nem térek vissza, úgy és arra mennek, amerre akarnak, de ha erősítéssel térek vissza, akkor sem fogok… fogunk senkit kényszeríteni a támadásra, szabadon távozhat akkor is! Hiszen nincs szükségünk „nyulakra”… nekünk „oroszlánokra” van szükségünk! … A tömegben elhalkultak az eddig hangoskodók… John elérkezettnek látta az időt, hogy nyomatékosan lezárja a mondanivalóját – Köszönöm a figyelmet! Magukra bízom a döntést én a magam részéről, hamarosan indulok! – Majd lelépett a székről.

John elsietett a teremből egyenesen a holmijához. Magához vette a nemrég kiosztott hideg élelmes csomagját, és a fegyverét majd a legfontosabb holmikat egy kis hátizsákba kezdte pakolni, annyira belemerült a teendőibe, hogy meg sem hallotta a közeledő lépteket.
– Zseniális voltál! – Ugrott a nyakába hirtelen Allison Young. – Mikor John értetlenkedve nézett rá, Allison újra elpirult elengedte Johnt, majd folytatta – Mindenki ledöbbent, az eltökéltségeden, ilyen beszédeket nem sűrűn hallunk itt! Őstehetség vagy! Sokan, akik ismerték Sarah Iront az ő beszédeihez hasonlítják a tiédet! De ami a lényeg, hogy senki nem ment még el! – John erre a hírre ledöbbent, nem gondolta volna, hogy a rögtönzött „mondókája” ilyen sikeres lesz. Ekkor megjelent a folyosón Bedell százados alakja.
– John… Connor tizedes, hogy lehetett ilyen meggondolatlan! Egyedül kimegy a pusztaságba, a gépek közé, hogy bujkáló, fosztogató, semmirekellőkkel beszéljen? Nem ismeri a kinti világot! Nem csak a gépek jelentenek veszélyt, vannak, akik egy fegyverért, lőszerért, vagy egy kanna benzinért átvágják a torkát! Mindazonáltal köszönöm a beszédét, eddig még senki nem ment el! – fújt nagyot a levegőbe Bedell.
– Igen örömmel hallottam a hírt – Allison tizedes már mondta! De most már indulnék, ha nem bánja… százados!
– Lassabban! Beszédem van magával, jöjjön az irodámba… izé a holmimhoz!

A százados új „átmeneti” irodája, valóban nem volt az a szokásos iroda forma egy homokzsákokból emelt fal állt ki a folyosó falából, e mögött volt egy matrac és két zsák személyes holmi.
Bedell gyorsan körbenézett, hogy hallja-e őket valaki majd elkezdte mondanivalóját.
– John nem tudsz semmit a kinti világról, meggondolatlan voltál. Mielőtt elindulsz hadd, hogy segítsek! Itt ez a térkép! Nyisd ki! – John kinyitotta. Los Angeles térképe tárult a szeme elé. – Ott az a kék kör mi vagyunk, mutatta Bedell sárgával vannak behúzva a főbb földalatti útvonalak. Amint látod az alagút rendszer egyik végénél vagyunk a város szélén, nincs tovább alagút, zsákutcában vagyunk vissza nem mehetünk az „A” menedékbe mert aláaknáztuk. A gépek úgyis arra fognak menni, a másik irányba a szabad ég van, ami ennyi embernek egyenlőt jelent a halállal ezért fontos, hogy sikerrel járj mert így is úgyis ki kell törnünk innen ez csak egy átmeneti hely, amit hamarosan fel fog kutatni a Skynet mert most már nyomon van, tudja hogy itt vagyunk az alagútrendszerben, csak azt nem, hogy melyik részén. De nem ez a lényeg, látod azt a piros kört? Az Laguna Hills a hegyek között van, ott van tudomásom szerint az egyik legnagyobb ellenálló csoport az Árnylakóké.
– De hisz az árnylakók miatt vált ki Jake és az emberei? Biztos jó ötlet idehozni őket?
– Jake halott, ha mázlink van, csak ő volt az, aki gyűlölte, ezeket a bőr nélkülieket!
– Bőr nélküliek?
– Ja igen, mondtam, hogy nem valami szépek a sugárfertőzöttek többségük valamiféle bőrbajt kapott felhólyagosodott a bőrük tele lett gennyes keléssel majd elkezdett kiszáradni a bőrük és nagy darabokban lehámlott róluk. A legtöbb helyen ezért az arcuk olyan mintha egy sajtreszelővel lenyúzták volna. Ez az általános azoknál, akik a háború előtt születtek, akik a háború után születtek,… hát náluk „nagy a változatosság” és azt hiszem ennyit elég is tudnod. Mindazonáltal találkozni fogsz „normális” emberekkel is, akik elfogadják az Árnylakókat és együtt élnek velük. Na ott tartottunk, hogy Laguna Hills a hegyi menedék, a hegyek között már nem lesz olyan nagy gondod, mert sok a szikla, fa is akad még talán, így nehezebben vesznek észre a gépek és kevesebb is arrafelé az őrjárat, ha minden igaz. A problémás szakasz a városhatárig, pontosabban a hegyek lábáig húzódik. Addig kéne kitalálnunk valami viszonylag biztonságos utat.

Percek teltek el, mindkét alak a térkép felé görnyedt. Végül John törte meg a csendet:
– Mi ez a halvány piros csík a hegyek felé vezet majdnem Laguna Hills mellett megy el.
– Ő…az a régi kőolaj vezeték lehet, a hegyekből jön elég nagy lejtéssel, de a hegyek lábától vízszintesen folytatódik
– Milyen állapotban van?
– Viszonylag jó, miután a kevésbé lakott területeken megy át. Hm… és belefér egy ember, gondolom, erre akarsz kilyukadni, de eléggé szűk ott bent és nagyon fárasztó lenne benne mászni.
– Ki mondta, hogy mászni fogok? – somolygott John.

A szerző megjegyzése

Folyt köv. (van már egy majdnem kész következő fejezet)

Fontos:

A mű elején egy-két mondat ismerős lehet Namenyij TJCC című művéből, ez nem véletlen, az engedélyével használtam fel őket, mert olyan jónak ítéltem meg ezeket, hogy időpazarlás lett volna részemről valami mást kitalálni. Ezúton is köszönöm neki!

Folytatásról nem tudok semmi biztosat mondani, ha van rá igény, akkor tervezem. (Ez a „mű” egy félkész dolog. Ezért valószínű, hogy idővel apróbb módosítások, javítások lesznek majd benne. (Ja tervezek valami címet is, de azzal még ráérek J)

A fegyverekre, ha gondolod keress rá a neten, barátod a youtube.

Üdv: Templar

Ők nem adják fel! Te se add fel!

Terminator 2: Újra a moziban?

James Cameron, – aki az első két kultikus epizóddal lefektette a Terminátor-univerzum alapjait – minap jövőbeli filmes terveiről beszélt, melyben nagyobb hangsúlyt kapott a második Terminátor mozifilm.
Cameron jelenleg az Avatar című filmen dolgozik, melyet idehaza decemberben mutatnak majd be.
A szóban forgó interjúban Cameron arról beszélt, hogy nagyon tetszik neki a 3D-s technika, melyet az Avatarnál is alkalmaznak. A rendező elmondta, hogy a jövőben is szívesen dolgozna ezzel a technológiával. Első körben a Titanic című, 1997-es alkotás 3D-s változatát szeretné elkészíteni, melyet jövőre mutatnának be.
Természetesen ennek kapcsán felmerült kérdésre is választ adott a rendező. Elmondása szerint, ha végzett a Titanic 3D-vel, a második Terminátor mozit is előkapná, s abból is készülne 3D-s verzió.
A rendező azzal indokolta a döntését, hogy a Terminátor 2 az Aliens-szel (idehaza a Bolygó neve: halál) ellentétben kiállta az idő próbáját.
Azt még természetesne hozátette, hogy az általa kiválasztott, 3D-s bemutatóra szánt filmek nem lesznek kibővítve soha nem látott, s kivágott jelenetekkel. Felmerül a kérdés, ha valóban elkészíti a Terminátor 2 3D-s kópiáját, akkor vajon melyik verziót fogja előkapni? Az eredeti, 1991-ben bemutatott Terminátor 2-őt, vagy a 2003 után kiadott rendezői, s jóval bővebb változatot?